Hozzászólások

Petőcz András:

A dadus mint szakszervezeti vezető

     Holnap sztrájkol a lányom.
     Nem megy oviba.
     A sztrájkhoz mindenkinek joga van, tehát nem emelhetek kifogást, meg kell értenem, ha sztrájk van, hát sztrájk van, sztrájkol az ovi, kész, vége, pont.
     Megjegyzem, már a múlt héten is volt ovi-sztrájk, kicsit sok a jóból, dehát az emberi jogok meg minden, szóval, nincs semmi kifogás.
     Emlékszem, az első sztrájknál kicsit csodálkoztam.
     Most már kezdem megszokni.
     Különben is, majd csak megoldjuk valahogy.
     Szóval, sztrájkol a négy és fél éves lányom, öntudatos szakszervezeti harcos, meg kell adni, meg hát az a helyzet, hogy az óvónéni is sztrájkol, sőt, elsősorban az óvónéni sztrájkol, ha az óvónéni nem sztrájkolna, akkor nem lenne olyan veszélyes a dolog, mert a lányom alapvetően szereti az ovit.
     Ő menne óvodába, dehát nem tud menni, mert bezárják az óvodát.
     Hogy pontosan miért is sztrájkol az óvónéni, nos, azt nem tudom.
     Már a múlt heti sztrájkját sem értettem, magamban már akkor is azt gondoltam, hogy egyszerűbb lenne, ha azt mondaná, hogy fárasztják a gyerekek, vagy valami hasonló, hogy lógni akar egy kicsit a munka alól, van valami elintéznivalója, mindezeket jobban elhinném neki, de amikor arról beszél, hogy a sztrájk neki hazafias kötelessége, akkor kicsit ideges leszek.
     De ma már láthatta rajtam, hogy kicsit soknak tartom ezt az újabb sztrájk-dolgot, mert megkérdezte az óvónéni, hogy tulajdonképpen van-e valami kifogásom az ő sztrájkjuk ellen.
     Helyesebben ezt a dadus kérdezte meg, nem is az óvónéni.
     Megjegyzem, a dadus az igazi főnök.
     A dadust soha nem kedveltem.
     Nem bírom ugyanis az agresszív dadusokat.
     Persze, nem tudnám megmondani, hogy milyen az ideális dadus, de valahogy másképp képzelem.
     Szóval, olyannak képzelem, akire lehet számítani. Aki nem a barrikádokon harcol, és nem lázadásra és forradalomra buzdítja a népet, egyszóval, idegenkedem a szakszervezetivezető-dadusoktól.
     Nem tehetek róla, ilyen a természetem.
     Én azt képzelem, hogy az igazi dadus az egyben sztrájktörő is.
     Aki, miközben az egész óvoda sztrájkol, leül a kisszékre, és mesél, és a gyerekek lógnak rajta, meg bámulják, meg hallgatják, meg vajaskifliért üvöltenek, meg a csokis kezüket beletörlik a ruhájába.
     Szóval, az igazi dadus jóságos, kövér és puha, lehetőleg hatalmas keblekkel, és általában sem ellenzéki, nem politizál, sőt, az igazi dadus alapvetően konzervatív, neki minden úgy jó, ahogy van, nem követelődzik, beosztja a kis fizetését, lábaskában hazahordja a vacsoráját, és elfogadja a fennállót olyannak, amilyen.
     Mert az igazi dadus fundamentálisan békés természet, akit nem lehet megingatni abban a hitében, hogy őrá úgy van szükség, ahogy van.
     Az igazi dadus túlságosan okos ahhoz, hogy sztrájkoljon, ő felette áll az ilyesminek, mert az ő kötelessége és hivatása valami más, valami több, amit pénzben amúgy sem lehet kifejezni.
     Az ő munkája megfizethetetlen.
     Az igazi dadus olyan, mint az államelnök vagy a király vagy a római pápa.
     Ki hallott már olyat, hogy a római pápa sztrájkoljon?
     A dadust igenis tartsa el az állam, neki ne kelljen a jogaiért küzdeni.
     Sajnos, a mi óvodánkban a dadus a szakszervezeti vezető. És a helyettese meg pont a lányom óvónénije. Csupa-csupa funkcionárius.
     És holnap sztrájkolnak.
     Ki tudja, holnapután már tüntetnek is, aztán egy szép napon pártot alapítanak, a dadusok pártját, és puccsot szerveznek, és kormányt alakítanak.
     Végül is rendben van a dolog.
     Csak a négy és fél éves lányomnak elég nehéz elmagyarázni, hogy holnap nem mehet óvodába, nem találkozhat a barátaival, hanem egész nap itthon kell majd kuksolnia, és hogy a dadus néni már ma is azért festett munkaidőben piros transzparenseket, mert holnap sztrájk van, és a sztrájk az egy fontos emberi jog, és különben is, a dadus néni igazából mozgalmár típus.
     Mindenesetre holnap én nem sztrájkolok.
     Inkább állatkertbe viszem a gyereket.


