|
|
Göröngyös út vezet Európába. De nemcsak azért, mert az onnan támasztott követelmények olyan nehezek. Bizonyos göröngyöket az odaigyekvők maguk görgetnek a saját vagy társaik lába elé.
Adva van egy budapesti hölgy, aki házasságot kíván kötni egy szintén budapesti férfival. Az aktus egyik adminisztratív előfeltétele a születési anyakönyvi kivonat benyújtása az illetékes anyakönyvi hivatalnál. Pechjére nincs meg. Hogy életének eddigi 63 évét, iskoláit, diplomáit, doktorátusát hogyan abszolválta, létezésének igazolása nélkül személyazonossági igazolványt hogyan szerzett, arról nincs tudomásunk, a jelen történet szempontjából nem is érdekes. Lehet, hogy korábban megvolt a papiros, de most nincs. E nélkül pedig nem lehet férjhez menni.
A
logikus lépés: kérni kell egy másolatot. Mégpedig ott, ahol az eredetit kiállították.
A hölgy a Felvidéken született abban a történelmi öt percben, amikor éppen Hitler
visszaadta a magyaroknak azt, ami sose volt az övé. Ez ugyan némileg nehezítette
a helyzetet, de utánjárással, kapcsolatok igénybevételével persze minden elintézhető,
legfeljebb kicsit tovább tart. Így tehát történetünk főszereplője - nevezzük
őt dr. Lázár Máriának, édesanyját pedig Tóth Lenkének (a neveket az adatvédelmi
törvény tiszteletben tartása végett a szerk. megváltoztatta) némi idő elteltével
kézhez vett egy mindenféle hivatalos pecsétekkel ellátott írást ékes szlovák
nyelven. És most jön a meglepetés:
Született Maria Lazarova
Anyja neve Magdalena Totova
Az első megdöbbenés után az elvieken kívül a baj inkább gyakorlati volt: a kiállított papír nem támasztotta alá az ara világrajöttét, hisz az adatok nem estek egybe a házassági kérvényben állítottakkal. A reklamáció során Lázár/Lazarova Máriával közölték, hogy Szlovákiában minden női név –ovára végződik. Lenke pedig szlovákul nincs, ezért, ahogy ilyenkor szokták, az ehhez legközelebb álló szlovák változattal, jelen esetben Magdalénának anyakönyvezték.
Az, hogy ez így nem felel meg a valóságnak, hogy születése idején a város magyar volt, sem ő, sem édesanyja soha nem éltek Szlovákiában, éppen ezért értelmetlen utólag „ovásítani” őket, nem bizonyult érvnek. Ez egyszerűen nem szempont. Így van, basta.
Újabb kísérlet – ezúttal személyes nexus igénybevételével a helyi, véletlenül magyar kerületi polgármesternél. Persze-persze, értjük, nem probléma, meglesz. Két hónap elteltével az immáron türelmetlenkedő ara utánatelefonált. Hogyhogy még nincs? Hisz már hat hete továbbítottuk a pozsonyi szlovák Külügyminisztériumba! Nem ecsetelem tovább a diplomáciai körforgalom menetét (Anyakönyvi Hivatal-Igazságügy-Külügy-Külügy-IM-AH ...stb.). Végül kézhez kapott egy újabb papírt. Eszerint a mama ugyan már Lenke, de továbbra is mindketten –ovák.
Harmadik hivatalos nekirugaszkodásra hősnőnk nem tudja rászánni magát. Már ő sem a legfiatalabb, a vőlegény pedig idén 85 lesz. Ha a dolog így halad tovább, alig valószínű, hogy még a földön egybekelhetnek.
A vitatott papírral még nincs vége az ügynek. Azt le kell még fordítani, mert idegen nyelvű okmányt, ugye, az állami szervek nem fogadhatnak el. És ez lehet a megoldás kulcsa. Ha Isten segít, sikerül rábeszélni a fordító irodát a hivatalos fordítás részeként az „ovátlanításra”. Meggyőző rábeszéléssel ez talán megoldható.
A szerelem valószínűtlen csodákra képes és a benne szenvedőket irracionális lépésekre ösztönzi. Ilyen eset fordult elő, amikor a berlini evangélikus hittantanár, Michael beleszeretett az egy éves ösztöndíjjal Berlinben teológiát hallgató sárvári Eszterbe. Eddig még normális a dolog. De folytatásként Michael hosszabb fizetés nélküli szabadságot vett ki és az esküvő után mindketten Bp-re költöztek, hogy Eszter befejezhesse tanulmányait.
