Kelecsényi Sámuel

[tégy az asztalra...]

tégy az asztalra egy szelet kenyeret
tégy az asztalra egy üveg bort
tégy az asztalhoz egy széket
ülj az asztalhoz a székre
tedd kezeid az asztalra
gondolj csak barátodra,

aztán vedd el az asztalt.

Tájkép és nem megyünk sehová

Keretekben a fordított képek,
jól láthatóan vagyunk, részünk
ha nem is szemtől szembe a szemlélődéssel.

A múlt, mint az alapozás természete,
hatásos dimenzió éhségében, életünk
síkokká rendez a remény alapszíneiben.

Fölkenődünk lassú eszmélet elegyében,
pontokból lélegzetté érve, kötődésünk
földi, kiköphetetlen eszme reflexével.

Beáll a vonal időegységnyi története,
kéz a kézben kimerevítetten, helyzetünk
ahogy mozgássá éltetjük, nem igazolja ezt.

Egyalakosan domborítva háttér mélységeket,
a szívverést véresen hitegetve, érkezünk
a kitapintható érzésekhez.

Itt állunk, aztán lágy táblaképesen el-
mozdulássá leszünk és távozunk,
valami el nem maszatolható kiállító terembe.

Tájkép és reggel

Duna-Tisza vonala.
Eszmélet asztallapján átfuttatva
szétterül a víz, a vér halántékodban.
(őseredeteink összefonódása)

Keserűen a vizenyős altalajban
csontok virágoznak, nem mozdulnak,
valamit várnak földes álmaikban.
(a rét zöld, a madarak énekelnek)

Alvadó lábnyomok hangközelben ,
kis csőd, emlékek ha fölrebbennek,
elhagyott kiáltások, természetesen.
(a szél fúj, a beszélgetés hallgat)

Itt mindent megtanultunk.
Szemünk látja a tájat.
Eredetek: csak képzelt törésfelületek.
(valóságosabb a víz, a vér)

Hordalék vagyunk, partokhoz tapadva
súlyunk birtokában, bátrabban,
láthatjuk magunkat az érzelmes szálon.
(reggel van, dél van, este van)