|
Válasz Petőcz András kritikus hangú cikkére. Megjelent tegnap ugyanitt. LÁSD ITT
|
Kedves András! Szeretettel üdvözöllek - ugye tegezhetlek? –, mint az UngParty új naplóíróját. Nagy örömömre szolgált szatirikus hangvételű írásod olvasása. Ez a stílus engem mindig megihlet, ezért, ha nem veszed rossz néven, felhasználván egyes részeit megírtam a magam, már sokéves uniós polgár tapasztalatait. Hasonlóak. Nem ismerlek személyesen, ezért nem tudhatom, hogyan reagálsz rá. Előrebocsátom, hogy semmi esetre sem kívánok kioktatónak tűnni, vedd az egészet egy vicces párhuzamnak. Baráti
szeretettel |
Na most, a helyzet az, hogy én sem vagyok euroszkeptikus. Ha valaki azt mondaná, annak én is megmondanám. Igenis én is akarom, hogy Magyarország csatlakozzon az Unióhoz, és hogy ne legyenek határok, és hogy egyformák legyenek a jogok, meg legyen euró, meg minden jó legyen és szép. Igen, isten bizony én is így akarom. Ebben egyetértünk.
Viszont az is a helyzet, kedves András, hogy megint lekéstetek, mélyen tisztelt magyar honfitársaim. Ez a sztori a visszaadási trükkről már megíratott. Sajnálom, a történet nemcsak, hogy nem új, de, hogy úgy mondjam, közismert. Sőt, nemzetközi. Unióközi. Persze, persze, nincsenek régi viccek, csak öreg emberek, az újszülöttnek minden vicc új, ahogyan ez mint szlogen állt minden Ludas Matyi első oldalán. (Egyáltalán, megvan még a Ludas Matyi?)
Az a helyzet, hogy ugyanezt az esetet olvastam kb. egy hónappal ezelőtt a jó nevű berlini és kiegyensúlyozottan konzervatív Der Tagesspiegel-ben. A lapnak van egy rovata, amelyben heti rendszerességgel egy Berlinben élő újságíró kellemesen lezser és kimondottan intimen emberi hangnemben beszámol a mindennapok viszontagságairól. Többnyire családon belüli történetek ezek, különös tekintettel a család erősen pubertáló 12 év körüli fiára, Paulra. No, hogy ne húzzam az időt, Paullal ugyanez esett meg, de a kár – nyilván az életkor különbözőségéből fakadóan – csak 15,- € volt. De a lényeg ugyanaz. A kasszánál kihasználták a srác álmodozását és csak otthon a mamának tűnt föl, hogy nem stimmel az apró. A szülők felelősségre vonták, de Paul a tinédzserek felülmúlhatatlan utálatával éreztette velük, hogy mennyire terhes neki ez a jelentéktelen ügy miatti macera. Majd két nap múlva, amikor az egész család az autóban ült, ugyanez megesett a cikkíró papával tankolás után a benzinkút pénztáránál. A srác csak méla szemrehányással nézett rá, de nem szólt.
Namármost. Itt lehet mindenféle következtetéseket levonni.
A Tagesspiegel-cikk különben nem a kereskedelmi morálról szólt, hanem a dolgok fölött álló szülő gyerekével összekacsintó mosolyáról pubertáspedagógia ürügyén. A szerző, nem örült persze, de magán a tényen nem volt annyira kiakadva. Őt a nyugati morál ilyetén romlása nem képesztette el. Szokva van.
Hogy akkor most mit mondunk ezentúl, nem tudom. Szerintem ez a globalitás egyik fordított jele.
Marina barátnőm hetek óta izgalomban él. Mióta ismerem, szeretné az egyszobás lakását egy nagyobbra elcserélni. Jelenleg, vagyis 12 éve 34 m2-en-en él férjével, a már 6 éves kislányával, meg Joy-jal, a kutyával (német dog). Időnként pedig egy-két hétre megjelenik vidékről a mamája is. Hogy teljes legyen az idill, a lakás egyben iroda, mert Marina otthonról végzi képviselői tevékenységét, vagyis itt ír, telefonál, fordít, stb. A lakáscsere évekig irreális vágynak tűnt. Lassacskán nőtt ugyan a jutalékhegyecske Marina folyószámláján, de ezzel párhuzamosan a moszkvai lakásárak is. Illetve utóbbiak sajnos ennél gyorsabban ütemben igyekeztek a csillagos ég felé.
