Angol szóbeszéd

AZTÁN, ÁMDE, AFFÉLE, fő angol hármas
hangzatom: botfülemben éppoly furcsán csengtek,
akár Froebel épületes dallamai. Ábránd emelte
otthonaik alapja tűrhetően szilárd, felhúzni
rájuk égig a sorsot érdemes. Abszolút a hallás
hangjegyeik leltárában fals lejtésekre,
kántáló dalbeszédre: lekottázható lett a másság,
s így aggály csak süket fülekre talált.

Egy ízben a szavak merészen új dalba komponálták
építőköveiket, ráébredvén privát tónusaikra
panelhasadékok hangréseibe gyűltek. Felöltötték
tapéta-maskaráik, csecsebecséik, térdharisnyáik,
érzékkel nyűtt mamuszuk csoszogásait felismerni
véltem. Vendégül látott hangok: talányos mosolyuk,
sanda pillantásuk megkötik karnagyi kezem, ha épp
fellegekben járnék, dirigálva főnék párájuk felett.

Ízlésed szerint a szólásmód elveszti sava-borsát,
nyersnek találtatik idegen nyelvek bimbóin, még ha
különös aromáddal illőn fűszerezett is. Sületlensége
totális a nyelvnek: a buké finomíthatatlan, a szavak,
szegény párák, hasztalan gőzölnek, házias zamatuk
potyára elillan. Ám ha a hangnem ennivaló, legyen
akár csiszolatlan, konyhanyelvi a kínálat, tüzesen
fölszikráz s fülön csíphető a sziporka.

Alászálltam a szavak fellegvárából. Fél szárnyam
önkedvére, élveteg magába zárkózottan csapdos
belülről kulcsolt műcsarnokában: hányódását
üvegkalitkájából távolba hallani. Mihaszna
vergődés. Lebenyem másika tetten érve
ostoba tehetetlenségén. Imádott káprázat mégis
röpködni vélük bódult-mákosan,
oly igéző, mesébe képzelni képes, oly képtelen.

---

My first three English words were AND, BUT, SO:
they were exotic in my wooden ear,
like Froebel blocks. Imagination made
houses of them, just big enough to hang
a life on. Genii from a gazetteer
of deformations or a sprechgesang:
somehow it was possible to know
the otherness of people and not be afraid.

Once here, the words arranged their quaint occasions,
Minding their Manners, Waiting in the Queues
at Stops and Hatches. I got to know their walls,
their wallpaper and decorative styles,
their long louche socks, their sensible scuffed shoes.
Peculiar though: their enigmatic smiles
and sideways looks troubled my conversation
swimming in clouds above the steam of kettles.

You say a word until it loses meaning
and taste the foreignness of languages,
your own included. Sheer inanity
of idiom: the lovely words are dead,
their magic gone, evaporated pages.
But this too is a kind of spell: unread,
the vocables coagulate and sting,
glow with their own electricity.

I cannot trust words now. One cultivates
the sensuous objects in a locked museum:
their sounds are dangerous and must be heard
voluptuously, but behind thick glass.
Their emptiness appals one. One is dumb
with surprise at their inertia, their crass
hostility. They are beautiful opiates,
as brilliant as poppies, as absurd.