MINDENKINEK A SZÍVÉBEN VAN EGY JERUZSÁLEM

Végy egy pörgőt Önélet

Elolvastam bátor pamfletedet /amely persze három/, a Kisebbségi áramszünetet és szeretnék hozzá gratulálni. Először is azért, mert a mai világban ritkaságszámba menően józan munka, másodszor, mert ténymegállapításaid meglehetősen hasonlítanak az enyéimre s ezért úgy gondolom, pontos is ez a dolgozat, azután a már említett bátorságodért, hiszen otthon ezt az analízist nyilván nem fogadják túl nagy örömmel, a logikádért, a világos vonalvezetésért és végül /vagy talán nem végül, mert még sok értéke van a röpiratodnak, de valahol be kell fejezni ezt a mondatot/ azért, mert nem mutattál kiutat.

*

Én tulajdonképpen azért húzódtam vissza a kárpátaljai közszereplésektől, amiért minden magyarországi közszerepléstől is: úgy találtam, nem elég gusztusos ez a pálya. Először nagyon lelkes voltam. Göncz Árpáddal együtt jártam Ungváron a Petőfi-szobor avatásán, Kálmán Attilával a beregszászi szoboravatón s így tovább. S meg kell mondjam, a következő dolgok nagyon taszítottak. Először is az úgynevezett "anyaországi" magyarok viselkedése /vajon miért vagyunk mi éppen anyaországiak, nem belőlünk rajzottak ki a határontúli kisebbségek, mint például Athénből a szicíliai gyarmatok/. Megjelent például az aranygombos zakójában egy ismert irodalmi funkcionárius, aki még soha életében egyetlen épkézláb, erőteljes mondatot le nem írt, és a tiszteletére összegyűlt, akkor még talán nemcsak hivatásos honleányokból, hanem tanítónőkből, könyvtáros kisasszonyokból stb. álló hölgykoszorú fenekét fogdosta meg ivott. Ez nagyon zavaró volt, mert láttam, hogy azokat az asszonyokat, akiknek ott volt általában a férjük és a gyerekük is, és kicsit eufóriában lebegett mindenki, ez megalázta. Gondoltam: nem baj. Lássátok feleim, ilyenek ezek a mi vezetőrangra vergődött íróink, és józanodjatok.
     Igen, de feleim hiába józanodtak, mert, mint Te is írod: ezeknek az uraknak a hatalmába voltak lökve, ha át akartak jutni a határon, hogy a gyereküknek szerezzenek valami gyógyszert, akkor ezeknél az uraknál kellett előadni a hivatásos honleányt és az egész magyarkodás egyszerűen undorító lett.
     Azt gondoltam később: ez is helyes. Az irodalom az a kurvák gyülekezete, szokják csak a könyvtáros kisasszonyok a gondolatot, hogy ez egy ilyen bűnös banda. De aztán azt gondoltam: ha a kisasszony benyomul a színi világba, s ott történik vele, ami történik: az se oké - de itt nem erről van szó. Ezek az emberek, ezek a kétségbeesett, nyomorba taszított, önhibájukon kívül tönkretett életű határon túli magyarok nem az irodalomba kívántak "benyomulni" - ráadásul annak, amit e funkcionáriusok képviselnek, az irodalomhoz vajmi kevés köze van - hanem szerettek volna azokból a minimális anyagi javakból részesedni, amit számukra az anyaország kínált, illetve, amit tulajdonképpen nem nagyon kínál, inkább csak kínálgat.
     Én azt tapasztaltam, határontúlra látogató magyar irodalmi testvéreink visszaéltek ezzel a helyzettel és sorra alulestek a legelemibb erkölcsi mércén, miközben kicsit vagy nagyon hőzöngtek, és általában oda konkludáltak, hogy fájnak nekünk ezek a nemzetiségi sebek, fájnak, de legyetek barátim realisták, mint én, a nagy író, aki tudom, hogy minden szó, amit érdeketekben kimondok, csak árt nektek, úgyhogy inkább csak az utazásaimhoz-szerepléseimhez szükséges ösztöndíjakat és a konferencia-meghívókat kérném, ha szabadna.