Nemrég mégis ütött a szerencse órája. Sikerült két egymás mellett fekvő, de összenyitott egy-egy szobás lakásra szert tenni, amely egység szükség esetén megosztható, be van kötve a rendőrségi riasztórendszerbe, van garázsa, jó helyen fekszik és még nem is tudom, milyen további megfizethetetlen előnyökkel bír. Lényegesen drágább ugyan, mint amennyi pénze Marinának van, de a jelenlegit el akarják adni, valamint szerzett még kölcsönt is.
Az egész „díl” egy ingatlanügynökön keresztül bonyolódik, aki többhónapos kemény munkával és sok manőverrel egy kalap alá hozta az üzlet összes résztvevőjét. Nem kis teljesítmény. Azért bonyolult a dolog, mert a dupla lakás eladója a lányának szintén vett egy lakást, maga pedig egy családi házba költözik a városon kívül. A lány új lakásának tulajdonosa tulajdonképpen két lakást ad el, hogy egy nagyobbat vehessen. Marina lakását viszont egy fiatal pár veszi meg. Ahhoz, hogy érthető legyen, le kellene rajzolnom az ötszöget és a pénzmozgást, de azt itt mellőzöm, mert a részletek ismerete nem feltétlenül szükséges a mondandóm megértéséhez. A nagyságrendet viszont jó tudni: A kb. 70 m2–nyi élettér egy külterületi panelházban 115.000,- US$. Nekem az ügyben mindössze annyi volt a feladatom, hogy az általam kezelt berlini folyószámláról két részletben átutaljam a kívánt összeget Marina moszkvai bankjába. Megtörtént. Bon.
Ezek után egész pénteken hiába hajkurásztam Marinát telefonon. Este végre elértem. Teljesen kimerülten közölte, hogy minden rendben, de elviselhetetlen nap volt. Egyedül a banknál töltöttek nyolc teljes órát! ???
Az ötszög minden résztvevője együtt megjelent a közjegyzőnél az öt adás-vételi szerződést aláírni. Ezek után a többszörös üzlet pénzügyi részét bonyolító bankhoz mentek át: ki-ki a maga pénzecskéjével. Bugyiban, melltartóban, harisnyában, supermarket-nylonzacskóban, stb., ki hogy. Éspedíg így, mert a moszkvai közbizonytalanság közismert. A bank kiutalt a résztvevőknek a pincében egy-egy páncélrekeszt (széf), ahol mindenki elhelyezte a bugyiból, melltartóból, harisnyából, nylontasakból, stb. előkotort pénzmagot. Majd várt. Tíztől hatig. Eddig tartott, amíg a bank pénztárosa összeszámolta, átvilágította, minden egyes bankó valódiságáról meggyőződött, egyeztette, hogy ki kinek mennyit fizet, kinek kitől mennyi jár és befolyt-e minden járandóság, majd ennek megfelelően össze-vissza keresztül-kasul átirányította a széfek között a készpénzt.
Hülye kérdésemre, hogy minek ezt készpénzzel intézni, a Fuggerek óta van bank, neki is van több folyószámlája, tudtommal sok cég a fizetéseket is így hajlandó csak folyósítani, csak visszafogott sóhajtás volt a válasz. Ebből megértettem, ismét megállapította, hogy az oroszországi üzletből való kiszállásom óta eltelt öt esztendő alatt teljesen elvesztettem realitásérzékemet a posztszovjet valóságot illetően. Majd erőt vett magán: „Júgyit, hát ki akar itt átutalni? Kinek kell itt folyószámla? Hol élsz Te?! Nálunk még mindig minden csak készpénzzel működik. Csak az a biztos”
... Hm. Nyilván. És ezért hordják bugyiban, melltartóban, ... stb. Vagyis „normálno”. Valóban normális lenne?
Zsófi, aki megérdemelt szemeszterközi pihenését végzi Cervantes és Garcia Lorca földjén, kulturális, valamint civilizációs okokból kéthetes nomád élet után éhenkórász művészpalánta kvartettjével visszatért Barcelonába. Enni persze ott is kell, így Juleval és egy kölcsönbiciklivel a minap hajnali 11 körül bevetette magát a belvárosi sikátorok kulináris kávéházi kínálatába.
Amint így utcán ülve szemlélgetik a hajdanán Bizáncot is meghódító város mai forgatagát, amely rendkívül színes mostanság, hirtelen sikítás szakítja meg az összehasonlító filozófia gondolatmenetét. A hang tulajdonosa egy fiatal - mint később kiderült - angolszász, kicsit bugyuta küllemű turistahölgy. A sikítás oka pedig, hogy a hölgy a különben köztudott zsebtolvajlás, kriminális bűnözés, fosztogatás, a naponta turistaáldozatokat szedő fiatalkorú alvilág legfrissebb kárvallottja. Ugyanis lenge vállszíjon lógó retiküljét úgy hordta lengén, a vállán lógva, ahogyan azt ilyen helyen épeszű ember, sőt, épeszű asszonyi állat nem teszi. Úgy kell neki! Gondolja magában az utca élettapasztalattal, több ésszel rendelkező és flegmatikusan a dolgok fölött álló embere. Nem is mozdul senki a segítségére. A tolvaj pedig, egy fiatal arab gyerek, a zsákmánnyal elrobog történetesen pont abba a sikátorba, ahol művészpalántáink éppen reggeliznek.
