Vass Tibor

 

 

„Bú ugat a régi holdra, / deleje izzón földre hull. // Billog lesz minden szó, / a hóhér pediglen megvakul.” ¾ írja 1998-ban Bagu László. A szerző valóban billogul választott magának néhány szót: új kötetének ismét egyik belvárosi témája a halál. A ’centrumos meghalás’ a szerző három esztendeje megjelent első verseskötetében (Halálcsináló) még mókásan volt jelen: a külső kerületek lakóinak is jókat lehetett rajta a múláson röhögni. Halálcsinálásai közepette nyugodtan bemerészkedhetett az olvasó a sorok elegáns korzóira, folyós kutyaürülékbe nemigen taposhatott, lévén többnyire tisztességesen rendben volt tartva a közterület. Vagy ha sötétedés után véletlenül bele is lépett egybe, azt jóhiszeműen még közelgő szerencséjének előjeleként fogta fel.

Az első könyvben érthetően lehetett attól tartani, hogy elcsusszanunk egy-egy szagos halálcsinálmányon. De nem meglepő, hogy az erőszakos halált, mint motívumot, hogyan tartja immáron jóval rövidebb pórázon. Aki a Halálcsináló főterén még csak félénk-groteszk mezben glasszáltatta az ebét, az már itt pompás díszekkel telt bizarr maskarában kelleti bájait. Ez a városmag az idei Könyvhétre megtelt különböző ’kötésű’ kutyákkal. A kemény mag szöges nyakörvben: „meghal a hús a saját lében / anyám se lesz már soha boldog / tovább alszik, késsel a kézben / körberágja a telefondrótot. Az ölebek piros selyemmasniban: „kicsit szomorú dolog / hogy utánozni milyen / könnyű az életet s a / halált szintúgy”. Ez is, az is a mi kutyánk kölke: itt már ha akarnánk se tudnánk sok lágy mellébeszélesre rátalpalni.

Az argentin típusó családok lemészárlása majdhogynem kivétel nélkül a jóféle tápon nevelt effektív, jól szellőztetett múlások, huzatos, valódi halálok könyve. A féregtelenített haláloké, az át- és megélhető elmúlás „gyönyöréé”. Valódi halálok lehet, hogy a művek fajtacsoportjai azt sugallják, itt és most ezzel a könyvvel együtt érdemes rászarni a halálra. S hogy miért az, annak ¾ az első kötettel szemben ¾ itt már van tétje.

A halál e költészet ornamentikájához immáron úgy hozzátartozik, mint a jóféle ’hatalom’ által kijelölt ebfuttatókhoz a nagy- és kisdolgok elvégzésére szolgáló elkerített területek. Persze a tápos kutyák sem kerülhetik el a hasmenést, hisz huncutságból ők is fölkapnak néha egy elhajintott porcogót: „a valamelyik szigetországban le szokták ölni magukat az emberek / nullával teszik egyenlővé életüket”. A „minden út kómába vezet” elv alapján szólításonként-soronként emésztik föl önmagukat, s alá-aláhelyezkednek az arra járó cipőtalpak alá: így akarva-akaratalanul beillatozzuk velük a villamost, hozzákenjük őket szegény és gazdag küszöbökhöz. Bagu versei szinte egytől-egyig fönnakadnak sárfogóinkon. Előbb-utóbb azokéin is, akiktől most még meglehetősen távol áll ez a cseppfolyós horrorral spékelt világ. Persze lehet és kell e szobatiszta költészet hangulatát véresen komolyan, de nem lehet ¾ és főleg nem kell ¾ véresen komolynak venni. Kérdés, ki az, aki folyton tűsarkokon flangál, s így kevesebbet szed föl belőlük, s ki az, akibe a mélyebb redőzöttség folytán az átlagnál jóval több ragad.

Bagu verseinek ¾ immár avatott bel-városiasságukból adódóan is ¾ nem önműködően, maguk választotta helyen és időben, hanem az írójuk által kijelölt gócpontjaikban sikerül látványosan elhal(áloz)niuk. Ez azért szerencsés, mert miközben e szövegfalkában jobbadán minden egyed maga képes dönteni arról, hogy milyen erővel kíván ’veszettnek’ mutatkozni, a célszemélyek csapatban, egyszerre tudják őket eredményesen magukhoz szelidíteni. Persze van ki erőszakkal, fölényét folyvást fitogtatva, durva és kemény parancsszavakkal teszi ezt, s van ki inkább pajtási türelemmel kezeli a dolgot, s jutalomfalatkákkal édesgetve éri el a célját. Szerencsés, mert e lények többféleképpen tudják magukat (kutyául) tartani. Először is tartják, ha úgy tetszik, vissza a dolgaikat. Itt már nem kandikálhat ki korán a nagydolog vége (eleje?), nem csurranhat el egy-egy csepp időnek előtte. Aztán tartják, ha úgy tetszik, magukat, falkavezérük és alkalmi gazdáik mindenkori elvárásaihoz. Tartják, ha kell, szájukat is: nem beszélnek túl sokat, hűségesen őrzik talányaikat. Csaholnak, ha muszáj, tegyék azt figyelmeztetőleg, esetleg támadó szándékkal, félelmükben akár. S tartják, nem utolsósorban, nagyra a következetességet: egy-egy ismerős szimbólumrendszerre konzekvensen rákaffantanak.

Bagu ismét figyelemre méltó halál(madárszimbolikát) épít, melyben a valódi halálmadár emlegetése nélkül megfér együtt a gyémántsirály, a varjúhús és a gólyaszív, vagy akár a csontgalamb és a griffmadár. E költészetben még a farkas is a madarakkal egykutya: „kérdezzétek meg albionban emlékeznek-e / még arra a fiúra aki taknyász korában / körülvette őket s akit úgy utáltak / mint savanyú lábvizüket és lógó orrukat / kérdezzétek meg és mondjátok el / hogy úr lett belőle ott ahová a farkasok / szállnak s ha nyáluk után néznek / a platánok ágai közt ő sompolyog.” Remélhetőleg Bagu László továbbra is halálmegvető bátorsággal köti az ebet a karóhoz, s kitartva kezdeti elhatározása mellett („kéretik megérteni”), következő kínálásában is bátran ízletesre kutyulja kedvelt szavait. 

Vau. Vau. Vau.

Bán Miklós kitűnő borítóján feltétlenül tessenek mélázni. Az áttetsző és át tetsző, egymásra és egyre másra „csúsztatott” nőalakokból kibomló újabbnál újabbnál történetek kitűnő értelmezései a bagui költészetnek. Kun Marcellát idézve: „Egyként, ahogy a várossal inhalál.” Hatásos kombinált oltás, külön gratula.

---

Az írás az Új Könyvpiac részére készült. Digitális formában nálunk kapott először nyilvánosságot.

---