Ahhoz, hogy tartózkodási engedélyt kapjon, igazolnia kellett, hogy van anyagi fedezete, bejelentett lakása és valaki kezességet vállal érte (!). Miután otthon állandó jövedelme megszűnt, és neje hazájában se nyelvtudása, se munkavállalási engedélye nem volt, anyagi fedezetként Michael kölcsönkért édesanyjától néhány napra 6.000,- €-t. Ezt az összeget a mama átutalta fia berlini folyószámlájára, amelynek kivonatával igazolni lehetett a tartózkodási engedély jogos igénylésének anyagi előfeltételét. Következő lépésként kezes után is kellett néznie, mert a friss feleség, aki egyetemistaként nem rendelkezett családfenntartó szintű jövedelemmel, nem bizonyult megfelelő garanciának a hatóságok szemében. Vejükért végül Eszter szülei vállaltak kezességet, akik egyben igazolták, hogy náluk van rendőrségileg bejelentve: vagyis van fedél a feje fölött. Ugyan ez Sárváron van, a fiatalok pedig Budapesten élnek, de ennyi formális eltérés még benne van a pakliban.
Egy év után világossá vált, hogy ezt az átmeneti állapotot legalább még egy évig meg fogják hosszabbítani. Tartalékainak nyakára hágván Michael úgy döntött, hogy kenyérkereset után néz. Kapott is egy jó ajánlatot: az egyik fővárosi börtön az idegen nyelvű elitéltek lelki szolgálatára akarta alkalmazni. Miután megállapodtak a kondíciókban és a június elsejei munkakezdésben, Michaelnek eszébe jutott, hogy tán szükség lesz munkavállalási engedélyre. Ez az eddigi tárgyalások során nem merült fel. Állami intézményű munkaadója jóindulatúan válaszolta, hogy ja, persze, nyilván és csak szerezze be.
Nem oda Buda, tudta meg Michael a Munkaügyi Központtól (MK), a munkaadónak kell ezt a munkavállaló számára kérvényezni, ő mint munkavállaló nem intézhet semmit. A börtönnek külföldiekkel ilyen minőségben még nem volt dolga, így eltelt egy idő, míg a bürokrácia grádicsait végigjárta az igazságszolgáltatás ebben gyakorlatlan végrehajtó szerve. Tehát először az előírásoknak megfelelően kiírták az állást, amelyre más németül beszélő magyar evangélikus lelkész – oh, mily véletlen -, nem jelentkezett. Bizonyítani kell ugyanis, hogy ezt a tevékenységet csak a kérvényben szereplő külföldi tudja elvégezni. Ez nem tűnt nehéznek és ezzel elhárult az első akadály. Erre ráment két hónap. A következő lépcsőfokban a kérvényt a MK formai okokból elutasította, mert a munkaadó azt július 27-én nyújtotta be aug. 1-i munkakezdést megjelölvén, noha tudhatná, hogy a törvény 60 napos elbírálási határidőt tesz lehetővé. Harmadik nekifutásra Michael – a magyar gyakorlathoz immáron közelebb állván - igyekezett mindenféle befolyásos összeköttetéseket igénybe venni. Hogy ezek közbenjárására-e, avagy mert már minden formai előírást sikerült végre betartani, jan. 1-i hatállyal kapott munkavállalási engedélyt.
Ekkor derült ki, hogy mint Magyarországon dolgozó külföldinek, most kell egy munkavízum, vagyis munkaviszonya indokolta és egyben arra feljogosító tartózkodási engedély. Ezt viszont csak a kérelmező anyaországában lehet megkérvényezni. Berlinbe kellett tehát utaznia ahhoz, hogy a berlini Magyar Nagykövetség Konzuli Osztályán keresztül immáron munkavállalóként kapjon tartózkodási engedélyt abban az országban, ahol egyébként már másfél éve él hivatalosan, házastársi minőségben.
Nem hinném az egész történetet, ha nem maga az érintett - vagy inkább szenvedő alany - mesélte volna az autóban, amikor visszavittük berlini, nem egészen önkéntes kirándulásáról Budapestre.
Facit:
• Úgy tűnik, az, hogy valakinek magyar állampolgár a házastársa, az őt Magyarországon
nem jogosítja fel semmire. Sem lakni, sem élni, sem megélni. Hova is jutna ez
az ország! Így bárki jöhetne!
• Régen egy katonatiszt nem vehette el akárki lányát. A lány családjának kauciót
kellett letenni. Ez már a háború előtt is nagyon antidemokratikus, avítt volt.
Azt hittem, az a világ már rég letűnt. Tévedtem.