Zsófi, kit filozófiai merengésében megszakított a hangzavar, felmérvén a helyzetet, hirtelen elhatározástól indíttatva felpattan a kölcsönbiciklire, utánaered a futó tolvajnak, majd beérvén rákiált, hogy azonnal adja vissza a táskát. Láss csodát: az eddig sikeres, magát már-már biztonságban érző srácot ez a váratlan fordulat olyannyira meghökkenti, hogy eldobja a retikült. Leánykánk pedig felszedi, visszakarikázik és odaadja a még mindig sokkos állapotban hisztérikusan zokogó angol bugyutának. (Aki ijedt örömében még megköszönni is majd elfelejti.) Normálno – mondják oroszul. Eddig a történet első része, ahol többnyire be is szokott fejeződni egy ilyen ügy.
Nem így ebben az esetben. Ifjú hölgyünk, mint ki dolgát jól végezte, reggelijét befejezvén kölcsönbiciklijére szállt és tovakarikázott. Ahogy így gurul a sikátorokban, hirtelen egy csoport fiatal arab ácsorgó srácra bukkan. Nini: köztük a tettes. Az is felismeri őt. Zsófi, kinek igazságérzete és elszántsága azonos mértékű angolosan kimért udvariasságával, lassítván szótlanul végigméri a fiút. Ez pedig valami pszichés kényszerből a következő retorikus (vagy inkább pökhendi?) kérdést intézi iménti leleplezőjéhez: „Miért szedted el tőlem? Ez csak egy külföldi turista volt!”
Namármost ez a történet többféle értelmezést, következtetést tesz lehetővé. Alább néhány példa a teljesség igénye nélkül:
Mert ugye mi is történt?
Spanyolhonban, katalán földön egy német-magyar pepita-lány segít egy felelőtlen angol turistán a még-neki-áll-feljebb arab tolvajjal szembern.
Ez aztán a nemzetköziség!
Az „Amerikai abszurd” reakciójaként több kritikus megjegyzést kaptam. Miszerint Szaddam mégiscsak véreskezű despota, a szerb etnikai tisztogatáson is túltevő módszerekkel üldözi politikai ellenfeleit, hogy ABC-fegyverekkel fenyeget, hogy ... , egyáltalán, az egész világra nézve veszélyt jelent. Meg a nemzetközi terrorizmus, Amerika és Izrael fenyegetettsége, valamint a szegény iraki nép jogai, ... Igen, alapvetően az emberi jogok, amelyekért a háborúpárti politikusok napi 24 órában aggódnak.
Ezen a ponton tisztáznunk kell valamit. Megfigyelésem szerint, aki a jelenlegi háborút ellenzi, az ezt nem Szaddam-szeretete miatt teszi. A fenti felsorolásban, a bagdadi Jumurdzsák megítélésében, gondolom, konszenzus van. Hogy akkor mi nem teszik? A hazugság.
Mert, ugye, amikor 40-70 éven keresztül (országa válogatja) etették velünk a magasabb szintű társadalom ideológiai maszlagát és népi demokrácia néven próbálták eladni a durva vagy puha kommunista elnyomást, amikor önként és énekelve, ... szóval akkor arról mindenki tudta, hogy hazugság. Nem is volt értelmes embernek eltérő illúziója. Majd a rendszer megdőlt, az utódállamokban kitört a demokrácia, amelynek legfőbb letéteményese Jefferson óta az USA. Megszűntek az ellenségképek, a régi ellenfelekből barátok, szövetségesek lettek. Ásó, kapa, ... Majdnem idill.
De azért, hogy ne érjen itt véget a népmese, maradt még néhány apróbb zavaró tényező. Ilyen - többek között - Szaddam Husszein. Egy a sok közül. Ha pedig több is van, akkor meg lehet ideologikus alapon magyarázni, hogy miért pont őt pécézte ki magának Dzsordzs Dabljú? És miért pont most? Miért nem intézte el az USA ezt a kérdést az öbölháború idején, amikor volt legitimáció? Ill. a védekezésre volt, Bagdad elfoglalására nem. És ez akkor szemmel láthatólag még zavarta az amerikai adminisztráció akkori etikai normáit.
