Ukrajna: néhány gondolat az eredetről

 A Szovjetunió, vagy lényegretörőbb fogalmazással a Szovjet Birodalom felbomlása több vonatkozásban is készületlenül találta a köztársaság függetlenségéért küzdő ukrán ellenzéket. Azon túl, hogy az ellenzéki csoportok az 1976-ban alakult Ukrán Helsinki Társaság, a lembergi (Lviv) Oroszlán Társaság, majd az azokat tömörítő Ruh folyamatosan síkraszállt a függetlenség, az elnyomott ukrán nyelv jogai, az ökológiai problémák megoldása és az általános demokratizálás követelése mellett, semmiféle konkrét államépítő és gazdasági programmal nem rendelkezett.[1] Úgy tűnt, hogy a javarészt írókból, történészekből és más humán értelmiségiekből álló ellenzéki tömörülés valójában még a balti államok újrafüggetlenedése (1989-1991) után sem gondolta komolyan, hogy a szovjet vezetés hajlandó lesz tudomásul venni Ukrajna elszakadását. Vazallus, Moszkvának mindenkor készségesen behódoló kommunista pártelitje[2] is csupán valamiféle megreformált Szovjetunió létrehozását tudta elképzelni. Az 1991. augusztusi moszkvai puccs után a balti köztársaságok kivételével valamennyi szovjetköztársaság, így Ukrajna is elfogadta azt a nyilatkozatot, amelynek értelmében az immár szuverén köztársaságok gazdasági, biztonság-és védelmipolitikai szempontból a legszorosabb együttműködést alakítják ki, s betartják a volt SZU minden nemzetközi kötelezettségét. A kimúlóban lévő birodalom irányában érzett lojalitásnak, s az azt kísérő óvatosságnak megvannak az okai. Magyarázatul szolgálhat az, a tagköztársaságok kiválása jogának a sztalini alkotmányhoz köthető történelmi tapasztalata, hogy a jogok hangoztatása puszta dekoráció, a gyakorlatban nem valósítható meg. Nem hanyagolható el a hatalmat gyakorló ukrán politikai elit hagyományos szolgai készsége a moszkvai központ iránt Ennek magyarázata az 1654-es perejaszlavi, az orosz cár és Bohdan Hmelnickij hetman között kötött szerződésben keresendő. Az Oszmán Birodalommal és Lengyelországgal szinte folyamatosan háborúzó ukrán kozákság kénytelen volt szövetségest keresni, s ezt a keleti keresztény vallásban, a pravoszláviában rokon orosz cárban találta meg. Moszkva azonban nem volt érdekelt szövetségesének a szabad kozák hagyományokon alapuló autonómiája megőrzésében, így az ukrán elit kezdeti ellenállását a fenyegetés, a korrumpálás eszközeivel az idők folyamán -- napjainkig hatékonyan --sikerült megtörnie. Másfelől természetesnek tekinthető, hogy a korábbi gazdasági, hadiipari, katonai-és biztonságpolitikai kapcsolatok nem szüntethetőek meg egyik napról a másikra.

 Ha történelmi dimenzióba helyezzük a folyamatot, megállapíthatjuk, hogy a kishitűség nem volt indokolatlan, hiszen Kijev ebben a században önerőből csak rövid és zavaros időszakokban tudta úgy-ahogy fönntartani függetlenségét. Ékes példája ennek az 1917-20-as évek nacionalista mozgalmának erőtlensége, valamint az 1918-19 között galíciai felségterületen működő kérészéletű Nyugat-Ukrajnai Népköztársaság gyengesége. Így méginkább érthető, hogy az ukrán ellenzéket ilyen totális mértékben találta készületlenül 1991 augusztusának moszkvai palotaforradalma, majd később a Szovjetunió összeomlása. 

