EGY KÁVÉ RENDEL. ÍRJÁK A SZÁMLÁMHOZ. A SZÁMLÁMRA... |
Az én játékaim az éjbe borult gyermekszoba
fél-lényei. Fűrészfogú, üvegszemű gnómok. Mérget köpő, ostoros farkú ördögfiókák.
Gonosz kis robotok, akik csikorogva, zümmögve szaladoznak szét a szőnyegen.
A mackó hasában halottak haja van, Burattino orra rücskös mandragóra gyökér.
Piros karmok kaparásznak és kések szisszennek a baba-polc elátkozott emeletein.
A Királykisasszony épp a hetedik arcát tépi le, s mögötte még mindig nem az
igazit, a krokodil ábrázatot látjuk, és a Vitéz is ott van, parádés, finom elmebeteg,
felbukik saját denevérszárnyában, meg az alvóbaba, homloka közepén Medúza-szem
parázslik. Ó, mennyire beteg és borzalmas volt az elmúlt század, amelyik ránk
hagyta rosszul lelakatolt poklát! Ó, milyen gyanútlan és fehér volt az a gyermek,
aki a remény varázskörében kucorgott a padlón!
Második
A tárgyaknak, azt hiszem, köztes létük van. Nem érvényes rájuk az élet-halál ember alkotta dualizmusa, és értelmük is csak az általunk fabrikált, elképzelt és komolyan vett „valóságban” van. Ám a dolgok itt sincsenek a helyükön, mert a hely folyton ellebeg a „rend” éppen érvényes képleteitől. Ezért nem tudjuk közös nevezőre hozni a transzcendenciát és a lakberendezést, a szimbólumokat és a csomagolástechnikát. Egyedül a nagy tervekben bízhatunk, amikben természeti erő feszül, földmélyi, történelem előtti szenvedély. Ha felszínre törnek a história Vezúv-kürtőjén, pompeji véglegességet borítanak ránk. Pompeji feltárói például „… rájöttek arra, hogy sok tetemet a köré rakódott vulkáni anyagok megszilárdulása következtében olyan üregként lehet megtalálni, amelybe folyékony gipszet öntve, a halott testének eredeti alakját nyerhetik vissza…” – írja Castiglione László. De erről itt most nincs időm gondolkodni.
Három
Elfogytak fölülünk az igazságos királyok, akik ha tudni akarták, hogy miként vélekedik uralmukról a nép, álruhában szöktek ki palotájuk gazzal benőtt hátsó bejáratán. Marhakereskedőnek, vándor mutatványosnak vagy kocsmatölteléknek öltöztek, s nyakukba vették az atyailag sanyargatott országot. Szóba elegyedtek mindenkivel. Csakhogy a nép sejtette, hogy álöltözetű királyokkal áll szemben, akikről – íme lerí, hogy semmit sem értenek az alattvalói ruházkodáshoz. A királyok elszégyellték magukat, s eztán ki sem mozdultak a palotájukból. Néha parókás parasztokat vagy udvaronc jelmezbe bújtatott sajtárusokat vendégeltek meg. Őket aztán jól kikérdezték. Ment is a dolog mindaddig, amíg egy nap egy kalandvágyó király ökörhajcsár gúnyában ki nem fordult a burjánnal benőtt kiskapun, s hirtelen belé nem botlott egy hercegi álruhában illegő pékbe. Azóta állnak ott. Azóta nincs igazság. Azóta szeretnék szép lenni.
Végigsétálok
az iskola sima falú, kockás folyosóin, újabb és mégújabb ajtók következnek,
amik mögül a tanár emelt hangja hallatszik, egy kevés neszezés a felszereléssel,
olykor egy tudálékos gyerekhang. Mint a karácsonyi dobozokon: mindegyik csukott
osztályajtón átszűrődik a tárgy, s ahogy elhaladok előttük, erősödnek és távolodnak
a jellegzetes háttérzörejek. Az egyik teremben épp most robbantja ki a francia
forradalmat az egyébként szürke és alázatos tanárbácsi, aki a lecke ürügyén
végre csúnyán beszélhet, rebelliót és vérpadot süvölthet szolid magyar nyomora
tanárilag védett rejtekéből. Az alkalmazkodás Atlasz-golyóját ledobva pöröl
az istenekkel, vastag Babeuf-hangon színészkedik a copfos és pattanásos publikumnak.