Szóval, miért pont Szaddam? Miért nem Gaddafi? Vagy Észak-Korea? Vagy Pakisztán? Utóbbinak is van atomfegyvere és szintén teljesen kiszámíthatatlan. Az egész jugoszláv helyzet összes részletében Koszovóig bezárólag egy nagy etnikai, emberjogi gubanc. A hutuk, tuszik, meg akikről még csak nem is hallunk, Afrikában halomra tömeggyilkoják egymást éves rendszerességgel. Diktátorok Idi Amin óta szépszámmal, módszereikben is méltóak a bagdadi főellenséghez. Miért pont Szaddam?
Megvallom, az összes terhelő tényező ismerete mellett is komoly nehézségeim vannak, hogy elfogadjam az USA közvetlen és momentán fenyegetettségének hittételét. Lehet is ezzel némi gond, mert nincs ENSZ-licenc és a hadviselés körülményei, a csípőből lövő cowboy magatartása, a szabad híráramlás ideges korlátozása, a cenzúra, az ideológiai pattogás mind erre utal. Ami pedig a háborút ellenzőknek végképp nem teszik, az a szovjet időket idéző álszent maszlag, hogy mindez az egész emberiség, a felsőbbrendű társadalom nevében történik. Noha az emberi jogokkal komoly a baj Irakban, ebben a háborúban mégis ez az utolsó, amiről szó van. Mint ahogyan az afgán háború sem a fátyol mögé és analfabetizmusba kergetett nők felszabadításáról szólt. (Apropó, mi van Afganisztánnal? Ott mikor lesz béke? És ki győzött? Nem sokat hallani erről az utóbbi időben. Ez is furcsa.) Vagyis a szegény iraki népért való aggódás komoly hazugság. És itt érzi az európai gondolkodó úgy, hogy permanensen hülyére veszik.
Továbbá itt, az európai kontinensen mostanság fokozódóan mérlegelendő gondolat, sőt félelem, hogy mire számíthatunk még. Ha az amerikai adminisztráció ekkora horderejű önkényes döntést hozhat, az USA történelmében először támadó háborút indíthat mindenféle legitimáció nélkül, hovatovább győz is és ez csak úgy, mirnix-dirnix lehetséges, akkor mi lesz, mi lehet a következő lépés? Nekünk, „régi európaiaknak” itt akkor mostantól aggódnunk kell, hogy legközelebb, mondjuk, csak a példa kedvéért, egy francia ellenvélemény következményeképp Párizst fogják lebombázni? Engedtessék meg, hogy a fenti kételyeink mellett ne legyünk lelkesek, amikor Dzsordzs Dabljú hadba száll az „igazságért”.
Jut eszembe, melyik igazságért? Kinek az igazáért? Az erőből való politizálás, a csípőből lövés, az arrogancia, hegemónia bennünk félelmet kelt. És akkor még nem szóltam a háború máris előrelátható következményeiről, a várhatóan növekvő terrortámadásokról. Ha ezek bekövetkeznek, akkor a jelenlegi USA kormány az emberi jogok védelme jegyében az egész iszlám világot fogja lerohanni? Egy idő után túl nagy falattá válhat.
Ma, ahogy a híreket hallgatom, olvasom, az az érzésem, hogy egy abszurd színjáték részese vagyok. A világ hülyült-e meg körülöttem vagy engem néznek hülyének?
Merthogy a rádióban kb. 20 perces előadást hallgattam a mai modern haditechnikáról, amelyben részletesen elmagyarázták a lézervezérlésű marsrakétákat, mivel mit lehet mennyire pontosan eltalálni és mindez mibe kerül, majd ismertették az egész háború stratégiai és taktikai tervezetét. Hogyan fognak behatolni az országba, mit bombáznak Bagdadban, hogyan kívánnak védekezni a várható gázellentámadás ellen, mit milyen módszerrel és ütemben fognak elfoglalni, hogyan tájékoztatják az iraki katonaságot, ill. civil lakosságot és ezek hány %-a fog perceken belül átállni az amerikai oldalra. Fantasztikus! Mit meg nem ér az ember?! Milyen rendes és minden részletre kiterjedő ez az amerikai tájékoztatás! Ilyet eddig még nem pipáltunk! Van ezért ebben valami csavar: Eddigi történelmi ismereteim szerint, de pszichológiailag is szokatlan, hogy valaki előre világgá kürtölné haditervét részletesen ismertetvén a következő lépéseket.
