WISŁAWA SZYMBORSKA

Bizonyos emberek

(Jacyś ludzie)

Bizonyos emberek megszöknek
bizonyos emberek elől.
Egy bizonyos országban, a nap
és bizonyos felhők alatt.

Hátrahagynak magukból valamiféle mindent,
bevetett földet, tyúkokat, kutyát,
zsebtükröket, mikben persze tűznyelveket látni.

Hátukon korsók és batyuk fityegnek,
mik minél üresebbek, napról napra annál nehezebbek.

Azalatt valaki csendben elmúlik,
valaki kemencéjében kisül valakinek a kenyér,
és valaki a halott gyermekét rázza.

Fölöttük bizonyos máshová tartó utak,
nem az, mely híd gyanánt
a furcsán rózsaszínes folyó fölé kell.
Körben valamiféle lövések, hol közelebb, hol messzebb,
a magasban egy dülöngélő repülőgép.

Valamiféle láthatatlanság nagy hasznukra lenne,
valamiféle szürkeség, mondjuk egy kőé,
vagy még inkább a nemlét, egy bizonyos
rövidebb-hosszabb időre.

Valami még történni fog, csak hol és mi.
Valaki még szembejön velük, csak mikor, ki,
hányféle alakban és milyen szándékkal.
Ha lesz más választása,
lehet, nem kíván ellenségükké válni,
és otthagyja őket a valamiféle létben.

A három legfurcsább szó

(Trzy słowa najdziwniejsze)

Ha kimondom azt a szót, Jövő,
első szótagja máris a múltba szökik.

Ha kimondom azt a szót, Csend,
le is rombolom.

Ha kimondom azt a szót, Semmi,
létrehozok valamit, minek egyetlen
nemlétben sem jut hely.

Néhány szó a lélekről

(Trochę o duszy)

Van lelkünk, van.
Ám egyikünknek sincs folyton-folyvást
és mindig.

Nap nap után,
esztendő esztendőre is
eltelhet nélküle.

Olykor csak a gyermekkor
félelmeiben, rajongásában
telepszik meg egy időre.
Olykor csak a felismerésben,
hogy megöregedtünk.

Csak elvétve segédkezik
olyan keserves tennivalóknál,
mint bútorokat tologatni,
bőröndöket cipelni vagy
órákig gyalogolni egy szűk cipőben.

Űrlapok kitöltésekor
vagy húsdarálás idején
rendszerint szabadnapos.

Ezer beszélgetésünkből
egyben ha részt vesz,
és még ez sem törvényszerű,
hiszen többre tartja a csendet.

Ha testünk szaggatni kezd és kínozni,
lopva távozik a szolgálatból.

Válogatós fajta:
nem szívesen lát minket tömegben,
a fölényért vívott harcunktól és
zavaros ügyeinktől a hideg kirázza.

Az öröm s a bánat előtte
nem két külön érzés.
Csupán ha egybekapcsolódnak,
lesz jelenvalóvá számunkra.

Bátran számíthatunk rá,
ha végképp elbizonytalanodtunk,
és mindent tudni akarunk.

Az anyagi világ tárgyai közül
az ingaóra a kedvence és
a tükör, mely akkor is szorgoskodik,
ha senki felé nem pillant.

Honnan toppan elő s faképnél
mikor hagy ismét, nem árulja el –
ám hogy megkérdezzük, feltétlen elvárja.

Úgy fest tehát, hogy egyfelől
szükségünk van rá,
de valami okból neki is
szüksége lehet ránk.

Pillanat

(Chwila)

Egy zöldellő domb kaptatóján megyek.
Fű, aprócska virágok a fűben,
akár egy óvodásoknak készült képen.
Az ég ködfátylas, itt-ott már kéklő.
A kilátás a környező halmokra átúszik a csendben.

Mintha sosem lettek volna itt különféle földkorok,
magukban morgó szirtek,
tornyosuló szakadékok,
lángok közt izzó éjek,
sem sötétben gomolygó nappalok.

Mintha sosem torlódtak volna egymásra a mezők,
lüktető lázban,
jeges borzongással.

