Szúnyogh Szabolcs

Vissza Csokonaihoz

A kisebbség kultúrája, a határon túli irodalom ügye igen kevés embert érdekel Magyarországon komolyan. (A politikai szónoklatok más kategóriába tartoznak: de ezek is kétélűek. A politikusok óvatosan is bánnak a dologgal: az ilyesmi csak addig hoz népszerűséget, ameddig általában, ködösen zengedezik és a romantikus érzelmeinkre hat. Amikor konkréten felmerül, hogy határon túli fiatalok tanuljanak magyar egyetemeken, akkor a közvélemény egy része azt kérdezgeti, mit keresnek itt nálunk ezek a „románok”, a mieink elől veszik el a helyet.)

A harmincas években a bal oldali gondolkozású értelmiség körében divat volt a szomszéd népek nyelvét tanulni. Úgy gondolták eleink, beszélni arról, hogy komolyan vesszük az együttélés parancsát: beszéd. Megtanulni ukránul, szerbül, románul: tett.

Úgy gondolták eleink, nekünk, magyaroknak kötelességünk tettekkel bizonyítani, hogy levontuk a múltból a következtetéseket.

Ha az embereknek fontos volna az együttélés, ha az embereket a legkevésbé is izgatná az, ami a határainkon kívül történik, talán megtanulnának például szlovákul – amely állítólag a legkönnyebb szláv nyelv, szinte minden szláv nyelvhez vezet belőle út –, a nyelvterület itt van Budapesttől hetven kilométerre. Az emberek mindenféle nyelveket tanulnak, eszperantót, arabot, japánt, de hogy a környező népek nyelvét észrevehető mennyiségű személy tanulmányozni próbálná, arról nem tudok. Sőt: a legújabb, a liberális gondolkozású Eötvös-társaság által kidolgozott új Nemzeti Alaptantervben sem találni erre vonatkozólag ösztönzést vagy követelményt.

Egyébként hozzáteszem, a környező népeket se izgatja, beszéli-e az ő nyelvüket nálunk bárki. Tanfolyamokat nem indítanak, programjaikat nem hirdetik. Talán a kisebbségek lesznek majd az a bizonyos híd? Nem látok erre hivatalos törekvést. Hol tud megtanulni egy magyar szlovákul Szlovákiában, ukránul Ukrajnában, románul Romániában, ha nem az utcán? A katonaságnál? Hol vannak olyan speciális nyelvtanfolyamok, amelyek a nem indoeurópai nyelvű magyarok számára kifejlesztve, speciális módszertannal és audiovizuális segédlettel oktatják a többség nyelvét? Ma már másfajta angol tankönyvet fejlesztenek ki a német, másfajtát a hindi, másfajtát az arab és ismét másfajtát a magyar anyanyelvűek számára. Akik a határainkon kívül megtanulják a többség nyelvét, szinte valamennyien csak úgy, mellékesen tanulják meg, „felszedik” a tudást.

Én orosz szakon végeztem. Sokat beszélgettem volt hadifoglyokkal. Ezek az emberek 6-8 évet töltöttek odakint. Mind többet tudott nálam oroszul. Tudták, mi a tű hegye és mi a csészealj, szőnyegrojt és falikar-kapcsoló, és valamennyien rosszabbul beszéltek nálam, mert nem voltak képesek megszokni a befejezett-folyamatos igehasználatot és a melléknévi igenevek használatát. A magyar nyelv felbontja a mondandót alárendelt mellékmondatra, az indoeurópai igeneves szerkezeteket alkalmaz. „Ez az a lecke, amit tegnap megcsináltam” – így van magyarul. „Ez a tegnap megcsinált lecke” oroszul, angolul, németül. Magyarul idétlenség, ha arról az ablakról beszélünk, amelyik ki van nézve a macska által. Indoeurópaiul ez így helyes. Ezt nem lehet felszedni azt utcán, katonaságnál vagy a hadifogolytáborban, ezt hosszan kell gyakorolni, speciálisan kidolgozott feladatok során.