Aztán bemutattak egy amerikai rádióadót, amely az amerikai katonaság tájékoztatásáról, lelki kezeléséről, pszichés karbantartásáról gondoskodik. (Megszólaltak feleségek, akik bíztatják a nem tudni pontosan hol harcoló férjeiket, van tájékoztatás a családok részére, hogy pl. mit mondjanak négyéves gyereküknek arról, hogy hol az apja és mit csinál, mennyire életveszélyes a háború a benne résztvevő hős amerikai katonáknak, stb.) Megtudtuk, hogy az itt dolgozó riporterek mind háborúpártiak. Nem, az ellenvéleményt nem szabad elhallgatni, hisz demokrácia van, arról kell tájékoztatni - ha van. De nincs.
Megtudtam továbbá, hogy a CIA által vezetett verbuváló akció a Németországban élő irakiak körében alkotmányellenes. Nohát!? De nincs is ilyen, viszont akiket itt beszerveztek, azokat Taszáron képzik ki. Egyáltalán, 65.000 iraki él N.o-ban, de csak a már német állampolgárságot kapottaknál beszélhetünk bűncselekményről, akik kb. hétezren vannak. Pontosan nem lehet tudni semmit, de valami van, viszont a német hatóságok tagadják, hogy lenne, de a belügyminisztérium szóvivője valamit beismert, de mégsem. Hogy kiket szerveznek be, azt nem tudni. De megszólalt két önkéntes, akik nem akarnak beszélni, de bemutatkoztak és elmondták, hogy ők kurdok, utálják Szaddamot, be akarnak lépni a helyzetbe az USA oldalán, de nem vették igénybe őket, mert kurdok és mert nem tudnak angolul. Majd felolvasták a CIA beszervező kérdőív kérdéseit. Furcsa kérdések. Megtudtam, hogy aki diplomás, az kap egyszeri 70.000,-, majd havi 3.000,- US$-t. (Tulajdonképpen nem rossz. Hozzám eddig még nem jöttek. Angolul ugyan tudok, de nem vagyok iraki. Lehet, hogy ezért. Szinte kár.)
Kiderült továbbá, hogy a helyszíni tudósítok munkájához elengedhetetlen, hogy helyeseljék a háborút. Összevissza, függetlenként pedig nem lehet. Aki nem bejegyzett tudósító, az ne mászkáljon, mint pók a falon. Ha megpróbál mobilon telefonálni és ezzel összezavarja a műholdakat, akkor beazonosítják és le/kilövik. Ilyen egyszerű. A műholdakon közvetített híreket pedig a Pentagon megbízásából leellenőrzik. Nem ismerős ez valahonnan? Mintha valami ilyesmit már hallottam volna.
Putyin bejelentette, hogy ha egy nagyhatalom a BT döntése nélkül megtámad egy arra okot nem adó szuverén államot, akkor azt bármikor bárki más ellen is megismételheti. Ezt Oroszország a nemzetközi jog és demokrácia alapján nem helyesli. Ez igen. Hát nem aranyos?
MTI-hír:
A védelmi miniszter hangsúlyozta, hogy a polgári lakosság megkímélésére
törekszenek. Azt tanácsolta a civileknek, hogy tartsák magukat távol a katonai
célpontoktól, maradjanak otthonaikban, s szükségtelennek nevezte, hogy bárki
is meneküljön az országból.
No, ez kitűnő és egyenesen megnyugtató. Nincs mitől tartani a rendes embernek, csücsüljön nyugton a fenekén, ez a több milliárdos költséggel járó, százezreket megmozgató, fél világot bevonó akció csak Szaddamnak szól, az összes többi lakosra nem vonatkozik. Kérjük bizalmukat és várjuk támogató megértésüket. Hogy megértik és támogatni fogják, azt már tudjuk, hisz közölték az amcsik a néppel szórólapokon – lásd első bekezdés.
További
MTI-hír:
Donald Rumsfeld amerikai védelmi miniszter közölte, hogy értesüléseik
szerint az iraki rezsim három-négy olajkutat felgyújthatott az ország déli részén.
Leszögezte, hogy gátak lerombolása, olajkutak felgyújtása az iraki nép ellen
elkövetett bűncselekménynek számít.
Nono, a rossz gyereknek rácsapnak az ujjára. Megjegyzem, ebből is látható, hogy Rumsfeld, a demokrácia legfőbb őre és mennyire aggódik az iraki népi tulajdonért, hiszen „... az olaj az ország gazdagsága és a háború utáni legfőbb bevételi forrása.” Ezt – hallottam a Rumsfeld-nyilatkozatot eredeti szöveggel – azért, mint a hülyegyereknek, a nép szájába kell rágni.