Az országteremtés mítosza. Ukrán sajátosság, hogy a függetlenné lett állam létrejöttét nem előzték meg évek, vagy évtizedek véráldozatokkal és kisebb-nagyobb katonai konfliktusokkal járó nemzeti felszabadító küzdelmei, de egyéb radikális mozzanatok sem. Kivételként említhető az 1942-ben alakult, a német és a szovjet hadsereg, valamint a vörös partizánok ellen hadakozó Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA), az Ukrán Nacionalisták Szervezete (OUN), vagy a Galícia náci kormányzója, Otto Wechter által ukrán önkéntesekből felállított Galícia SS hadosztály. A két előbbi a háború után néhány évig még folytattta diverzáns tevékenységét a szovjet hatóságok ellen. A kilencvenes évek elején a rehabilitációjukra tett kísérlet azonban még Nyugat-Ukrajnában, egykori bázisukon sem volt igazán sikeres, így ebben a vonatkozásban is megállapítható a hőskor hiánya. Pedig e jelenségek a birodalmak - s nehezen lenne tagadható, hogy a cári Oroszország területét (a Lengyel Királyságot és a Finn Nagyhercegséget nem számítva) újabb hódításokkal tovább gyarapító Szovjetunió az volt - felbomlásának megszokott kísérőjelenségei. Elég ha a brit gyarmatbirodalom, vagy az Osztrák-Magyar Monarchia széthullásának körülményeire utalunk. De ha a legújabb időket és a szűkebb térséget tekintjük, az egykori szovjet tagjöztársaságok egyike-másika, Litvánia, Lettország, Grúzia és Örményország is kisebb-nagyobb véráldozatokkal sietette a Szovjetunió felbomlását. Nem kívánjuk kétségbevonni az ukrán ellenzékiek, egykori szovjetunióbeli szóhasználattal a "belső disszidensek" áldozatvállalásának, a Gulagon eltöltött rabságok éveinek, évtizedeinek erkölcsi-politikai értékét és jelentőségét, ám úgy tűnik, hogy 1991 után azzal az egyébként méltányolható megfontolással, hogy belülről akarják ellenőrizni a hatalmi szervek működését, úgy épültek be a színt váltó posztkommunista politikai establishmentbe, hogy azonosultak vele. Túlságosan hamar jutottak a hatalommal járó előjogok birtokába, s egyesek mohó magatartása miatt hitelét vesztette egykori ellenálló voltuk, s egyúttal személyükben is kompromittálódtak. 

 Hiányzanak tehát a nemzeti függetlenségi küzdelem harcosai és mártírjai, így az országteremtés legitimálásában olyannyira fontos nemzeti mitológia kialakítása is igen vontatottan halad. Azt ugyanis elég nehéz elképzelni, hogy a kommunistából hirtelen nemzetivé és demokratává váltó Leonyid Kravcsuk, a független Ukrajna első elnöke valaha is a "nemzet atyjának" szerepében tetszeleghessen.[3] A nemzeti ideológia általánosan elfogadott megfogalmazói és megszemélyesítői - több kelet-közép-európai néphez hasonlóan - itt is a XIX - XX. század romantikus népies költői, írói, az ukrán vidék, az ukrán nyelv szépségét megéneklő, s az orosz elnyomás ellen tiltakozó Tarasz Sevcsenko, Marko Vovcsok, Mihajlo Kocjubinszkij. Történészek, költők, drámaírók, Mihajlo Hrusevszkij, Ivan Franko, Leszja Ukrajinka, Panasz Mirnij és mások irányították a századforduló idején Ukrajnát a modern nyugat-európai áramlatok felé. A humán értelmiség ilyen túlsúlyos jelenléte az ukrán nemzeti reneszánszban napjainkig érezteti hatását. A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának függetlenségi megnyilvánulásai - különösebb elméleti megalapozottság nélkül - gyakorlatilag a klasszikus utcai demonstrációkban merültek ki. Általánosságban elmondható, hogy a nemzeti ellenállásban, a függetlenség követelésében a ráció helyett inkább az érzelem volt az uralkodó elem. 

Az egyház és az ellenállás Az 1569-es breszti unióval létrejött ukrán görög-katolikus egyház a nemzeti függetlenség jelképe. Az orosz ortodox egyház megszületése óta, többnyire állami segítséggel törekszik a megsemmisítésére és a beolvasztására, s ebben a törekvésében a szovjet rendszer kommunista apparátusában is megértő szövetségesre talált. Az ortodox pravoszláv egyház amúgyis az orosz nemzet egyháza, céljait szinte mindig egyeztetni tudta a fennálló világi hatalommal Az unitus egyház üldözése nem szünt meg a huszas-harmincas évek Ukrajnájában sem, felszámolására azonban ekkor még nem került sor.