     Továbbá: ez minden keletre látogató magyarra igaz, nemcsak azokra, akik elszakított területekre utaznak, de rájuk aztán fokozottan: nálunk gusztustalanabb teremtmény bizony kevés akad. Jártam Irkutszkban, Szuzdalban, itt-ott a Szovjetunióban, de a fővárosban és Leningrádban is: hát én voltam a messzi nyugatról érkezett csodalény, akinek igazi Lee-farmerje van. És ezért felsőbbrendű. Nehéz dolog volt ilyenkor vállat nem veregetni, bölcsességet ki nem nyilatkoztatni, embernek maradni. A jótékonykodó hontestvéreim nagy részét szerintem az motiválja, hogy itthon vizesnyolcasok ők, odaát pedig hirtelen csodalényekké válnak. És olyan emberekkel nagyképűsködnek, akik közül néhány bizonyára föléjük magasodik. Eörsi írta Kenediről: sámlira kell állnia, hogy Csoóri Sándor bokájába beleharaphasson. Azóta, ugye, volt módunk megtapasztalni egyet-mást erről a bokáról is, kiábrándulásaink sora hosszú. De hát, néha önmagunkra is nézhetünk, meg az úgynevezett egyszerű ember felebarátainkra, akik nem tesznek mást, csak segítenek, álságosan, szenteskedve, beképzelt, felfújt pofával, utálom őket. Magunkat.
     Szóval, mivel sem a kárpátaljai ingyen-berugások, sem a jótékonykodó felsőbbrendűsködés nem vonzott, én lassan elmaradtam a kárpátaljai rendezvényekről.
     De a lényegre.
     Mégis, vajon mit lehetne tenni?
     Szerintem, röviden, semmit.
     Van itt egy paradoxon. Ebben a régióban három dinasztia vezetésével próbált meg létrejönni a nagyméretű belső piac: a Hunyadiakével, a Jagellókével és a Habsburgokéval. Mint köztudott, történelmi pechek, királyi balfékek, stb: végül is csak nagyon sokára jött létre ez a többé-kevésbé egyenrangúságon alapuló belső piac létre, de létrejött és működött, meg is kezdődött a régió sok százéves nyomorának felszámolása. Tehát: van egy történelmi tapasztalatunk arról, hogy ez a nagy, közös belső piac húz ki minket egyedül a keleti sárból. Ezzel lehetne valamit kezdeni, de akkor jön a paradoxon.
     A belső piacot idióta határokkal szétvágták. Namost: ki járt jól? Ausztria, mert betagozódhatott a német gazdaságba. Ki járt közepesen? Magyarország, mert nagyon sokat vesztett ugyan, de nem kellett hazugságban, nemzetiségi gyűlölködésben élni. Ki járt borzasztó rosszul? Az úgynevezett utódállamok. Magyarországnak azok a részei, amelyek valaha - ha nem is tartoztak a legjobban ellátott területeik közé, de működtek - Trianon után egyszerűen tönkrementek. Azok a népek - ruszinok, románok, szlovákok, magyarok, szászok, zsidók, svábok, stb, stb - akik itt éltek, nyomorba zuhantak. Ha őket megszavaztatná valaki, hová tartozzon Erdély, alighanem ide szavaznának, még a románok is, de hát vigyáznak arra a hatalmak, hogy ilyen szavazásra sor ne kerülhessen. Az utódállamok körében a hazugság állami és sajnos hazafiúi kötelességgé vált. Dákoromán csacsiságok, stb. Hogy lehet így a gazdasági nyitott piachoz nélkülözhetetlen liberális politikai demokráciát kialakítani? Sehogy.
     Következtetés. Kinek nem érdeke a régió újraegyesítése? Ausztriának. Kinek közömbös? Magyarországnak. Kinek elemi érdeke? Az utódállamoknak. Ki tiltakozik ez ellen a leghevesebben? Hát az utódállamok tiltakoznak, kellemetlenkednek a határátkelőhelyeken, akadályozzák a kereskedelmet, a kapcsolatokat, propagandájukban bömböltetik a lüke nemzeti szólamokat. Ki szorgalmazza? Magyarország, akinek ez ma igazából nem érdeke, ezért aztán valójában mi sem szorgalmazzuk.