Különben minden jól halad, volt eddig két sikeres légitámadás, de ez még csak a szelíd kezdet. Eltalálták ugyan Szaddam egyik palotáját, de senki nem sérült. A Kuvait felé kilőtt iraki rakétákat az amerikai elhárítás lelőtte, szóval bíztatóan mennek a dolgok. Ez egy sikeres villámháború, amely várhatólag nehéz lesz és bizonytalan ideig fog tartani. Mindez egy mondatban.
Hát, most tessék nekem megmondani, hogy én vagyok hülye, hogy nem értem, vagy ők az őrültek? Vagy nem bolondok, csak engem néznek permanensen és egyre agresszívabban hülyének? Megvallom, az utóbbi felé tendálok és ez valahogy rettenetesen zavar.
De nem vagyok egyedül. Most fedeztem fel éppen: Kedvencem, Michael Moore, az amerikai dokumentumfilm-rendező – Bowling for Columbine c. dokumentumfilmje az állandó félelemből fakadó amerikai állami és privátfegyverkezésről a berlini mozik csúcsokat döntő kasszasikere – nyílt levelében szólította fel Dzsordzs Dabbljú Busht, hogy hagyja abba a franciák lepisilését (Quit pissing on the French and thank them for getting it right for onces) Inkább köszönje meg, mert a franciák olyat tettek vele, amit csak egy barát tehet: t. i. felhívták a figyelmét a tévedéseire.
Lásd teljes írást itt: http://www.michaelmoore.com
Nehezen, de elment. Csomagostul félórás késéssel leszállítottam a találkahelyre, ahol további 40 percet kellett várni a Német Posta kiszuperált, Andreas vezette kisbuszára. Ezalatt teáztunk Julénál, így körülnézhettem lakóközösségében (WG, alias Wohngemeinschaft).
A WG olyan önkéntes társbérlet, amelynek egyenként szóló (single) lakói anyagilag nem engedhetik meg maguknak, hogy önálló lakást béreljenek és többnyire amúgy is csak átmeneti időt szándékoznak eltölteni az adott helyen. Pl. egyetemisták gyakran kényszerülnek erre a megoldásra a nem kielégítő kollégiumi helyzet miatt. De vannak olyan fiatalok is, akik ugyan helybeliek, mégis ki akarnak kerülni a szülői szárny alól vagy egyszerűen korukbeli közösségre vágynak. Többnyire többszobás lakásokról van szó, amelyet annyian lakják, ahány szoba. A WG-lakók nem mindig főiskolások, így a korban, foglalkozás szerint, nemzetiségileg és szociálisan vegyes lakóközösségek is előfordulnak és nemcsak lakásokban. Ilyen Juléé is, aki 21 éves és Münchenből jött a Berlin-Weißensee-i Képzőművészeti Főiskolára szobrászatot tanulni.
A ház régi berlini munkáskerület egyik főutcáján áll. A környéken ma főleg törökök élnek. Az épület a századforduló iparosodott német fővárosának tanítanivaló mintadarabja: utcai front, oldalszárny, 1. udvar, 1. hátsószárny, 2. udvar, 2. oldalszárny, 2. hátsószárny. (Ez így ad abszurdum 4-5 udvarig is mehet.) Adott esetben a második udvar hátsószárnya korábban egy kalapgyár volt. A lépcsőházból minden emeleten egy-egy ajtó nyílik a bal- és jobboldali üzemi részleg felé.
Jule WG-je ennek a leghátsó épületnek az első emelet baloldali „termeiben” található. 11 tagú vegyes társbérlet, ami annyit jelent, hogy különböző nemű, korú, foglalkozású és nemzetiségű „elemek” lakják egyetemistától 35-40 éves szabadúszó életművészig. Az egész több száz m2 hajdanán volt ipari csarnok kb. 5m belmagassággal, amelyet az elmúlt 100-120 esztendő során használói a mindenkori szükségletnek megfelelően térválasztó elemekkel, köztes falakkal alakítottak át. A falak néhol még eredetiek, de sok helyen lepergett a vakolat, máshol frissen húzott válaszfalak. A bejárattól a hátsó WC-ig egy áttekinthetetlen, labirintus jellegű folyosó fut végig, amely mintegy maradék szélességű annak függvényében, hogy a később kialakított szobákhoz hol húzták meg a folyosó felé eső falakat.
Jule szobája kb. 16-18 m2, alkalmi darabokkal bebútorozva, a WG általam látott helységeihez képest rendes. Van még két fürdőszoba és két WC is, de ezeket nem láttam. Valamint valahol a folyóson egy közös telefon. A szobák cilinderzárral zárhatók. Jule induláskor bezárta, majd a kulcsot felakasztotta a konyhában az erre előirányozott kulcstartóra.