 A jelentős nyugati területekkel és görög-katolikus hívők tömegeivel megnagyobbodott Szovjetunió azonban nem kívánta megtűrni a Vatikán fensőbbsége alá tartozó, s "gyanús" kapcsolatokkal bíró egyházat. A háziőrizetben tartott rendkívűl népszerű metropolita, Andrij Septickij halála után - a temetési szertartáson az Ukrán Kommunista Párt akkorri első titkára, Nyikita Hruscsov is résztvett - 1944 novemberében azonnal elkezdődött az unitus egyház elleni kampány. A sajtóban a németekkel való kollaborálással, valamint a szovjetellenes ukrán fegyveres ellenállás akkor főbenjáró bűnnek számító támogatásával vádolták meg az egyházat. (A kampány vezéralakját, a provokatőr Jaroszlav Halan újságírót , aki különösen exponálta magát a támadásokban később, 1949 augusztusában Lvivben megölték. A sajtókampányt letartóztatások és szibériai deportálások követték. A megtorlási hullám az ortodoxiát következetesen elutasító Joszip Szlipij metropolitát sem kímélte, 1945 áprilisában letartóztatták, majd 1946 márciusában Kijevben zárt tárgyaláson nyolc évi börtönbüntetést kapott.

 A fő- és alsóbb papságától megfosztott egyház az NKVD szemében megérett az "önfeloszlatásra". 1946. március 8-a és 10-e között a lvivi (Lemberg) Szent György székesegyházban állami utasításra zsinatot hívtak össze. Kánonjogi szempontból teljesen szabálytalanul, hiszen azon sem a metropolita, sem pedig a püspökei nem jelentek meg. A zsinat kimondta, hogy az unitus egyház nem létezik, az 1596-os breszti uniót megszüntette, és csatlakozott a Moszkvai Patriarchátushoz. Jellemző a korabeli állapotokra, hogy a testület a döntés szentesítését Alekszij moszkvai patriarchától és Sztalintól kérte. Ebben az esetben is szabálytalanul járt el, hiszen az unió esztendejében, 1596-ban a kijevi ortodox püspökök a Konstantinápolyi Patriarchátushoz tartoztak, így az ortodoxiához való csatlakozás engedélyezését annak jogutódjától kellett volna kérnie. 

 A Szovjetunióhoz csatolt Kárpátalján a ruszin és a magyar híveket tömörítő munkácsi görög-katolikus püspökség felszámolásánál a szovjet állam és egyháza már nem kötötte magát ilyen formalitásokhoz. 1945-ben a törvényesen működő Romzsa Teodor püspököt elmozdították, a püspökség élére az ortodox pravoszláv Nesztort helyezték. Elvették a teológiai szemináriumnak otthont adó ungvári püspöki palotát, majd 1947 őszén Romzsa püspökkel is végeztek. A Vatikán iránti hűségen kívűl magyarbarátsággal is megvádolt egyház 1949-ben “feloszlatta önmagát”, hitük megtagadására és a pravoszláv vallásra áttérni nem hajlandó papjai pedig az akkori standard büntetéssel -- 25 év! -- a Gulagba kerültek. A túlélők nem kis mértékben Sztalin halálának köszönhették, hogy a negyedszázadra szóló fenyítést nem kellett kitölteniük. 

 Az egyház azonban nem szüntette be működését: hívei magánházaknál, erdőkben, temetőkben jöttek össze, titokban papokat képeztek és szenteltek fel. S bár a Vatikán hosszú ideig kerülte az orosz ortodox egyházzal való konfrontálódást, s nem állt ki az unitusok mellett[4], a föld alá szorított egyháznak mégis nagy szerepe volt az ukrán nemzettudat ébrentartásában. Változás a Vatikán Kelet-politikájában II. János Pál pápa színrelépésével történt, aki az unitusok következetes támogatásával vállalta mind a szovjet hivatalosság, mind az orosz ortodox egyház dühödt támadását. A Vatikán és az orosz ortodox egyház közötti kiegyezésnek ma is a - moszkvai fogalmazás szerint - a katolicizmus keleti offenzívája a legfőbb akadálya. 

