ALAK A HÁLÓBAN |
Miért?
Nem múlik az idő? Digitál ok. Mindig itt állok. Vagy (legtöbb)ször ülök a
segítségre. Hol vagy pincér? Betyár! Az aztfaltról és a fehér asztaltól nem
mozdíthattok ki engem sem egyetemista lányok kacajával sem daruval, nem hat
rám Rasid aki Darun al szikh esetleg szunnita sem Darruda kitől elszundít
az ember.
Tápláló nyál kása hajnal, ha-hajnalig átordítom az éjszakát.
Szag-gatya lobogós álmom a felkelés, a feltámadás. Én a nem jellemző nemző
valakibe belealudtam. Nyelvemen ízhólyag, fülembe zsír a nemzet. Kelés! Ébreszteget
a rügyintéző. Tavasz van! Több méter magasból virágba borultak a fák! A madarak
állati boldogok, nincs többé tériszony, mindegyikük földszinti lakó lesz,
örömükben tücsköt-bogarat összehordanak, s így a hangyák is felbolydulnak.
Lóéknál Mása vígság oka, és Kátya vár míg összedől az istálló, benn áll a
lóbál, mulatnak míg el nem patkolnak és közben Lóé Hámsztrong óriáspiszton
muzsikál. Bíz a kígyók is ott lábatlankodnak, ünneplik, hogy az utolsó gerinctelenből
is politikus lett. Felém épp egy nagyon apró miniszter lépked, mint aki halkan
belelépett. Látása homályos, tekintete borús. Eső lesz, Demeter, díjeső, mondom.
És móric itt tolong a sok író, költő, magyarnak németnek egymásba ér a marka.
Ide-ide, nem az a jó zseb Attila. Aki lekosut annak nem jut semmi, ahogy nekem
sem, legfeljebb KÁRMIN a búrámra. Ezért aztán Kárpátlást követelek.
Végre kiengedem hát a szelemet a palackból. Kiöltöm virágnyelvem.
Tavaszi sellőm mindenkit meglegyint. Jöjjön, kislány, legyen ön is liliom
most. Így udvarol nekem az apró tipró miniszter, vagy a kis titkár. Meg így,
gyere girl, korcsolyázzunk. De már kés ő meleg üdvözlő szavaiba vágok. Mondom:
nekem olyan könnyen már nem esik le az államtitkár. Itt: Kár Luiszként menekülni
kezdek, lemarad a futóhomok, ostoba próbálkozás volt. Azért felkapok még egy
f, egy u egy c és egy k betűt és meghajigálom. Ajig áll a Lábán, csak Ráchel
nézni. Ez aztán a biztos tűz, hiába, no, mestere vagyok a betűvetésnek. De
azért nem bízom a szélre, szövegembe vetem magam, mint Móra magvetője, most,
hogy mórásra tanítottam én már mag a biztos vagyok. Úgy leráztam, mint a 220-as
csapdáját, mert ez a szöveg megrázó és megindító. Én dúlok hát, menésem akár
a Tasmenés, sőt, ha egy vezércsel után kelet, felé Tarnak veszem az iránt,
az már Tarimenés utazása, és odaérve látom hogy minden csupa sztupa, hát lábaim
keresztbe teszem, csak nehogy ott feledjem, és alámerülök a fönnségbe, ezt
úgy hívják zazen, vagy Tarzen, a hely szelleme után. Profán-bután bámulok
magam elé. Nem üzen nekem senki semmit? Hát akkor én mit üzenjek?