A szomszédaink nem gondolják komolyan, hogy magyar nyelvű kisebbségeiknek valóban meg kellene tanulni a többség nyelvét. Mi meg azt nem gondoljuk komolyan, hogy törődnünk kellene bárkivel vagy bármivel, ami határainkon kívül zajlik. Kérdés: száz, az utcán megkérdezett magyar állampolgár közül hány tud megnevezni egy, azaz egy ukrán írót? Románt? Szlovákot? Szerbet?

Továbbmegyek. Hány határon túli magyar írót ismerünk? Szerintem néhány embernek esetleg eszébe jutna Sütő András. És senki több.

Persze, lehetne mondani, hogy az irodalom mindig egy kiválasztott papi rend belügye volt, és irodalmi körökben biztosan sokan tudnának sok nevet mondani. Ez alighanem így van, de én ezeket a köröket színvonaltalan szekértáboroknak tartom, amelyekben a határon túliak iránti érdeklődés sem valamiféle szolidaritás, hanem inkább az üzleti szellem jele, ami nem baj, csak más. Alább még mondanék néhány szót a hazai irodalomról, most csak annyit: „Uram – írta Karinthy – a zseni lakik Önben. Uram, Önben nemkülönben.” Ennyi. Ezek az emberek szerintem – egy-két, ritka kivételtől eltekintve – nem írók, nem költők, hanem valamilyen különös társaság, akik abból élnek, hogy egyszer, ki tudja miképp és milyen eszközökkel sikerült a mecenatúra bizonyos köreivel elhitetniük, hogy ők a kultúra, s ezután monopolizálták majd rövidtávon megfojtották a kultúrát. Ami magyar kultúra létezik, vagy megtűrten (megtörten), vagy a köreiken kívül létezik (lásd még: Kertész Imre). Száz Aczél nem árthatott annyit a magyar irodalomnak, mint ez a műveletlen és önhitt társaság, akik elmennek határon túli városokba, ott rendkívül módon meghatódnak önmaguktól, szétosztanak néhány kisebb ajándékot majd üzembiztosan berúgnak – és akikkel persze emberileg semmi bajom, némelyikükkel tegeződök is. Megtanultak bizonyos minimumokat, egy másodéves bölcsész szintjén, és… és nincs kedvem folytatni ezt a mondatot. – Egyébként nemcsak az irodalomra jellemző ez, a magyar iskolaügynek senki több kárt nem okozott, mint az oktatáskutatók, s amennyire látom, az egyházat is a papok tették tönkre nálunk. A vízügyhöz nem értek, de meglepne, ha ott másképp volna. Csak azok a társadalmi ágazatok maradtak életképesek, amelyekben elég nagy az anyagi motiváció – lásd például: a média, a televíziók, a film – és emiatt elég kegyetlen volt a verseny és ezeket az „olyan, mintha igazi lenne”-pasikat kipasszírozták a perifériára. Nézzék meg, a Fábri-show milyen jó, milyen szórakoztató, milyen pörgő – és hát biztosan el tudják képzelni, hogy Fábri Sanyinak csak éppen egy életnyi küzdelem kellett ahhoz, hogy a sok remek beszélgetős műsorvezető között kiverekedje magának a szóhoz jutást. Ha nem múlna a csatorna léte azon, hogy van egy pörgős műsora, Fábrit már rég talonba tették volna tehetségtelen konkurensei.

De ha már itt vagyunk: Fábri Sanyi. Azt hiszem, a kilencvenes évek eleje óta senkinek nem köszönhet annyit a magyar irodalmi nyelv, mint két félbolond szerzőnek: az egyik nevezett Fábri, a mások pedig a népszabis Új Peti, akit nem tudom, miért újpetizek, de mindenki újpetizi. Új Petivel személyesen sose találkoztam, Fábrival kétszer, a sógoromnak volt csoporttársa a főiskolán, már akkor is teljesen kibírhatatlan volt és már akkor is teljesen zseniális, ami a nyelvi leleményeket illeti. Nem tudom tehát, hogy embernek milyenek, embernek bizonyára megfontoltak és nagy hatalmúak, konzervatívok és nyakkendőt hordanak aktatáskával, szerzőnek félbolondok. A félbolond kategóriába tartoznak, mint Villon, Woody Allen vagy Joe Heller.