Mintha valahol máshol háborogtak volna a tengerek,
tépték volna cafatokra a láthatár szélét.

Helyi idő szerint pontosan fél tíz van.
Mind a maga helyén és egyezményes rendben.
A völgyben patak csörgedez, kis patak módjára.
Ösvények húzódnak ösvénymód, öröktől örökké.
Egy erdőnek álcázott erdő örökkön örökké, ámen,
s a magasban madarak szállnak, szálló madarak
szerepében.

Ameddig a szem ellát, a pillanat itt az úr.
Egy eme földi pillanatok közül
fennmaradni rendeltetett.

Pocsolya

(Kałuża)

Emlékszem gyerekkoromból e rémületre.
Kikerültem minden pocsolyát,
hát még a frisseket, zivatar után.
A frisset, hisz feneketlen is lehetett,
jóllehet egészen másnak látszott.

Belelépek s eltűnök hirtelen,
süllyedni kezdek a mélybe,
még annál is lejjebb, a mélybe,
a felhők tükörképe felé,
vagy még annál is távolabb.

Akkor a pocsolya gyorsan felszárad,
összezárul fölöttem,
s én örökre bennrekedek – hol is –
a néma sikolyok birodalmában.

Csak jóval később értettem meg:
vannak borzasztó kalandok,
mik nem férnek el a világ rendjében,
s még ha akarnának,
sem történhetnének meg.

Lista

(Spis)

Összeállítottam ama kérdések listáját,
melyekre immáron nem várok választ,
hiszen vagy túl korán van hozzájuk,
vagy fel nem érhetném őket ésszel.

E lista meglehetősen hosszú,
érint fontos és mellékes ügyeket,
s mert nem szándékom bárkit is untatni,
csupán néhányat sorolok elő:

Mi volt valóságos
és mi éppen csak gondolt
e színpadon,
csillagok között és csillagok alatt,
ahol a bejárat mellett
található a kijárat;

Mit tudhat a nagyvilág sok-sok lakója,
amiben kevesebbnek bizonyulok
hozzájuk mérten;

Miről cikkeznek vajon
a másnapi újságok;

Mikor szűnnek a háborúk
és mi lép a helyükbe;

Kinek az ujján van most
a jegygyűrűm, mit
elloptak tőlem – vagy elveszett;

Hol tanyázik a szabad akarat,
mely egyszerre képes
lenni és nem lenni;

Mi lehet az emberek tucatjaival –
vajon csakugyan ismertük-e őket;

Mit próbált mondani nekem M.,
amikor már nem tudott beszélni;

A rossz dolgokat ugyan miért
találtam jónak,
és mire is volna szükségem,
hogy többé már ne tévedjek?

Néhány kérdést még lefirkantottam
elalvás előtt egy perccel.
Ébredés után azonban
nem tudtam elolvasni.

Olykor gyanítom, valójában
titkosírás lehet.
Hanem ez ismét egy olyan kérdés,
mely úgyis megoldódik majd.

Feljegyzés

(Notatnik)

Az élet: az egyedüli megoldás

a lombba boruláshoz,
a homok leheletének felszippantásához,
a magasba röppenéshez;

hogy kutya is legyen,
s hogy simogassuk a finom meleg bundáját;

hogy megkülönböztessük a fájdalmat
mindattól, mi nem belőle ered;

hogy belehelyezkedjünk a történésekbe,
elvegyüljünk a látvány forgatagában,
kiválasszuk a lehető legkisebb tévedést.

Vissza nem térő lehetőség,
hogy egy pillanatra felidézzük,
miről is szólt a beszélgetés
ki-kihunyó lámpafénynél;

hogy egyszer, legalább egyszer
megérintsünk egy követ,
bőrig ázzunk a ki-tudja-hányadik esőn,
elveszejtsünk egy kulcsot a fűben;

és szikraként lövelljük tekintetünk a szélben;

és mindvégig semmit se tudjunk
valami roppant lényegesről.

 

(Zsille Gábor fordításai)