Julia Hartwig, az egyik leghíresebb lengyel fotóművész, Edward Hartwig lánya kétségkívül különleges asszony: antológiánk költői közül ő az egyetlen, akinek semmiféle életrajzi kötődése sincs Krakkóhoz… Lublinban született 1921-ben; tizenévesen fegyverrel harcolt a németek ellen a Honi Hadsereg soraiban; filozófiai tanulmányait Varsóban, a náci megszállás idején magánlakásokon működött, legendássá vált titkos egyetemen kezdte meg, s végül a Lublini Katolikus Egyetemen fejezte be; ösztöndíjasként hosszabb időt töltött Franciaországban, később pedig az Egyesült Államokban; jelenleg pedig Varsóban él. A nyolcvanas években a Szolidaritás mozgalom fontos alakja volt.

Gimnazista évei, 1938 óta publikál, mindmáig kilenc verseskönyve született, melyekből hét nyelven jelent meg válogatás. Műfordítóként is kiemelkedő: egy modern francia, illetve amerikai költészeti antológia mellett ő ültette át lengyelre Apollinaire, Max Jacob és Reverdy verseit. Apollinaire-t tárgyaló, talán legfontosabb művének számító monográfiája magyarul is olvasható.

Számtalan rangos irodalmi kitüntetést kapott, mint például a Nemzetközi P.E.N. Club nagydíját 1977-ben, vagy az 1986-os Thornton Wilder-díjat.

Illő megjegyeznünk, hogy férje, Artur Międzyrzecki, a Lengyel P.E.N. Club egykori elnöke a magyar irodalom jeles tolmácsolója volt: többek között Illyés Gyula válogatott verseit is ő fordította.

A ma is aktívan alkotó Hartwig fügét mutat az időnek: bemutatkozó kötetének címe Búcsúvételek volt, legfrissebb kötete pedig a Mindig elölről címet viseli. Költészete jól példázza a lengyel szellemi elit teológiai-biblikus műveltségét – a legnagyobb természetességgel építi verseit akár ókeresztény citátumokra is, mint például az Elhagyja az evilági színt címűben: „Mindig is tudni akartuk, / hányadán állunk a tudattal. / «A holtak (a szentek) nem tudják, mit / cselekszenek az élők, sőt a tulajdon / gyermekeik» – hirdeti Szent Ágoston. / Kegyetlen szembeállítás. / Honnan hát bennünk a konok bizonyosság, / hogy halottaink körünkben maradnak? / Nyomorúságos létünk cseppet sem vonzó. / Ki egyszer eltávozott, nem áhítozik vissza. / Ám mi semmit sem képzelhetünk boldognak / e világon, amit nem szorongatunk görcsösen.” (Zs. G.)