|
Amerika naponta csodálkozik, hogy két hét alatt milyen kevés az iraki átálló, viszont milyen nagy az ellenállás. A korábban kiszámított erre vonatkozó statisztikák mind megdőltek. Az összes halvány bizonygatással, ellentétben érzékelhető, hogy a lakosság nem felszabadítóként üdvözli az amerikai csapatokat. Valahogy a fehérruhás, olajágas szüzek nem tolonganak. A felszabadítók ezt nem értik.
Eszembe jutott apám egyik szignifikáns második világháborús élménye. Passau alatt az osztrák oldalon, 1945 tavaszán amerikai hadifogságba esett. (Mellesleg elég vidám dolognak tűnt, ahogy így visszaemlékszem utólag az élménybeszámolóira. Ezek merőben elütöttek a szovjet hadifogoly-történetektől.) A Gasthaus zu Lindau nevű fogadó egy közép-európai forgószínpad lehetett 1945-ben, ahol amerikai, osztrák és magyar katonák éppúgy megfordultak, mint sziléziai menekültek vagy Mauthausenből hazaigyekvők.
Egyik napon apámnak feltűnt egy kopaszra nyírt, katonai egyenruhában sétáló, de nőiesen elegáns mozgású fiatal hölgy. Beszédbe elegyedett vele és a következők derültek ki: A 19 éves potsdami lány éppen a mauthauseni koncentrációs táborból igyekezett haza és Passau alatt megfelelő irányú fuvarra várt. Mauthausenba pedig úgy került, hogy 1944-ben a 18. születésnapján házibált adtak tiszteletére a szülei, ahol sok vendég megfordult. Az ifjú ünnepelt ebben a nagy létszámú társaságban naivan és meggondolatlanul kritikus megjegyzést tett a német hadvezetésre. Kifejtette abbeli nézetét, hogy Németország a háborút stratégiailag már elvesztette. Véleményét pedig az édesapjától hallottakra alapozta, aki a Wehrmacht egyik altábornagya volt.
A saját vendégei között, a meghívást meghálálandó, akadt olyan, aki feljelentette a házikisasszonyt a Gestapónál. A bál utáni harmadik napon érte jöttek és aránylag rövid időn belül Mauthausenban találta magát. Ott nagy szerencséje volt és a konyhára került, így megúszta úgy a nehéz fizikai kényszermunkát, mint a majdnem biztos éhhalált.
Apám megrökönyödve hallgatta a történetet és egyáltalán döbbenten nézett rá, hisz addig koncentrációs táborból szabadult embert még nem látott, a foglyokat nem ilyennek képzelte. Megdöbbenését csak fokozta, amikor kérdésére a lány kifejtette, hogy ő mindvégig a németeknek drukkolt. Nem, ő nem érzi magát felszabadítva, ő elvesztette a háborút. Nyilván voltak túlkapások, amelyeket német győzelem esetén és a konszolidáció során természetesen felderítettek, megtoroltak volna. Saját maguk, külső segítség nélkül. Ez az árulás, az ő feljelentése, pl., szégyenletes dolog ugyan, de német belügy.
Hát, valahogy így nézhet ki az irakiak hozzáállása a felszabadításhoz.
A német Szövetségi Igazságügyi Minisztérium (Bundesjustizministerium alias BJM) Berlinbe költözése óta igyekszik kapcsolatot tartani a képzőművészetekkel, ezért rendszeresen biztosít kiállítási lehetőséget egyes kiválasztott fiatal művészek számára. Most első alkalommal történt, hogy egy többrésztvevős projektet hirdetett meg. A feladat egy-egy olyan alkotás volt, amely összefüggésben áll a joggal vagy/és magával az épülettel. A kiállítók a Kunsthochschule Berlin-Weißensee (KHB) szobrász tanszékének felsőbb évfolyamos növendékei.
A repülőterek biztonsági ellenőrzéseit meghazudtoló alapossággal vizsgálták április 3-án, csütörtökön legalább két órán keresztül a kb. 300 előzetesen bejelentkezett és a listán visszakeresett érdeklődőt a bejáratnál a biztonságért felelős egyenruhások – több türelemmel, mint az ezt eltűrő látogatók. Ennek eredményeképpen a megnyitó csúszott kb. egy órát. Brigitte Zypries miniszter asszony – vagy emiatt, vagy más okból – a meghívó szövegével ellentétben nem tudta személyesen megnyitni a kiállítást, csak később csatlakozott a fogadáshoz.
Az államtitkár üdvözlő beszédében kiemelte azt az igyekezetet, amellyel a BJM hagyományosan igyekszik az elvont jogot, jogalkotást és jogérvényesítést közelebb vinni az ország polgáraihoz. Ennek a folyamatnak keretében fontos szerepet kap a művészet. Lényegesnek érzi azt a kölcsönhatást, amely a művészek munkájukban kifejezett jogértelmezése, ill. az alkotások a minisztérium dolgozóinál kiváltotta hatás között zajlik.
A
kölcsönhatás már a projekt elején megkezdődött. A minisztérium kultúrreferense
ugyanis még az előkészítő beszélgetések során meg kívánta vétózni az egyik ötletet.