• Ilyen körülmények között egyre nagyobb csodálattal nézek a Magyarországon
élő és növekvő létszámú kínaiakra. Ők vajon hogyan szerzik meg az engedélyt?
Többnyire még magyar házastársuk sincs! Bár ez utóbbi – mint láthattuk - nem
számít előnynek.
• És még azt mondják, hogy a németek idegengyűlölők! Itt a házastárs jogán ab
ovo jár tartózkodási és munkavállalási engedély. Attól függetlenül, hogy a német
fél megengedheti-e magának anyagilag a külföldi partner egzotikus luxusát, amit
aztán a hatóságok értelemszerűen nem is vizsgálnak. Itteni felfogás szerint
a privátszférába való ilyen mérvű beavatkozás törvényellenes lenne, alapvető
emberi jogokat sértene.
• Ami a legmegdöbbentőbb számomra: bárkinek mondtam el a történetet Magyarországon,
nem ütköztek meg rajta. A fenyegető idegenáradattal szembeni védekezés normális
jelének vélik.
2003. 01.09.
Már évek óta készülök arra, hogy - csak kétszemközt önmagamnak - megvalljam gondolataimat a „KARÁCSONY” című hathetes borzalomról. Első ádvent közeledtével ugyanis idén megint elgondolkoztam, hogy is van ez: békés meleg várakozás...? vagy talán várakozó meleg karácsony...? esetleg boldog karácsonyi melegség...? Mindenesetre valami ilyesmi giccses jelzővel ellátott szókombinációt duruzsol úton-útfélen minden reklám, ezzel az édeskés hazugsággal leöntve a konzumtársadalom költekezésre felszólító kényszerét. Egyben folyton el akarják hitetni velem, hogy ez az év legkellemesebb, legmeghittebb, hogy úgy mondjam leg-„gemütlichebb” része. Én, naiv hülye, évekig lelkiismeret-furdalásban szenvedtem, mert hogy csak az én készülékemben lehet a hiba, ha sehogy sem akar beállni nálam ez az állítólagosan általános meghitt boldogság.
Berlini tartózkodásom elején, a Magyarországon mindössze ezüst- és aranyvasárnapra korlátozott előkészületi idővel szemben, nagyon tetszett az itteni ádventi időszak díszítési hagyománya, a gyerekekkel együtt történő süteménysütés, a négy ádvent kisebb körben való megünneplése: koszorúval, a megfelelő számú gyertya meggyújtásával, a csak ebben az időszakban fogyasztható édességekkel, stb. Eleinte igyekeztem eleget tenni a helyi hagyományok diktálta kötelezettségeknek, elsajátítani, magamévá tenni azokat a tradíciókat, amelyek akkori nézetem szerint valószínűleg korábban otthon is így lehettek és vélhetőleg nyilván csak a szocializmus irthatta ki őket. (Ma persze tudom, hogy a hagyományokat lehet kívülről is hozni, a kereskedelem által rákényszeríteni az emberekre, mint újabban az amerikai és itt sose volt Valentin-nap, valamint a Halloween állítólag tradicionális, inkább mégis újsütetű, úgymond, ünnepe.)
Eleinte tehát gyakorlatlanságomnak tudtam csak be, hogy nem sikerül a „Christstollen” úgy, mint a receptkönyvben. Életem első bejglijét 5 hónapos terhesen gyártottam és rögtön 10 rudat, hogy mindenkinek jusson. Másnapra harcképtelenné váltam minden téren a sok hajolgatástól. Így az már csak mellékesen bosszantott, hogy Gabi unokasógornőm, ill. az öreg családi bútordarab, Ilon bejglije jobb volt. (Megjegyzem, mindig jobb.) Akkor még nem tudtam, hogy mitől is sikerülne valami, amit évközi gyakorlat híján a legnagyobb stressz idején kell időre produkálnom.