Az ellenség "hiánya" A függetlenségi legitimáció föntebb vázolt ingatagságának ismeretében a nacionalista eszme szempontjából különösen aggasztó, hogy a nemzeti ideológia fegyvertárából hiányzik a pontosan definiált ellenség képe. Nem arról van szó, hogy az ukrán nacionalista mozgalom ezt az "ősellenségnek" tartott Oroszország alakjában nem tudná fölmutatni. Inkább arról, hogy Oroszország "hivatalos ellenségként" való feltüntetését mindenki kockázatosnak tartja. Ilyen jellegű nyilatkozatokat az ukrán kormány sohasem tett, a tömegtájékoztatási eszközök, s az oktatási rendszer is kerüli az efféle megállapításokat. Ennek több oka van.

 A főképpen Kelet-Ukrajnában élő, s a gazdag Ukrajna reményében a köztársaság függetlenségére szavazó, kb. tizenegy millió orosz[5] egy ilyen deklarációt feszültséggerjesztő, barátságtalan lépésnek tekintene. Ebben az esetben a konfliktus kezdeményezőjeként Ukrajnát lehetne megnevezni, hiszen az évszázadokra visszamenő moszkvai elnyomás ellenére oroszok és ukránok között a történelem folyamán nem voltak etnikai összetűzések. Nem találna megértésre a keleti ukránok körében sem, akik közül sokan oroszokkal élnek vegyesházasságban, és egyébként is szoros kapcsolatban állnak Oroszországgal. Nem célszerű az orosz démon fölfestése továbbá amiatt sem, mert Ukrajna változatlanul Oroszországtól kapja a legtöbb energiát, amelynek kifizetésével folyamatosan adós marad. Ha nem is közvetlenül, áttételesen feltétlenül hatása van az ukrán-orosz viszonyra az Egyesült Államok kiegyensúlyozó politikája. Az a Zbigniew Brzezynski által megfogalmazott elv, mely szerint "Ukrajna nélkül Oroszország megszűnik birodalom lenni, de a megvásárolt, majd leigázott Ukrajna által Oroszország automatikusan birodalommá válik."

 A "hivatalos ellenség" megnevezésének elmaradása mindazonáltal nehéz helyzetbe hozta az ukrán biztonságpolitikusokat és a katonai stratégákat, akik Oroszország nevének említése nélkül voltak kénytelenek kidolgozni koncepciójukat. Az 1997. május 31-én Kijevben aláírt orosz-ukrán alapszerződés (igaz, az orosz Duma még egy év múltán sem ratifikálta a dokumentumot) a biztonságpolitikai garanciák szempontjából ugyan közelebb hozta egymáshoz a két országot[6], más viszonylatokban azonban tapasztalhattuk, hogy a már "használatban" lévő szerződések nem jelentenek automatikus megoldást, az ellentétek rendeleti úton automatikusan nem szűnnek meg.

 Mivel a születőfélben lévő államiságból hiányzanak az említett alaptényezők, az ukrán állam nem tudja a lakosságban felkelteni a függetlenség iránti lelkesedést. Ez a legmarkánsabban a keleti területeken tapasztalható, ahol a nemzettudat lényegesen gyengébb, mint Nyugat-Ukrajnában[7], s hosszabb távon - ha a gazdasági helyzet romlása feltartóztathatatlanná válik[8] - az állam iránti lojalitás is vészesen meggyöngülhet. Erre azonban csak a legvégső esetben lehet számítani, hiszen Kijevben talán éppen az orosz lakosságú térség, Kelet-Ukrajna parlamenti lobbyja rendelkezik leginkább az érdekérvényesítés képességével. 

 Tudományos és politikai körökben mindamellett eléggé erős hajlam mutatkozik az egységes (szoborna) Ukrajna mezébe burkolt nemzetállam kialakítására.[9] S mint az új nemzeti államok többségének, úgy Ukrajnának is szüksége van államiságának negatív megerősítésére, azaz a nemzet belső szolidaritását megerősítő vélt vagy valós ellenség burkolt, vagy nyílt megnevezésére. Ez a kisebb és gyengébb s ezért veszélytelenebb szomszédokkal, Magyarországgal, Lengyelországgal és Romániával szemben a központilag megtűrt agresszív nacionalista hangulatkeltés formájában, mondvacsinált áltörténelmi konfliktusok előidézésével meg is szokott történni.[10]