Ahogy megyek tovább, halkul a lelkes magyarázat, s közelít felém a matematika
pattogó, rövid szótagos rendje. A tanárnéni kihirdeti a számok aznapi örök állását;
az élet szöveges feladat, a megoldást kétszer alá kell húzni. Aztán szálkás
csönd, mocorgás, vonalzósuhogás. Tovább. Jönnek a Pireneusok a mutatópálca hegyére
tűzve, síkban kitapogatva; a sósavba mártott cink, a váltóáram, a becőke és
a nyújtott ritmus. Mind egy-egy tanügyi gyöngyszem a folyosó fonalára tűzve.
Szerencsétlen csibészként, amikor már harmadszor
rúgtak belém a pad alatt, s végre gyűjtöttem annyi bátorságot, hogy félfordulatból
hátra legyintsek, s kiküldessem magam az osztályból, pont így róttam a métereket.
Hangváriumok - jut eszembe hirtelen. Az osztályok zárt ládáiban zajok úszkálnak:
tanári aranyhalak, bukott teknősök, stréber ráják és lassú rákok. Locsognak,
csobbannak, eveznek. Aztán még pontosabbnak találom a rádiós hasonlatot: mint
amikor az állomáskeresőt tekergetjük, s hol ez, hol az az adó dugja ki a fejét
az éterben birkózó médiagubancból. Tárlatszerűen váltják egymást a hangok és
a képek - dicsőségtábla: Oleg Kosevoj-tekintetű tanulógépek, kötélmászásból
kegyelemötösre zárt matekzsenik, a tanácselnök unokája, szavalókórus (Bús düledékeiden
Husztnak romvára megállék…), tanulmányi oklevelek, fényképek egy fontos ünnepségről,
fiam, ezerszer megmondtam már, faliújság, röhögés, plakát a fák és a madarak
napjáról. Kockakő, fal, rézkilincs.
S akkor zárul egy áramkör, az automata egymáshoz
préseli az érintkezőket, s a falakra telepített csengősor végigrobbantja az
órák üvegfalát. A tanár levegő után kapkod, végakarataként föladja a házi feladatot,
de már alig figyelnek rá, csapkodva csomagolnak, szalvétába csomagolt szendviccsel
van tele a kezük vagy hideg húszforintosokkal, s nyomulnak a kijárat felé, fel-tar-tóz-tat-ha-tat-la-nul.
Ez ám a farsang; a folyosó kresz-nélküli autópálya, az iskola büfé szeszmentes
kocsma, a hetedikesek verik az ötödikeseket, a negyedikesek csúfolják a nyolcadikosokat,
az egész, ismert világ ordít, könyököl, gáncsol. Arányosan kicsinyített ámokfutók,
verőlegények és pankrátorok öntik el az iskolát, és visító lánykák tapadnak
az ügyeletes tanár köré. Tíz perc szünet. A felnőttek visszahúzódnak a nevelői
szobába, ez az ő bunkeruk a támadás idejére. Kint vad bandák kínozzák a cölöphöz
kötözött házirendet, a civilizáció végóráit parodizálják, míg a kormány cigarettafüstben
és kávégőzben tárgyal. Oroszlán-tanárbácsi visszabújik az egérbőrbe, szögletes
reál-tanárnéni a Kiskegyedet böngészi; a nevelőtestület nagyobbik része a tanári
szoba védelmet adó falai közé vonul vissza, míg néhány tagja próbál egyezségre
jutni a lázadókkal. Fenyegetőzik, rikácsol vagy elbújik három jótanulóval egy
téglarakás mögé, s átbarátkozza az örjöngés perceit. Tíz perc szünet. A lapuló,
bumfordi bukdácsolóból bandavezér lesz, a nyafka habogóból bombanő, gazdagék
láthatatlan közepeséből aranyifjú-másolat; az eminensek riadtan kószálnak vagy
gazsulálnak a harcias törzsfőnököknek. Igazgatóbácsi időnként félrehúzza az
irodaablak függönyét, aztán iszonyodó arccal félrefordul. Átfut rajta valami
kellemetlen borzongás, hogy néhány kollégája most kint ügyel, a viharban, kint
harcol a fronton, a maradék tekintély lövészárkában. Vánszorog a percmutató,
a zsivaj egyre nagyobb, befolyik a tanári szoba küszöbe alatt. Az ajtó elé kellene
tolni a zongorát, a fénymásolót, az írásvetítőt. Dübörög a folyosó és az udvar,
időnként felsír valaki, az ügyeletes megpróbál veszekedni, kicsi, ügyetlen nyakleveseket
osztogat, harcol eltévedt bogárként a hangyabolyban. Senki sem sajnálja, mert
másnap ő következik. Igazgatóbácsi ugyanúgy félrehúzza a függönyt, szenvedő
pillantást vet a számkivetettre, elborong kezdő tanárságának sziszifoszi igyekezetén,
s látja, hogy a világ egyre kaotikusabb, egyre inkább az ösztönök vezérlik.
