Az 1980-ban Nobel-díjjal jutalmazott, kilencvenegy esztendős Czesław Miłosz a világirodalom élő klasszikusa: 1930 óta publikál, első verseskötete 1933-ban(!) jelent meg. Ha évfolyamtársait keressük, a Nyugat harmadik nemzedékének tagjait sorolhatnánk…

Tanulmányait Vilnius-ban, a Báthory Istvánról nevezett egyetemen végezte, majd ifjúsága legfogékonyabb éveit Párizsban töltötte: „az én fiatalkoromban az járta, hogy a költőtanoncok rövidebb-hosszabb időt töltöttek Párizsban”. 1951-ben az emigránsok sorsát választotta, majd Californiában telepedett le, ahol a Berkeley Egyetem professzoraként évtizedeken át tanított szláv irodalmat. A rendszerváltozást követően hazaköltözött Krakkóba, ahol jelenleg is aktívan alkot: évente megjelenik egy új esszé- vagy verseskötete. (A jelen válogatásunkban szereplő Krakkóban, illetve Átváltozások című versei legfrissebb, alig fél éve kiadott kötetéből valók.)

Mint annyi pályatársát, fiatalon őt is megérintette a húszas években tetőző avantgárd láz – és mint annyian a lángoló újítók közül, végül ő is a klasszicizmus révébe érkezett. A negyvenes évektől költészetében meghatározó lett az antik (elsősorban görög) kultúrkincs, valamint a kettősségek különös láncolata: az iróniával kevert ódai hangvétel, a reneszánsz életöröm és a kultúrák pusztulásának tudata. Miłosz mélyen hívő költő: lengyelségéből adódóan római katolikus; misztikus költő, ám misztikája vonzóan sallangmentes.

A háború utáni lengyel irodalomban három szerző bír valóságos kultusszal: a drámaíró Witold Gombrowicz és Sławomir Mrożek mellett a költő és esszéista Miłosz. Ha olykor-olykor megjelenik egy krakkói üzletben, lefotózzák, és a képet reklámként a falra akasztják – mi több: egy mostanság kiadott telefonkártyáról is az ő őszes portréja tekint ránk. (Zs. G.)