Nem örökölhette a várost, csak egy darabját, amely mégis egy földrajzi felület maradt a saját történetével, amibe maga is beletartozott. Mert mindenki felnőtt valahol, mert mindenki csak a területeivel kellene a másiknak. Folyóba lőve vagy a parton ásva. Kifordult a lába alatt a lépcső egyik téglája, a zár is ellenállt, mintha a kulcs nem ugyanazt a szobát nyitná, feleselt a rozsda nyikorgó hangján, odabent a megérkezés visszhangzott a kockaköveken. Amikor felmosták, a hatszögek közepén kis tócsákban állt a víz, lassan száradt fel, a májbarna vonakodva oldódott nyerstégla színűvé, pedig kitárták a folyóra tekintő ablakokat, az áporodottság mégis megülte a szerepüket vesztett tárgyakat; az öles vizeskancsó porcelánját a harsányra festett gyümölcsök kétszer körbejárták, a két csík közt megrepedt a zománc.
Önmagát kereste valami egyszerű, hétköznapi tárgyban. Itt minden valaki másé volt. Letörölte az asztalt, kiöblített két poharat, kiszáradt a torka. Az apró kertdarabkán valami dúsan hajtott. Pazarlóan szétszórták a szemeket, némelyik kipattant, csíra lett belőle, mások körülötte csak imitálták az életet, valójában meddő követek maradtak. Kétarcú minden örökség.
Nem tudott volna meglenni a tárgyai nélkül, különösen azzal a tudattal nem, hogy tőle függetlenül, másokat szolgálva léteznek, más házakat járhatnak be, és ő már nem szólhat bele a sorsukba, végképp nem viheti őket magával. Nézte a múltba akadt tekintetek horgait körben a falakon: mi hasznuk volt belőle, hogy ennyi mindent összehordtak, azt hihették, azért gyűjtenek, hogy egyszer a túlsó partra átmenthessék.
Folytatódott odakint az éjszaka, egymáshoz kötötték a kutyákat, minél messzebb röpítette volna őket az indulat, annál tehetetlenebbül vágódtak a földre, egymásba martak. Az utcai lámpa kettészelte a sötétet egy kis időre, míg a vendég léptei átengyensúlyoztak a kilazult téglasoron. Hajnalig virrasztottak a figurák a sakktáblán, árnyékuk átlósan keresztezte a fekete-fehér mezőket. Itt a falak alatt futottak az árkok.
Mintha elmesélte volna, úgy történt:
elvitte a roncsokat az ár; egy furcsa fát láttam a parton, mintha lépkedett volna előre a nyárban, csak lassan, hogy koronája se rezdüljön; meglehet, hogy a folyó sodrásától tűnt, mintha menne; olyan volt, mint valami optikai csalódás, de én a szememmel hiszek. Hasonló fát a vidéken senki se látott, valahol Kanadában honos, talán egy költöző madár hozott a csőrében akarattal egy szem idegen magot, hogy a természetet megtréfálja. Legyen ez a szürke, sötét erdő minél színesebb!
Egy vasutas a menetrendből tudja, mikor kell váltania, de nem gondolta, hogy előtte is ilyen egyértelmű lesz a váltás, szinte percre pontosan, amikor úgy távozik, hogy már akarja. Máshogyan el sem akarta mondani, dalba foglalta, mint valami tartós ébenfa keretbe, hogy a dallamával együtt megjegyezze:
Műanyag tálban úszott az álom, nem voltak ébren a tóban a hálók, össze sem értek a párnán a foltok, halakat láttam úszni az ágyon, szabadok lettek a parton a horgok, bőrömbe húzták velük a cérnát, vattacsomókból lettek a sziklák, ilyen hegyekből folyt ki a vérem, patakja fagyva barna sziget lett.
