Ivan Kricsfalusij

A régi zongora

Még hulltak kinn a sárga őszi lombok,
de hó alatt egy kis virág nyitott.
És nyár volt - mert az évszakok bolondok,
az antik zongorát ha felnyitod.

És egyre sírt az álmok zongorája,
csak sírt és rítt, majd fel-felkacagott -
mert kedved fordul hirtelen vidámra,
az antik zongorát ha felnyitod.

És este lett, majd újra fényes reggel,
a nap sütött és égre kelt a hold -
mert fagy vegyül a rekkenő meleggel,
az antik zongorát ha felnyitod.

Csak sírt s vidult a hangszeremnek húrja,
s a dal a múltba szállva indított -
mert játszi gyermek leszel újra,
az antik zongorát ha felnyitod.

 

Don Quijote

Ne álljatok elém a sorba,
szeretnék lenni első induló -
fejem kapom fel minden zajra,
akárha szólna harci induló.

Sokan vagyunk - kis Don Quijoték,
kopjánk töri a forgó széllapát.
E harc nekem csak gyönge pótlék
- s az élet vágja szét a vers sorát.

Ég-tükör

Ingem mögül az éjt kirázom,
hadd rejtse el a vaksötét,
s a hold karéja meg ne fázzon:
zsebemből szórom rá a fényt.

A hajnal pírját kettétépem,
kezem a dérben megmosom,
mezőkön járok fényes kéken,
búzavirág a homlokom.

Egy ablakot dobok be kővel,
mert bánt, hogy fénye tündököl,
és havat fúvok hófelhőkbe
- a fagyhalál így elkerül.

Napfényt fogok: esőknek vége,
a szálló köd is megremeg.
Kis tükröm felteszem az égre,
hogy magam abban nézzem meg.

 

Balla D. Károly fordítása