A magány iskolája(Studium samotności)
A távolba vesző utak őre a sivatagban?
Egy erőd magányos strázsája a homoktengerben?
Bárki lehetett. Virradatkor barázdált, hamuszín
Hegyeket látott, följebb a mélylilával itatott,
Foszladozó sötétet, mi csorduló vérvörösbe
Játszott, mígnem a roppant csúcsok narancs fényben álltak.
S mindez nap nap után. S észre sem vette: éveken át.
„Kinek szól – tűnődött – e tömérdek pompa? Egyedül
Nekem? Hisz akkor is így ragyog, ha én már nem leszek.
Mit rejt a gyík tekintete? S mit a vándormadáré?
Ha az emberiséget jelentem, hiányolnak majd engem?”
S tudta, jajgatnia kár: teremtmény úgysem segíthet.
A bukás
(Upadek)
Egy ember halála: akár egy hatalmas nép bukása,
Minek hős hadai s vezérei voltak, s prófétái,
És dús kikötői és hajói mind a nagy vizeken,
De már nem ment fel egyetlen ostromlott várost sem,
Nem lép szövetségre senkivel,
Székhelye kihalt, a sokaság százfelé futott,
Egykor gazdagon termő mezőin bogáncserdő tenyész,
Küldetése elfeledve, nyelve kihalt –
Mint egy falu tájnyelve, megmászhatatlan hegyek között.
Az Édenkert után
(Po wygnaniu)
Ne loholj tovább. Csöndesedj. Mily lágyan hull az eső
A város háztetőire. Milyen hiánytalan
Itt minden. Most épp számunkra, kik egy fejedelmi
Ágyban ébredünk, egy padlásablak fényénél.
Egy férfi és egy nő. Egyetlen teremtményből, kit
Két nemre osztottak, s azok áhítoztak egymásra.
Igen, fogadd ezt tőlem ajándékul. E zord,
E mord világ hamvain túl. A lárma, az esküdözés
Földmélyi visszhangján is túl. Így hát most, hajnaltájt,
Nagyon kell figyelned: e hátrahajtott fej,
E fésűt tartó kéz, e két arc a tükörben csupán
Egyszeri tünemény, jóllehet emlékük mulandó.
Mindaz, mit látsz, tehát való, bár idővel ködbe vész,
S most léted minden pillanatáért hálás.
A kicsiny park, mohalepte márványszobraival
A gyöngyszürke fényben, szitáló nyári esőben
Hadd maradjon olyan, mint volt: mikor kitártad a kaput.
S a málladozó oszlopcsarnokok utcája is,
Mit szerelmed varázsütésre átlényegített.
Panna
(Anka)
Miféle kalapban, mely korból
Pózol e fényképen Panna, homloka
Felett egy leölt madár szárnyával?
Azóta ő is odaát van, a küszöbön túl,
Hol már nincsenek férfiak vagy nők,
S a próféta nem prédikál a fehérnépnek,
Kik kendővel fejükön ülnek, hogy
Dús hajuk vágyat ne gerjesszen,
Sem napbarnított, burnuszos férfiaknak.
Megmenekülve a második világháború poklából,
Itt még kosztümöket próbálgat a tükrök előtt
És blúzokat, nyakékeket és gyűrűket,
A maga kis csatáihoz készült frizurával és sminkkel,
Még boldog, ha ágyba bújhat vagy bor mellett csacsoghat,
E szobrokkal zsúfolt, pompás lakosztály úrnője.
A világ végezetéig magára hagyatva,
Miként boldogulhat most, testetlenül?
S ugyan mit mondhat a próféta, nem ismervén
A kendő rejtette hajat, sem a bőr,
Sem a balzsamok titokzatos illatát?
Hajnalban
(O świcie)
Milyen kitartóan, mennyire vágyunk az állandóságra!
A napkelte előtti égboltot derengés itatja át.
Rózsaszín pír festi a házakat, a hidakat, a Szajnát.
Jártam már itt, mikor a lány, kivel sétálok, még nem is élt,
És a messzi síkságok városai érintetlen álltak,
Kriptatégla-porban még nem emelkedtek a magasba, s a
Falaik között élő emberek semmit sem gyanítottak.
Számomra mindössze e hajnali pillanat valóságos:
A hajdanvolt sorsok, ahogy az én múltam is, homályosak.
Varázserőm a városra hintem, s kérlelem, maradjon fenn.
Déltájt
(W południe)
Egy hegyi fogadó teraszán hármasban üldögéltünk
Egy olasz család oldalán, valahol a gesztenyefák
Buja zöldje felett s a teraszos fenyőerdők alatt.