Korábban úgy gondoltam, hogy a karácsonyi ajándékok beszerzése is ebbe az időben előrehozott és megnyújtott, áldott érzelmi állapotba illesztendő dolog lenne. Kényszerképzetem szerint egy kellemes délutánt lehetne arra szánni, hogy férjemmel kettesben végigsétáljunk, mondjuk a KaDeWe megfelelő osztályain, ahol egyetértésben, vidáman, az ünnepre való előkészület örömével és a kiszolgálók udvarias tanácsadása mellet 2-3 óra alatt beszerezhetjük a szükséges ajándékokat. Majd, a kellemes időtöltést megkoronázandó beülünk egy kávéházba és boldog-meghitt, vagyis „gemütlich” hangulatban lezárjuk a napot. (Talán valaki mesélhetett nekem arról, hogy ő ezt a férjével így intézi minden évben, és én ezt elhihettem neki, nem tudom pontosan.) Ma már mindegy, honnan támadt ez az irracionális és irreális ötletem, amely megvalósítása után évekig hiába vágyódtam, míg végre rájöttem, hogy a meghitt bevásárlás, mint olyan, önmagában ellentmondás. Az csak tovább rontja az esélyt, hogy férjem a karácsonyi forgatagtól függetlenül is utál vásárolni. (Vagy akad férfi, aki szeret áruházba, egyáltalán, vásárolni járni? Valljuk meg őszintén, mi nők is csak addig szeretünk, amíg kb. két óra elmúltával elfog bennünket a harctéri idegesség, türelmetlenség és tériszony. Én is legkésőbb ekkor elhagyom a tett színhelyét – ad absurdum akár eredménytelenül is.)
Eleinte nagy örömmel díszítettem a lakást, a házat. A konzumterror hatására persze az ember minden évben vesz is, de kap is egy-két további dekoratív kacatot. Az elmúlt évek során így összegyűlt kb. 1 m3 díszítő karácsonyi limlom, úgymint: világító külső és belső girland, karácsonyfadísz, ide-oda felakasztható mütyür, az Érchegységből származó - vagy olyanná hamisított - piramis, füstölő és diótörő (ez utóbbiak abszolút kötelező karácsonyi kellékek a német kultúrkörben), vagyis rengeteg örömünnepi giccselem, amelyek megfelelő terítése ma már egy teljes munkanapot vesz igénybe. Nyilván nem muszáj mindent felhasználni, de ha van? Megfigyeltem, hogy évről évre egyre nehezebben szánom rá magam, hogy megejtsem ezen dekorációs tömeg alkalmas elhelyezését. Különösen rontja kedvemet az a gondolat, hogy még utálatosabb munka lesz mindezek elrámolása január 6. után.
Ez a beállni sehogy sem akaró meghitt várakozás az utóbbi években nemcsak csalódással jár. Igen, mára már eljutottam lelkileg az őszinteségnek arra a fokára, hogy beismerem: az egész egyenesen terhes. Különösen az elmúlt nyolc évben, mióta fűtés-elszámolási vállalkozásunk legtöbb munkája a szezonális jellegből adódóan a november-január időszakban van. Tendencia: növekvő. Ki tudnám tehát tekerni annak a nyakát, aki kitalálta, hogy a karácsony az év végére essen! De a mi tevékenységünktől függetlenül is a gazdasági év ekkor zárul a legtöbb vállalkozás számára, ezzel tehát vélhetőleg nemcsak mi vagyunk így. (Az csak hab a tortán, hogy a Megváltó állítólagos december 24-ikei születését semmi nem bizonyítja, sőt: A betlehemi csillag történetén alapuló csillagászati számítások szerint inkább tavaszra eshetett a dátum.)
Hosszú a lista, akiket meg kell ajándékozni. Ezt szuggerálja a reklám, ezek a társadalmi konvenciók, elvárások. Valamint létezik valami ösztön, amely szerint idén több-jobb-szebb-nagyobb kell, mint tavaly. Ez a kell egy olyan morális kényszer, amely alól nyilván éppen ugyanúgy ki lehetne bújni, mint az ádvent-karácsony egyéb kötelezettségei alól, és amit az ember minden évben megfogad, mint az új életet – további következmények nélkül.
Ha már az ajándék ezer okból nem hajde-jajde, akkor legalább legyen szépen tálalva, gondoltam. Jobb áruházakban, üzletekben erre külön csomagoló standot tartanak, ahol sok ötletet gyűjtöttem és magam legendásan szépen tudok csomagolni. Szeretek is - egyet-egyet. Ugyanis ez is időt vesz igénybe, nem beszélve a szükséges kellékek költségeiről. Abban viszont nyilván én vagyok a hibás, hogy mindent az utolsó pillanatra hagyván az ünnepek előtti stresszt tovább fokozza a még be nem fejezett időigényes csomagolás. Így, mire minden „megfelelően” elkészül, én már csak lerogyni tudok a fa alá és a tulajdonképpeni céleseményhez semmi kedvem.
Évek óta tűnődöm: Tulajdonképpen mi köze van mindennek Krisztus születéséhez? Jó, maradjunk a szeretet ünnepénél.