     Magyarországon a határontúliakkal való törődés ma senkinek nem érdeke. Az embereket mozgatják érzelmi szálak, és kész. Azok a rokoni kötődések, amelyek Trianon után olyan fájóak voltak: megszűntek. A rokonok áttelepültek vagy eltávolodtak. Kinek van közülünk igazi közeli rokona odaát? Senkinek. Talán egy-két szerbiai menekültnek, most. És a birtokok? A dzsentrik anno elvesztették viszonylagos jólétüket, mert mint magyarokat kitették őket a köztisztviselői állásukból, a második háború után pedig vagyonuk is elszállt. A dzsentrinek volt érdeke, hogy visszaálljon Nagy-Magyarország, mert akkor visszakaphatta volna birtokát és állását. Ma kit érdekel ez? Voltam nagyanyám házában. Utoljára még a háború előtt festették ki. Mérnök nagyapám íróasztala még megvan, csirkéket tenyésztenek rajta. Kell nekem az a ház, az az íróasztal? Dehogy kell.
     Ha ma megszavaztatnák Magyarországot, fogadjuk-e vissza édes Erdélyt, szerintem az emberek többsége nemmel szavazna.
     Sunyik vagyunk mi ebben a kérdésben, ebben a kérdésben is. Politikai pártjaink csak addig döngetik a magyar mellüket, amíg azt komolyan nem kell venni, amíg az érzelmileg szavazókat meg nem hódítják, de nagyon vigyáznak arra, nehogy úgy tűnjön, ők csakugyan egy reintegrációt szorgalmaznak, mert akkor azonnal elfordulna tőlük mindenki. Amit pedig az elcsatolt területekből most hazánk profitál, nem kevés. Szabolcsban, Szatmárban, Hajdú és Békés megyékben biztosan nem sikerül fölszámolni a tanárhiányt, ha be nem áramlik az a sok kárpátaljai, erdélyi jól képzett pedagógus, akik hajlandóak voltak elmenni kis faluba dolgozni, mert kaptak lakást, télen fűtött iskolában taníthattak, és havonta meghozta a postás a fizetésüket. Ez számukra mennyei dolog volt, óriási előrelépés. Úgyhogy mi haszonélvezői vagyunk az odaáti nyomornak, kicsit agyelszívók, kicsit hullarablók, ahogy tetszik, enyhíti az ítéletet, hogy saját hullánkat fosztogatjuk.
     Nézzük távlatból. Mi történt? Egy migrációs mozgás, melyet erőszak támogatott, s melynek eredményeként a magyarság szállásterülete összeszűkült. A magyarság megmaradásának feltétele, hogy nála erősebb szomszédaival további konfliktusba ne kerüljön, tehát megmaradásunk feltétele a határontúli területek feladása, mely éppen napjainkban zajlik a kivándorlás révén.
     Hogy ez fáj?
És az nem fájt például a suméroknak, hogy eltűntek a történelemben? Biztosan fájt nekik, mégis eltűntek. És mi a helyzet a hettitákkal? Mitanni királyságával? Vagy a nagy Babilonnal és az ő babiloni népével? Hogy más példákat ne hozzak.
     Lehet azt mondani, felelősen, egyetlen magyarnak is, hogy testvérem a nemzetben, maradj ott, ahol vagy, a te határontúli szülőföldeden és nyomorogj szépen nemzeti érdekből, hátha egyszer szempont lesz a terület hovatartozásának megítélésekor a demográfiai helyzet? Én meg addig elmegyek Pesten egy kávéházba és tartok egy előadást a te sanyarú helyzetedről, mely az én finom idegrendszeremet bántja?
     Hozzáteszem, azt sem lehet mondani, hogy testvérem-magyarom, települj át, várlak tárt karokkal, mert nagyon mérsékelten tártak azok a karok. Kellesz, ha elvégzel olyan munkát, amihez nekem nincs kedvem. Egyébként pedig: "ezek a románok szorítják ki a mi gyerekeinket az egyetemről!" A "románok" talán szebben beszélnek magyarul, mint a mi gyerekeink. És? Ennek ellenére ők csak románok, ha az a veszély merül fel, hogy a mi gyerekeinket kiszorítják az egyetemekről.