De hogy szóhoz juthattak volna ez országban, ha költőnek, oktatáskutatónak vagy papnak állnak, alig hiszem.

Szóval ezekkel az írótáborokkal ne nagyon törődjünk. Törődjünk azzal, hogy ebben a régióban miért nem fontos a szlováknak a magyar, a románnak a szlovák, az ukránnak a szerb, miért nem fontos itt senki senkinek, és hogy jó-e ez, vagy mit csináljunk, vagy effélék. Törődjünk ezzel, föltéve, hogy mi úgy gondoljuk, ilyesmin egyáltalán érdemes még töprengeni, úgyis jön az Unió és megold mindent, amit meg nem, az pedig örökre úgy marad, ahogy most van.

*

Volt egyszer egy király, indiai. Aki ismeri a történetet, lapozzon. A király be akart jutni a Csodálatos Birodalomba, mely ott fekszik a halál határán túl. És talált is egy bölcset, aki megmutatta neki az utat: ezen a sivatagon kell átvágnod, s aki átér rajta, hát az eljut a Csodálatos Birodalom kapujához, ahol az őrök nevén szólítják és bevezetik oda, ahol nincs fájdalom, nincs szenvedés, csak öröm van és gondolom, halk, diszkrét zene a liftben. A király fölszerelt egy hatalmas expedíciót, magához vette ágyasait, leszármazottait és a kutyáját és nekiindult a sivatagnak, s mint várható, meg is halt mindenki a sivatagban, az összes teherhordó, meg katona, meg ágyas, meg leszármazott, mindenki, a végén már csak a király baktatott a kutyájával a tűző nap alatt és ezerszer elátkozta magát, hogy belekezdett ebbe a kalandba, de nem adta föl. S mivel nem adta föl, egyszer csak megérkezett a Csodálatos Birodalom kapujához, ahol az őrök nevén szólították – nem írom le, mi volt a neve, hosszú és érhetetlen és mindegy is – és mondták neki: jöjj be, király! Hát a kutya? – kérdezte a király. A kutya az kutya – mondta az őr. A kutya szépen kinn marad, te meg bejössz. Hát nem, mondta a király. Az volt ígérve, hogy aki átjut a sivatagon, legyőzi az összes akadályt, minden próbát kiáll, és végre ide megérkezik, az bejuthat, és mi ketten vagyunk. Sajnálom – mondta az őr. Itt fogsz szomjan halni a sivatag közepén, és a Vár eltűnik, mint egy fata morgana. Tűnjön a vár a büdös francba, morogta a király, a kutyám nélkül nem megyek, neki is joga van bejutni.

Melyikünk a kutya, barátaim? Münk-e, akik – NATO, Unió, kolbászból kerítés – a Csodálatos Birodalom kapujában vagyunk, avagy tik vagytok-é, határon túli magyar testvéreink, akik jószerivel már magyarul is elfelejtettek, de helyesírni biztosan? Ki visz be kit és hová?

Az én történetem így szól: ti vagytok a király, barátaim, és mi itt a kutya. Ti már megtanultatok együtt élni. Nem most, és nem holnap, de ha végre létrejön az, aminek itt gazdaságilag létre kell jönnie, az együtt élő népek közössége, ti lesztek a nyerők, ti már tudtok románul, ukránul, szlovákul, ti tudjátok, hogy tisztelni kell a másik karácsonyt is, és ti szeretitek a szülőföldeteket, különben nem élnétek ott, minden anyagi és nem anyagi jellegű gond és baj és nyűg ellenére. Mi majd a tátogunk, lihegünk, nyelvünket lógatjuk. Ne hagyjatok minket a sivatagban.