A kb. 60 m2-es konyha az egésznek a közepén helyezkedik el a folyosó felé is ablakokkal. Ez valószínűleg már 50 évvel ezelőtt is belsőtérként leválasztott (iroda?)-helység lehetett. A plafonon még megtalálhatók a kalapgyár gépeinek felfüggesztéséhez (vagy mihez) használt csigák. Ma egy hosszú kendő lóg az egyiken, amelyet függőhintának használnak a lakók. A konyhában megtalálható minden ma szükséges technikai felszerelés mikrohullámú sütőig, kenyérpirítóig bezárólag, valamint 3 hűtőgép. Óriási asztal, mellette székek és egy átfunkcionált vasúti ülés padként. A tűzhely és mosogató fölötti falon mindenhonnan jól látható magasságban a kezdeti szovjet időkből átszellemített plakát hirdeti, hogy „a konyha tisztaságáért Te is felelsz, elvtárs”. Megjegyzem, nincs sok foganatja.
Mialatt itt vártunk és teáztunk, a konyhában megfordult vagy öt 30 és 45 közötti férfi. Kettő „bennlakó”, a többiek vendégek voltak. Mindenki kedvesen köszönt és úgy beszélgettek, mintha mindenki mindenkit régóta ismerne. Tegezve. Nemre, korra való tekintet nélkül. A nagyon jóképű, 35 körüli szlovén fiú ezalatt megmelegítette a mikróban az ebédnek szánt halat, leült mellénk az asztalhoz, közben megkérdezte, hogy nem akarunk-e inkább kávét. Ugyan a termosz üresnek bizonyult, de a jóindulat megvolt.
Közben befutott Andreas, aki beszámolt némi startnehézségről (Valaki úgy ráparkolt a buszra, hogy nem tudott kinavigálni. Nem találván az előtte álló Mazda gazdáját néhány járókelő segítségével odébbtolta/boxolta a kocsit, hogy kijöhessen a busszal a lyukból.) Megtudtam, hogy Jule havi 190,- €-t fizet a szobáért melegen, valamint az infrastruktúra közös használatáért inkl. telefon. Éppen el akartam szörnyülködni, amikor Andreas megnyugtatott, hogy ez átlagos. Ő, pl. mindössze 150,- €-t fizet, de nála csak kályhafűtés van, amit a lakók működtetnek, itt pedig központi. Jule szobájában feltűnt, hogy modern termopén ablakok vannak, tehát azért az idők során valami csak történt állagmegóvás címén.
Végül komótosan levonult a trió a buszhoz. Elől három ülés, az egész hátsó rész pedig ablaktalan és fűtetlen rakodó tér. Ebbe Andreas betette a saját, WG-jéből hozott ágyat: 35 cm magas négy fatörzsön a 2x2m-es matraca lepedővel. A fatörzsek közti hely a négy utas csomagtartója. Jule cókmókjának csomagolástechnikai részleteit nem ismertetem, de bennem némi csodálkozó kétkedés keltettek ezek a nyitott dobozok. Viszont jól befértek a 35 cm magas csomagtérbe. Majd mindent kiszedtek, mert Jule meggondolta magát: mégsem hálózsák, hanem inkább paplan és párna. Hátul még további, nem egyenletes, de kb. 1x2m-es hely. Kérdem: „elférnek-e itt négyen?” „Ó, nem gond, már próbáltam” – válaszol Andreas. Háááát, ... persze, ha kommandóra egyszerre fordulnak, akkor lehet.
Negyedik társuk ekkor már 50 perce várt rájuk a város egy másik pontján, de ez szemmel láthatólag nem ösztönzött senkit a sebesség fokozására. Ismét megnyugtattam magam, hogy nem nekem kell utazni, így nagy önuralommal visszatartottam úgy a közben erősen felgyülemlett kritikámat, mint anyai jó tanácsaimat. Néztem még néhány percig ezt a téblábolást, majd elbúcsúztam mondván, hogy nem tudom, ők mikor akarnak Spanyolországba érni, de nekem még van egy terminusom a délután folyamán.