Megfigyelte valaki, hogy a karácsony a legalkalmasabb a családi veszekedésekre? Ennyit ugyanis évközben sose vagyunk kötelezően együtt összezárva. Ahhoz képest, hogy ez a szeretet ünnepe, amelyre elvileg már 5 hete lelkünkben készülünk, mintha sem az előkészületi fázisban, de az ú.n. ünnepek alatt sem sokat hasonlítana a kollektív, örömteli boldogságra. De honnan is jönne a boldogság? Talán keresztényi volt a tolakodás az üzletben? Talán mi hordozunk valami szeretetet rohanó életünkben, stresszel teli szívünkben? Miért pont ezen a napon kell, hogy szeressük a környezetünket? Egyáltalán, miért csak egy alkalomról beszélünk, mikor hozzátartozóinkat elvileg állandóan kellene szeretnünk? Szeretteink. Hm. Vajon természetes-e, hogy mindenkit szeretünk, aki ebbe a kategóriába tartozik? Karácsonyra hirtelen össze kellene kovácsolódnia mindannak, ami egész évben széthúz. Vagy csak a környezet él azzal az igénnyel, hogy legalább egyszer egy évben tegyünk úgy, mintha? Érdekes. Korábban ez logikus volt, meg sem kérdőjeleztem, csak ma tűnik nekem mindez hazugnak. Öregszem? Belefáradtam volna? Ámbár, ahogy körülnézek, mintha mások is hasonlóan gondolkodnának.
Mi lenne, ha egyszer önvizsgálatot tartanánk? Erre a karácsony előtti egyházi böjti időszak szinte tradicionálisan kínálkozik. (Ez utóbbi ugyanis korábban tényleg létezett.) Majd valóban tartanánk magunkat fogadalmainkhoz és nem az ajándék mennyisége, értéke, tálalása lenne a lényeg, hanem az együttlét. És csak azokkal, akikkel valóban közösséget érzünk. Különösebb felhajtás nélkül. A megadjuk-a-módját-ba fecsérelt időt értelmesebben használhatnánk. Nemcsak találkoznánk, de együtt is lehetnénk - a szó szoros értelmében. Talán jobban tudnánk örülni és szeretni is. Ez hozzájárulna a belső békéhez. És talán akkor végre bejönne a békés, boldog, meghitt, ... Talán...
2002. 11. 25.
Az írást - kissé módosított formában - a Terasz.hu is közölte: Lásd
I.
Moszkvai volt munkatársam, jelenleg inkább barátnőm és egyetlen keresztlányom anyja ma ismét depresszív volt a telefonban. Igen-igen, a túszdráma rémes, de azért vannak más, a világ érdeklődésére kevésbé igényt tartó, de őt mégis jobban érintő problémák is. Férje, Alik kb. 6 hete autóbaleset áldozata lett.
Tényállás:
a hatsávos úton éjjel szemből eléjük vágódott egy kocsit, amelynek részeg vezetője keresztben átszelte a hat sávot. Fordult, billegett, majd frontálisan összeütközött a szabályosan haladó gépkocsival, amelyben Alik a vezető mellett ült utasként.
Eredmény:
bordatörés, jobb csípője kificamodott. 4 hét kórház után egyelőre két hete otthon fekszik. A dolog időbeni kimenetele még nem tisztázott.
Szerencse:
Pech:
Tanulság:
semmi. Mindez „normáljno”, ahogy a helybeliek mondják. Szerintem Alik legközelebb sem lesz bekötve. A család csak azon mérgelődik, hogy mindez komoly anyagi megterheléssel járt eddig (kórház), és jövedelem kieséssel fog járni, majd bírósági hercehurcával tanúként. Eddig „normáljno”, avagy Insallah, ahogy a mohamedán világban mondanák. A sors egyetlen igazságtalansága, hogy a részeg és haverjai szemmel láthatólag nem fizetnek.
II.
Vera barátnőm ugyancsak ma mesélte, hogy egyik unokaöccse szintén áldozata volt a moszkvai túszdrámának. Hála istennek élve kikerült. Vera büszkén számolt be, hogy TV-sztár lett a fiúból, akinek a nyilatkozatára Putyin két napja lépten-nyomon hivatkozik. Azt mondta a srác a riporternek: „Rémes volt, nem hittük, hogy élve kikerülünk. Mégis biztos voltam mindvégig benne, hogy a terrorizmusnak nincs jövője.” No, ez így persze kellőképpen plakatív és kitűnően idézhető. Mondom Verának, hogy szép-szép, hogy idézi, miközben tömegesen haltak meg emberek, mert azt viszont sem Putyin, sem a hatóságok nem árulták el, hogy milyen gázzal dolgoztak. Vera nem értette a kifogásomat. Hogyhogy milyen gázzal? Hát hadi ideggázzal. És örülni kell, hogy egyáltalán akárhány túlélő volt, mert minden túsz biztos volt benne, hogy nem éli túl. Valamennyi áldozat mindig van!