Az örökségét kereste, mert mindenki felnőtt valahol. Ha valamit emlékbe kapott, az nem tartott sokáig. Eltiltották a cérnagurigától, mert fertőzött, a kórokozók megéltek benne, a játékok sorban eldobni való tenyészetté váltak. Csak egy maradt. Nem emlékezett rá pontosan, hogyan működött a felpörgethető szerkezet, de háziszappan is kellett hozzá, hogy jobban csússzon a fa, aztán felgyorsuljon, repítse a magot messzire. Legyen örökké idegen, nőjön nagyobbra.
Amikor kisgyerek volt, cirokszálakat húzott ki a söprűből. Szalagokra szelte a csokoládé ezüstpapírját, betekerte velük a szálakat; lett belőlük egy marékra való ezüstvessző. Suhintásnyi maradt, csillagszórószikra. A nagyanyja képét nézte a szemközti falon, a vállán a róka átvetve egy nagy döglött állat.
Ha kihúzta a fiókot a tükör alatt, az elgyötört fedelű könyvben egy préselt levelet talált. Aki azt a magot a tél közepén a cserépbe ültette, régen öregasszony. A levegőtől elzártan megőrizte eredeti színét a levél, mintha sejtette volna, hogy nem egy télre zördül ki. Mellette egy alaktalan barnaság zörgött a celonfánban. Töprengett rajta egy darabig, hogy micsoda: beszáradt köldökvar, amit megőriznek titkos bajok ellen. A hajdani nagyasszonyról elképzelni is nehéz, hogy valamikor csecsemő volt. Mit sem sejtett belőle még, hogy örökhagyó lesz egykoron. Összecsúszott a fiókban az idő, ahogy egymást fedték a tárgyak, kiegyenlítődött a teremtés a pusztulással. Kisebb hajcsomókat talált fekete szalaggal átkötve, ennyi maradt belőlük, a horgas tekintetűekből, akik a szobákat lakták, akik lerakták itt sorban a tárgyaikat, és aztán elmentek a folyó után dolgukvégezetlen. Tincs maradt belőlük a gyűjteményben. Egyre hidegebb lett az éjszaka. Mások jöttek, és már csak ezek a keskeny utcák maradtak a régiek. Halk maradt a refrén, lépte hozzá a lépteket, mint egy indulóra, és mint egy láthatatlan fonalat, húzta maga után frissen költött versét lefelé az úton, a part felé:
jön
egy ember le a hegyről és a hegy csak viszi le
úgyse tudja hogyan éltem senki más csak ez a hegy
nincs rá dallam nem is hallom csizmám hangja elrepedt
tenyerembe köpve nézem mennyi sebhely mennyi heg
Mint akinek kifordult a lába alól egy tégla, próbálta helyére billenteni az egyensúlyát vesztett világot, mint aki talált mégis valamit, mint akinek rendet kellene tenni sok ócska kacat között, hogy az egyetlen értékes darabot meglelje, hiszen anélkül nem mehet haza. Csak árulkodó jelet ne hagyjon: vörös foltot a lepedőn. Pedig mondta, hogy az első volt, és mégis. Fogta az ollót, és kivágta lassan a barnába hajló vértócsát. Még mindig jobb a semmi a vászon közepén. Széles, fehér udvart vágott hozzá, hadd tűnjön véletlen szakadásnak. Mintha egy ország határai rajzolódtak volna ki rajta. Egy szabad országé. Oda kellene elmenni, és hagyni a porosat, a celofánt maga mögött, röghöz kötetlenül. Elégedetten forgatta a kivágott vászondarabkát, elég ennyi emlék ebből a házból. Nem volt szüksége többé mások emlékeire.
Ahogy a szél megint sűrűre fogta a víz fodrait, a túlsó parton elindult a furcsa fa, hogy megkeresse kanadai társait. Mert mindenki csak az övéi között lehet otthon.
(Ünneptelen szöveg, melyet 2003. február elsejére, Újvidéknek szabad királyi városi rangra való emelése 255. évfordulójára írtam.)