És hát persze a történet is úgy végződik, hogy azt mondja a kapuőr: ez volt az utolsó próba, ha otthagytad volna a kutyád, akkor tűnt volna el a vár, mint egy délibáb, ehetnétek a homokot. Most gyertek, itt fogad benneteket mindenki, akit szerettek, továbbá az öröm, a szépség, a hejehuja és a liftben a halk zene, Pink Floyd, mert van ízlésünk.

Így végződik az ókori történet, kicsit piszok dolog, mint kutya-jelölt igazságtalannak is érzem, hogy csak az egyik felet kérdezték meg, tessék a Mahábhárata írójánál reklamálni, senki se tudja, ki volt ő.

*

Hozzá kell tennünk ingerült okfejtésünkhöz, hogy nemcsak a határon túli irodalommal vagyunk némiképp mizériában, hanem az irodalommal magával is. Nem azért, mert nem akarjuk szeretni az irodalmat. Szeretnénk jóban lenni az irodalommal, és ezért rengeteget költünk könyvekre. Magyarország lakossága soha annyit nem költött könyvekre, mint most. És még az sem igaz, hogy elfordultunk a fikciós prózától és a tények, a tények, a tények nagy zabálására adtuk magunkat, mert ha elterjed valamiről a hír, hogy az irodalom, akkor az emberek mennek és megveszik. Mégis bajban vagyunk.

Mit parancsol, kedves vevő? Olvasnék valamit. Például mit? Valami szórakoztatót, pikánsat, izgalmasat? Á, én irodalmat akarok. Amiből kiderül, hogy én egy utolsó alak vagyok, a lelkem egy posvány, a jellemem egy besúgóé, szóval ilyesmit akarok, igazi irodalmat, magvasat. 

Irodalom. Mi az? Az etológusok szerint állati előképe a farkasüvöltés, célja, hogy az együtt vadászó közösséget „szinkronizálja”, ezerfelé tartó érzelmeiket közös hullámhosszra hozza, egymás iránti agresszivitásukat leföldelje. Ilyen szinkronizációs mechanizmusok tették lehetővé, hogy az ember jól együttműködő közösségeket építsen fel, ez az emberré válásunk egyik titka. Aztán kellett az irodalom, mint kibeszélő show, kollektív memória, katarzis-pszichiáter valamint kegyetlen önfelfedező-túra; s végül még annyi szufla is szorult beléje, hogy szórakoztatott.

Ennek mind vége lett egyszer. Minden feladatra lett egy arra szakosodott tevékenység. A történelmet már nem a mondák őrzik; és ha fel akarjuk tárni bel- vagy külvilágunk titkos rejtekeit, nem az irodalom segít nekünk, hanem a pszichológia, a szociológia, a tudomány. S végül: az irodalom, tulajdonképpen Kafka és Joyce óta, nemhogy nem kíván szórakoztatni, hanem kifejezetten utálja, ha valaki élvezni szeretné. Szórakoztató irodalom? A sértések kategóriájában, talán ott, de máshol nem létezik.

Hová lett az a művészet, amely nemcsak a hitelességre, az őszinteségre, hanem a szépségre is törekedett? Eltűnt?

Eltűnt.

Erre mondaná az általam nagyon szeretett Vitányi Iván, hogy bizonyos értelemben.

A kérdés persze az, hogy ha így áll a dolog, és a nagy izmusok viharaiban nem átalakult, hanem megszűnt az a művészet, amely az emberiségnek eddig olyan megbízható társa volt, akkor miért járunk koncertre, képtárba, kiállításokra és miért olvasunk például versesköteteket?

Mert járunk képtárba, színházba, koncertre és egyéb ilyen helyekre, olvasunk könyveket is, verseket és regényeket, noha tudjuk: nem jobb, nem rosszabb, nem fejlettebb, nem mélyebb, hanem teljesen más típusú élmény vár bennünket.

Ezek a dolgok, ezek a régi dolgok ugyanis szépek voltak.

