Istenem, milyen jó, ha valaki fiatal, független, mozgékony, megfelelő útilapuval akkor és oda mehet, amikor és ahová csak akar! Szobrásznövendék leánykánk éppen a két félév közötti 7 hetes szünet napjait morzsolgatja. „Ideje van, teje van, ...” tartja a vicc, miért ne mehetne? Mondjuk Spanyolországba?
Ilyen meggondolások alapján döntött úgy, hogy csatlakozik ahhoz az évfolyamtársakból álló trióhoz, amely köcsön-VW-busszal és tegnapi tervezett indulással Barcelonába készül. Egy további spanyol évfolyamtársnak van ott lakása, ahol gumimatracon, hálózsákban mindannyian elférnek. Az Andreas használatában és enyhén viharvert állapotban lévő járgány kicsit lassú ugyan, de idő van, majd legföljebb nem két, hanem három nap alatt teszik meg az utat odáig. Zsófi akár jól is jöhet, mert Julénak nincs jogosítványa, így legalább lesz egy harmadik vezető és a csoport így kiegyensúlyozottabb: 2 fiú, 2 lány. Visszafelé pedig öten lesznek, mert a lakástulajt is magukkal hozzák.
Nekem kicsit szokatlan, hogy részleteket sehogy sem lehet megtudni, mert az ötletgazda állandóan elérhetetlen. Aztán valamikor előkerül és vele együtt a rossz hír: a tulaj visszakérte a buszt. További két nap után jó hír: van új tragacs, csak motor nélkül. Ill. motor is van, csak külön. Ha a kvartett a saját költségén beszerelteti, máris vihetik a Ford Transit-ot. Indirekt bérleti díj ilyetén módon kb. 400,- €, vagyis személyenként 100,-. Ha, akkor indulás egy hét múlva. Tegnapelőtt további újabb helyzet: másik VW-busz, motor belül, csak a sürgősen esedékes olajcsere a használók költségére. Ez mindenképpen olcsóbb. A művelet mára, indulás holnapra előirányozva.
Ma délben tehát váltás a 4. sebességbe. El kell menni a könyvtárba, mert vissza kell vinni a már több hónapja kikölcsönzötteket és kivenni egy spanyol útikönyvet, valamint egy szótárt – utóbbiakat Zsófi vállalta. Azelőtt pedig még a bankba, meg bevásárolni az útra. Most, d.u. 4-kor el is indult mindezt elintézni. Nem, este 10 előtt ne várjuk, mert még megbeszélés lesz az útitársakkal. Hogy-hogy mikor csomagol?! Hát utána!
Az ajtóból visszafordulva még megkérdezte: „Mit gondolsz, ha este felhívom Colette-et, ott alhatunk náluk? Chalour holnapután éppen útba esne. Hm ... és ha már, ... esetleg visszafelé is?” (A hölgy Zsófi francia barátnőjének hetven körüli végtelenül bájos nagynénje. Férjével együtt Párizsban egy galériát vezettek évekig és a francia Jurában van egy szép házuk. Az átlag franciától eltérően vendégszeretők, bohémak és imádják a fiatalokat. Ha otthon vannak, ennek nyilván nincs akadálya.) „Ja és még egy: A várható mosás végett a gumivödröt, valamint a gázfőzőt azért addig Papa szedje elő a pincéből, ha lehet.”
Zsófi mindenképpen vissza akart jönni 23-ikáig és ebben volt is konszenzus. Aztán megoszlottak az érdekek. A vissza még különben messze van, előbb el kellene indulni. A végkifejletet még nem tudom. Valamint azt sem, hogy ez a járgány ma este is biztos-e még, megvolt-e az olajcsere, ha, akkor holnap hánykor, honnan, kell-e teljes kempingfelszerelés – Granadába is el akarnak menni, ahol nincs ismerős -, stb. Persze nem én utazom – ha egyáltalán-, így nem is izgatom magam.
Majd beszámolok, ha elment. Közben nevetek és kicsit irigylem. Én így max. Pozsonyig juthattam volna annak idején. Vonaton. De hát az idők változnak.
