Lackfi János

KIFOG AZ EMBEREN

Jó a tél, mert kifog az emberen,
kaparászni, lapátolni, sepregetni kell
valami súlytalant, nem létezőt, úgyis elolvadót,
lábunk belesüpped, mint habarcsba, ingoványba,
groteszk szövetlabdát gyúr belőlünk, dróton táncoltat
a szél, a hideg, a hó
Még jobb a szánkózás, a felesleges fel-le, fel-le:
tudható, ha felmész, úgyis lejössz,
ha pedig lecsúsztál, kénytelen vagy felmászni újra,
önmagáért való energiapazarlás,
mint egy patak, mely nem forgat malomkereket,
nem áztat kendert, nem duzzaszt tavat,
ugrándozik
csak
kőről
kőre
mint kőszáli kecske, mely
halálpontosan pattog a szédítő mélység felett,
de tejet sosem ad, sajt se lesz hát belőle,
és rá vadászni is kész életveszély, mert két szökellés közt
lehullva biztos egy hasadékban köt ki,
a zsákmányért loholó kutyák nyakukat szegik, de még a
vadász is megcsúszik egy kövön, elnyeli őt a mélység,
a hús lenn megrohad, a test szakszerűen meg nem nyúzatik,
koporsóba nem tétetik, a bőr ki nem tömetik,
egybegőzölög olvadáskor
csont, belsőség, övtáska, meleg ruha, kucsma, nyakörv,
az esővízzel teli puskacsövet rozsda lepi be,
mint nyaranta szánkók talpán az acélszalagot

SZEGETLEN KENYÉR

Itt élünk magunknál sokkal öregebb
dolgok közt, századok során egyberohadt
szerves anyag a földünk, ki találna meg
ebben a masszában százlábút, galambot,
ágat, kérget vagy levelet, köveink több millió éves
lávafröccsenések vagy mészrétegek törmelékei,
a házfalakba temetve pedig (a maffia építi így be felhőkarcolók
betonjába riválisait) történelem előtti folyómedrek
agyagja, a vörös tégla akkor még puha ragacsába
mára kiveszett formájú halak
fúrták be magukat
Hol van azóta szálkájuk, pikkelyük, lüktető veszélyérzetük,
s főként a köröttük feszülő, védő csend-burok?
Kifogytunk az emberi szó előtti
némaságból, melyet még nem szeltek keresztbe-kasul
recsegő hangsorok
Akkoriban mint szegetlen kenyér légbuborékos, sűrű tésztájában,
zihálva, hörögve, makogva nyomakodott előre
sok szőrös, tollas, varacskos bőrű test a megnyugvás,
a végső jeltelenség felé