Kalász István

Megkésett búcsú a hajdúnánási nagyapától

Hogyan mondja el, hogy VALAKI meghalt... igen, hogyan mondja el az expresszvonat tágas büféjében valakinek...

- például annak a svájci dialektussal beszélő nőnek, aki a vonatablaknál áll, és cigarettázik, igen, hogyan kezdjen bele, hogy a nagyapja már a háború óta rejtegette a pisztolyt... tudja, a ház mögötti épületben, egy ólban, a boroshordóban tartotta, és csupán egyetlen tölténye volt a Mauserhez, így mondta a rendőrség..., igen, hogyan fogjon hozzá ennyi év után..., hogyan magyarázza meg, hogy MOST és ITT a nagyapjáról szeretne beszélni, érti?, ebben a gyönyörű expresszvonatban szeretne mesélni a nagyapjáról, aki egy délután kiment az ólba, és reszkető kézzel elővette az öreg Mausert, biztosan olajozta!!!, igen, KELETEN is tisztán tartják a fegyvert, aztán a homlokához emelte, majd...,

- de hogyan fogjon hozzá, ha mégsem a fiatal svájci nőt választja, hanem azt a testes, szőke urat, aki talán menedzser lehet, és aki állandóan karórájára néz miközben a lazacos szendvicset eszi, igen, hogyan kezdje el ENNEK AZ EMBERNEK mondani, ennek az embernek, hogy a nagyapja soha nem járt Svájcban, nem látta sem a Bodeni tavat a szép vitorlásokkal, sem az Alpokat, de svájci csokoládét sem evett, és soha nem rejtett el pénzt valamelyik hallgatag bankban, de az sem érdekelte, hogy Sztálinnak milyen napra esett a születésnapja, neve napja, mit tudom én.... Igen, a nagyapja nem utazott Nyugatra soha, érti, az én nagyapám soha nem járt itt, míg én itt vagyok a sötét hajammal, az érzékenységemmel, a keleti érzelgősködésemmel Önöknél, az önök szép, tiszta országában... De ez most nem fontos, most a nagyapáról akar mesélni, de hogyan is fogjon bele a MESÉBE, mely csak egy öregemberről szól, aki évtizedeken át rejtegette azt a Mausert a boroshordóban, ott Keleten, egy alföldi faluban, Hajdúnánáson rejtegette, ez volt titka, és a titok méltóságot ad még Keleten is, igen, most oda kellene menni a szőke úrhoz, és azt kellene mondania: Uram, mi nem törődünk ennyire az idővel, mi éjjelente az időt nyugtalan szívünkre tesszük, és olykor lódítunk is, sokat iszunk, és..., de a nagyapám soha nem ivott, nem szerette az alkoholt, uram, persze, hogy harcolt a világháborúban a németek oldalán, a légvédelemnél volt, a pisztolyt is biztosan akkor szerezte, nos...

- így kellene elkezdenie, miközben bort iszik, nézi a svájci tájat a tágas büfékocsi ablakából, de talán nem érdekelné az urat az ő hajdúnási nagyapja, aki fejbe lőtte magát egy délutánon, az úr csak udvariasan mosolyogna, karórájára pillantana, de akkor Ő hirtelen előrántaná a nagyapja zsebóráját, mely persze nem arany, mint az úré, de hűségesen szolgál, igen, a nagyapa halála óta pontosan mutatja az időt, mely oly lényegtelen, Uram, ott Keleten, ott nálunk. Igen, ez a zsebóra nem arany, csak nikkelezett, de az időt mutatja, emléktárgy, emlékeztet nagyapára, aki..., tudom-tudom, megint ismétlem önmagam, ez is keleti szokás, ez az örökös ismétlése a dolgoknak, ez nem vezet sehová, Uram, az én nagyapám legyeket csapkodott az udvaron..., nem, ez biztosan nem érdekelné a szőke urat; a légy piszkos állat, nem ide való... A góré előtti légycsapkodás szépségét inkább az arab kinézetű pincérnek kellene elmondani, aki biztosan Tunéziából vagy Algériából jött, és pontosan tudja, milyen is a légyfelhő a kert, a zajos, zsúfolt, koszos város fölött, de miért beszéljen erről egy olyan emberrel, aki érti, hogy miről beszél, abban nincsen semmi... Nos, a szőke úrnak viszont arról mesélhetne, hogy a nagyapja vadászott, olykor éjjel vágott neki, és csak napokkal később tért vissza vállán fácánokkal, nyulakkal, olykor őzet is lőtt a nagyapa, ez persze tilos volt, igen, Keleten is védik a vadat, Uram, a rengetegben (Ez lefordíthatalan, uram! Ez a mi szavunk!) kóborolt vállán az öreg belga puskával, igen, ez a fegyver volt a mindene, az a hosszú, belga puska, és Ön biztosan megérti, hogy nem ezzel vetet véget életének..., igen, a vadászat biztosan érdekelné a szőke urat... Az erdők, nyulak, fácánok, vaddisznók, őzek. Az viszont már biztosan kevésbé érdekelné, hogy voltak idők, amikor egy olyan embernek, mint a nagyapának, csak a vadászat, a Puszta, A NAGY ODAKINT maradt, mert még abban a kis faluban is színt kellett vallani egy vacak emelvény előtt, és a nagyapám soha nem vett részt semmiben, még szavazni sem járt, de ezt maga nem érti, hogy mit jelentett ez egy kis faluban, KELETEN, melytől Önök még mindig úgy félnek...

