HALINA POŚWIATOWSKA

 

* * *

(rozcinam pomarańczę bólu…)


felhasítom a fájdalom narancsát
fájdalma felével megetetem a szád
ahogy az éhezők megosztoznak a kenyéren
a szomjazók a vizen

szegény vagyok – csupán e testem van
láztól feszülő ajkam
kezem – két őszi falevél
várják az elhullást

felhasítom a fájdalom narancsát
pontosan félbe
keserű magjaival megetetem a szád

 

* * *

(podziel się ze mną…)


oszd meg velem
egyedüllétem mindennapi kenyerét
töltsd ki jelenléteddel
a tátongó falakat
aranyozd be
a nemlétező ablakot
légy ajtó
mindenek felett egy ajtó
mi sarkig szélesre
tárható

 

* * *

(jesteś ty…)


te vagy
a levegő
isten
a talpam alól iszkoló föld
óhajaim aranyfonalán
a végtelenben himbálódzó
föld
s vakon sebesen mohón
elragadod e magad-gömböt
íves karodba zárod
csípődhöz szorítod
viszed
nézem
a földet
ezt az egyetlen arcot

 

* * *

(my nie wierzemy w piekło…)


nem hiszünk a pokolban
a táncot járó tűzben
magunk vagyunk a szikrák
arcunkba éjről éjre
álmos csillagok néznek

a világ legmélyéről
kéntől kátránytól fuldokolva
(a parfüm is csupán egy szesz)
szorítunk lágyan ölelünk
ezt-azt a mennyből a pokolból

ugyan ki ítélhet el
ha nem a magánytól tébolyult kacaj

karunk ne érintsétek
ne mutassatok
az est kimúlt árnyaira
sikátorok mélyén
lámpások táncánál
csupasz talpunk csilingel csilingel

a hold ezüst tallérja alatt
(a parfüm is csupán egy szesz)

 

* * *

(wczoraj pisałam wiersze…)


tegnap verseket írtam
ma pedig csókokat osztok
csókjaim olcsók lettek
a versek egyre ritkábbak

verset már csak akkor írok
ha a virág pompája megsebez
vagy ha arcom
meglegyinti
az éjben suhanó denevér

minden évszakban csókolom
akibe csak belebotlom legyen
diák orvos poéta

ők pedig ezt versbe írják
épp’ úgy ahogy csókom osztom
tucatszámra
könnyelműen
hirtelen

 

* * *

(liryczniejemy sobie…)


verseink magunknak írjuk
igen csak azért is
néhány töredék árán
feljutunk az alkonyi égbe

a gyomot irtó ujjak
egyszerre virágba borulnak
s már ibolyák a kerítés tövében
illatuktól részegen
keringünk csillagtól csillagig

nyugtalan hunyorgással
mindent tudva a jövőről
világpusztító ágaikkal
fenyegetnek a csillagok

 

Menyét

(Łasica)


önimádatba merült csillogó fehérsége vagyok
fakó hátam a gyengéd füvekhez dörgölöm
menyét – a bokrok közül emelkedő hosszúkás láng
mi őrült táncával bejelenti magát a létnek
hajlékony testét míg kinyújtja elidőz kissé
majd ívbe szökken és négy látó talpára érkezik
létezik – a föld hánykolódik alatta az égbolt
mélyre hajol hogy elnyelje hogy sose kerüljön oda
ahol ismeretlen a föld és az ég melege

 

* * *

(jaki to piękny szkielet…)


mily bájos e csontváz
ajkad ha hozzá tapasztod
csókkal válaszol

hajlékony izmokba csomagolt
bölcsen egymáshoz ragasztott csontok

az utcán ha lépdel
elénk tárja mily pontosan
hajlanak egyenesednek az ízületek

könnyed mozdulataiban
mennyei szférák zenéje bong
nézd – kezében ott lapul egy

elforgatja lassan
s az engedelmes világ
körülötte kering

milyen törékeny csontváz
a legkisebb bukástól
porrá morzsolódik

 

* * *

(mój cień jest kobietą…)


az árnyékom nőszemély
egy falon vettem ezt észre
mosolya akár sziluettem ívei
és csípőjének madara gyűrött szárnyakkal
dalolt dalolt e mosoly ágán

fölénk virágzó gyümölcsfa
hajolt zöld papagájokkal
szárnyukon át
aranyló érett narancsként
a nap ragyogott
az esőcseppeken
s egy kopasz szálfa ázott
páros ajkam mellem

szempilláim kelő holdja szikrát vetett
s kihunyt
hogy elfújtál egy gyufaszálat
s kezed a vállamra tetted
az árnyékom nőszemély volt
mielőtt fénnyé enyészett

 

* * *

(poprzez budzenie ptaków…)


ébredező madarak között
óvatosan le a lépcsőn
– fel ne ébresszem a még alvó házakat –
cipősarkam neszével kezemben
távozom

nem csalogatlak madárhangon
színpompát sem fakasztok
a lombok között
illatár nélkül lebegek el

moccanatlan fürkészem
az éj homályos arcát

hogy szerelemre tanítsam a holtat
hogy ajkammal simítsam szendergő ajkát
a borzongató hűs
a bénult inak
a sötétség dacára is
konokul kaparom a virágzó földet
kiásnám a csókok gyökerét
akár a fűét

 

* * *

(ten zamek nie ma drzwi…)


e várnak nincs kapuja
sem ablaka
tükörsima falai visszaverik a fényt
pókként körbeszövi az eső

odakint virágoznak a fák
az átsuhanó szél
némán
a kövek dacába fullad

e vár a magasba tör
a hegyen mit nem mondok üvegnek
hogy ne tegyem még nehezebbé

hisz mire is való a szikla
ha a forrás
csak legmélyén lüktet

egy átlagos öröklét épp elég
hogy a víz az életet adó
utat vájjon a fényre

s morzsáról morzsára nedvesedik
a sima a rideg tömb

 

* * *

(pokazują mi słowa…)


szavakat citálnak elém
mondván
a rózsaillat ott lappang a szóban

de nem találok csak papírt papírt és papírt
az illat helyett
a színek helyett

és tudom jól
hogy a röppenő szikrák
a villamossínt hegesztő munkások körül
kiket gyűrűbe fogunk
két tízéves fiú és én
a röppenő szikrák
százszor többet tudnak a fényről
mint az a szó hogy fény –
és ahogy tolókocsiba nyomorodott barátom
a neki nyújtott kenyérből egy falatkát harap
ahogy fejét oldalra biccenti
őrlő állkapcsa
többet hordoz az életből
mint az a szó hogy élet

(Zsille Gábor fordításai)