ÁLLATI DOLGOK

MESE A JÓISTENRŐL

   Egyszer - hogy, hogy nem - a Jóisten nem találta magát. Tudta ő azt, mintegy elvileg, hogy jelen van mindenütt és mindenben, de a gyakorlatban valahogyan akadozott a dolog.
   Az előszobában ott topogott Ádám, aki szervlopásért akarta beperelni a Jóistent. Éva masszázs-szalont nyitott, de panaszkodott, hogy nincs vendége.
   - Az istenemet nekem! - sóhajtott nagyot a Jóisten és megtámasztotta bús fejét az öklével. De azért csak keresgélt tovább. Benézett a fáskamrába. Semmi. Visszaváltatlan piásüvegek tömege tornyosult a kócerájban. A falon jókora lyuk. Már megint ágyúztak az éjjel.
   „Itt büdösödhet az ember napestig!” - zsörtölődött egy babos szoknyás menyecske az utcán. Szórakozottan belekotort a zsebébe. Pár fillér csördült benne. „Magánál mennyit hagytak?” - fordult udvariasan a szomszédjához. De az öreg nem válaszolt. Könnyen beszél az, akit csak egy órája géppisztolyoztak halálra. Bezzeg ő már három napja fekszik itt a porban.
   A Jóisten elnézte őket és nagyon szomorú volt. Belenézett később a géppisztolyos katonába. Az ott ült egy kövön és falatozott a késsel megkanyarított konzervdobozból. Jóízűen evett.
   A Jóisten kinyitotta a frizsider ajtaját, szomorúan csóválta a fejét, hiszen úgy is tudta, hogy nincsen ő a frizsiderben, de azért csak belenézett, aztán az ágy alá kukucskált, ropogtak térde csontjai, amikor nagynehezen feltápászkodott. Később a szekrényben, a ruhák között matatott egy darabig, de nem bírta tovább. Elsírta magát:
   - Hová tettetek engem, emberek? - motyogta szegény, miközben izmos könnycseppek peregtek le ősz szakállán.

MESE AZ OSZTOZKODÓ MEDVÉKRŐL

   Szájában jókora sajtdarabbal ott üldögélt a faágon Lafontaine, az öreg meseköltő.
   - Kár! - mondta, majd lassan megeszegette a sajtot.
   - Kár! - pislantott le a fáról Róka Péterre, a fiatal magyar íróra. - Na mi van, fiam?
   - Semmi különös, mester - mondta szerényen Róka Péter.
   - Akkor meg mit lófrálsz itt nekem? A múltkor is, amikor kihízelegted a sajtot a számból, még csak meg sem etted. Fintorogtál, hogy te húsevő vagy. Nem is értelek. Mindig megsérted a hagyományt. Szóval, mit akarsz?
   - Semmi, semmi. Afféle műhelygyakorlatra jöttem volna, mester, ha nem sértem…
   - Azt, azt lehet - mondta gőgös elégettséggel Lafontaine, az öreg holló. Bár az írásaimban mindent megtalálsz. Az emberiség története, kérlek, csupa csalás, huncutság, rosszakarat, galádság… kár, kár…
   - Nem lehetne, hogy ne legyen? - kérdezte Róka Péter.
   - Hát ez bizony bajos! - vakarta meg fejebúbját Lafontaine. Hát ott van például ugye a medvékről szóló mesém. Ismered?
   - Már hogyne ismerném- mondta némi sértett méltóságtudattal Róka Péter, a fiatal magyar író. Méghogy ilyent feltételezni, hogy ne ismerné a nagy Lafontaine meséit. Betéve tudja egytől egyig mindet. El is kezdte mindjárt:
   - Kerek sajtot lelt az úton egyszer a két medvebocs…
   - Úgy, úgy - bólogatott Lafontaine.
   - Nézegették, nézegették, hogyan feleznék meg. El kellene törni. Úgy is tettek. Kettétörte egyikük a kerek sajtot, s nyújtja a felét.
   - Úgy, úgy - mondta Lafontaine - De… de… az kifogásolta, hogy nagyobb darab marad az osztónak. Hát az osztó mit csinált? Leharapott belőle egy darabot, hogy egyforma legyen…
   - Úgy, úgy - folytatta Róka Péter. Akkor meg emez lett nagyobb…
   - Úgy,úgy - kacagott az ágon Lafontaine. Hát látod, így veszekedtek, mígnem. És úgy nézett ki már a végén…
   - …mint Magyarország térképe - suttogta szomorúan Róka Péter, a fiatal magyar író.