A bécsi Sancta Barbara liturgikus könyvjegyzékeinek
magyar művelődéstörténeti vonatkozásai *

Minthogy a kárpátisztika viszonylag kevésbé ismert diszciplína, néhány össze­foglaló gondo­lattal kell exponálnunk a témát. – A kárpátaljai ruszin népesség etnikai határa többé-kevés­bé egybeesik a munkácsi, majd a belőle kivált görög katolikus egyházmegyék határával. Ami az etnikumot illeti, annak története szerves része volt a Magyar Királyság történetének, a kárpátaljai parasztok az Alföldre jártak idénymunkára, földesuraik a magyar korona hűbé­resei voltak, a mai ukrán területektől (sőt még a Habsburg Birodalomhoz csa­tolt Galíciától is) elhatárolva éltek, ugyanakkor mindannyian értettek magyarul, értelmi­ségük pedig két­nyelvű volt. Ennélfogva nincs értelme vitába bocsátkozni az etnikumnak önálló­ságot tulaj­donító vagy azt ukrán dialektusként kezelő nézetek háborújában, mivel történeti tény, hogy az általunk vizsgált 18‑19. században a ‚ruszin‘ mint terminus historicus fel­tétlenül jogosult fogalom, a ‚kárpátukrán‘ pedig erre a korszakra mindenképpen jogosulatlan, legalábbis terminus anachronisticus. Ami pedig a napjainkban zajló vitát illeti, azt a ruszin ajkú népesség kulturális önrendelkezésének jogát érvényesítve kell és lehet eldönteni: maguk a ruszinok határozzák meg saját hovatar­tozásukat. — Az egyházi unió előtt semmiféle értel­miséggel nem rendelkezett századokon át a ruszinság; az orthodox batykók mind jobbágyok voltak; szokványos eset volt, hogy oltár mellől, szent mise bemutatása közben hurcoltatta el a papot a földesura kötelező robotra. Ilyen körülmények között szó sem lehetett művelő­désről, a papok nagy része félig vagy teljesen analfabéta is volt, a hívek hitbeli tanítása bot­rányosan elmaradt, egyes feljegyzések szerint a barbárságban tartott parasztok Szent Pétert és Szent Pált is Istennek tartották. (Bonkáló, 1935. 16‑38. Bonkáló, [1940.] Gondozott kiadásban: Bonkáló, [1996.]² Sajtó alá rend. jegyz. és utószó: illetve Salga Attila.)

Az 1646-ban kimondott ungvári unió elvben gyökeresen változtatott a helyzeten, hiszen a katolikus egyházzal egyesült, ám liturgiájukat és a papok nősülési jogát megőrző bizánci szertartású katolikus papnövendékek ezentúl tanulhattak a római katolikus szeminá­riumokban, így hatalmas léptékű kulturális emelkedés vette kezdetét. Ennek árnyoldalai is voltak. Ameddig a munkácsi egyházmegyét nem állították fel, és az egyesüléstől a püspökség 1771-es kanonizációjáig majdnem másfél évszázad telt el, addig az egri püspök saját rituális helynökének tekintette a munkácsi püspököt, így a görög szertartású papság jogait sok sérelem érte (stólapénzek a latin plébánost illették és hasonlók). A munkácsi püspök ekkor ténylegesen apostoli vikárius volt, így érthető, hogy kánonjogilag sem volt megalapozott az egri alárendeltség, viszont a püspökséget a Szentszék nem tekintette kanonizáltnak. Az egy­házjogi viták hátterében éppen a kulturális különbségek húzódtak meg: mivel a ruszin papság elmaradott volt, a híveket az alapvető hitigazságokra tanítani nem volt képes, hiszen maga sem tudta sokszor az alapvető imádságokat sem rendesen, így Barkóczy Ferenc egri püspök nagyon keményen megrótta Olsavszky Mihály munkácsi apostoli vikáriust. Az Eger–Munkács viszonyt kiélező görög katolikus szerzők azonban elfelejtik, vagy nem akarják észrevenni, hogy Barkóczy saját római katolikus papjait is keményen megrótta minden tudat­lanságért vagy fegyelmezetlenségért, jóllehet ők összességükben magasabb színvonalon állottak, mint a görög katolikusok, ez utóbbiak évszázados hátrányos helyzete miatt. Atyai dorgálást pedig szerető hálával illik fogadni. Atyai gondoskodás volt az is, hogy a királynő támogatását megszerezve, biztosította Barkóczy néhány görög rítusú alumnus képzését Egerben, és ezzel Eger fontos tényezővé vált a kárpátaljai szellemi felemelkedésben.