Ute Ringel ugyanis kendert (Canabis) akart kiállítani a kábítószerek legalizálásáról
folytatott vitára utalván. Végül Wilde professzor álláspontja győzött: vagy
mindet úgy, ahogy a művészek akarják, vagy semmit. Ezt a „kultúrharcot” pozitív
folyamatként értékelte az államtitkár beszédében. (A kender-rajz különben decens
volt.)
A 16 kiállító, ill. alkotás közül a miniszterhelyettes méltatásában név szerint kiemelt négy számára jelentősnek, elgondolkoztatónak tűnő művet, melyeket részletesen ismertetett – második helyen Zsófiét. (Ez utóbbin őszintén meglepődtem, hisz leánykánk tudtommal egyetlen kezdőként jelentkezett ebbe a projektbe.) Zsófi témájául a Német Alkotmány 3.1 pontját választotta, amely leszögezi, hogy a törvény előtt minden ember egyenlő. Hogyan lehet ezt ábrázolni? Arra megoldásra jutott, hogy redukálja az individuumot legalapvetőbb elemeire: a fej egy nagyobb pont, a test pedig egy hosszúkás vonal. Térben ez a gombostű. Arányaiban az átlagpolgár így is érzi magát a 100-120 évvel ezelőtt monumentális méretekben sorozatban épült bírósági épületekben. A ház történetéhez pedig kétszeresen is kapcsolódik ötlete: A BJM épülete eredetileg egy textilgyár volt, amelynek zsidó tulajdonosát a nácik először megfosztották a tulajdonától, majd elgázosították. Tehát nem mindig volt mindenki egyenlő a törvény előtt. A gombostűket különböző módon csoportosítva a legkülönbözőbb helyeken és formában, néha deformáltan helyezte el, belekalkulálván a koncepciójába, hogy ezek messzemenően észrevétlenek, még ha lila krétával rajzolt körökkel meg is jelölte őket, és hogy eltaposhatják, mint az embert a valós életben. Az egészről írt egy szinopszist, lerajzolta az ember-gombostű metamorfózist, kinagyított egy gombostűt kb. 1 m-re és mindezt felragasztotta a kiállító terem (udvar) legforgalmasabb pontján a falra. (lásd a fotót)
Nekem személy szerint Eva Wohlleben betonelemekből és vasrúdból
készült mérlege tetszett a legjobban (lásd
a fotót), amely egy fizikai jelenségre épül. A két serpenyőt
képező edényben víz van. A művész felszólítja a nézőt, hogy tenyerével nyúljon
a vízbe. A kísérletező kedvű nagyérdemű láthatja, hogy nyomásgyakorlás nélkül
is lesüllyed keze alatt a serpenyő.
Ötletes térkihasználásnak tartottam Anja Neupert labirintusát. (lásd
a fotót). Ez a kb. 4 m magas faállvány-konstrukció alaprajzában
a minisztérium felületének kicsinyített mása. Thomas Bratzke fa és fólia installációja
is tetszett. A terem bizonyos pontjáról nézve a hat különböző elemből a „JUSTIZ”
szó áll össze. A fóliákon pedig egyes konkrét ítéletek, azok magyarázatának
gépírásos szövege áll. Az installáció részét képezte, hogy a megnyitó alatt
összefirkálták a művészek a fóliát: á’la grafiti. Ma ugyanis vita tárgyát képezi,
hogy mennyiben bűncselekmény és mennyiben művészet valamilyen középületet, falat
festékkel befújni.
Voltak kevésbé szerencsés alkotások is. Néhánynál még jóindulattal sem lehetett felfedezni kapcsolatot az épülettel vagy az igazságszolgáltatással. Egyesek egyszerűen kiállították valamely meglévő művüket, vagy csak kihasználták az alkalmat és a teret egy nem szorosan idevonatkozó ötlet megvalósítására. Feng Lu kínai vendégdiák hanyattfekvő és meglehetősen obszcén kandisznaja, amely egy még a háborúból visszamaradt belövéseket tartalmazó falnak támasztja hátát, a nyilvánvaló történelmi utalás ellenére is inkább megbotránkozást keltett. Már az előkészületi fázisban vitát gerjesztett ötlete, de a művész nem akarta elfogadni, hogy az európai fogalomrendszerben a disznó más szimbolikus elemekkel rendelkezik, mint a kínai értékrendszerben.
Egyben azonban mindannyian hasonlítottak: Mindennemű anyagi támogatás hiányában a művészek mindvégig a saját számlájukra dolgoztak. Zsófi gombostűinek anyagi vonzata nem jelentős, de mások bizony mélyen a zsebükbe nyúltak az anyagköltséget előteremtendő.
A megnyitót követő fogadás alatt megjelent Zypries miniszter asszony is, akit a főiskola rektora, professzor Ernst, valamint a szobrászprofesszor Bernd Wilde a művészek egy részét bevonván végigkalauzolt a kiállításon. Noha Zsófi is ebbe a körbe tartozott, mégis az volt az érzésem, hogy az önreklám területén ifjú művésznőnk a maga 19 évével még nem elég rutinos. A nyilvános fellépés is komolyan elsajátítandó része a művészeti tanulmányoknak, amelyből az első leckét vette csütörtökön, de nyilván még ebben is némi továbbképzést igényel.