Szénási Miklós:

TOJÁS, NYELV, AVAR-KORI VÁZ

Nincsenek jó érzéseim.
A tojások héja
a földdel keveredve
nem tűnik kellemes látványnak,
pedig ezt a képet utoljára
nagyjából húsz-huszonöt éve láthattam,
egy udvaron, melyről
egyre kevésbé vannak
fogalmaim.

A beszélt nyelv, az emlékezés nyelve
és az a nyelv, amelyet a könyvekben
találok egyre inkább mellőzik
a közös vonásokat. Három különös
ember egy tojás tetején. Az egyik
aláereszkedik egy kötélen és hintázik
a sűrű sárga folyadék felett, a másik
ráfeszül a meszes héjra és fennhangon
imádkozni kezd, a harmadik pedig
egyszerűen felszáll a 31-es autóbuszra
és elmegy, mielőtt megkérdezhetnék
a többiek, hova. Később, amikor már
egyértelműen este lett és a tojást
felfalta a szomszéd macskája
az jut eszembe, hogy a három emberben
leginkább az volt közös, ahogy
hallgattak és a mozdulat, ahogy
a sapkájukat megigazgatták időnként.

Aláereszkedem. A kötél
legyen az idegzetem,
melyet naponta leginkább
arra használok,
hogy elviselhető
védőhálót feszítsek
az arcom elé, melyen
át sem a külvilág,
sem én nem tűnünk
annyira kétségbeejtőnek.
Lent elbíbelődöm
azzal, hogy legyen
fény. Nem vágyom
kék-zöld foltokra,
így is elég volt erőszakot tenni
tériszonyomon.
Ki lakik a tárnákban és
ki veszíti el
hamarabb az önuralmát,
még nem tudom.
Hoztam néhány lehetőséget,
hogy rulettezzünk,
melyben csupán a játékmester
lehet kizárólagos nyertes,
valamint nagy valószínűséggel
lapul a zsebemben néhány
dobókocka is.
Türelmem nincs sok.
Hibát hibára fogok
halmozni. Az árnyékom pedig
folyton megtéveszt.

Feszült figyelem jellemez.
Ha nagyon igyekszem
és én tényleg nagyon igyekszem,
akkor egy lehetek
azzal, ami körülvesz.
A körülmények így
kevésbé árthatnak nekem,
vagy mégsem?
Nem érek rá tűnődni
túl sokat, mert
az az érzésem támad,
hogy a labirintust megkerültem
és a kör bennem záródott.

Jobb híján elegem lesz
mindebből. Felülök
a 31-es buszra
és reménykedem,
hogy nem lesz nagy tömeg
a Csonkatemplomnál,
ahol át kellene szállni.

MÍTOSZOK

Keresd meg azt,
aki bennem lakik.
A hús-vér palota
talán lassan omladozni kezd,
és zavartalan folyása
lesz a dolgoknak
kifelé, de addig
még ez időszámítás szerint is
rendelkezésünkre állnak
hosszú hónapok
és évek. Aki bennem lakik,
az pedig változik ugyan,
de nem változik a kép,
ahogyan magát látja,
mikor vaktükörbe néz.
A látszat, hogy képes lesz
egyenes gerinccel
egyensúlyozni a révig
és onnan pedig
érvényes jeggyel haladhat tovább,
persze az első cseppek
hatására semmivé lesz.
A révész komor alak,
azt mondják, ilyenek élnek
más égitesteken.
A lapát széles, a nyele
görcsös. A csónak
pedig enyhén szólva is
életveszélyes.
Aki bennem lakik
és aki én vagyok,
az persze csak hasadék két széle lehet.
Sziklakert és portömeg.
Nyers szél és verőfényes völgy.
Tályog és lokni.
Keresd meg és mondd azt,
innen látni téged.
A látvány csillogásában
aztán olyan tükröződések tanúi lehetünk,
melyek a másikban,
vagyis ez esetben benned érnek össze.