Igazgatóbácsi nem megy ki, feleslegesnek és megalázónak tartja, elrejtőzik,
mint egy szakrális fejedelem, s hagyja, hogy vele fenyegetőzzenek a gyerekvésznek
kitett, prófétai hatékonysággal örjöngő pedagógusok. Tíz perc szünet. Sűrített
világvége.
Majd egyszer csak, a teljes reménytelenség keserű
fészkéből, a sötéten kavargó árból, felszállnak a delfinek; ez a rekedt, szilánkos
hang a becsöngetés. Ó, drága, lábatlan pókként a falakon lapuló csengő, te hülye
operista, énekelj, még és még! A forradalom elbukott, az ügyeletesek összegyűjtik
a sebesülteket, s zilált sorokban az újabb tanórák karámja felé terelik a bandát.
Felnyílik a tanári szoba, az alkalmi bunker ajtaja, a kastély pincéiből előszivárognak
az arisztokraták, hónuk alatt az osztálynapló, arcukon a negyvenöt perc tantárgyi
konszolidáltsága. A jótanulók magabiztossá válnak, már nem engedik előre a büfé
Kishercegeit és a grund gladiátorait. Átszellemülnek, álluk megemelkedik, ajkuk
elvékonyodik. Bumm - bezárulnak a kapuk, vége a tíz percnek.
Megint sétálhatnék, a folyosó hosszán, lökdösődés,
taszigálás nélkül, figyelhetném a megszeppent duruzsolást, a tanári előéneklést,
a tanok és zsugorított tudományok darálómalmának langyos zsongását. Én inkább
igazgatóbácsira gondolok, aki most nem húzza félre a függönyt az ablakon, lerogy
fekete műbőr foteljába, két ujja hegyével finoman masszírozza a halántékát,
és vár. Kér kávét, igazgató kartárs? - nyitja rá az ajtót Manyika, aki mögött
megpillantja a majdnem-üres tanárit. Nem, már kettőt ittam - hárítja el az ötvenéves
angyalt, s kimerészkedik, először a bunkerba, utána a folyosóra, egészen az
udvarig. Kiles, hogy nem maradt-e ott véletlenül egy gyerek. Óvatosan a tér
közepére merészkedik, ellazít, és teleszívja a tüdejét a híg, tavaszi levegőből.
Szabadnak és illetékesnek érzi magát. Telefon! - süvölt ki Manyika az udvar
közepén napfürdőző igazgatójára. S már hallja is a távoli csengetést, a szakaszos,
sürgető jeladást. Bemenekül: picit csúszkál a kockakövön, az ajtófélfába kapaszkodva
ér a célegyenesbe, végül a készülék mellé huppan. Távoli hang, üres, megnyugtató.
Dolgozik. Negyed óra múlva nyugtalan lesz. Dobol az ujjaival. Hát persze! Kicsöngetés.
Már kapaszkodik a fekete karfákba, amikor elindul az ismert, egyre közelgő morajlás.
Tíz perc szünet. Tíz perc. Tíz. Már csak kilenc.
Olyan
a téli reggel a salgó-üvegen át, mint a hideg sárgaborsó főzelék. Lisztes-kocsonyásan
rákenődik a buszablakra. Bent hajnali maszkok lógnak a kapaszkodórudakról, és
embercsomagok düledeznek a székeken. Utazunk Bodajkról Székesfehérvárra. Én
meg Virág (kicsilány harmadik gyerököm) alvó tekintettel bámulunk a tájra a
forgóból, a busz kellő közepén. Ennyi a történés, meg a Hold (oh, az ismert
kép!), aki csillan egy utolsót, mint a medencében elmerülő pénzdarab.
Virágnak hatkilós hátitáskája van, fél számmal
kisebb kucsmája, két számmal nagyobb kabátja és cipője. Véletlen (kényszerű?)
ruhadarabok aggatódtak pálcika testére, majdnem idétlenül. Szerencsére anyjától
örökölt hatalmas szeme magára vonja a figyelmet, feledteti a részleteket. Hülye
csórók vagyunk ľ állapítom meg, ahogy így összejött minden, a hétfő, a hajnali
ácsorgás, kicsilány gyerököm bohóccipője, a zöldessárga szél, a Bodajkról Székesfehérvárra.
Beolvadni, beolvadni, ringat a busz, na ja, szűkebb környezetünk, az ötven utas,
ugyanígy benne van a főzelékben.