A kortárs művészet viszont egyáltalán nem törődik a szépség fogalmával, sőt kicsit zavarja is, kicsit illetlennek, kényelmetlennek, kínosnak, pestiesen cikinek érzi. A kortárs művészet legfontosabb kategóriája az őszinteség, a hitel.

E tekintetben egyébként képzőművészeink olyan görcsösek, mint az a tizenhárom éves bakfis, aki mindent elkövet, nehogy azt higgyék róla, bármiben is igazat ad a mamájának. A mai magyar festők képein nincs szép nő, mert az „ciki”, egyáltalán nincs szép ember, sőt semmi sincs, ami szép lenne, mert az mind, mind ciki. Ha mégis látható a festményen egy ember, az a lény egyszerűen kétségbeejtő. A férfiaknak nagy a hasuk, és térdig lógnak a heréik. A nők öregek, kéjsóvárak és szőrösek. A lengyel kortárs művészet egy kicsit más e tekintetben, ott még ábrázolnak szép meztelen nőket, nálunk ennél jobban semmit nem szégyellne egy magyar művész.

  Az irodalmat csinálók (lásd még Brecht: „most hallom azoktól, / kik verseket csinálnak…”), szóval azok, akiket a maguk által kialakított tolvajnyelv „irodalmároknak” nevez – maga a borzalom – nem írnak szerelmes verseket, olyant, ami arról szólna, hogy a költő szerelmes egy szép lányba, és alig várja, hogy megfogja, mondjuk, a mellét a leánynak, amely gyönyörű.

Itt tévedtünk el. Ez az a pont, ahonnan visszatalálhat Ungvár Budapestre, Magyarország Európába, az irodalom önmagához. Innentől kezdve kegyetlen őszinteséggel kell haladnunk előre, lépésről lépésre, meg nem alkuvóan, követve azt a hívó szót, amely egyszerre hiteles és szép. Bizonyára sok ilyen hívó szó van; én egyet ismerek is.

Ez szép szó, csak általában nem mondjuk ki.

A romantika idején, ugyebár, prűdek voltunk. Az izmusok ideje óta pedig folyton leleplezzük, a világ milyen csúf, belsőleg ellentmondásos, és még ügyeskedik is, hogy egyszerre fogjon künn s benn egeret. Legutóljára egy nő pihés lába közéhez verset Csokonai írt, Csokonai, ez az őszinte, okos, nagy költő, aki valószínűleg a legnagyobb magyar költő, és aki soha nem pózolt. Az a véleményem, az egész kortárs művészet téved, Csokonainak van igaza, barátaim, vissza Csokonaihoz.

És ez fog segíteni a határon túli irodalomnak is, hogy bejusson Budapestre, ott körülnézzen; aztán megnyugodva elkezdjen fintorogni, föltéve, hogy van ízlése. 

*

  Foglaljuk össze.

  1. Ez, ami most van, nem az, ami régebben volt, ez nyilvánvaló, amint Osztap Bender mondaná, ez orvosilag bizonyított tény.
  2. Ennek ellenére ugyanúgy a művészet nevet hordja.
  3. Talán mert ennek ellenére művészet.
  4. Akkor a kiindulópont nem jó.
  5. Kezdhetjük megint előlről.

*

Hogy jön ide Csokonai? És Lilla gyönyörű puncikája? További testrészeit nem sorolom, mert azokat már mindenki el tudja képzelni magától is. Tehát: úgy jön ide, hogy ez a modus vivendi, ez a közös nevező (legkisebb többszörös, stb., stb.), szóval a megoldás és egyben az etológusok nagy tévedése.

Az ősemberek nem azért énekeltek együtt, mert szinkronizálni akartak, hanem mert szerelmesek voltak és olyankor az ember énekel. Hogy közben szinkronizálódik is? Biztosan. Igen, de erről csak kicsit később kellene beszélnem, mert ez a slussz.

Illetve, hát: ha egyszer hic Rhodus, menjünk neki a dolognak. Tulajdonképpen már mindent el is mondtam.

