Az eltévedni vágyó
Kosztolányi Dezsőnek
Belépni egy házba, szögre akasztani
kalapot, trencskót,
lerúgni cipőt,
hátizsákot bevágni a sarokba
– csupa gravitáció-teszt,
jelzik, hogy földet értünk
Nyitni csapot, tudni, hogy onnan
kihullik a bennfeledett, végenincs ezüstlánc,
ismerni a vécélehúzó forszát, tudni
hol és milyen erővel
rántsuk a kart meg
Tudni, hol tartanak kenyeret, kolbászt,
a pincében sem gyújtani gyertyát,
vaksötétben is biztonsággal megtölteni
a hordó csapjáról poharunkat
Tudni, a kert-sötétből honnan ugrik elő,
mint gazdájának örvendező eb,
egy-egy loncsos bokor, beszedni
kintmaradt ruhákat, tető alá lódítani a
heverő fejszét
Vigyázni magas küszöbre, alacsony
szemöldökfára, úgy nyitni az ajtót,
hirtelen mozdulattal, ne csikorogjon,
lassan ugratni vissza a zár nyelvét
Tudni pontosan, vásárban vett,
sípoló papírkígyóként hol kunkorog
oda-vissza a gyerekek lehellete,
fogat mosni a feketén, arctalan
ásító tükör előtt,
a szokott székre dobni le a ruhát
Kitakarni az ágyban fekvő asszony
álmában is várakozó testét,
egyedül az világlik derengve a házban,
úgy hever ott, mint egy fél alma,
középütt magház,
másik felével pontosan összeillik
Ez a pörgettyű jól megtervezett,
mégis teljesen
egyszerű forgástest tölgyfából,
apró, esztergált bábu-szerűség,
alul cseppnyi láb, terebélyes szoknya,
majd karcsú derék, felsőtest,
a tetején pedig apró bütyök, hogy
pörgetni lehessen, mondjuk mint egy
borosüveg a táncos fején.
Mikor forogni kezd, először kacéran
illeg-billeg, aztán mind szimmetrikusabb
a mozgás, mind halványabb
a szellemkép körülötte,
majd eljön az egyensúly pillanata,
ilyenkor szinte megdermed
a pörgő fadarab, s mintha nedves
agyagból korongozták vagy olajjal
öntötték volna le, oly fényes és krémes
lesz hirtelen a pácolatlan fafelület.
Nézem, levegőt nem veszek,
az asztallapra nem támaszkodom, mert a legkisebb külső hatás
megtöri a varázst.
Belefáradva villanyt oltok, megyek aludni,
de még megpörgetem a formás,
csepp orsót, s jó érezni, hogy a sötétben
egy ideig folytatódik
a szélsebes és
tökéletesen mozdulatlan
forgás.
Vettek egy profi kétpárevezős
csónakot, lecsiszolták, kiglettelték,
lekenték, míg a gyerekek fel-alá
szaladgáltak a parton
A száradó lakkba belekövülhetett
pár óvatlan aznapi muslinca, kóbor
homokszem, a hajó azóta is ott
nyugszik a hangár fala mellett kényes
egyensúlyban az előírásszerű bakokon
Lakásproblémák jöttek, építkezés, munka
munka hátán, kisebb gondjuk is nagyobb,
mintsem hogy csónakázzanak
Mégis más ez így, tudni, ott csillog a hajó
tükörteste, a hangár kulcsa a kulcstartón,
a lehetőség, hogy bármikor bárhová
– már ahová egy evezőssel el lehet –,
puszta két karjuk erejéből, hátán a
víznek, s így szabadok, akár Szókratész,
aki önnön akaratából, s nem rabtartói
kényéből, igaz, így is, úgy is
a börtönben ül