     Van tehát egy álságos politikai elit, amelyet jól kiegészít az álságos magyar lakosság. Ez van, és nektek odaát nincs semmi esélyetek.
     Lesz ukrán demokrácia? Ha majd a maffia mindent meghódít és kénytelen lesz működtetni az országot és évszázadok során a valamikori maffia-elit polgári tőkés uralkodó osztállyá érik. De nem érik azzá sosem, mert - mint ezt például Szicília bizonyítja -, ahhoz legalább egy emberöltőre érvényes távlatnak kellene működnie, amint működött Magyarországon a reformkorban, amikor a nemesség visszalépett pillanatnyi érdekeitől a távlati érdekei miatt és így nálunk létrejött egy polgári ország. Ez kivétel a történelemben, nem szabály, ilyen nagyon kevés akad. És ehhez is kellett az a nagyfokú rémület, ami eleinket elfogta, amikor Lengyelországra pillantottak, ahol ugye a parasztok egy kicsit legyilkolták a nemeseket. Ebbe a gyilkolászásba tönkrementek a parasztok is és a nemesek is és hát főként a Lengyelország nevű képződmény, és eleink tudtak tanulni a példából és ezért ők Magyarország legnagyobb teljesítményű évszázada, elvárhatjuk ezt az önfegyelmet-belátást a mostani ukrán uralkodó osztálytól? Nem várhatjuk el, mert ingatag a hatalmuk és olyankor az ember ideges és nem belátó.
     Lesz idő, amikor nem ingatag a hatalmuk?
     Nem lesz ilyen idő, mert ahhoz az kellene, hogy már itt legyen földi paradicsomként az, ami csak a folyamat végére prognosztizálható: a működő piac, politikai liberalizmus, váltógazdaság, sajtószabadság, sok-sok kávéházzal és normális fizetésekkel.
     Mi lesz tehát?
     Az lesz, hogy ha jobbosaink meg nem akadályozzák /hát akarnak ők még egy főnököt a nyakukba? Hogy Brüsszel folyton orruk alá dörgölje rasszizmusukat, cigányozásukat, zsidózásukat, stb, stb? Dehogy akarnak./ Szóval: bennünket talán felvesznek az Unióba, és akkor itt lehet, hogy emberibb világ lesz.
     De talán nem vesznek föl minket, ahogy a NATO-tag Törökországot sem hajlandóak fölvenni. Nem kellünk mi nekik annyira, és mint említettem, ezek az önpusztító kisurak szívesen szolgáltatják nekik az indokot ahhoz, hogy miért ne vegyenek föl minket. /Elég csak belenézni A hét című televízió-műsorba, hogy tudja az ember: nem kell a nyugatnak az a kormány, amely ilyen sajtót fizet. Hát még a Magyar Nemzet, Fórum, stb,stb./
     És ha nem vesznek föl minket, akkor szépen egymás mellé süllyedünk és végre nem lesz különbség ember és ember között a világ egyik legszebb helyén, a Kárpát-medencében.
     De hogy valami biztatót is mondjak, olyat, ami nem fantazmagória: talán segíthet az Isten.
     Én ugyan nem vagyok vallásos, de azért segíthet. A szocializmusról se gondoltuk, hogy egyszer vége lesz neki, és vége lett neki. A magyarok nagyon szívós fajta. És nem azért, mert jól bírjuk a nyomort, hanem mert sokat vitatkozunk egymással. Azt mondják, egy német német, két német társaság, három német világháború, három francia egy háromszög, stb, stb: egy magyar magyar, két magyar ez vagy az, találjunk ki bármit, mindegy: mert a poén: három magyar: na, olyan nincs.
     Ez az egy esélyünk. Hogy soha nem értünk egyet egymással. Ezért nem lehet minket annyira fanatizálni, és a vita gondolkodásra ingerel. Jó, hogy említetted Izrael példáját. Ott is történt egy kis csoda. Kétezer év után, méghozzá.
