Jónás Péter

Alany, tárgy, idő

 

Szindbád mámorosan költözött. Fütyörészve
pakolt könyvet, cipőt, cigarettát. A szerelmes
levelekből csak a legszebbeket vitte magával,
majd idéz belőlük más nőknek, átír alanyt,
tárgyat, időt. Az ember élete mindíg férjen el
egyetlen bőröndben, gondolta, mikor kidobta
a szemeteszsákot indulás előtt, préselt
falevéllel, kanárimaggal, csorba szélű
kiskutyás tejesbögrével.

Nyirkos kabátszag, égő szemgolyó, kávétól
dobogtatott erek. Egy pocsolyában az arcra
szitál az eső. Mint az emlékekre hullnak a napok:
a kép zilálódik, szétlebeg, pillanatra összeáll.
Sohasem valódi, de igazabb, mint maga
Szindbád, ahogy ott áll a peronon, a csikk
szisszen a vízben, az ing tapad a hátra, mint
az elhagyott női test az utolsó éjszakán. A
vonat még sötétben indul, az utcai lámpák
vakító csíkot húznak Szindbád szemében,
mint elfelejtett nyárból megmaradt, az időben
eltévedt szentjánosbogarak.

Az idegen városokban mindig elfogta Szindbádot
valami hősies meghatottság, mint amikor egy
gyerek először megy szülei nélkül iskolába egy
csípős őszi reggelen, és a megszokott útról
befordul az első ismeretlen mellékutcába. Az út
az állomástól az új lakásig olyan, mint az udvarlás
a frissen kiszemelt szeretőnek, gondolta Szindbád,
ahogy végighúzta ujját egy nedves kőkorláton.
Megszagolta a pékség környékét, bámulta a
folyót a hídról, fűbe süppedt a parkban és hallgatta
a padon duruzsoló tanárnőt és bankoskisasszonyt.
Minden költözés egy újabb élet, vérátömlesztés,
dörmögte mélán maga elé, mikor finoman
belecsippentett egy kiskosztümben ropogó
seggecskébe, mielőtt leszállt a villamosról.

Akadó kulcs a zárban, cipőben pálló lábujjközök,
idegen szeméremhaj a fürdőkádlefolyóban. Ideges
szemrándulás, mint mikor zsíros ujjnyomokat fedez
fel az ember egy fény felé fordított fontos fényképen.
Szindbád ült egy ágyon, nadrágon keresztül is hűvös
volt a frissen húzott ágynemű, sokadjára olvasta
kedves könyvei gerincét egy pedáns polcon, egy
csíkos trikós plüssnyuszi és egy fahéjjal tűzdelt
narancs között. Cipőfűzőjével babrált, elnyomta a
félig szívott cigarettát. A dohányzás, ami már nem
esik jól, olyan, mint egy elromlott nap, ami jól indult.
Nem érti, miért, mégis csinálja tovább az ember.
Mikor leszek már végre otthon, sóhajtott, mikor
meglátta a mosdókagyló szélén kikészített fogkeféjét,
amire új barátnője rányomta a fogkrémet is, kicsit
vastagabban, mint ahogyan Szindbád szerette.

A lakásokban, albérletekben, ágyakon, matracokon,
ahol valaha lakott, éjszaka, ha lehúnyta a szemét,
mindíg azt a falvédőt látta, ami gyerekkorában fügött
ágya mellett. Hímzett mintáiból utak bomlottak ki,
ösvény búzatáblában, hajó húzta csík tengeren,
bőrárkocska női hajlatokban. Lehúnyta a szemét,
és utazott, mint a költözőmadarak, akik mindenhol
otthon vannak, akiknek alany, tárgy, idő mindíg egy
és ugyanazon sűrített pillanat, friss szél borzolja a
szárny alatti pihéket, és a levegőég könyörtelenül,
közömbösen, fájdalmasan és mámorosan végtelen.