 A nemzeti ébredés alsó fokainak szemléletét képviselő ukrán elméleti munkák előszeretettel hangoztatják az ukránságra szerintük jellemző, megítélésünk szerint azonban inkább a folklór területén értékelhető pozitív megkülönböztető jegyeit  A társadalmi igazságosságra való igényét, a humánumot, a becsületességet, a munkaszeretetet, az egységességet, a mély lelkiséget, a szabadságszeretet, valamint a függetlenség iránti vonzalmát. A "saját földön saját munkával" elv megbecsülése mellett elítélően szólnak a kolonizációra épülő német, illetve az orosz ortodox szlavofil szellemiségről.[11] E kétségkívűl nemes eszmerendszer annyiban áll valóságos talajon, hogy Ukrajna - mivel önálló államiság híján nem is volt abban a helyzetben -- ,nem folytatott telepítési akciókat, valamint hódító háborúkat. Függetlensége elnyerésének pillanatában, 1991 decemberében azonban olyan új területeknek volt a birtokában, amelyeket éppen a kárhoztatott hódító "orosz ortodox szellemiségnek" köszönhetett. 

Az állam építése Ukrajna már a függetlenség elnyerésének pillanatában "önálló" parlamenttel, állami minisztériumokkal, azaz az állam attributumainak fontos elemeivel rendelkezett. Sztalinnak a nyugati hatalmakra gyakorolt nyomása következtében Ukrajna Belorussziával együtt 1945 áprilisában ráadásul egyik alapítója lett az ENSZ-nek. Igaz, a győztes diktátor először mind a 16 szovjetköztársaságot szavazati joghoz kívánta juttatni. Hamarosan kiderült azonban, hogy Szovjet-Ukrajna ilyen nagyfokú önállósága csupán látszat: a föderatív államberendezkedés működését a "demokratikus centralizmus" és a központosított kommunista pártdiktatúra nem teszi lehetővé. (1947-ben Nagy-Britannia azzal az ajánlattal fordult az ukrán kormányhoz, hogy Kijev és London létesítsen diplomáciai kapcsolatot egymással. Jellemző, hogy az ajánlatra szovjet-ukrán részről nem is reagáltak.) Ukrajna ENSZ-beli jelenléte pedig kizárólag a mindenkori szovjet álláspont kritikátlan támogatását jelentette. Ez a gyakorlat egészen 1991 februárjáig tartott, ekkor látványosan megszakadt: a szervezet Emberi Jogi Bizottságában az ukrán képviselő ugyanis élesen bírálta Moszkva litvániai és lettországi agresszióját. 1991 decemberében tehát a kész államszerkezet birtokában Ukrajnának tulajdonképpen csak az önálló diplomáciai testület és a Kijevhez hű hadsereg létrehozásával kellett foglalkoznia. Gondot főképpen a forma tartalommal való megtöltése jelentett és jelent: az, hogy ezek az intézmények megfelelő állománnyal és megfelelően működjenek. Az elszivárgás különösen a szovjet diplomáciai testületek megszűnésekor volt megfigyelhető, a képzettebb szakemberek szívesebben szegődtek a nagyobb szakmai presztízst jelentő orosz szolgálatba. 

 Ukrajna azonban nem csak az állami struktúra intézményrendszerét örökölte az egykori Szovjetuniótól: területének jelentős részét is az 1939 és 1945 közötti szovjet terjeszkedésnek köszönheti. (Előtte, még 1918-ban, amikor a helyi ukránellenes beállítottságú bolsevikok létre akarták hozni a különálló Donyeck-Krivoj Rog Köztársaságot, Lenin kitartott amellett, hogy ez a térség maradjon Szovjet-Ukrajna része.) A háborús hódítások folyományaként a Galíciával, Volinnyal, Bukovinával és Kárpátaljával "kiegészített" Szovjet-Ukrajna a háború végére több mint 580 ezer négyzetkilométerrel gyarapodott. 1954-ben a perejaszlavi orosz-ukrán megállapodás 300. évfordulójának emlékére "az orosz nép barátságának bizonyítékaként" Hruscsov Ukrajnának ajándékozta az addig az Orosz Föderációhoz tartozó Krím-félszigetet. Erkölcsi értelemben az oroszoknak természetesen nem állt jogukban elajándékozni a tatár őslakóitól erőszakkal éppenhogy megtisztított területet, ebből következően az ukránoknak pedig nem volt jogukban elfogadni ezt a későbbiekben Erisz almájává lett "ajándékot". Az elmondottakból kitetszik: az a paradox helyzet állott elő, hogy a részben ukránok által is lakott vegyes etnikumu területekhez Ukrajna az egyébként gyűlölt, orosz dominanciájú Szovjetunió fegyveres erőinek segítségével jutott hozzá.