- ez van kiírva a bejárat fölé, amely egy lerobbant és kívülről nem nagy bizalmat keltő, korábban tipikusan berlini üzletlakásból átalakított, ... hm, most nem is tudom, minek nevezzem, ...-be vezet. Valójában kocsma, hivatalosan egy nyelvoktatással foglalkozó közhasznú egyesület klubhelysége. Azért ez a kacifántos körülírás, mert a bérlőnek nincs koncessziója, a kicsit kocsmává, kicsit étteremmé átalakított boltnak pedig nincs előírásoknak megfelelő söntése, konyhája, a hét bizonyos napjain viszont valóban működik itt egy nyelviskola.
A sokáig üresen álló saroküzlet falait az NDK-idők, de részben még korábbi tapétamaradványok „díszítik”. A világítás a két homályos előszobalámpán túl főleg gyertyákkal történik. A berendezés szedett-vedett, nincs két egyforma asztal és szék. A volt kirakatban, amely magasabb padlózatú, két 40-es évekből visszamaradt fotel között egy tehénfejő sámli mint asztal. A nyelvtanfolyam helységében pl. a világítást egy állólámpává átalakított ősrégi fogorvosi röntgengép biztosítja. De van könyvespolc is megbízhatóan NDK-korabeli irodalommal. Az egész lerobbantság, átmeneti állapot valahol kultikus, sármja van.
A gebines a hét estéin különböző alvállalkozóknak adja ki a helységet. Ezek egyetemisták, akik idealizmusból, vagy, mert ki akarják önmagukat próbálni más területen, ill. csak a hecc kedvéért üzemeltetik. Mindenki csak heti egy alkalommal. Ilyenkor van valamilyen kultúrajánlat (filmvetítés, life-zene, felolvasás stb.) Vasárnap 12.00-18.00 között brunch, vagyis reggeli, keddenként pl. erotikus est erotikus filmmel és erotikus (vajon milyen lehet?) menüvel. Pénteken Anton vezeti a söntést, Jule főz. Anton most diplomázik mint tervezőmérnök, Jule pedig Zsófi évfolyamtársa, szobrászatot tanul. Pénteken háromfogásos vegetáriánus menü van egzotikus receptek alapján komplett 5,- €-ért - leírhatatlanul finom! A családi konyha felszereltségét is csak szerény mértékben megütő tűzhelyen, sütőben készül Jule általában 25 adaggal. Ennyi ülőalkalmatosság van ugyanis a „klubban”. Miután a vendégek elvben klubtagok, ezért mindenkitől beszednek az elején 1,- € esetenkénti tagsági díjat vagy ha akarod, az a program ára. Múlt héten rövidfilmeket mutattak, tegnap pedig egy háromtagú combo lépett föl. A szólista egy izgalmasan egzotikus, egyben hideg fiatal perzsa énekesnő a 30-as évek stílusában, gitáron kísérte egy civilszolgálatát Berlinben töltő bajor fiú, ill. egy helybeli csellista lány.
A publikum többnyire egyetemistákból áll, akik között már elterjedt, hogy itt péntekenként valami klassz dolog van. Tegnapra azonban a zenészek elég nagy reklámot csinálhattak, mert lépni nem lehetett, a nyelviskolát is ki kellett nyitni. Az idősebb korosztály is képviseltette magát: Véletlenül, ismeretlenül és ösztönösen egy asztalnál. Ezek voltak Zsófi és Jule osztrák évfolyamtársának mamája Linzből, a gitáros srác szülei Rosenheimből és mi. Mindkét oldalról konstatáltuk az ámulatot, hogy milyen nagy, sokoldalú és izgalmas Berlin és hogy „ilyesmi” náluk elképzelhetetlen lenne!
Szívet melengető látni az igyekezetet, ahogyan az „üzemeltetők” a publikum kedvében járnak, a mindenféle fiatal lelkes részvételét mindebben. Így nem gond, hogy a kávéfőzőnek 30-40 perc kell a bemelegedéshez, viszont csikorgó hangja miatt a kávéfelszolgálás a műsor alatt szünetel, hogy nem kaphat mindenki egyszerre enni, és persze meg kell tartani a kést, villát az előétel után, mert nincs annyi evőeszköz. A hangulat vidám és az külön plusz, hogy a perzsa lány tényleg jól énekel.
