*
Lyon előtt szépen kifizetjük az autópályadíjat, majd lassan áthajtunk a városon. A kopott épületek aljában bisztrók, kínai boltok a vacak export-import áruval, a járdát ellepik a színes motorok, robogók. A magasban hatalmas plakát: férfi alsónadrágban joghurtot eszik, ez a kép még hatszor egymásután. A város túlsó végén kék felhőkkel telefestett, óriási olajtartályok és a benzinkút előtt, ahol megállunk, mert a kutyának pisilnie kell, egy öregember napszemüveget, kvarcórát árul a sötétben. Öt perccel később hatalmas torlódásban veszteglünk a sztrádán. Az úttest közepén felborult autók, odébb letakart test, a szétszóródott üvegszilánkok úgy csillognak körülötte a betonon, akár a gyöngyök. Valaki valahol sír. Amikor mindent magunk mögött tudunk, a kutya váratlanul nyugtalanul ugatni kezd, és a feltámadt misztrál, amely meg-meglöki az autó hátulját, beletol minket az éjszakába.*
Suttogás a sötétben…*
Avignonban, az egyik templom sötétjében hirtelen kamasz áll meg előttem, és suttogva pénzt kér. Kezében szutykos papírtábla, melyen hevenyészett írás: Éhes vagyok, beteg vagyok. Zavartam kotorászom a zsebemben, majd előhúzom a marék aprópénzt, számolni kezdek, mire a fiú dühösen felüti a kezem, repüljön a pénzed, te zsugori, de én gyorsabb vagyok, szinte csodálatos módon elkapom a pénzt, egyetlen érme sem csendül a márványlapokon. Aztán látom, hogy a fiú fél, és érzem, hogy tényleg beteg és éhes. Aztán szitkozódni kezd azon a gyönyörű nyelvén. Magyarul mondom neki: Vigyázz magadra! Társa, aki kövér és visszataszító, szuszogva biceg felénk az oltár felől. A templomban hűvös van, a mozaikablakok tarka, fátyolos fénye remeg az évszázados falon, Isten, ha vagy, most pillants le ránk…*
Éjszaka kesernyés füstszagot hoz a szél, a hegygerinc mögött vöröses derengés. Ég az erdő, mondja Dorothee. A konyha mennyezetén kamasz gekko, riadtan bámulja, ahogyan kinyitom a hűtőszekrényt, görögdinnyét eszem és hideg tejet iszom rá. Hajnalban sárga repülők húznak el lomhán, alacsonyan a kert fölött. Hasukon hatalmas tartályt viselnek, megtöltve tengervízzel. Oltani repülnek, égnek az erdők.*
Reggelenként kutyák verődnek össze a ház teraszán. Kövérek, soványak, öregek… Dorothee simogatja őket, kutyasüteményt dobál nekik, kullancsot keres rajtuk, babusgatja az állatokat, beszél hozzájuk; D.-nek soha nem lehet gyereke.*
La Croix Valmerben, az egyik mellékutcában parányi bolt, Afric Art. Az alagsori helyiség zsúfolva dárdákkal, nigériai maszkokkal, kenyai kosarakkal. A tulajdonosnő, gyönyörű, fekete asszony, franciául beszél, a szék, amelyen ül, az Ikeától való, a parfüm, melyet használ, francia, az asztalon amerikai cigaretta, mellette japán világvevő rádió, melyen, ha borús az idő, bejön valamelyik afrikai adó.*
Este a tengernél. Félmeztelen nő jógaülésben, a homokban szétszórt flakonok, dobozok, elszakadt gyékény, elfelejtett törülköző. A partot szakállas férfi járja, kezében fémkereső detektor. Ez az esti sétám, magyarázza, hogy megszólítjuk, alors, lejövök ide a kihalt strandra, és miközben levegőzőm, pénz, ékszer után kutatok a homokban. Szeretem a csöndet, teszi hozzá később zavartan. A férfit két nappal később, az egyik szőlőhegy tövében rendezett bolhapiacon látjuk viszont. Már messziről integet felénk. A földre terített lepedőn: gyűrűk, nyakláncok, jelvények, érmék és egy rozsdás kézigránát.*
A medence körül szomjas darazsak tolonganak, odébb, a parányi házikóban, melyben a vízpumpa zúg, sötétzöld gyík alszik, a kövek alatt skorpiók gubbasztják végig az életet, a száraz fűben ájtatos manók keresik a szerelmet, a magasban mogorva bögölyök dongnak, a fák csak állnak, várják az esőt. A teraszon sánta hangya döglött hangyát cipel. Dél van, szieszta. Mi, fent a házban, sárga lepedőn fekszünk, olvasunk, hallgatunk. Az ágy fölé boruló moszkitóhálón kövér légy ül, és gondterhelten dörzsölgeti mellső lábait.*
Gerard Phillip sírjánál. Gyerekkorom: vasárnap, a vacak kanapén együtt a család, a tévében fekete-fehér francia film, olyan kardkikard-os, Gerard, a Fan-Fan a hófehér zsabós ingben fellendül a lóra, nevet, a kocsmárosnét átöleli, aztán persze győz az igazság…, most meg itt fekszik a ronda kő alatt, és még mindig nincs béke, G.P. szerepel; handabandázó turisták veszik sírját videóra…*
Van olcsó és van drága magány. Az olcsó: állni a cigarettával egy vacak előszobai tükör előtt, és arra gondolni, hogy senkinek sem adhatok tüzet, a drága: ülni egy nagy kertben, közben bort inni, és arra gondolni, hogy nekem senki sem ad tüzet, de az igazi magány az, hogy ezt az elméletet nem lehet megosztani senkivel anélkül, hogy a magány érzete ne fokozódjon egyre a magyarázat közben…*