De azért tessenek velem még egyet kanyarodni. Azt mondják, az irodalom nem autósztráda, amely egyenesen vágtat célja felé, hanem kerti sétány, amely ide-oda kanyarog, közben a rajta sétálónak megmutat ezt is, megmutat azt is, ilyen élményben füröszti, amolyanban fagyasztja, aztán hirtelen kitárul a panoráma: megérkeztünk oda, ahonnan elindultunk, a táj ugyanaz, mi változtunk, ez volt az utazás. Tessék tehát kanyarogni, nem az axiómából szillogisztikusan levonható konklúzió a lényeg, hanem a botorkálás, ide-oda. Egyébként is, az emberiség tudása beszélgetésben van, nem könyvtárban vagy kőbe vésve (CD-be), és most beszélgetünk. Főleg én beszélek, de Te, Tisztelt Olvasó, közben meg gondolsz mindenféléket. Előny nálad.

Nálam pedig a feladat van, a feladat, hogy kimondjam a szót, amelytől félünk, amely hiteles és amely gyönyörű és amely nélkül nincs irodalom és amelyről minden irodalom szól, ha irodalom és nem sznobság vagy nemzeti érzelgés.

És ez a szó az, hogy pina.

Pina.

Volt egy nagyon kedves nyelvelmélet-professzorom, soha nem kandidált, mert bármennyire elismert szaktekintély volt otthon és külföldön, nem merte kutatásait – az önálló kutatását – közszemlére bocsátani, mert nem kutatott semmi mást, csak azt, hogy hányféle variációt tud a magyar nyelv erre a szóra, hogy pina. Hát rengeteget tud, de mind között a legszebb ez az idézett változat, a többi csak küzdelmünk lenyomata, hogy ne mondjuk ki azt, ami varázserővel bír, viszont valamit mégis ki kell mondanunk, és akkor nyakig ülünk a szómágiában, mint az egész magyar nép, kedves professzorom kutatásai szerint már Árpád vezér kora óta.

Ennek a varázsszónak a kimondása – lásd még: etológusok – egyszer már embert csinált az ősállatból. Mondjuk ki újra. Mondjuk ki annyiszor, amennyiszer csak bírjuk és jobb emberek leszünk, mint voltunk. Make love not war – hát igen. Ez is egy fontos kis lépés. De nagyon sok fontos lépést lehet tenni az életben, nemcsak egy 1968 van az életünkben, mert ez a mi életünk ez egy nagyon hosszú dolog, tartson akár csak egyetlen napig. A szerelem nem harc, hanem együttműködés. Az együttműködés: az emberi lényeg. Az úgynevezett testi szerelem nem önzés, hanem ajándékozás, az öröm ajándékozása. Az ajándékozás, a szolidaritás: az emberi lényeg. Nézzük meg, a nagy vallások milyen követelményeket támasztanak: szeretet, mondják Buddhától Jézusig, a tettekben megnyilvánuló szeretet, a gyakorló szolidaritás.

Satöbbi.

Na fussunk neki még egyszer. Artikuláljunk. Feszítsük össze ajkainkat, hogy felpattanjanak, és mondjuk ki, de hangosan, ne csak úgy magunkban, suttogva, félszegkedve, hanem olyan erővel, hogy attól a halottak föltámadjanak, mondjuk ki, hogy: pina. PINA! Na még egyszer. PINA! PINA!

Ez az. Itt vagyunk a művészet kapujában.

*

Az igazat bevallva, van itt még egy szó, ami fontos, de ez nem olyan izgalmas – és ez a kávéház. Ha lenne oly közélet Pesten-Budán, vagy bárhol, ahol az emberek valóban közélnek, versekről beszélnek, izgatottan tárgyalják a zenész ütőseit cselesztára vagy bármire, és ilyen közélet lenne még Kolozsvárt, Ungvárott, Kassán és Nagyváradon, ha ezek a városok alternatívát kínálnának és párhuzamot és együttrezgést: senkit se érdekelne a határ, de mindenkit érdekelne, mi újság Kolozsvárt, Kassán vagyUngvárott.

