Első pillantásra furcsának tűnhet egy irodalmi alkotás ószlávisztikai megközelítése. BéDéKá VakCina című kötete azonban születése helyét illetően (Kárpátalja) és a szövegekben előforduló háttér-információk intenzív virtuális megjelenítése miatt méltán keltheti fel mindazok érdeklődését, akik az ószláv retorikát (mely tudvalévő, hogy az ószlávisztika hagyományos része), korunk egyik kihívásának tekintik. Az ószláv retorika ugyanis Kárpátalján a múlt században érte el virágkorát. [1] A magyar nyelven írók Kárpátalján nem vonhatják ki magukat teljesen e hatás alól, s mint látni fogjuk, maga BéDéKá sem kerülhette meg, hogy szembe ne nézzen a kortársait is befolyásoló tömeghatással. Ugyanakkor, BéDéKá – s ezt minden elfogultság nélkül már itt kijelenthetem – meglepően és egyedien adta meg a maga válaszát erre a kihívásra, s kerülte meg az ő művészetére is leselkedő közhelyes megoldásokat.
     Az alábbiakban az új mű néhány nagyon fontos, az imént említett meglepő megoldásaira szeretném az olvasók, és természetesen a kortárs irodalmárok figyelmét felhívni. Ez a remekül szerkesztett, megírt és nem utolsó sorban hiánypótló küldetéssel megjelent kis kötet ugyanis mérete ellenére súlyos mondanivalót hordozó olvasmány. Éppen ezért, e sorok írója kifejezetten kötelességének tartja, hogy a könyv rejtett ószlávisztikai gyöngyszemeire ráirányítsa a szakma és a szélesebb olvasóközönség figyelmét.
     A kötet három fő részre osztható. A részek csak formailag különböznek egymástól, de éppen ez a formális különbözőség biztosítja az ószláv hatások tüneményes sokszínűségének felragyogtatását. Az első ciklus novellisztikus történeteiben elsőnek a néma és vakfilmek vetítésére alkalmas mozi helyszíne tűnik fel a szlávisztikusan művelt olvasóknak. Kárpátalján már a nagyfejedelem, Rákóczi korában is épülhettek volna ilyen előadásokra alkalmas vetítőtermek, de sajnos nem épültek. Az építkezések elmaradásának okát eddig egyetlen tényben állapította meg az összehasonlító ószlávisztika, mely szerint – a későbbiekben még említésre kerülő – Szent Szerafim székesegyházat éppen ennek a későbbi filmszínháznak a helyén kezdték építeni a nagy vezérlő fejedelem korában. [2] Arra nem tudjuk a pontos választ, hogy miért nem a filmszínházat tekintették őseink fontosabbnak, mint a görögkeleti templomot, de az igazságot megközelítő érvelést ki tudunk fejteni amellett, hogy az Októberi Szocialista Forradalmat követően miért alakították át a Szent Szerafim székesegyházat mozivá. [3]
     A történetek helyszínén kívül már itt, az első rész novellisztikus elbeszéléseiben felfigyelhetünk egy sajátos, mondhatni egyértelműen bédékás kifejezésre, a heccegésre. Itt még csak a némák és siketek párbeszédét jelöli BéDéKá ezzel az ószláv eredetű kifejezéssel, de máris nagyon hatásosan. A későbbiekben a kifejezés jelentése megváltozik (gondoljunk a második rész heccegő zsoltáraira és himnuszaira) –, de végső alakját a harmadik rész önéletrajzi hátterében éri el. A szlávisztikában járatos olvasók jelentős része sincs teljesen tudatában, hogy milyen mély értelmű kifejezés a heccegés. Maga az alapszó ószlávul nem igazán körülírható hanghatást jelöl. Többet, mint amit egy néma ember képes kiadni, de kevesebbet, mint amit egy vak ilyen módon megérteni képes. [4]
     A szó jelentésének eredetét vizsgálva ennél a kifejezésnél segítségünkre lehet, ha az ószláv mellett a magyar megfelelő szógyököt is megvizsgáljuk. Ez azért is ajánlatos, mert a nyelvtudomány mai állása szerint, „ha valamit nem értesz, akkor olvasd el magyarul!” a kötelező formula. [5] Ilyen összefüggésben a heccegés – egyértelmű, hogy a hecc szótóből származik, melynek magyar jelentésének semmi köze a hanghatáshoz, amit kifejez ószlávul, de egyébként igen jól hangzik. Sajnos, e sorok írójának nem adatott meg eddig, hogy türkológus kutatókkal is egyeztessen a témában, ezért az ószlávisztika egyik jeles kutatójának, professzor Hovority Po’Szlavikunak a véleményét kell időt állónak elfogadnunk. Po’Szlaviku szerint ugyanis kétségtelen, hogy a heccegést már a kora kereszténység ismerte és gyakorolta. Sőt, valószínű a kifejezés pogány eredete is, hiszen olyan intenzitással lehet heccegni, ami a gyakorló keresztényeket arcpirításra kényszeríti még napjainkban is. [6]
     BéDéKá VakCina című kötetének kétségtelenül leglírikusabb része a második ciklus, melyben a költő szabadvers-szerű költeményeket ad közre. Egy mezei ószlávisztikus persze érdektelenül lapozna tovább, ha szemét nem ragadná meg a heccegő zsoltárok és himnuszok kiemelkedő száma. És itt ismét óvatosan kell bánnunk a „zsoltár” és a „himnusz” megjelölésekkel. Ha heccegő zsoltárokról vagy himnuszokról van szó, akkor a szóösszerendezésből kifolyólag a jelentés jelentős változáson megy keresztül. Heccegni ugyanis nem csak a szlávok tudtak, hanem heccegni mindenki tud, aki akar. Nos, BéDéKá ebben nagy mester. Ezek a költemények ilyen gyöngyszemekkel csalogatják az olvasót:

     Ebben a két sorban ősi ószláv heccegések sejlenek föl, nem csupán a „zizegni-zuzogni” hangutánzó szavak használata miatt, hanem az „ing” és a szerető kedves „testének” egymásba olvadását a vers metaforikus törvényei valósággá merevítik. [7] Vagy nézzünk egy másik, talán a legerőteljesebb heccegést, melyben már nem csak az ószláv hatások érvényesülnek, hanem magyar és – feltehetően – ujgur elemek is megjelennek:

troj.ca, ószlávisztikai szaklektor
(alias Simándi Ágnes)