Vasárnap, Les Arc's-ban. A városka főterén brocante, a piac. Az asztalkákon rézgomb, második világháborús zubbony, tőr, rozsdás bajonett, képeslap, csudagyógyító elixír. Századeleji fotográfiák ugyanarról a térről, melyen állunk. Az egyik árus, egy idős férfi, felfedezi Dorothee nyakában függő Dávid-csillagot, és tudni akarja, a Madam zsidó-e? Dorothee nevet, és azt mondja, utazási emlék. A férfi Jeruzsálemről mesél, de az áraiból nem enged. Aztán búcsúzóul elárulja, hogy melyik közeli benzinkútnál legolcsóbb az üzemanyag. A tér túlsó oldalán elektronikai bolt, a kirakatban óra, melyet egy apró, zöld almából nyert feszültség hajt meg.*
A szomszédos házban, a kiszáradt patakon túl, angol férfi lakik japán feleségével. Esténként az asszony "rohamot kap" és artikulátlanul üvölteni kezd. Dorothee szerint honvágya van. A saint-tropezi világítótorony fénykévéje éjjel megsuhintja kert fáit. Két nap múlva telihold, az ágyam mellett megíratlan képeslapok.*
Az éjjeli vihartól tisztára suvickolt ég alatt reggelizem: kolbászt, kenyeret, sajtot, fokhagymát. A vérem tisztulni fog, így remélem. De a fokhagyma erős szagától elveszítem szaglásomat, aznap "színtévesztőnek" érzem magam, vak orral sétálok a kék levendula-tájban.*
Az úton túl, a dombon túl, az erdőben öreg szobrásznő él. Egyedül. Az elvadult kertben hatalmas férfiaktok állnak; vastag karok, széles vállak, hatalmas lábak. Nem fél itt egyedül kérdezi Dorothee, hiszen se szomszédja, se… A nő nevet, aki ilyen férfiakat teremt, mondja és körbeint a szobrain, kitől féljen… Elégedetten bólintunk, ez az a válasz, amire vártunk. A nő megint nevet, aztán bevezet minket a házba: az ágya mellett gázpisztoly, a pincében méregdrága riasztóberendezés, amely rendőrséggel van összekötve, a vad kertet egyetlen gombnyomással fényárba merítheti, a konyhában öreg dobermann alszik… A szobrásznő később arról magyaráz, hogy a férfiak bonyolult lények lesznek úgy 40 éves korukra, és ettől még szebbnek találom a lombok alatt a szobrokat.*
A kert soha nem csöndes. Éjjel különösen neszezik. Gally pattan-reccsen, fatörzs nyikorog valahol, később suhogás hallatszik, aztán mintha valahol valaki halkan sóhajtana. Ami hiányzik, mondom reggel D.-nek, hogy erre nem járnak vonatok. Nem érti. Éjjel jó hallgatni, mondom, ha a távolban elmegy a vonat. Miért, kérdezi kedvesen, értetlenül. Nem tudom, mondom elkeseredve, nem tudom, de jó hallani…*
A semmi közepén álló hatalmas áruház mellett, az esténként fényűzően kivilágított és szinte mindig kihalt LUNA park. A fő attrakció egy elképesztően magas daru, melynek tetejéről levetheti magát az ember, így megízlelheti a halál közelségét. 400 frankért a magasba húzzák, aztán körülményesen rugalmas kötelet erősítenek az ember derekára, majd a mellette biztonsági ember mosolyog, és int. A legalkalmasabb időpont a naplemente előtti percek, ilyenkor a vörös, éles fényben jól látni a közeli településeket, a szürkés tengert, az országutat, az áruház melletti parkolót, a platános mögött táborozó cigányok tarka lakókocsijait, Port Grimaud kikötőjét és a lebukó napot a hegygerinc fölött. A sötét mélyben zene dübög, a körhinta forog, néhány kíváncsi ácsorog, bámul felfelé, a borostás kezelő utoljára ellenőrzi a derékra erősített övet, amely majd mégis megmenti az ugrót, aztán kissé türelmetlenül int. Na, ugorj már.*
D. mégis bemegy a széltől nyugtalan tengerbe, én vigyázok a ruhára. Ha nem jössz vissza, életem végéig szeretni foglak, mondom komolyan. A horizonton szürke hadihajó csúszik lassan sehová.Este, kint a teraszon pastist iszom, a szúnyogok tombolnak a lámpa sárga fényében, D. vasal a konyhában, a tévé csak szól az üres szobában, és mert sehol egy Rómeó és Júlia erkély, hát tovább iszom a pastist, kint a teraszon, este…*
*
A hajnali falu sűrű ködben. Az autók puhán kanyarodnak, a pékségben, a boltban halkabban beszélnek az emberek. A gomolygó füstbe merült, gesztenyefáktól övezett úton mintha szellemek jönnének lefelé a hegyekből, hogy elvegyék a kis pénzünket.*
A híres író háza domboldalon áll, a dolgozószobájából a tengerre látni. Az ápolt kertben vietnámi lány, az író fogadott lánya napozik, és közben divatlapot nézeget. Megölték a szüleit, árulja el suttogva a híres író, és vacak borral kínál bennünket. A lakószoba sarkában hatalmas fémkalitka áll, a rács mögött gubbasztó papagáj néha megszólal, és angolul azt mondja-énekli: as times goes by, as times goes…*
Július 23-án, 20 óra, 29 perckor, zuhanyozás közben megáll a karórám. Nem figyeltem, elfelejtettem levenni. Szomorúan rázogatom. Dorothee futó pillantást vet rá, majd így szól, veszünk másikat. De nem itt, az ilyesmi Németországban olcsóbb. Az utolsó esténken még pókerezünk, és játék közben mindenki elmeséli az életét. A jövőről pedig hallgatunk.