Ennek titka a szabadság. Nem akarok csapongani (dehogynem), de pl. a marokkói arab novella és bagdadi között az a különbség, hogy a marokkói egy pikareszk, az epizódokat csak a főszereplő személye fűzi össze, kész; a bagdadiban viszont több szálon fut a cselekmény, olykor még idősíkok is összevillannak. (Jellemfejlődés azonban nincs, e tekintetben az arab regény statikus; jellemfejlődés majd a zsidó irodalomban bukkan fel, amely rendkívül bonyolult meseszövésű, feszült dramaturgiájú, robbanó novellákat terem, amilyen például az Énekek éneke vagy a József és testvérei-történet – akartam írni: majd, de hát nem majd, hanem kétezer évvel korábban, de ez messze visz és talán fel is háborít egy csomó kiegyensúlyozottan gondolkozó embert, akik szerint egyébként is rágalom, hogy nálunk volna antiszemitizmus. Legfeljebb, ha igény van rá, de antiszemitizmus, az nincs. Visszakanyar.) A bagdadi novella azért tud több szálon futni, és idősíkokat villantani, mert ott van mögötte maga Bagdad. A város, a nagy, multikulturális város, több millió lakossal és minden kalifa meg főmufti és az összes vérszívó főnökség ellenére: hatalmas, megélhető szabadsággal. A nagyváros: szabadság. A szabadság: játékelmélet. A játékelmélet: sakk. A sakk: belátni a másik igazát. Belátni a másik igazát: ez már a színjáték-irodalom, ez a dráma. A líra arról szól, én mit érzek. A dráma: hogy tudom, mit érez Othello és azt is, hogy mit Jago, mert, sajna, mindkettő helyébe nagyon jól bele tudom élni magam. Még abba a kacér dög Desdemonába is bele tudom élni magam, legszívesebben kiabálnék neki, mint kisgyerek a bábjátékon: vigyázz, Desdemona, túlpörgeted! De hát kiabálhatnék én neki, ha egyszer a hülye Othellót a becsülete, meg büszkesége, meg ilyenek érdeklik, s nem az, mi dolgozatom fő témája, tárgya továbbá az élet értelme.

Az irodalom ott szólal meg, ahol van nagyváros, szabadság, játékelmélet, kávéház, forgatag, több esély, rejtekhely, és piac, piac, piac, ahol minden kapható és minden eladó és lehet rajta fintorogni és ez maga az élet vagy más szóval a közönség.

Közönséget kell csinálni. Ehhez kevés őszintének lenni. A nemzeti sebek feltépkedése végképp kevés. Vannak nemzeti sebeink, súlyosak, fájnak, ne árusítsuk őket. Másoknak is vannak nemzeti sebei, egy részüket mi okoztuk. Talán az is fáj. Nemzeti sebet hánytorgatni: csőlátás. Elfelejteni: önvesztés. De hivalkodni vele rossz üzlet. Talán azt gondolná a világ, amikor előjövünk a nagy nemzeti sebeinkkel, hogy hátsó szándékot rejtegetünk. És elmegy a közönség máshová, ahol őszinteséget talál.

Közönség kell, de ne törődjünk a közönséggel. Mondjuk azt, amit jól esik mondani. Mint Csokonai. Ne törődjünk azzal, hogy mi ma a korszellem és ilyesmi. Vissza Csokonaihoz. Ő a legnagyobb magyar költő, vagy legalábbis aki legjobban tudott magyarul verset írni. Nagy költő volt, nagyon nagy költő, a legnagyobbak közül egy. És amikor Lilla puncikája foglalkoztatta, arról írt verset és nemzedékek szeretik és olvassák és fogják is olvasni.

*

Utóirat.

Melyik városban, belül a trianoni határon vagy kívül azon, hol írt Csokonai Vitéz Mihály Lilla gyönyörű puncijáról? Helyileg?

A legnagyobb költő volt, barátaim, a legnagyobb.


Hozzászólás a Fórumban