Nem messze tőlünk egy apró lány vizet pumpált a kútból.
A levegő végtelenre nőtt a fecskék zsivajától.
Mmmm, dudorászott valaki bennem, mmmm.
Micsoda dél, ilyen gyönyörű sohasem adatik már,
Ahogy ott ülök e két nő társaságában, miközben
Az eltelt élet jelenetei sorra elém gyűlnek,
S a tarka abroszos asztalon egy kancsó vörösbor áll.
A sziget gránitszikláit tisztára mosta a tenger.
Mi hárman egyetlen gyönyörködtető gondolat lettünk,
És a korzikai nyár gyantaillata lengett körül.
Az angyalokról
(O aniołach)
Mindenetektől megfosztottak: patyolat ruhátoktól,
Szárnyatoktól, még létetektől is.
Mégis hiszek bennetek,
Égi hírnökök.Arrafelé, hol visszájára fordul a világ,
Hol csillagok s állatok vastag kelméje szövődik,
Kószáltok ti, s lesitek: minden öltés a helyén van-e.Időtök szűkre szabott közöttünk:
Egy-egy reggeli órán, ha derült az égbolt,
Egy madár százszor is ismételt dalában,
Vagy az almaillatban napnyugtakor,
Ha a fény varázslatosra festi a gyümölcsöst.Úgy mondják, valaki csak kiötlött benneteket,
Ám ez számomra vajmi kevéssé meggyőző,
Hisz az emberek csak magukat szeretik kigondolni.Hangotok – igen, ez döntő bizonyíték,
Hisz ily hangjuk csakis tündöklő lényeknek lehet,
Kiknek szárnyuk van (miért is ne lehetne?)
És súlytalan lebegnek, cikázó fényekkel övezve.Álmomban számtalanszor hallottam ezt a hangot,
S ami a legfurcsább, érteni véltem
A szférák nyelvén súgott kérést vagy parancsot:tüstént virrad
egy újabb nap
tedd meg, mi tőled telik
Egy bizonyos korban
(W pewnym wieku)
Meggyóntuk volna a bűneinket, ám nem volt kinek.
A hószín felhők nem hallgattak végig, és a szélnek
Sem volt ránk ideje, míg a tengereket járta sorra.
Az állatok érdeklődését sem kelthettük fel:
A kutyák, csalódottan, inkább egy parancsra vártak,
S a macska, a züllött, a léha, békésen elszunyókált.
A társak, kikről úgy hittük, közel állnak hozzánk,
Hallani sem akartak rég elhantolt ügyekről.
A baráti beszélgetések pálinka s kávé mellett,
Az unalom legkisebb jelére megfeneklettek.
Megalázó volna órabért fizetni holmi
Diplomás alaknak, csupán, hogy némán hallgasson.
A templomok – talán a templomok. Ám mit gyónhatnánk ott?
Azt, hogy tükörképünket folyton csinosnak láttuk,
Jóllehet helyünkbe idővel undok varangy lép,
És midőn duzzadt szemhéját résnyire felnyitja,
Egyszerre szemünkbe ötlik: „Hisz ez én vagyok, én.”
Krakkóban
(W Krakowie)
Evilág és túlvilág határán, Krakkóban.
A templomok vénecske kockakövein topogva,
Nemzedékről nemzedékre. Itt megérthettem valamit
Nővéreim és fivéreim érzelmeiből. A nő
Mezítelensége találkozik a férfiéval,
És eggyé olvad drága zsákmányával,
Testileg vagy isteni szinten,
Bár e kettő ugyanazt jelenti,
Amint azt az Énekek Éneke is tanítja.
S vajon nem ekként kell-e az Örökkévalóba olvadnunk,
Illatába, mely egyszerre alma, sáfrány,
Fahéj, szegfűszeg, tömjén,
Belé, aki van, s aki
Viaszgyertyák csillogó fényénél érkezik?
Átváltozások
(Metamorfozy)
Fejem babérba vontan
Égi nektárt kortyoltam,
Csak feledjem, miért vagyok itt.Vándoroltam bűntelen,
Meghatódva mindenen,
Egészen a sírhantokig.Hanem Feléd, Istenem,
Sosem léptem, szinte nem
Is sejtve az Igazság nevét.Őrzőm a pokol réme,
S csalódott, sértett énem,
Hajlamom mind koromsetét.Akinek látni vágytál,
A munka, mire hívtál,
Tán boldogtalan egészen.S így értelmetlen éltem
Ellentmondással telten
Bevégzem.
(Zsille Gábor fordításai)