A magyar képzőművészet ünnepe zajlik ma Ungváron. A Révész Imre Társaság művészeinek hagyományos év végi bemutatkozása jó alkalom arra, hogy az alkotók és a művek iránt érdeklődő közönség felmérhesse, mi az esztendő termése, s bár kiforrott és karakteres művészekről van szó, milyen irányokba halad a Kárpátalján fogant magyar művészet.
Nekünk magyaroknak igen fontos az anyanyelvünk. Történelmünk egyik, szólásban is megörökített tapasztalati sűrítménye az, hogy „nyelvében él a nemzet.” Talán ezért is szokás emlegetni a hagyományainkat őrző, zenei, vagy a táncban életrekeltő anyanyelvet. Nagyon helyesen. Mellettük, úgy vélem, a képzőművészetnek is megvan az anyanyelve. Ez a kedves tájainkban, arcokban, színekben és árnyakban, ősi mítoszainkban megelevenedő világ képzőművészetünk anyanyelve. Ez látható ezen a tárlaton.
Akiknek az alkotásait itt szemlélhetjük, mindnyájan bizonyították tehetségüket. Kishazánk, Kárpátalja határain túl is, az értő közönség előtt, megbecsülést szereztek ennek a nemzetrésznek. Nem mellékesen arról is tudósítva, hogy Ukrajna e nyugati tartományában őshonos magyarok élnek. Ez a szó legnemesebb értelmében vett felvilágosító tevékenység, hiszen valljuk meg, Varsóban, Hannoverben, vagy Szófiában, ahol a Társaság tagjai kiállításokat tartottak, kevesen tudnak arról, hogy a térképeken Zakarpatszka oblaszty néven jelölt területen magyarok is élnek. Csak csöndesen folytatom: olykor Csapon túl is. Ezek a megjelenések, mivel az ismeretterjesztést a művészet eszközeivel teszik, érnek annyit, mint egy nagyívű történelmi tanulmány, vagy egy sikeres politikai tett. Tegyük azonban azt is hozzá: megmaradásunkat erősítendő a művészet, a tudomány, a politika kiegészítik egymást.
E gondolatok jegyében kívánok a művészeknek további pályájukhoz sok sikert és kedvező körülményeket, a műértő közönségnek pedig azt a reménybeli állapotot, hogy a művészek mecénásaivá válhassanak.
Budapest, 2002., december 10.
Tóth István