 Ukrajnának a Szovjetunión belüli szerepe Hruscsov pártfőtitkárságának idején értékelődött fel. "Második az egyenlők között" - így jellemezhetnénk ettől az időszaktól a köztársaság helyzetét. A Kreml szívesen osztotta ki a kisebbik testvér szerepét Kijevnek, hiszen Ukrajna volt az a köztársaság, illetve az ukránság volt az a nemzet, amely komoly fenyegetést jelentett az orosz hegemónia számára. Élénken élt még ugyanis a negyvenes évek második felének, Nyugat-Ukrajna szovjet pacifikálásának majdhogynem polgárháborús emléke. Éppen ezért Moszkva a XIX. századból átemelt "kisorosz" szerep vállalásáért hajlandó volt bevonni a birodalom vezetésébe a megalkuvó, csupán egyéni karrierjével törődő ukrán politikai elitet.

Az elit A demokrácia hívei őszintén megrendülhetnek azon, hogy a függetlennek és demokratikusnak deklarált Ukrajna államhatalmi és államigazgatási apparátusaiban a kommunista hegemóniájú előző rezsimhez képest milyen kevés változás történt. Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy a hatalom különböző szintjein ma azokkal találkozhatunk, akik néhány esztendeje még határozottan elutasították az ukrán függetlenség gondolatát. Ez egyfelől az ukrán demokratikus ellenzék gyengeségéről árulkodik, másrészt az egykori kommunista elit jó alkalmazkodóképességének és kiválóan működő önfenntartási ösztönének a bizonyítéka. Amikor ez a réteg a szovjet rendszer összeomlásakor a kommunista retorikát a nemzetivel váltotta fel, elsősorban a saját érdekeit tartotta szem előtt. Meg akarta szerezni az Ukrajna fölötti hatalom és ellenőrzés monopóliumát, s nem utolsósorban meg akart szabadulni Moszkva gyámkodásától. Megkockáztatható az az állítás, hogy az 1991-es események inkább jelentették a regionális elitnek azt a vágyát, hogy felszabaduljon a központi ellenőrzés alól, mint azt, hogy a nemzetet szabadítsa ki a birodalmi járomból. Ezzel egyáltalán nem mellékesen arra is törekedett, hogy a hatalomgyakorlás előnyeiből immár kizárólag egymaga részesülhessen.

 A hagyományos nacionalista érzelmektől és elvektől vezérelt kijevi értelmiség, a Ruh, valamint a nyugat-ukrajnai aktivisták tömegeket megmozgató akciói azt a hamis benyomást keltették, hogy a függetlenné vált Ukrajna vezetői ugyanannak a nemzeti szellemnek az elkötelezettjei, mint az említett mozgalmárok. Különösen azután, hogy a kommunista-internacionalista retorikát egyik napról a másikra a nemzetivel cserélték föl. Ez azonban csak látszat, hiszen a nemzeti érzelmeken is játszó vezetés sohasem hangoztatott olyan kijelentéseket, amelyek valamiféle ukrán kizárólagosságra utaltak volna.[12] Ellenkezőleg, a hivatalos Kijev által a krími szeparatista törekvésekre adott erötlen válaszok, valamint a Fekete-tengeri Flotta kérdésében tanúsított lagymatag magatartás felháborította az ukrán nacionalistákat. Kijevben elismerik a többnemzetiségű Ukrajna létét, ugyanakkor alkalmazzák az "ukrán nemzet" fogalmát, amely alatt az ukrajnai társadalom egészét értik. Ez a fogalom veszélyes csapásokra, például az erőszakos asszimiláció terepére is terelheti a nemzeti ideológiát. Hogy ez ma nem tapasztalható annak több oka lehet.