Megvallom, komoly kétkedés lett úrrá rajtam az itt töltött másfél óra alatt látottak alapján. Azóta azonban megnyugodtam. Zsófi többször jelentkezett mélen, telefonon és SMS-en. Barcelona izgalmas, sok a fiatal. Továbbmentek délnek, „ahová a kerekek visznek”. Főleg a tájat élvezik, sokat fényképeznek, rajzolnak. Még két hét összezártság után is jóban vannak! Előfordult viszont hogy a telektulajdonos, ahová éjszakára leállították a járgányt, kihívta a rendőrséget. Sajnos nem jött be a dolog, hogy ezáltal végre kényelmes priccsen aludhattak volna rendőrségi zuhanyozóval az őrszobán, mert miután megállapította a rend őre, hogy a kocsi nem lopott, elengedte a kvartettet. A helybeliek többsége mégis inkább kedves. Tegnap, pl. Juan, a mandulaültetvény gazdája, reggelire ellátta őket paradicsommal és mandulával. A falvakat többnyire csak öregek lakják, akik csodálkoznak, hogy mi szél vitte oda ezeket a bohém fiatalokat. Elvileg jól jön Zsófi két évi tanulásból megmaradt spanyoltudása. Csakhogy itt sajnos mindenki katalánul beszél.
Ha elfogy a tartalék, akkor bemennek valami városba a pénzautomata végett. Ilyen alkalommal hívott Zsófi a telefonfülkéből. Nem, még nem tudja, hogy mikor jön haza, majd jelentkezik. Hát várom és közben (részben) továbbra is irigylem.
Kikérem magamnak! Nem, nem és még egyszer nem! Tiltakozoooooom!!!
A nőnapi-humbug szemmel láthatólag kiirthatatlan szoc-kom. intézményes megalázása az emberi nem felének. Még megboldogult szoc. koromban is a megcsúfolásomnak éreztem, amikor a bp-i külkervállalat igazgatója, Földes elvtárs ezen az ominózus napon beterelte a cég női dolgozóit a díszterembe és rövid beszéd után kiosztott köztünk egy-egy félliteres jénai edénykét fedéllel. Megjegyzem, a cég női alkalmazottjai 90%-ban üzletkötők, bonyolítók voltak érettségivel, diplomával, komoly szakmai háttérrel. Következő évben: célcsoport ugyanez, ajándék teflon rántottasütő. Mintegy jelzésértékű volt az üzenet, hogy diploma ide, doktorátus oda, hol is van a helyünk a szocialista társadalomban. Ha lett volna annyi merszem 23-24 évesen, amennyi ma van, képébe vágtam volna.
Évekig, amíg irodám volt Moszkvában, küzdöttem ezen a napon férfiügyfeleimmel és a kötelező kommunista vörös szegfű ellen. Meg a keleties despota felfogás ellen. Női partnerem ott ugyanis alig akadt. Különösen Moszkvában éreztem ebben a nőnapi cirkuszban az egész női nem mélységes megalázását, ahol a nőnap non plusz ultrája tradicionálisan abban nyilvánult meg, hogy az általában patriarchális beállítottságú családfő, aki egész évben szintén tradicionálisan azt sem tudja, hogy hol van a konyha, március 8-án azzal kedveskedik nejének - és hangsúlyozottan csak egyszer az évben -, hogy maga mosogat! De hogy ne kelljen túl sokat mosogatni, ezen egyetlen alkalommal meghívja nejét egy étterembe. Röhej.
Azt hittem, hogy ez az álszent baromság végre végetér a szocializmus kimúltával. De nem. Ma délben az élelmiszerboltunk pékségként működő előterében rózsaszín cukormáz szívvel díszített farsangi fánkot (brrrrrr, de giccses) árultak „Ne feledje, márc.8., Nemzetközi Nőnap!” pirosbetűs reklámfelirattal. Ráncolt szemöldökkel, fejcsóválva álltam előtte. A kiszolgáló felvilágosított, hogy ez értem lenne. Azt hittem, felrobbanok! Ahol mi lakunk, az ugyanis mindig is Nyugat-Berlin volt, nix reálisan létező szocializmus (real existierender Sozializmus) - tényleg így hívta a szakzsargon - és efajta hülye hagyományok.
Megértettem, hogy a kereskedelem nem ismer tréfát és minden esztelen baromságot átvesz a lanyhuló vásárlási kedv felélesztésére, lett légyen az Valentin Tag, N.o.-ban sosevolt halloween, ill. most ez a kommunista szemkitoló népbutítás.
Kikérem magamnak, hogy hozzám csak ezért kelljen figyelmesnek lenni, mert nő vagyok! És ezt csakis egyszer egy évben! Kérem, én tiszteletreméltónak érzem magam, évi 365 napban és nem női mivoltomban, hanem mint EMBER = HOMO SAPIENS. Alanyi jogon. És nagyon örülnék, ha mindenféle csinnadratta nélkül ezt a méltóságomat figyelembe vennék. Folyamatosan.
Egy nem feminista, csak történetesen nőnemű EMBER