Az írásomban felismerhető szómenésből nyilván mindenki tudja
már, hogy kit utánozok csak én nem, mert még nem olvastam. A fő hogy forrnak
a szavak, mint mennyben a katlan, roppant szókatlan göthös szavak másznak
lefelé éhkopp lajtorjáján szakadatlan. Strech. Mondja a lajtorja végül. S
a semmi ágán ülsz, szívem. Folytatja a költő aki én vagyok. De. Ki tudja megmondani
érdekel-e engem ez az írás? ki tudja engem ez az írás? ki ez az írás? a kiírásról
csak annyit, hogy a lista élén ott van Pista a kovács és popó Béla mögötte
alatta feladta K. Und O. Király! és Oltári! Ez a szöveg már nem is szöveg,
ez egy önmagába harapó kutya, farkas vagy egyéb ebbe vagy ABBA a családba
tartozó ember műalkotlása. Mű folyik itt, kérem! Szól a webhelyesarcú végül.
Keresztbe
vetett lábakkal ülök a parton a fehér, kerek asztalnál, kávét szürcsölök tehát
és olvasok. Bár ez nem pontosan igaz, most írok, de mielőtt írni kezdtem,
olvastam. Így van ezzel mindenki, aki ír, feltehetőleg, előbb olvasott, valamennyit.
A közelmúltban, egy idős, nem csak a kora miatt tiszteletnek örvendő, hazai
költő irányából érkezett felém a beavatás, a bizalmába való, hogy ő már hosszú
évek óta nem olvas mást, csak verseket és esetleg esszét. De ettől én még
inkább aggasztott embernek éreztem magam, hiszen korom ellenére, már néhány
éve hasonlóképpen járok el. Főként amikor szembesülök korosztályomnak és az
irodalom idősebb képviselőinek az enyémnél lényegesen nagyobb irodalmi jártasságával.
Mintha csak valaki "A tájszólás - élő nyelvi múzeum" kijelentés
mintájára azt találta volna mondani, hogy "A szépíró - élő irodalmi lexikon".
Ezt aztán szépen mindenki elhitte, magáévá tette, még én is, ezért most újabb
erőfeszítéseket teszek, hogy tovább feszegessem lexikális és művészeti ismeretbázisom
satnya határait.
Tényleg szégyenletes talán, hogy magyar szakot végzett emberként
nem olvastam például Krúdy Szindbádját, hogy később angol szakosként is elmulasztottam,
többek között, megismerkedni a Zabhegyezővel és egyáltalán, hogy most harminc
évesen készülök először elolvasni a Zarathustrát. Az új stratégia, amit olvasási
potenciám serkentésére alkalmasnak láttam, a következő, mivel ritkán vagyok
olyan kitartó mostanában, hogy egy hosszabb lélegzetű művet végigolvassak,
úgy döntöttem, egyszerre hat könyv olvasásának látok neki. A már felemlegetettek
mellett a másik három: A homok asszonya, A szanszkrit irodalom története,
és a Jézus menyasszonya Hajnóczytól. Tehát, ha mondjuk elegem lesz már a Jézus
menyasszonyából, akkor majd A homok asszonyában mélyedek el alaposabban és
í.t. Maga az ötlet persze még nem garantálja a sikert, ám ha beválik, mindenképpen
hasznomra lesz. Ha nem, akkor viszont kétségkívül a legalacsonyabb olvasottsággal
bíró író emberek egyikeként vonulok be a… Hova is? Akárhova! Majd ahova nem
sikerül, arra azt mondom, hogy oda úgy sem akartam igazán.
Bár úgy sejtem rossz irányból próbálom a szépirodalom leányzójának
fekvését kitapintani, mégis izgat a kérdés, vajon általában az író olvasóként
mennyit és hogyan olvas. "Olvastad Hurvinek Leó új regényét. Nagyon jó
könyv." Mondja a velem hason korú jól értesült lelkesen. Nekem meg marad
a kényelmetlen feszengés, mert én, igen, már hallottam róla, de persze, nem,
még nem olvastam. Ő még hozzáteszi "ideje volt, hogy újra visszatérjen
a prózához, nem a dráma az ő erőssége". Ezzel a mondattal viszont már
találkoztam, valamelyik folyóiratnak a szerzőről és művéről szóló recenziójában.