Milyen tényezők játszottak szerepet abban, hogy a görög katolikus egyház értelmi­sége megismerje a korabeli európai gon­dolkodást, és reflektáljon arra?

Kárpátalján a kultúra fordulatát az a körülmény eredmé­nyezte, hogy a papképzés – Olsavszky és Bacsinszky minden igyekezete ellenére – nem volt kielégítően megoldható Munkácson, illetve Ungváron. A kárpátaljai görög katolikus papnövendékek számára elő­ször Nagyszombat, majd a tizennyolcadik század második felétől Eger, Nagyvárad, Lem­berg, illetve Bécs je­lenti a magasabb teológiai képzés lehetőségét. Itt nincs terünk arra, hogy áttekintsük a papképzés egészét, csupán azokról a helyekről szólunk, ahol a kárpátaljai papnövendékek megismerhették a reformkatolicizmus, illetve a felvilágosodás eszméit, amely tehát a nyugati kultúra közvetítőiként működtek. (Az itt kevésbé tárgyalt lem­bergi szemináriumról: Pelesz, 1881. Bd. II. 637-641., valamennyi kérdésről: Hodinka, 1909. 759‑772. „A pap­nevelés és a lelkészkedő papság szellemi állapotának törté­ne­te.“ – A románokat is beleértve rövid, de korrekten irodalmazott összefoglalás: Mihályfi, 1896. I. köt. 239-240.)

Nagyszombatban már a tizenhetedik század végétől kez­dődően megindult a görög katolikus papnövendékek képzése, Kol­lonich Lipót hercegprímásnak köszön­hetően, a Jány–Lipót ala­pítvány segítségével. (Maurer, 1887. 265‑266., 369‑380. Hodinka, 1941. 2. 21. A Jány–Lipót alapítványról: Finá­czy , 1902. II. 136.) Itt jelent meg az első ruszin nyomtat­vány, De Camelis apostoli vikárius Katekizmusa. A tizennyolcadik szá­zad folyamán további két sajtótermék látott napvilágot, amíg Ol­savszky püspök alatt a nagyszombati betűk Ko­lozsvárra nem ke­rültek. (Gyenis , 1942. Király, 1981. Кирай, 1983. Sztripszky, 1911.) Napjainkban fedezte fel Bor Kálmán a negyedik nyom­tatványt. (Bor, 1995.) Ez utóbbi nem a ruszinok számára készült ugyan, ám a szöveget fordító és gondozó ruszin papnövendék, illetve a nagy­szombati jezsuiták együttműködése révén a ruszin kultúra nyugat-európai kapcsolatait demonstrálja, ezen belül is a római kato­likus teológiákon történő uni­tus papképzés jelentőségét igazolja. Éppen a Nagyszombatban végzett papok közül kerültek ki a tizen­nyolcadik századi munkácsi püspökök nagyjai: Olsavsz­ky Mihály Mánuel, Bradács János, Bacsinszky András. A jelen dolgozatnak nem feladata válaszolni arra a kér­désre, vajon a szakirodalomban miért nem született meg A nagyszombati befo­lyás és az elle­ne vívott harc című tanulmány — hogy Zsatkovics­nak az Eger szerepét tárgyaló, a maga idejében a Magyar Történelmi Társulat pályadíját is elnyert, nézetünk szerint mégis elfogult munkájának címét parafrazeáljuk. Mivel a munkácsi klérusnak csak Egerrel volt jogi és gaz­dasági vitája, a nagyszombati teológiát nem érte annyi kritika, mint az egrit. (Zsatkovics, 1884.)

Nagyvárad szerepe a ruszin görög katolikus papképzésben kevésbé kutatott, jólle­het Vulkán Sámuel ottani görög katolikus püspök majdnem annyi Nagyváradon végzett pap­növendéket szentelt fel a munkácsi egyházmegye nevére, mint maga Ba­csinszky András munkácsi püspök. (Bendász: Mspt.) – Nagyváradon végezte gimná­ziumi tanulmányait a ruszin filológia kardinális alakja, Lutskay Mihály is. Nagyváradon volt parochus az a Pócsy Elek is (ruszin iratok­ban Olekszij Pocsij), aki Bacsinszky utódaként legalább annyi figyel­met érdemel a ruszin nemzeti kultúra megteremtése szempontjából, mint Bacsinszky András. Sőt, amíg a XVIII. században az alapvető ismeretekkel rendel­kező – így a bizánci rítus végzését és az egyházi szláv nyelvet el­sajátított –, képzett papi réteg megteremtése a feladat, addig a XIX. század első felében már a filológiát, történetírást és filozófiát tudo­mányos (és nem apologetikai) igénnyel művelő, egymással és a világgal kapcsolatot tartó alkotók rétege kristályosodik ki ebből a papságból. (Nagyvárad kultúrtörténetéről lásd a legutóbbi terjedelmes dokumentum­gyűjteményt: Bálint [szerk.], 1992.)