Meg kell jegyeznem, hogy Vera több nyelven beszélő közgazdász, egy német bank alkalmazottja, több évet tanult, élt külföldön, férje egyetemi tanár, az Orosz Tud. Akad. Tagja. Moszkvai barátaim között a legtájékozottabb, műveltebb, színvonalasabb réteghez tartoznak.
10 évig volt irodám Moszkvában. Tulajdonképpen engem már nem lehet meglepni. De megint elgondolkodtam. Hát mit akarunk mi itt a mi enervált, elkényeztetett, nyugati demokrata ideálokon nevelkedett felfogásunkkal? Ahogy látom, ez a fennköltebb – vagy magát annak tartó – nyugati szemlélet a hülyébb. Mint a gyerek, hisz a fekete-fehérben. Igazságot akar tenni!
Honnan vesszük magunknak a jogot, hogy kívülről akarjuk megmondani az orosz-csecsen konfliktusban, hogy kinek van igaza és mit kell csinálni? Az egyik egy demokráciát, szabadságot, emberi jogokat alapvetően nem ismerő 500 éve feudális társadalom, a másik pedig még ennél is sokkal archaikusabb, a vérbosszú alapján álló, egymással véres torzsalkodásban élő, de mindenképpen az ököljogot alkalmazó törzsszövetség. Ahol nem emberi életen, értékeken, jogon megy a vita, hanem klánok anyagi érdekeiről van szó és a presztízsről. Ez utóbbi mindkét félre vonatkozik.
A presztízs, az pedig rémes. Mint a mohamedán világban általában, az utolsó lélegzetig harcolni kell, mert a kompromisszumkészség a másik fél szemében a gyengeség jele. Még hogy érdekegyeztetés?! Meg teamwork, csapatmunka?! Ez mind a demokrácia köntösébe bújtatott huncut praktika. Amíg nem tisztázott, hogy ki a győztes, ki a főnök, milyen a „Hackordnung”, addig nincs nyugalom. Kár, hogy Szilágyi Ákos csak magyarul publikál. Kötelező olvasmányként előírnám Schrödertől Bush-ig az ú.n. fejlett világ politikai képviselőinek.
Kommunikáció - kódolt nyelv, büszkeség – kisajátíthatóság, nemzeti vívmány - egyéni teljesítmény, magyar sorskérdések – az emberiség általános problémái
Gondolatok egy irodalmi Nobel-díj kapcsán.
Kertész Imre Nobel-díjas! Az ember első önkéntelen reakciója a határtalan öröm. Hála istennek száz év alatt először magyar irodalmi Nobel díj!
A világba kikiáltott friss hír másnapján elolvastam a négy vezető magyar napilap idevonatkozó tudósításait. A mindenkori politikai szekértáborhoz kötődés függvényében csak hír, ill. kommentálva így vagy úgy, megtoldva egyéb gondolatokkal. Egyben minden lap hasonlít: hír az első oldalon, gratuláció, öröm, büszkeség. Az előbbi terjedelme, ill. az utóbbi melegségi foka, mértéke persze különböző. A kommentár, annak jellege, ill. hiánya tovább segíti az elmélyülést az ország pszichéjének megértésében. Ez a kódolt nyelv a kommunikációban. Aki elég tájékozott, annak több magyarázat nem is szükséges. Szavak nélkül is megértik egymást az emberek. Mint az utazás a villamoson, ahol mindenki már eleve tudja a szemben ülő álláspontját, ismeri világképét, beállítottságát. Ennek a biztos, végleges és megpecsételő jellegű ítéletnek másodpercek alatt való kialakításához elegendő egy pillantást vetni a szemben ülő újságjára. Nem, nem kell beleolvasni a cikkbe, elég a napilag címe. Ebből világos, hogy az utas szemben barát-e vagy ellenség. Mert csak ez a két kategória létezik. A közszemlélet nem tűri a langyosságot, a szürke középutat. Középen nem lehet lenni. És így van ez a Nobel-díjjal is.
