A 2001-es esztendő a lengyel közéletben a kerek évfordulók jegyében telt: előbb a Krakkóban élő Oscar-díjas rendezőt, a hetvenöt éves Andrzej Wajdát ünnepelték, júniusban a kilencvenedik évét betöltő Czesław Miłosz-t, szeptemberben a tudományos-fantasztikus irodalom élő klasszikusát, a nyolcvan esztendős, szintén krakkói Stanisław Lemet – októberben pedig az 1921-ben született, Wrocławban élő Tadeusz Różewicz került rivaldafénybe.

A kortárs lengyel irodalomról Różewicz alakja nélkül aligha beszélhetünk érdemlegesen. (A magyar közönség elsősorban prózáit és színműveit ismerheti.) Munkásságának lelkes hívei – nemegyszer maguk is jónevű tollforgatók! – egyenesen Nobel-díjat követelnének számára; mértéktartóbb kritikusai egybehangzóan beérik annyival, hogy „jelentős költő, aki forradalmasította a háború utáni költészetet”. A háború Różewicz világának egyik kulcsszava. Alig húszévesen lett a legendás Armia Krajowa, a nácik ellen titkosan létrehozott lengyel Honi Hadsereg katonája. A tűzvonalban szerzett élmények évtizedekre meghatározták versei, színdarabjai témáját: háborúellenes, moralizáló alkotóként tűnt ki. Adorno már-már közhellyé idézett tételével – „Auschwitz után nem lehet verset írni” – szemben Różewicz arra a megállapításra jutott: „Hogy feltámadhasson, a költészetnek előbb meg kellett halnia.”

Mindazonáltal nem állíthatjuk, hogy költészete folytonosan a feltámadás örömét sugározza. A hetvenes évektől figyelme egyre inkább a groteszk felé fordult; a civilizációt fenyegető rémségekkel háborúzva olykor cinizmussal vértezte fel magát. Találóan jellemzi őt egy német kritikusa: „szelíd báj, erős kísértés”. Egy lengyel irodalmár jóval szigorúbban ítélkezik, megállapítván, hogy Różewicz művészete az idő előrehaladtával mind komorabb és gúnyosabb képet tár elénk: kevés híján egy siralomvölgyét, amelynek gyászos fellegein alig-alig csillan át a remény, mintha nem is lenne feltámadás…

Mindemellett – vagy inkább: mindennek ellenére? – költészetében évtizedek óta boncolgatja a versírás lelki és szellemi vetületeit: mondhatni saját húsába vágva, hűséggel elénk adja a versírás természetrajzát. A magyar lírában talán csak Orbán Ottó verselt ennyit magáról a versről.

Végül érdekességképpen megemlíthetjük, hogy Różewicz a negyvenes évek végéig Krakkóban lakott – méghozzá Anna Świrszczyńskával egy épületben. (Zs. G.)