Ekkor a lyány puhán, de egyértelműen megbökdösi
a karomat, hogy mondandója volna, ezért borostás apa-fejemet lógassam alább.
Baj van, sutyorogja, mire én megnyugszom, mert piszlicsáré dolgokat rendszerint
fontoskodva ad elő. Szóval, mára vinni kell a suliba kilenc zsírkrétát. Különben
egyest kap.
Megy a busz, akár egy gravitációval megvert,
kerekekre szerelt, ósdi űrállomás a végtelen pürében. Kavar előre, az egyes
felé, bele abba a vacak kis szálkába. Zsírkrétátlanul.
Virág már nem néz rám, ormótlan cipőjét (nyuszi
jelmez?) vizsgálgatja. Végtére is én vagyok az apa, nem?! Vagy Csilicsala bácsi,
aki most bizonyára felvidítja a busz utasait, és mindenhonnan zsírkrétákat húz
elő: egy lilát a kalapos néni bádogszigora mögül, egy sárgát a nagyonlaza csávó
20 szóra felnyírt szókincséből, egy kéket a toka alól, egy pirosat a fázós ásításból,
egészen kilencig. Mégis: honnan a túróból kerítsek zsírkrétát? Valószínűleg
fel kell áldozni egy órjáspikaccsut Virág matrica gyűjteményéből. Szépen kiveszi
majd az albumból a legféltettebb darabot, és elcseréli (még a technika óra előtt)
kilenc zsírkrétára.
Elmondom a javaslatomat, ő hallgat. Na, nem bánom
ľ szakad ki belőle, mert utálja a rossz jegyeket. Nem kell mindig matricát matricára
cserélni. Szinte bármire beváltható. Virágocska például (a harmadik é-ben) izékre
szokta. Mi megvesszük a csillogós, pokémonos sorozatot, amiért ő banánvédjegyet,
ragasztós hátú zabpehely emblémát, konfekcióról levakart logókat kap. Ragadós,
rajzos papírszemetet. Ezeket gyűjti abba a tenyérnyi, fáradtpiros "albumba",
amin a nővérei mint a borzalmak tárán lapoznak végig („Hogy lehettél ennyire
hülye?”).
A flitteres sztárocskákért enyves fecniket adnak.
Csak neki, mert Virág hajlandó a cserére. Hogy szóba álljanak vele, hogy körültolongják,
hogy beinduljon a „bolt”. Virágocska halmozza a rossz „üzleteket”, eltökélt,
kiszámítható balek. És közben tele lesz az albumocskája az átverések tárgyi
bizonyítékaival, a bontakozó emberi gyöngeség (vagy rafináltság) dokumentumaival,
azzal, hogy őt kinek nézik, és végül is hol a helye a harmadik é-ben. Nem lehet
megállítani, kijózanítani, minden drága bolti sorozatot felél. Aztán este ül
az ágyban, lapozgat. Tényleg tetszik neki, amit lát. Hogy mennyi mindent elcserélt.
Hogy lám, nincs egyedül.
Virág még reggel megkapta a kilenc (vacak és puha)
zsírkrétát az órjáspikaccsuért, viszont később nem kapott egyest. Nagy pokémon
mester lesz belőle, és mit sem számít, hogy pokémonok valójában nincsenek is.
Mind elcseréltük őket, hogy ne legyünk egyedül.
Az
írók is öregszenek, szép, esett fejük meggyűrődik, aszályos vonásaik mint repedt
füstüveg. Merengenek a kéziratpapírok tükre fölött, képzeletben hosszú, cirkalmas
sétákat tesznek. Eközben folyton utazóbőröndöt hordanak magukkal, benne papucs,
székletlágyító drazsé, furcsa kőzetek, egy-két reménytelen kézirat, satöbb.
Az írók is öregszenek, bár másként, mint a tortadísz méretű tornászbajnoknők,
a beházasodó diákvezérek, a csodagyerekek és egyéb csudálatos fiókkacatok. Lázadásuk
stílromantikája bölcs tereferévé vagy közbeszéddé szürkül, ami itt nem a hegedős-lét
megrendelői hátterét festi, hanem és főleg: egy elegáns tón. Az öreg
író áll az árnyék és a fény határán, sem jónak, sem rossznak nem akar már csősze
lenni, saját határait a világ tengelyébe (középpont híján marad a szimmetria,
vagyis az ismétlődés) tolja, s figyel. Szétálló szemekkel. (E szétálláshoz elég
csak annyi, hogy szemekkel; „mely nyelv merne versenyezni…”) Nem (túl)feszülten,
de nem is normálisan.