     Mondok egy példát, talán meséltem már. Van egy hanukkai játék, egy pörgő. Az ember kirak az asztalra mindenféle süteményt, gyümölcsöt, finomságot, és megpörgeti a pörgőt. Négy betűnél állhat meg: N, G, H, S. Azt jelenti a négy betű: nísz gadol haja sam, azaz: nagy csoda történt ott. /Ez arra vonatkozik, hogy amikor a Makkabeusok megszabadították Jeruzsálemet a görögöktől, csak egy kis korsócska meg nem fertőztetett szent olajat találtak, de az a kicsi olaj csodaképpen nyolc napig égett, míg a következő szent olajat el tudták készíteni. Ez a nagy csoda: a Fény eláradásának ünnepe, a szellem győzelme a történelem vak erői fölött. Ilyen nép, ilyen csodái vannak. Vesd még össze: azt olvasom egy pesti antiszemita lapban, a zsidók még a névmagyarítással is leleplezték agresszív természetüket, mert ilyen neveket vettek föl: Kardos, Bárdos, Farkas, stb. Hozzáteszem: hogy így van! Sőt: vegyük például az országjelképeket. Cseheké a kétfarkú oroszlán, osztrákoké a kétfejű sas, németeké a medve, a mienk is egy jámbor, növényevő turul. De mit választottak a zsidók? Egy ragadozó természetű lámpát! A menórát. Veszélyes teremtés: lehet mellette olvasni és imádkozni. Van-e ennél veszélyesebb?/
     Tehát, vissza a pörgőhöz. Héberül van, de természetesen jiddisül kell kimondani. Azaz: ha megáll előttem a G: azt mondom: Ganz, és enyém az egész asztal, minden süti és az összes nyalánkság. Ha az jön ki: H: akkor Halb, azaz a fele. Ha N. akkor meg Nichts, buktam, lehet pörgetni tovább.
Szóval ez jó játék, de Izraelben most másként játsszák. Így: N,G,H,P: azaz: nísz gadol haja po: nagy csoda történt itt.
     Ebben van egy kétezeréves büszkeség.
     Tudod mit, vegyetek egy pörgőt. Nekem már van. A többi türelem, hit és vitatkozás kérdése. Mondhatnám slussznak, ne értsünk egyet, de értsük meg egymást, minek mondjak ilyeneket, és éppen neked, maradjunk ennyiben: nísz gadol haja po, és enyém a csokoládé, de szívesen megfelezem veletek.

Üdv: Szunyogh Szabolcs

  1950-ben született, február ötödikén, ezért családja azt gondolta, olyan lesz, mint Nagyapa öccse, az a bizonyos Pálóczi Horváth Lajos, aki - börtön, tizenhárom nyelv, pizsama-gomb-felvarrási képtelenség - szintén február ötödikén született.
  Nem olyan lettem. Vagy ki tudja.
  Hosszadalmas gyermekkor után leérettségiztem az ország akkor legelitebb gimnáziumában, de ez nem okozott nekem örömet. Egyetemre ideológiai okokból nem engedtek (azt mondtam negyedikben a diákparlamenten mint az osztály küldötte, hogy az igazgatónő ne cenzúrázza a gimnázium lapját, a Tiszta szívvelt, ezért. De aztán kiderült, hogy ha nem angol-pszichológiára jelentkezem a pesti egyetemre, ahol már meg lett volna a helyem, hanem orosz-magyarra a pécsi főiskolára, akkor nem vagyok ideológiailag annyira fejletlen. Így nem kellett két évet szolgálnom katonailag Lentiben, ami egy kvázi-futkosó volt, hanem csak egy évet Kiskőrösön, a remek előfelvételis egyetemisták között, jó is volt nagyon.)
  1973-ban szereztem meg az oklevelet. Ez is hosszadalmas történet, majdnem kiraktak, stb. De jó volt, mert nem kellett otthon élnem - ide most kellene írnom valami ellentételezőt - és mert sok kedves lány volt Pécsett, mely egy unalmas vacak provincia. (Most nyitottam meg ott az újságíróbált, polgármester, főszerkesztők, pr-menedzserek, stb., úgy emlékszem, másként emlékeztem nekik.) Ott ragadtam, mert 1. ez volt a függetlenség, Pesten még mindig erős volt a szülői ház protekciós aknamunkája, szegény szüleim, majd beleszakadtak, hogy jó állást szerezzenek nekem, 2. mert főleg az alapításommal létrejött Pécsett az egyetemi lap, az Universitas. Persze mást neveztek ki főszerkesztőnek, de odamehettem gyakornoknak, azt hittem, ez valami forradalmi dolog lehetősége lesz nekem. Kilencszázhetvenháromban, Magyarországon.