Térjünk egyelőre kicsit mégis vissza az egyetlen konszenzushoz: örülünk, hogy van magyar Nobel-díjas. Miért örülünk? Mert magyar író kapta, és mi mint magyarok a díjat, az elismerést, és ez által a kitüntetettet is a sajátunkénak érezzük. Rögtön látjuk ennek előnyeit magunkra, kultúránkra, az anyaország nemzetközi elismerésére, idegenforgalmunkra és még az ég tudja mire vonatkozóan, amit meg sem tudunk fogalmazni, csak sejtünk, remélünk. (Magam sem vagyok kivétel.) Ezáltal Kertész Imre hirtelen a miénk, miénk lett hála Stockholmnak. Még akkor is, ha sokak számára az ismeretlenségből tört váratlanul elő, mások nem érzik nyelvét vonzónak, problémafelvetésével, sorsával, nem azonosulnak. Nem tesz semmit, Alfred Nobel hirtelen összeköt.
A fenti logikát követi az egész világ, így szinte természetes volt, amikor csütörtök délután váratlanul beállított családunk egyik német jó barátja egy üveg vörösborral és gratulált a magyar Nobel-díjashoz. A meghatottság, az öröm, a közös ünneplés, kiértékelés, valamint az üveg kiürítése után elgondolkoztam, hogy vajon természetes-e ez a reakció. Nem furcsa inkább ez a jelenség? Olyan, mint az olimpiai aranyérem. Mi magyarok, az egész ország győz ott, akkor is, ha nekünk, a publikumnak semmi része a teljesítményben, a versenyző pedig esetleg egész évben idegen honban él, máshol edz. Jó, az olimpián mindenki valamilyen nemzet színeiben indul. De mi van, pl. Wimbledonnal? Ott mégis csak az egyéni teljesítményt díjazzák. Hisz Boris Becker se nem németként, se nem monacói adóalanyként, se amerikai vagy ... szigeti befektetőként, hanem Boris Beckerként indult és lett, mondjuk a világranglista első helyezettje. De mégis, ha a berlini Hertha BSC megnyeri a meccset, akkor a két magyar játékos kinek öregbíti a hírnevét? Hát persze. Ha siker, ha győzelem, akkor az egyértelműen a miénk. A miénk, mert a teljesítmény birtokosa magyar. Azért magyar, mert vagy az útlevele vagy a nemzetisége vagy a dédnagymamája, valamije/valakije magyar. Ő magát és/vagy mi őt annak tartjuk. Magyarnak minősül. Azonosulni tudunk vele, tehát kisajátítható. Úgy érezzük, mi győztünk, minket tüntettek ki, akarva-akaratlanul.
Ha minket, akkor mi, a sokat szenvedett, méltatlanul háttérbeszorított, kisemmizett, a történelem hullámain ... , szóval mi magyarok, a magyar nép, a magyar kultúra, a magyar vívmányok, a magyar ..., vagyis már rég megérdemelten végre rivaldafénybe kerültünk. Értékeinkkel együtt. Örülünk, hisz ez a hirtelen jött elismerés a tulajdonképpen régen várva várt elégtétel a sors bennünket, magyarokat ért igazságtalanságaiért. Még akkor is, ha az csak abban áll, hogy nem törődnek velünk, nem ismernek (el) bennünket. Na, de most végre igen! Hadd tudják meg, hadd ismerje meg/el az egész világ a végre méltán kitüntetett (elvieleg rég világhírű) magyar irodalmat és az általa közvetített problémáinkat, sorskérdéseinket, stb.!
És itt jön a bökkenő. Kertész Imre egész munkássága ugyanis nem erről szól. Ennél sokkal szűkebb réteg sorsáról ír, amelyen keresztül sokkal általánosabb problémákat feszeget: az Ember alapvető sorskérdéseit. Ha ez így van, akkor hol a probléma, kérdezi a magyar viszonyokat nem ismerő, de irántunk jóindulatúan és elfogulatlanul érdeklődő nyugati intellektuel. Nehéz ezt a jelenséget egy kívülállónak megmagyarázni.
Eszembe jut Faludy György „Pokolbéli víg napjaim” c. könyve, amelyben a következőket írja: „Mindig kétségbeejtett, hogy irodalmunk legjobb termékeit nem fordítják le .. és ha igen, nem méltányolják. Mindezt a Nyugat közönyének tulajdonítottam. ... Külföldön kezdtem ráébredni, hogy nézetem a magyar környezet és neveltetés eredménye. Csak akkor vettem észre, hogy .. Arany Toldija a lehető legjobb fordításban is megkésett eposz egy erős és buta emberről, kinek sorsa a XX. században Nyugaton senkit sem érdekel. ... Mindig fájdított, hogy a remek színpadtechnikával dolgozó, de egyébként súlytalan és felszínes darabokat író Molnár Ferenc sikereivel kell találkoznom Nyugaton, míg igazi nagyjainkról nem tudott senki. ... Már valahogy sejtettem az okát – azt, hogy Molnár Ferenc keveset ér, de nem provinciális, míg zseniink nagy része a „magyar glóbusz” és nem Európa határain belül mozog, azaz provinciális. ... a III. Richárd megértéséhez nem kell tudni az angol történelmet, míg Jókai, Mikszáth, Móricz könyveinek a java ... nem érthető a magyar viszonyok és a magyar történelem alapos ismerete nélkül. Akaratlanul is, de belföldi használatra készültek. Verlaine versét: „Dans l’internminable…” le lehet fordítani minden nyelvre, de azt a sort, hogy „Ég a napmelegtől a kopár szík sarja”, semmilyen nyelvre sem.”