Az egész sajnos csak áprilisig tart. Akkor ugyanis kidobják a gebinest és az egész kócerájt, mert renoválni fogják a házat. A felújítás lassacskán utolér minden lerobbant házat a belvárosban. Elvileg ez jó. Csak az a szomorú benne, hogy a „civilizált” körülmények bérszínvonala kiszorítja azt a szubkultúrát, amely Berlin-Mitte-t híressé és az értelmiségiek, a látogatók számára vonzóvá tette. A Hackische Höfe környékén a felújítási folyamat többé-kevésbé befejeződött. A restaurált épületekben ma már csakis elegáns üzletek, éttermek találhatók a vastagpénztárcájú turistákat megcélozván. Mostanában Prenzlauer Berg van soron, ahol a Conglomerat működik.
Mindegy,
ezen egyelőre nem bánkódom, én itt már kétszer is nagyszerűen éreztem magam
és még nincs április. Hogy mi lesz azután? Ha nem itt és nem ez, akkor majd
máshol más. Egyelőre van még elég lerobbant épület, ahol a szubkultúra megtalálhatja
a maga helyét, lehetőségeit. Hogy hol, melyik, azt majd Zsófitól időben megtudom.
U.I. A mai újságból megtudtam, hogy fenti gondolataim időszerűek, mert éppen a napokban jelent meg egy antológia a 90-es évek Berlin-Mitte-i szubkultúrájáról. Ebben annak ma 30-35 éves résztvevői, alakítói emlékeznek novellákban, karcolatokban, esszékben, de montázs-, fénykép- és rajzillusztrációkkal is arra a miliőre, amely az egyesüléskor az alternatív életmód lehetőségét kínálta az NSZK szabályozott fogyasztói társadalma elől menekülő fiatal művészeknek, értelmiségieknek. Ez az éra a keleti városrész központjában a privatizáció, visszaszolgáltatások és felújítások miatt mára - néhány már megszámlált napú kivételtől eltekintve - végérvényesen véget ért.
Múlt héten egyik este a Zsófi vezette kocsiba a jégtől síkos utcán hátulról belecsúszott egy fiatalember. Nagy ijedség, kis kár, címcsere - megegyeztek rendőrség nélkül -, és „Ne haragudj, nem akartam”, „Igen, értem”, „Nagyon sajnálom, kifizetem”, „Persze-persze, jó, majd jelentkezem, hogy mibe került”.
Utólag hála istennek napvilágnál sem derült ki nagyobb baj. A Peugeot-szerviz alig húsz euróért kicserélte a sérült lámpát. Az egész 15 perc alatt lebonyolódott további megrázkódtatások és időfecsérlés nélkül.
Ma jelentkezett a srác, magától, hogy sikerült-e megcsináltatni. Persze, még egyszer sajnálja, köszöni, a számlát ne is küldje el Zsófi, látatlanban elhiszi, csak kéri a folyószámlaszámot, hogy hová utaljon. Hála istennek, hogy csak ilyen kicsi a baj. „Tudod, még csak féléves a jogsim és ez az első balesetem.” Zsófi nagyon is megérti. Az övé is féléves.
Kéthetenként csütörtökön viszik el a „zöldpontos” szemetet. Ez az a műanyag-és fémhulladék, amelyet - a környezetvédelemi öntudatot támogatandó - ingyenes szolgáltatásként gyűjt be a város által megbízott szemétgyűjtő és -feldolgozó magáncég. Konténerkocsikkal járják a várost, ugyanúgy, mint a BSR (Berlini Köztisztasági Hivatal), csak a kocsik színe, ill. a szemetes legények egyenruhája más. Szemben a kukával, amelyért a szemetesek bejönnek a telekre, a zöldpontos zsákokat ki kell tenni az utcára.
Hosszabb ideje feltűnt, hogy többször elfelejtettük kitenni, mégis elvitték. Tegnap a konyhaablakból reggeli közben meglepetéssel nézem, hogy a zöldpontos szemetes legény bejön a kapun, veszi magának a fáradságot és kihámozza a tartóból a már majdnem tele zsákot. Miután ilyetén módon az összekötve, lezárva nem volt, két kézre fogja, és kiviszi a szemeteskocsiba. Mi több, megint visszajön, hogy becsukja maga mögött az előbb nyitva hagyott kertkaput.