- nos, hogyan is kezdjen végre bele, hogy VALAKI főbe lőtte magát, és ez MOST és ITT megint eszébe jutott, de hogy a nagyapja katona volt, nos, ezt nem mondhatná el annak a fiatal lánynak, aki belépett a büfékocsiba, kávét, Colát kért az arab pincértől, leült az egyik asztalhoz és elővett egy könyvet, nem, a katonaságról, a háborúról nem beszélhet, a lány biztosan nem akarná hallani, hogy a nagyanyja ukrán hadifoglyokat szerzett, hogy azok dolgozzák meg a földet, míg férje Oroszországban harcol..., tudom, ez aljasság, de értse meg, a nagyapám parasztember volt, igaz, dolgozni nem nagyon szeretett, de annyi esze volt, hogy tudta: A FÖLDET MŰVELNI KELL!, és az ukránok szerették a nagymamát, este gyakran énekeltek az ólban, igen, de egy éjjel megjöttek a szovjetek, NA, KIK VAGYTOK?, kérdezte a parancsnok, a három ukrán férfi meg futni kezdett a szántóföldek felé, persze, hogy agyonlőtték őket, miért, maga mire gondolt?, és azt sem mesélhetné el a lánynak, hogy a nagyapa gyalog jött haza az orosz frontról, és az országút szélén fekvő, felfúvódott halottakról, a döglötten nevető lovakról, felszabdalt tehenekről, a bűzről, az üres vegyesboltról sem mesélhetne, hiszen nem élte át, igaz, Ő is átélt valamit, de ez nem fontos, egy gazdag országban mindig sokat hallani a szegénységről, egy gazdag országban a szegénységről szóló történetek egyformák, de ez sem fontos, most egy öregemberről szeretne mesélni, arról, hogy a nagyapját nem érdekelte semmi, tudja Keleten, a társadalmat életben tartó börtönnek tekintik, mondhatná okosan, de ez biztosan nem érdekelné lányt, aki csak issza a kávét és olvas..., a büfékocsiablakon túl pedig a svájci táj.

- De akkor, hogyan kezdje el mondani, hogy VALAKI meghalt, és aztán jött a rendőrség, és a rendőrtiszt kiabált a nagymamával az udvaron, a pisztoly miatt börtönbe kerülhet a drágalátos férje, ordította, amikor kilépett az ólból kezében az öreg Mauserrel, de a nagymama akkor sem sírt... Nem, a nagymama soha nem sírt... VALAKINEK pedig olyan jó volna mesélnie a nagyapjáról... A vonat halad, a bor jó, a táj szép, idő bőven van a következő állomásig, igen, egy suhanó vonatban jókat lehet beszélgetni, erről-arról, ki hol járt már a világban?, ki honnan jött?, nos, de kit szólítson meg, kihez mehet oda a szomorú történettel, az ő TÖRTÉNETÉVEL, mely arról szól csupán, hogy tíz éve fejbe lőtte magát egy öregember, a nagyapja. Igen, ezzel a történettel nehéz megszólítani egy nőt, aki a tájat bámulja, egy szőke férfit, aki lazacos szendvicset eszik, egy fiatal lányt, aki könyvet olvas, egy arab pincért, aki mérhetetlen lassúsággal tesz-vesz a fényes pultja mögött, igen, nagyon nehéz megtalálni az igazi embert a történethez, mely csupán arról szól, hogy ő most itt van ebben a szép vonatban, és nagyapja immár húsz éve lőtt egy ólban, éppen abban, amelyben esténként az ukrán foglyok énekelték bánatos dalaikat, erről nehéz lenne beszélni, ez nem vonatba való téma, és ITT és MOST nagyon alkalmatlan az is, hogy tavaly az egyik ukrán hadifogolynak lánya levelet írt, aztán meglátogatta a nagymamát. Kövér nő volt az ukrán, mesélte a nagymama, napokig itt lakott, evett, cigarettázott, állandóan bevásárolt..., biztosan szegény nő volt, mondta ő ekkor, a nagymamája erre csak okosan bólintott. Persze-persze, de mi sem vagyunk gazdagok, mondta, aztán kiment az udvarra, igen, hogyan mondja el ebben a szép, tiszta vonatban, útban Zürich felé, hogy senki sem tudja és senki sem érti: miért lőtte fejbe magát a nagyapja a sötét, dohos ólban. Egy kis falu szélén, ott Keleten, a PUSZTA mellett akkor, amikor már jobb idők jártak, amikor már békén hagyták, és a vegyesboltban is volt kenyér... és hogyan mondja el még azt, hogy nagyapja még évekig élt utána: csak ült a ház előtt, csapkodta a legyeket, de őt, az unokáját már nem emelte fel úgy mint régen és vadászni sem járt. A belga puskát elvették, és beszélni sem tudott már a nagyapa, csupán mosolyogni, hunyorogni, legyet csapkodni, a nagymama pedig ápolta, etette, akár a gyereket, és minden vasárnap délben megkérdezte tőle, miért akartál elmenni, de a nagyapa nem tudott beszélni, így hát hogyan beszéljen MOST ő arról az érzésről...

- hogy amikor tavaly a konyhaablakból a nagymamát figyelte, csak nézte-nézte, ahogyan görnyedten, öregen, egyedül etette a kurrogó tyúkokat az udvaron, igen, hogyan is beszéljen ITT és MOST arról, miközben suhan a szép vonat Zürich felé, hogy akkor csak állt abban a konyhában, és nagyon hiányzott, és egyre inkább hiányzik a nagyapja.