Az öreg írónak legalább két dilemmáját sejtem:
az egyik a megtett út értelmességét, a másik ennek az értelmességnek az eldönthetetlenségét
illeti. Konkrétan (s ezzel még nem adjuk fel a fikciót, csak elkezdünk szigorúan
nézni) úgy áll a dolog, hogy a pálya élettani alkonyán bontakozik ki
az a vállalható igazság, ami miatt újra kellene kezdeni az egészet. Az íróságot,
s ami azzal jár: a szépírászati kiáradásokat, s olykor vonszolódást. Egy élet
veszkődése árán bukik meg az öreg író, mondhatni önmagából. Az örökség az az
önundor, ami homályban marad, az a tévedés, aminek egy életmű az ára. Az ifjak
átlépik a holttestet, de az ő megtisztult lelke születik bennük újjá.
Az öregedéssel teljesedik ki az egzisztencia:
a javak hadrendbe állnak, kialakul a barátok és ellenségek passzionátusa, emberkerti
sakktáblája, a világ úgy-ahogy belakva. Csakhát a világvégére érett véglegesség!
A hamleti. De halottak nélkül!…Lenni és nem lenni. Ha az írás már nem hiúsági
kérdés, akkor elveszíti értelmét, mert az okosságra, ha következetes, rátelepszik
a csend. Nemcsak az egzisztencia, de a tapasztalati jóllakottság is kiolthatja
az írói gőgöt, a mindenség legszerényebb felfuvalkodottságát. Az öregedő író
nem mer szamár lenni, nehogy elfelejtse, mivel tartozik a tehetségének. Olyan
intelligens, mint a tibeti bölcs, mielőtt még végleg elhagyta volna bámulóit.
Igen, persze… Elkelne nála a hülyeségnek valamely neme, egy kis belletrisztikai
huliganizmus, pályakezdő-szagú ámokfutás, több élet és kevesebb irodalom. Csak
nem lehet, mert irodalomtörténetileg van komolyan véve. Mély hangú, széleslátókörű
és kockászakójú esztéták, meg a legeslegsoványabb kritikusok hordozzák előtte
a hatalom jelvényeit. Halad a menet, az öregedő író egyre nő, alakja hatalmas,
ledőlt torony. Borsszem lovacskák húzzák az irdatlan pallót, amire a testét
kötözték. Viszik a királyné színe elé, s lesz jámbor óriás, értelmetlenül nagy,
torz és csodálatos Gulliver. Gulliver, aki nem ír. Öreg. Azt írja, hogy nem
ír, hiszen ő hajótörött. Egyébként is minden egész törött, ám szerencsére
itt van Liliput, ahol észlelhetetlen a csonkaság, mert minden résznek születik.
A kicsi halhatatlan, az óriás nevetséges, és nem fordítva. Egy történetbe foglalva
e kettőt talán elgondolhatjuk a meg nem írt, öreg regényeket.
Az elvénülés cseppet sem ártatlan dolog. Az a
múlt kezd felülkerekedni az akaraton, amely egyszer élettapasztalatnak, másszor
erkölcsi színezetű, szűkös szabályrendszernek mutatja magát, s a végén rendszerint
egybeforr. Az elhagyott évekből homályos, édes emlék lesz, továbbállt ligeti
csimbumcirkusz. De legalább megadja az elégtételt: hisz én is voltam fiatal,
megszereztem valamit, örökjogon. Bizony, az öreg öregedés csupa pazarlás, az
összehordott, nagyképűsködött, fantáziált vágyak hideg szívű, ravasz, túlélő,
realista szélnekeresztése. Folytonos engedmény abból, amit már egyszer elért,
és állandó kapaszkodás oda, ahová fel nem érhet. Az író, mint időérzék nélküli
lény, nem érti a múltat, mert írásművészetileg minden elbeszélés, a minden pedig
nem szorul magyarázatra, tehát érteni sem kell. Jelen nincs, csak az írás jelenvalósága,
a jövő pedig egy negatív tartomány, tele pozitív illúziókkal. Az író kizárólag
kultúrhistóriailag öregszik, vagyis korhozkötötten, véle összeláncolódva. Mondhatná,
semmi köze hozzá, csakhát a láncok, azok csörögnek. Csúfondárosan, drámain,
olajozottan, ritmusra vagy kaján csikordulásokkal. Aki magában áll, és rászáll
a harmat, azon is kirajzolódnak a vékony pókfonalak. Úgy hajnal felé. Nincs
mit tenni, ez az irodalomtörténet ára, amit ugyan el lehet sorvasztani, undok
szeretettel, de ettől még az írók öregednének, noha kevesebb méltósággal.
Magukkal sem vitázva.