 Ezek egyike a tizenegy milliós orosz nemzeti közösség jelenléte, amellyel Kijev Moszkvára is tekintettel nem kíván ujjat húzni. Ez természetesen nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy nemzeti frusztráltságát a kijevi adminisztráció valamely más, kisebb érdekérvényesítő képességgel bíró és jelentéktelenebb anyanemzeti támogatással rendelkező közösségen kívánja levezetni. A másik ok a jelenlegi elit politikai előéletében kereshető. E posztkommunista garnitúra ugyanis neveltetésénél fogva a főbűnök egyikének tartja a nacionalizmust, s feltehetően a nemzeti érzelmekre is gyanakodva tekint. Ukrajna belső állapotaira mindenesetre kedvezően hat, hogy az egykori kommunisták elődjeikkel ellentétben már nem akarják fanatikusan érvényesíteni ideológiájukat, s az ukrán nemzeteszmét, inkább gazdasági klánérdekeikkel foglalatoskodnak. Jól tudják, hogy ennek - legalábbis a térségben - ma nincs jelentős külső támogatottsága, s nem használna Ukrajna integrációs törekvéseinek sem.

 A mai ukrán politikai elitet az ideológiamentesség és a hatalomgyakorlás pragmatizmusa jellemzi. Az ideológiáktól való tartózkodás feltehetően a szovjet éra agyonideologizáltságának visszahatása, egyfajta csömör. Ennek az ideológiamentes, Ukrajnában talán köztes állapotnak tekinthető helyzetnek azonban megvannak a negatív vonzatai is. Jelesen, hogy a politikai vezetés tétova, s nem tudja eldönteni, hogy milyen államot és társadalmat is akar felépíteni az összeomlott rendszer romjain. Ez pedig kétségessé teszi az átalakítás sikerét is, hiszen határozott politikai orientáció nélkül ezt nehéz megvalósítani. 

A gazdaság A szovjet gazdasági rendszer a tagköztársaságoknak egymástól való kölcsönös függőségére épült. Ukrajna a Szovjetunión belül grandiózus, ugyanakkor elavult nehézipart működtetett, amely az oroszországi energiahordozóktól függött. A független Ukrajna számára tulajdonképpen ez a birodalmi örökség egyik eleme, s ez számos problémát vet föl.

 Elsősorban az Oroszországtól való gazdasági függőséget: Ukrajna 90%-ban függ az ottani szállításoktól. Az ország amellett, hogy elszakadt a nyersanyagforrásoktól, hagyományos piacait is nélkülözni kénytelen. A gazdasági káosz, az életszínvonal zuhanása súlyos politikai gondokat is jelent. Az ukrán függetlenség híveire például bumerágként üt vissza a "potenciálisan gazdag" Ukrajna egykori szlogenje. A fellendülés és a gazdasági konszolidáció ugyanis a szintén szlogenként hangoztatott "moszkvai kizsákmányolás" megszüntével egyelőre beláthatatlan messzeségben van, s ez azoknak az erőknek a malmára hajtja a vizet, akik a minél szorosabb FÁK-integrációt, a gyakorlatban az ukrán függetlenség korlátozását kívánják. Arra hivatkoznak, hogy a gazdasági rendszer Nyugaton is az egységesülés jegyeit mutatja, ebből következően miért ne lenne követhető ez a példa a posztszovjet térségben is. Az érvelés elméletben eléggé meggyőzően hangzik, ám az ellenzők, akik "előbb a politikai és gazdasági függetlenség, azután a szoros együttműködés" elvét hangoztatva riasztó példaként hozzák fel a térségbeli valóságot, a baljós előjeleket hordozó orosz-belarusz államszövetséget. Az állami függetlenség és a gazdaság ilyen mértékű összefüggése az egykori Birodalom területén általánosan érvényes, kivételt talán csak a balti országok jelentenek. Így az is prognosztizálható, hogy a posztszovjet térségben a függetlenség vagy függés kérdése egyre inkább gazdasági kérdéssé válik. Ez elsősorban azzal magyarázható, hogy elmaradtak a valóságos nemzeti-felszabadító küzdelmek - ebben az esetben ismét az immár az EU-ba törekvő és a NATO-val, valamint az Egyesült Államokkal mind szorosabb kapcsolatokat kiépítő Baltikum a kivétel - a függetlenség a Birodalom végelgyengülésének köszönhető.

Jegyzetek