/VERZIÓ

Hogy a naptárban bekarikáztam
június nyolcadik napját és el is értük,
esni kezdett.
Nem kaptam újságot
egy hét után. A víz
ellepte a park füvét,
derékig ért a fáknak,
amikor a csatornák már
nem bírtak nyelni tovább.
Az jutott eszembe, ahogy
a konyhában tettem-vettem,
nem lett volna szabad ennek előfordulni,
ennek a lehetetlen tehetetlenségnek,
hogy mindenben rábíztam magam
arra, amit a jóléti társadalom
zavaros ígérete jelentett mindnyájunknak:
friss péksüteményt mindennapra
és mélyfagyasztott árukat.
Minden tönkrement,
amikor az áramszolgáltató cég
felfüggesztette működését
a vízre való tekintettel.
Ez az első emelet,
aggodalmaskodtam, itt
majd hamarabb áramlik be
a pocsolyák tengernyi leve
a küszöb alatt. Bár némi örömmel
azt is megállapíthattam, hogy
a földszinti lakókhoz képest
még jó a helyzetem, mert
ők már rég a hullámoknak adták át
az egykori otthont és hogy hova mentek,
senki sem tudta.
Csodálkoztam volna,
ha a veszély közelebb visz azokhoz,
akikkel addig csak
köszöntünk egymásnak.
Nem számított
most sem más,
mint a saját érdekem nekem,
a sajátjuk pedig nekik.
Aztán egy reggel,
amikor hívatlan látogatók
ébresztettek és
otthonomat
kisajáította a frissen megalakult
Mentő Egyesület tanácsa,
nagy levegőt vettem
és a segítségükkel alámerültem
a zavarosba.
Nem tagadom az első percek
káoszát. De aztán
a test elcsitult és a lélek
megszűnt bolyongani.
Nem zavar már a víz.
tudom, hogy egyszer elapad.
A fű erőt vesz magán,
akadnak tövek, melyek
fulladás nélkül átvészelték
ezt a négyszáz napot.
Lesznek emberek, akik
előszivárognak képtelen
rejtekhelyeikről
és kezdődik minden előlről.
Lesz egy test,
ahol ismét megszálló lehetek.

A KÍNAI

Napnyugatra küldött a papság,
hogy hirdessem a meg-
békélés tanát. Úgy vélem azonban,
elegendő tapasztalattal bírok ahhoz,
hogy kijelentsem, a káosz
sűrűségén már nem hatol át
ennek a vékonyka gyertyának
a fénye. Reflektorokra van
szükségem és olyan sztárokra,
akiket szabadon formázhat
a közízlés, akik hajlandók
mártírhalált halni egy főszerep
kedvéért megfelelő gázsi
ellenében. Nekem nincs szükségem
másra, csak a címlapokra,
amikor mindent
átitat az az áhítat, amit
magammal hoztam. Olcsó
vagyok, ezért szeretnek.
Szorgalmasan tanulom a nyelvet.
Lakást bérelek és a szomszédok
sohasem hallanak ordítani.
Néha vacsorát adok és
a gyermekkorról mesélek.
Ízekről és hegyek hajlatáról.
Csak a végén vetek oda
félmondatokat a küldetésről
és a szerepekről, a fényről
és a divat hajlékonyságán
túlmutató lehetőségekről,
ami az egész utazásom lényege.
Akik csatlakozni akarnak
hozzám, nem vetik meg a bort,
amit még az előző idők
embere szüretelt és érlelt
feledésbe merült pincéiben.
Ez a bor ennek
a fajnak persze méreg,
a napfény a bőrt is csak bántja,
gyógyulást nem hoz e sápadt
söpredéknek. Legyetek
mind az enyéim,
súgom és örülök,
mikor elköszönnek,
hazaindulnak én pedig
hanyattdőlhetek
és végre hallom
a csengettyűket odaátról.

LEHETŐSÉGEK

Továbbállni és továbbélni.
A könyvszakmának végül is
befuccsolt. A papír drága.
Az erdők túl hangosan
ordítanak. A következő busszal
mégis elmegyek. Ritkán
buszozom, nehezen viselem
a várakozást. Túl sok ember
lökdösődik itt. A nyitott autókból
zene dübörög. Ők nem voltak
sohasem vásárlók a boltban,
ahol Nietzsche és Jókai
két polc közt elkvaterkáztak
zárás után. Készülök
letenni valamit az asztalra
és felböffenteni néhány
hasznos és álnok mondatot.
Néhányan ugyanis,
akik a döntéseket
hozzák, a könyvet
csupán tárolásra és hordozásra
használják, gyönyört nem
keresnek benne. Nem is találnak
és arról én is hallgatok,
mert a gyávák nagyobb
eséllyel élhetik túl
a fordulatot, mikor
a szent és a szenny egybe-
mosódik.