  Aztán lett az, hogy lett szerelem, az szép volt, lett két gyerek, és minden passszióskodó újságírásból hirtelen pokoli napi robot lett. Néha még próbálgattam, irogattam színdarabot, riportot az ÉS-be, hátha, hátha, de hát hamar megtapasztaltam, ez luxus. Azzal jár, hogy nem tudom fizetni a gyereknek a ruháját, stb. Azzal járt volna, hogy tök jelentéktelen piti íróknak, akik fogalmazni se tudnak normálisan, áhítattal beszekértáborozzak. Megvetettem őket, ma már nincs bennem akkora indulat, de megértem magamat, hogy akkor még arra sem voltam hajlandó, hogy kérjem felvételemet az Írószövetségbe. (Egyébként egyszer, később, amikor kilöktek velem a Móránál, talán meséltem: aláírt szerződést megváltoztattak, a honort leszállították a 40 százalékára, mondván, túl nagy siker a könyv, túl sokat keresnék, de én már addigra adósságot csináltam, sat - feleségem éppen operálták - belementem, hogy Csukás Pista biztatására, aki jelenlétemben beszélt valami Funk Sándorral telefonon, aki megígérte neki, én meg elhittem és kérvényeztem valami Irószövetségi Alaptól vagy ilyesmitől átmeneti hitelt és két hónap múlva kaptam ugyanettől a Funktól egy jeges hangú levelet, hogy eddigi műveim alapján nem látják indokoltnak, stb., stb.: hát így. Egyébként első pillanattól kezdve tudtam, hogy vagy nem belemenni a gőg nevű zsákutcába, vagy kitartani mellette, dehát ez is egy sakk-matt volt.)
  Élettörténet konkréten (amerikai önéletrajz, ez most a divat, tények szöveg nélkül - ugye, ilyen nincs) szóval: főiskola után levelezőn az egyetem, bölcsészkar, magyar-kiegészítő szak, újságíró iskola (sok okosságot hallottam itt anno), nyelvvizsgák oroszból és angolból. 1973-78: Universitas (ez a pécsi egyetemi lap), 78: az A jövő mérnöke (műegyetemi lap, a folyosón mindenütt átható vegyszerszag, interjúk kiszes főnökökkel, lakom Anikó néninél, hajnalban hideg lavórban mosakszom, miközben Pécsett a két gyerekkel egyedül kínlódik Piroska, én itt lakás után, de majd most megcsináljuk a szerencsénket) és 1979-től Népszava. Egyébként: huszonnyolc éves koromban hívott a Napló (Dunántúli Napló) akkori főszerkesztő-helyettese, Hallama Erzsike főmunkatársnak a Naplóhoz. Ez óriási karrier (lett volna). Lakásunk volt a Mecsek oldalában. Irogattam a Jelenkorba. Darabjaim mentek off-shore pécsi színházban. Megrémültem, hogy ez lesz. Hogy én leszek a pécsi író. Akkor inkább a hideg lavór a Veres Pálné utcában. Meg aztán szüleim elkezdtek öregedni. Meg az is, hogy emberek, akiket szerettem, elkezdtek meghalni - és nem akartam, hogy ne legyek mellettük. Meg kicsi volt a pocsolya Pécsett. Mindegy. Eljöttünk, bele a félnyomorba. Pestlőrincen laktunk nyolc évet, 48 darab négyzetméteren. Vágytunk Trabantra.
  Közben könyvek: Bibliai mesék; Jézus, az ember fia; Boszorkányszombat; Riporteri titkaim; Jeruzsálem lovagjai; Bibliai történetek, antik mítoszok; I. István király; Arany János, stb. Meggazdagodni nem lehetett belőlük. Írni nagyon jó volt. Ezek a könyvek nagy sikerek voltak, nagy példányszámban mentek, mégsem indult be a dolog. Egy tévés filmrendező próbálkozott velem, nem ment. Ilyenek. Végül, ez is kalandos történet, nyolc év Népszavázás után (végig mint pedagógiai riporter, szigorúan) átmentem a rádióhoz. Ez jó fordulat volt életemben. Először rovatvezető-helyettes, aztán rovatvezető voltam az Ifjúsági ismeretterjesztő és szolgáltató rovatnál, magyarul Iskolarádiónál. Megtanultam vágni, értekezletre járni, értekezletet tartani, munkát kiadni és számonkérni, műsort vezetni, pörögtem. Gazdagrétre költöztünk 74 négyzetméterre. Vettünk Daciát.