Hát ez az. Amit mi értéknek tartunk ki-ki otthoni neveltetése, az iskolai magyarórák hatására, azt máshol nem ismerik, tehát nem értékelik. De ha ismernék, sem értékelnék – lásd fent. Most úgy véljük, végre megkaptuk a lehetséges legnagyobb irodalmi elismerést és a velejáró rivaldafényt. Bibi viszont, hogy nem a többség által tipikusan magyarnak vélt értékeket közvetítő irodalmunkat tüntette ki a bizottság.
Hogy hol itt a bukfenc? Hadd idézzek Balla D. Károly „Ahhoz képest” irodalom c. esszéjéből: „2000 márciusában az a megtiszteltetés ért, hogy József Attila-díjat kaptam. ... Amikor írótársaim gratuláltak a díjamhoz, a legtermészetesebb módon hozzátették: ideje volt már, hogy Kárpátalja is kapjon egy József Attila-díjat. Vagyis fel sem merült bennük, hogy az elismerésre esetleg egyéni teljesítményemmel szolgáltam rá – nem, szerintük csupán azért lettem díjazott, mert már illett Kárpátaljára is kiosztani egyet.”
A bukfenc ott van, hogy mély meggyőződésünk szerint mi magyarok, a mi magyar irodalmunk, a mi sajátosan magyar értékeink, stb. kerültek elismerésre. Az egész problémafelvetés nélkülözi annak a lehetőségnek még a gondolatát is, hogy a díj, amely a fenti logika szerint lassacskán már kvázi igazán kijárt „nekünk”, esetleg nem a magyar nyelvnek, nem a magyar irodalom egészének szól, hanem történetesen Kertész Imrének személy szerint.
Lehet vele egy regényt, de lehet életművet méltatni, egy írói, emberi magatartást, a kitüntetett munkássága által képviselt célt, szellemet. De minden esetre valami személyhez és nem nemzethez, kultúrkörhöz kötődő teljesítményt. Mint ahogyan Toni Morison esetében sem lehet azt mondani, hogy az amerikai irodalom „en bloc” kapott volna Nobel díjat és Szolzsenyicinnél sem „a” szovjet irodalmat ismerték el a kitüntetéssel.
Innen már csak kis lépés az a gyakran hangoztatott gondolat, hogy jelen esetben is politikai döntésről van szó. Hogy a döntés politikailag irányzatos? Nyilván. Mindig is volt és van korszellem. Meggyőződésem, hogy annak idején Solohov Nobel-díját éppúgy befolyásolta a sokéves hidegháború utáni korban az enyhülési politika iránti igény, mint később Szolzsenyicin esetében a kommunista diktatúra leleplezésének fontossága az emberi jogok keleteurópai érvényesítésének korszakában – csak hogy egy nyelv két Nobel-díjas képviselőjét említsem. Ennek felismerése azonban semmit nem von le Kertész Imre személyes teljesítményéből, irodalmi értékéből.
Magyar abszurd: Miután a tornyosuló indulatokat nem illik ekkora nemzetközi elismerés mellett rivaldafényben egymásnak ereszteni, az álvita a gazdasági szférára terelődött. Minthogy a fent vázolt logika alapján Magyarországon mindenki teljesen természetesnek tekinti, hogy a kitüntetett hazafiként hazaviszi/küldi az összeget, teljesen politikamentesen, de annál nagyobb vehemenciával lehet elvitatkozni azon, hogy helyes-e ilyen évszázadonként egyszer hulló aranyesőben 40% jövedelemadóval terhelni a díjat. Mintha pillanatnyilag ez lenne a legnagyobb gondja úgy a szerzőnek, mint az országnak!
Ez utóbbi hírrel csak hitetlenkedő félszeg nevetést tudok kiváltani német környezetemben.
Berlin, 2002. 10. 15.
Az UngPartyban történt megjelenés után az írás az Élet és Irodalomban látott napvilágot. Lásd