Szóval, ki, mit és hogyan olvas? Na, meg mikor olvas, ha folyton ír, ha folyton
szervez, kapcsolatot ápol, minden irodalmi rendezvényen jelen van stb. De
minden leánynak két vége van, s a másik véglet jól kitapintható, szintén.
Van ennek okáért szerző, aki tényleg sokat olvas, de ahelyett, hogy a fontos
vagy fölösleges tudások eme halmazának kényszeres továbbhagyományozását kizárólag
írásos formában élné ki, hogy aztán eldönthesd, leszel-e fogyasztója, ehelyett
a Te épülésed érdekében füledbe ontja szavait, csak ontja, csak mondja, és
a fejed mellett kétoldalt rémisztő iramban röpköd Derrida, Gadamer és a kortárs
filozófusok egész munkaközössége, miközben inkvizítorod fél óránként hatásszünetet
tart és várja, hogy véleményezd az elhangzottakat. Te meg, kis alultájékozott,
akinek a szépirodalom leányzójával folytatott kapcsolata alig ért bimbózó
szakaszába, csak zsugorodsz egyre.
Frusztrált leszek, ha arra gondolok, hogy - versíró emberként
különösképpen - a káros környezeti hatásoknak és elvárásoknak köszönhetően,
bizonyos dolgokat olvasnom illik és kell. A fenti maliciózus megjegyzések
is ennek róhatóak fel, valójában nem az volt a célom, hogy saját félműveltségemet
fitogtassam, vagy hogy másokat is megkíséreljek a magam szintjére alacsonyítani,
hiszen én is ismerem a gödör első törvényét: ha már beleestél, ne áss tovább.
Frusztrált vagyok, csupán erről van szó, mint azt említeni bátorkodtam, mert
itt ülök a fehér kerek asztalnál, egyszerre hat könyvet olvasok és nem hiszem,
hogy ez normális állapot.
A kávéházban,
ott kávéház van,
Kiskanál nyílik minden madárban.
Azt
mondja, esik. Gyermekkorom legbizarrabb, Beleestem a tévébe című mesekönyve
jut eszembe erről és kedvem támad hogy barátom társaságában szürcsöljem az
elektronikus kávézaccot a csupán feltételesen létező szocreál fajanszból.
Megérintem hát a képernyőt, mert így szokás, az áttetsző anyag lassan befonja
a karomat, majd egész testemet magába öleli. Az Ung fölött előtt állok, ez
a kávézó neve, Az Ung fölött. Ugyanúgy mint, mondjuk tíz éve, most sem megyek
be, mert a nagy tölgyfa rusztikus árnyékába újra asztalokat telepítettek.
Innen nyílik a legjobb rálátás a folyóra, a Gyalogjáró hídra és a nyárra.
Az egyik asztalnál, úgy sejtem ott ül laci, akit már behálóztak. Olyan arckifejezéssel,
mint akinek a kávéja elhűlt, mert sehol nem talált kávéházat, ezért most ír.
Nem kelt a szokottnál nagyobb feltűnést. Békés, karikatív tevékenységet folytat.
Ő itt az alak a hálóban.
A sétányon föl-le járó hölgyeket, akik Michelangelóról
beszélnek, egy lovagias mozdulattal kikerülöm és leülök a fehér kerek asztal
egyik végére, szemben a barátommal, hogy meg legyen az egyensúly, az igyon
kávé. Apropó T.(ele) S.(port) Eliot, elém ugrik a pincér, „Good afternoons
and coffeespoons”-t köszön és magam sem értem miért, de még csak nem is hi-ányzik
a „Dobrij deny”. Amíg a kávé érkezik, rágyújtok első virtuális cigarettámra,
ahogy azt a virtuális nagyoktól láttam, meg aztán folyóparton még úgy sem
fuldokoltam. Mert itt most mindent lehet, bár ez nagyon szokatlan és veszíteni
kezd belőlem a lendület. Megfizetek a kávémért, de közben még erőtlen intek
a pincérnek, tartsa meg a többit, mostantól úgy is én leszek a visszajáró.