Gyönyörű álmaink

avagy: válasz Pompéry Juditnak

(az előzményt LÁSD ITT)

     Sajnos, nem olvasok németül. Így nem olvashattam a becsapásos-trükk német változatát, amiről naplóíró-társam, Pompéry Judit beszámol.
     Egy illúzióról ismét le kell mondanom.
     De erről majd később.
     Azt szeretném hinni, hogy az Unióval ismét lesz tengerpartom.
     Na, ezt most kimondtam, és gondoljon bárki bármire, mert ez a mondat igencsak sokféleképpen érthető.
     És azt is szeretném hinni, hogy sokkal több az, ami összeköt bennümket, különböző nemzeteket, hogy a kultúránkban sokkal több a közös, és hogy lesz tengerem és hegyem, ahogy volt valamikor, és nem kell majd útlevelet mutogatni, meg a pénzt váltogatni, és hogy nagyobb lesz a hazám.
     És hogy vannak európai értékek, amiken ezt a „nagyobb hazát” fel lehet építeni.
     Az esetemben nem arról volt szó, hogy a pénztáros „rosszul” adott vissza.
     Mondom, a német variációt nem olvastam.
     Hanem az volt az elszomorító, hogy a pénztáros pillanatok alatt kapcsolt, megtervezte magában, hogyan ver át, majd végrehajtotta, másodpercek alatt.
     Ez egy tudatos átverés volt. Egy hadicsel.
     Mert 50 euróst ütött be a gépébe, hogy én annyit adtam, 100 euró helyett, majd adott 75-öt, vissza.
     Mindegy, a történetet ismerjük.
     És a legszörnyűbb az, hogy amikor felelősségre vontam, akkor arra hivatkozott, hogy három gyereke van. Ez minősíthetetlen volt. Mert ezzel azt akarta sejtetni, hogy ő nyomorog. Hogy őt sajnálni kell.
     Ezt az én kelet-európai gyomrom nem veszi be.
     Különben nincs olyan nagy jelentősége a dolognak, természetesen. A készpénz-forgalom alábbhagy, bankkártyával fizetünk, ott nem lehet ilyen típusú átverés. Vagy csak nem tudok róla. Egyelőre.
     A franciák - hogy óhatatlanul általánosítsak - hajlamosak az ilyesmire. Kicsi stiklik, apró átverés-kísérletek: nem idegen tőlük ez a magatartás. Az én történetem ezt a kétségtelenül meglévő, negatív legendát messzemenőkig alátámasztotta. De a német változat? Ez az én illúzió-vesztésem.
     Mert a németeket fegyelmezettebbnek, unalmasabbnak, de korrektebbnek tudtam.
     És hogy ott is előfordult hasonló eset?
     Na jó, ez azt jelenti, hogy azért megyünk az Unióba, hogy rendbehozzuk a dolgokat.
     Nehogy végképp semmivé váljanak gyönyörű álmaink.