  Amikor jött a rendszerváltás, úgy éreztük, most szép lenni katonának, mert Kossuthnak trombitálnak. Ebből baj lett. Rágalmak, csaták. Mielőtt lementem volna szemét alakba én is, eljöttem. Amikor meghallották, szabad vagyok, jöttek ajánlatok, és ez jól esett, mert ilyen nem volt addig az életemben. Nem a legfényesebbet választottam, mert azt gondoltam, ne mássz fel a tetőre. Egyébként is, egy-két hónap és vállukon visznek vissza a rádióba, hiszen minden érv, tény, bekövetkezett változás mellettem szól, engem igazol. Azóta, máig itt vagyok, a Köznevelésnél.
  Néha még összeszedtem magam és írtam könyvet, hangjátékot, aztán már régóta nem írok. Sok munka ez a szerkesztés, fárasztó. Jönnek-mennek a miniszterek, s mire felmérik, milyen érték lett ebből a lapból, már el is mentek. Jó lapot szerkeszteni. Van egy régi pesti mondás: "Ha úgy élhetnék, ahogy élek!" Hát én is: Istenem, ha egyszer egy oktatási hetilapot szerkeszthetnék... Fontos: megtanultam görkorcsolyázni. Nem túl jól, de megy. Pro domo: tanulok héberül, eredmény u.a.
  Kárpátalja: mindenkinek a szívében van egy Jeruzsálem. Az enyémet úgy hívják, Beregszász. Nagyszüleimet, anyámat onnan kergették világgá. Mikor kicsi voltam, és nagyszüleim neveltek, én abban éltem, hogy egyszer csak kimennek az oroszok és elmúlik ez a rezsim és akkor visszamegyünk. Beregszász volt nekem a tündérek földje. Egyszer aztán visszamentem, talán 90-ben. Olyan volt, mint most. Úgy vagyok ezzel is, nincs nekem erőm, nem kötekedem én senkivel, de olyan nagyon sok kedvem sincs megbocsátani azoknak, akik ezt tették ezzel a várossal, ha tette ugyan egyáltalán valaki és nem így lett. Ha így lett, akkor meg nincs más, mint szeretni, mert az embernek nincs olyan sok szíve és nem cserélhető benne a Jeruzsálem.
  Egyébiránt: utóbb nevezett városban járkálva, melyben alig várom, hogy ismét járkálhassak, mint választott városomban, megállapítottam életszerűen: csakugyan olyan ez, mint Beregszász, mert egyikben sem lehet görkorcsolyázni. Ott azért, mert minden nyakig sár, itt meg minden utca lejt valamilyen irányba. Marad tehát Budapest, konkréten a Margitsziget, mindenkinek ajánlom, aki az élet végső bölcsességét értelmét, kvintesszenciáját keresi, kösse fel a korit és jöjjön velem, pokoli nagyokat lehet esni, az ilyesmi elég rossz, főleg esés közben, amikor még nem tudod, mi lesz a vége, de utána az ember azért csak úgy érzi, ez egyszer megint fel tudok állni s akkor még biztos nem öregedtem meg.
  Egyébként ez is viszonylagos, ausztriai biciklitúrán úgy vágtattak el mellettem a víg kedélyű osztrák nyugdíjasok, hogy rögtön azt támadt kedvem kiabálni nekik, jó lesz, ha vigyáztok, tudom én, hol van Rákóczi földje, stb., stb., könnyű annak, aki négyszáz évig szívta a vérünket, így lepipálni engem, de - és legyen ez az Önélet záró mondata -, de uralkodtam magamon.
  Ez egyébként nem olyan nagy kunszt, rengeteg embernek sikerült rajtam uralkodnia, lásd pl. a feleségem, lányom, ha lenne kutyám, ő is uralkodna rajtam.