Kovács Imre Attila

Pedagogia sacra

 

Első személy:

Hiába bújod betűk ezreit,
Színes táblákon száz táját a földnek,
Ne hidd, hogy vaskos képlet-tár segít
Nyomába eredni bármi öröknek.

Vigyorgó csontját vizsgáld a holtnak,
S csak meszet találsz, szelleme, lám, sehol.
Mi alakkal bír, az is elolvad,
Ha a végtelen sugára áthatol.

Rendezgesd, faggasd apróságaid,
S gondold tudománynak e hiú bazárt,
Mely kereskedni így-úgy megtanít,
És professzorsággal csalja a szamárt.

Művészet, muzsika, irodalom?
Mind tarka füst. Most tornyosul, majd bomlik.
Kis köde mögött a Birodalom,
A végtelen űr éje komorlik.

Hátrább tehát gőggel és panasszal.
Egy dolgod lehet: szerény iparkodás,
Hangya világod növeld arasszal.
Isteneidhez nem létra a tudás.

 

Második személy:

Te, figyelj má’! Mi a balhé?
Hello!… Aranyszájú apám, süket a vonal?
Végleg belegabalyodott a szövegébe,
S köti, mint macskát a fonal.

Vagy tök némára leájult,
Hogy nem jött be nálam az okostojás vaker.
Mától védve vagyok a filozófiától.
Inkább vascsővel verj, fater!

Ki vagy te?! Kis zöld emberke,
Lendkerekes múmia, itt ragadt kísértet.
Nem értelek és nem is érdekel, amit mondsz.
Most pedig húzd el a béled!

 

Első személy:

Alacsony beszéd, serte benőtte,
Felröfög a hétköznapok sarából,
Mit tapos, dagaszt végtelen körbe’,
Hogy csillagot sem lát az ól falától.

Ő ostoba, csak én vagyok bolond,
Hogy épp a filológiától féltem,
Nehogy hideg tudása lőn kolonc.
S lám: moslékon él, nem szellem-kenyéren.

Nevelni akartam, csírját óvni,
De látom, kész, bevégezte őt a kor,
Amely úgy bánik vele, mint holmi
Esőn felejtett agyag istenszobor.

Titkos mag helyett meddő sárkupac,
Szárnyak híján ezer tülekvő csülök.
Világvándor-é almán a kukac?
Silány alany, mégis én szégyenülök.

 

Második személy:

Na nézd má’! A faszent leszól!
Magasan a fejed, mint egy üres űrkabin.
Gyere, majd megtudod, mi a Föld, ha lenyomnak
Vagy te átgázolsz valakin.

Tudod mit, öreg? Ébredj fel
És lásd: kosz és szökőkút, ez a való világ.
Ezért nem tud egymásról szemét meg költészet,
S ha mégis – az a piszoár.

Azt hiszed magadról, jó vagy?
Akkor mit panaszkodsz? A jóság mindent kibír.
Ahol pofánvágást osztanak, ott sorban áll,
Eredj te is, hülye tapír.

Segítenél, mi? Adj lóvét!
Annyi eszem még akad, hogy magamra költsem,
S ne adj tanácsot, csak a hozzád hasonlóknak.
Balhét én csinálok bölcsen.

 

Első személy:

E két világ, ím, nem átjárható.
Végtelen távol sarkpontjain nyugod,
Csak látszat az, mit összeköt a szó,
És körötte a beszéd formás burok.
Menteni illenék a másikat,
De nem lát engem, sem végszükségeit,
Nincs, mi önző világára kihat.
Vak csörtetésén szellem nem segít.

 

Második személy:

Meddig ócsárolsz? Emelj fel!
Nyomd a disznót a fejed fölé! Na, van erőd?
Ne hitegess mélyebb tudományokkal. Nem értem.
S röhögöm a pepecselőt.

Karszékből nem nyersz síkfutást,
Hoppá! Hát nem veszed észre, hogy mindenki fut,
Vágtázva gyűjt és lök, lök és gyűjt maga körül,
Amíg a döggödörbe jut?

 

Első személy:

Mondjuk, észre vettem. Meg a dühöt,
Ahogy a verseny terhét magyarázod.
Loholtok, persze, de a sors leköt,
S vagytok égbe csomózva, mint a bábok.

 

Második személy:

Megint okos vagy, kishaver!
Tán egyhelyben totyorgunk, s csak a díszlet forog?
Fárasztasz, bár lassan megértem, hogy mire jók
A tök elvont professzorok.

Nyúzni a normálisakat,
A vadszamár elé répát lógatni rúdon,
S ha van még barom, ki a láthatatlant hiszi,
Hókuszpókuszolni fúrton.

 

Első személy:

Ha nem lenne, amit elképzelünk,
A lét sem képzelhetett volna minket.

 

Második személy:

Ez már fémtisztításra alkalmas hülyeség.
Inkább háromujjú inget!

 

Első személy:

Legyűr, érzem, ez a barbár modor,
És időt vagy méltóságot, de vesztek.

 

Második személy:

Könyörgöm, menjen el, gyorsan, a balfenéken!
Diákjaim már keresnek.

 

Első személy:

Megyek hát, s jöjjetek ti, tanórák,
História, algebra, szolid latin.
Idén nem bukom, ó, drága osztály,
Mert a bölcsesség rám hasztalan kacsint.