Én nem vagyok egy euroszkeptikus

     Na most, a helyzet az, hogy én tényleg nem vagyok egy euroszkeptikus.
     Ha valaki azt mondaná, hogy én egy euroszkeptikus vagyok, annak nagyon megmondanám a véleményem. Én igenis akarom, hogy csatlakozzunk az Unióhoz, és hogy ne legyenek határok, és hogy egyformák legyenek a jogaink, meg legyen euró, meg minden jó legyen és szép.
Én ezt nagyon is akarom.
     Csak éppen jó lenne, ha mások is összeszednék magukat végre, és valahogy uniósan is viselkednének, ha már olyan nagyon büszkék arra, hogy ők találták ki az Uniót.
     A franciákra gondolok ebben a pillanatban.
     Merthogy a franciák igazán felnőhetnének a feladathoz, meg főleg hozzánk, Közép-Európához, meg az is nagyon jó lenne, ha képesek lennének mást is észre venni magukon kívül, és ha nem lenne olyan nagy a pofájuk, és ha megértenék, hogy a jó dolgokat nem ártana eltanulni, kitől is?, mondjuk, Európától.
     Merthogy ez így nem fog menni.
     Mármint nekik.
     Ez az egész Uniós-játék.
     Mert ha az ember olyan szerencsés, hogy jövendő hazájában, az Unióban utazgat, akkor ott azért azt várja, hogy ne nézzék teljesen hülyének.
     Hogy ne kelljen állandóan résen lennie, mint Rákosborzasztón a sarki késdobálóban.
Úgy adódott, hogy a négyéves gyerekemmel egy észak-francia és szegénynek mondott városban, Lille-ben mentem vásárolni, merthogy most itt vagyunk, és itt is enni kell, ha arról van szó.
     Bementem tehát a négyévessel egy itteni Sparba, ami nem Spar, hanem Lidl, és állítólag a legolcsóbb boltok egyike, hogy vegyek üdítőt, kenyeret, sajtot, bort, ilyesmit. Már amit megeszik az ember. A pénztárnál 5, azaz öt eurót kellett volna fizetnem, de, pechemre, csak 100, azaz száz eurósom volt. Ez a turistaság átka. A pénztárosnő, egy átlagos harmincas, rámnézett, látta külföldi és lányos zavaromat, annál is inkább láthatta, mert a négyéves lányommal is bajlódnom kellett, no, nem volt rest, kihasználta nem odafigyelésemet, és simán, de látványosan átvágott, méghozzá úgy, hogy kezembe nyomott egy 50, azaz ötven euróst, aztán jó sok aprót meg két tizest, én meg szórakozottan távoztam 75, azaz hetvenöt euróval, holott 95, azaz kilencvenöt euróval kellett volna.
     Húsz euró az testvérek között is ötezer forint, meg nem is egyszerűen ötezer, hanem mondjuk hét üveg kifejezetten jó vörösbor ára. Itt. Franciaországban.
     Szóval, kemény pénz.
     Valahogy éreztem, hogy nincs minden rendben, és már kint az áruház előtt hozzákezdtem a számoláshoz, de nem kellett sokat számolnom, mert csak a vak nem látta, hogy úgy át vagyok vágva, mint az a bizonyos fekália a palánkon.
Na, most akkor indultam vissza a négyévessel a Lidl-be, kiverni a balhét, visszakövetelni jogos tulajdonom.
     Nem a legjobb franciaságommal próbáltam előadni a témát, a nő a kasszánál látványosan intett, hogy ő együttműködik a probléma megoldásában, jelezte valami kollégájának, hogy akkor az ugorjon be helyette, merthogy ő kasszát csinál, vagy számításokat, aztán valamit magyarázott, hogy ő átnézi a beütött összegeket, és hogy akkor ő abból majd következtett, és hogy akkor ő most hátramegy megbeszélni a problémát, közben meg ott álltam a négyévessel, egy narancslével, egy sajttal, egy kenyérrel és egy üveg borral, valamint csekélyke nyelvtudásommal, és vártam, hogy visszaadja a huszasomat, de a huszasomat valahogy csak nem adta vissza, és eltűnt, akkor én szóltam, hogy mégis hol van, erre előjött és mondja, hogy én nem is adtam neki százast, mert a gépbe nincs beütve, hogy százas, merthogy mindig be kell neki ütnie, hogy milyen pénzt kap, és mennyiből ad vissza.
     És hogy neki a kasszában nemhogy plusz húsz eurója lenne, hanem még neki van mínusza harminc euró értékben.
     És ebben a bűvészmutatványban az volt a legcsodálatosabb, hogy a blokkra valóban az volt ráütve, hogy ő ötvenest kapott tőlem, tehát eszerint az ötvenesemből adott vissza nekem hetvenöt eurót.
     Én erre mondom neki, hogy lóg nekem egy huszassal, merthogy százasból csak hetvenötöt kaptam vissza.
     Erre azt mondja, hogy nem, hogy én tévedek.
     Erre én már ordítok, mint állat, és mondom neki, hogy hívom a rendőrséget.
     Erre azt mondja, hogy neki van hiánya, a zsebei üresek, ő „tiszta”, nette, mondja nekem, és különben is három gyereke van.
     Ez már mélyütés volt. Ez a három gyerek. Mintha én nem megfelelően gondoskodnék az európai népszaporulatról.
     És még azt is mondja, hogy ne ordítsak a kicsi lányom előtt.
     Szóval, ekkor én már alig voltam magamnál, de ezt inkább nem mesélem el.
     Eljöttem rendőrség meg huszas nélkül.
     Gyönyörű trükk: hiányt csinálni, miközben többlete lesz.
     Csak azt nem tudom, hogy csupán húsz euróval engem vágott át, avagy 20+30 euróval engem és az üzletet is.
     És a legérdekesebb az egészben, hogy ha ő ötvenest kapott volna tőlem, akkor miért nem kérte vissza azt a többletet, amit eszerint ő adott nekem?
     De ez a probléma ott, „párbeszédünk” során, nem jött elő.
     Ügyes.
     Valamikor az ilyesmire azt mondtuk, hogy nagyon, nagyon, nagyon Kelet-Európa.
     Most akkor mit mondunk ezentúl?