1754-től kezdve Mária Terézia királynő évi 1200 forintnyi segélyt utal Egerbe, hat görög katolikus papnövendék neveltetésére. A királynő döntésére Barkóczy Ferenc egri püs­pök kérése nyomán került sor, aki, mint jó pásztor, gondoskodni kívánt a görög katolikus lelkészképzésről. (Fináczy, 1899. I. 168‑169.) Ebben a lépésben az egri hege­mónia meg­szilárdítását látták a görög katolikusok, mert a mun­kácsi apostoli vikárius, Olsavszky Mihály is meg akarta szerezni ugyanezt a támogatást. Eger és Munkács között az ungvári unió­tól kezdve folytak viták, vagyis amióta 1646. április 24-én Ungvá­rott 63 ortho­dox pap letette a katolikus hitvallást Jakusich György egri püspök kezébe. Ettől kezdődően az egri püspökök felfogása szerint a görög katolikusokat címzetes püspökként kormányzó személy az ő rituá­lis helyettesük, tehát az egri püspök alárendeltje. A munkácsi felfogás szerint viszont a gö­rög katolikus címzetes püspök apostoli vikáriusként csakis a római pápának van alárendelve. Az egyházi juriszdikció kérdése csak több, mint száz év múlva oldódik meg, amikor 1771-ben XIV. Kelemen pápa felállítja az önálló munkácsi görög katolikus egyházmegyét.

A téma szakirodalmában a fenti juriszdikciós szempontok mellett elhalványult az a fontos tény, hogy a tizennyolcadik század folyamán Eger az Európára néző ablakot jelentette Kelet-Felvidék, és főként Kárpátalja számára. A kultúrcentrum-szerep elsősorban Eger barokk-kori rohamos fejlődéséhez kapcsolódik. Ez a virágzás Barkóczy Ferenc püspöksége alatt éri el tetőpontját, amikor az egri püspöki udvar országosan is ható irodalmi központtá válik. Gondoljunk Haller László Télémaque-fordításának kiadatására, vagy Orczy Lőrinc pártfogolására. A barokk irodalmi életet felvirágoztató Barkóczy 1754-ben – tehát amikor a görög katolikusok oktatása megkezdődött – a bécsi egyetem mintájára szervezi át a teológiai képzést. Utóda, Eszterházy Károly létrehozza monumentális könyvtárát, amely nemcsak a teológiában, hanem a csillagászatban és az orvostudományban is reprezentálja korának európai tudományát. A munkácsi görög katolikusokat így európai szintű egyetemi könyvtár, Róma és Bécs barokk műveltsége fogadja – amelyekről Munkácsott a tizennyolcadik században még nem beszélhetünk. (Bitskey, 1997.) Ami a speciálisan görög katolikus tárgyakat, azaz a liturgiát és az egyházi szláv nyelvet illeti, be kell vallanunk, hogy másfél évtizedig nincs adat. Az első tanár Habina Lukács, aki Eszterházy püspöktől 1769-ben kapja kinevezését. (Bozsik, 1910. 81‑138.) Személyéről itt annyit, hogy Nagyszombatban végezte tanulmányait, majd a zempléni főesperességig emelkedett, miközben egyre élesedő ellentétbe került a munkácsi egyházi vezetéssel – párhuzamosan egyre közelebb kerülvén az egri püspöki udvarhoz. (Földvári, 1997.) Egyedül Kandra Kabos figyelt fel arra, hogy Habina halála után Ötvös Ferenc studiorum praefectus neveztetett ki „a görög rítus professzorának“ 1775. május 9-én. (Kandra Jegyzetei…Kézirat.)

Minthogy a Magyar Könyvszemlében megjelent korábbi tanulmányunkban már foglalkoztunk ezzel a hagyatékkal, itt csupán emlékeztetőül idézzük fel a jelen tanulmány szempontjából fontos tényeket. (Földvári, 1996.) Habina Lukács teljes hagyatéki leltára közli könyveinek jegyzékét, összesen nyolcvan tételt. (EFL Archivum Vetus, Fasc. 191. Num. 1189.) Ez valamivel több, mint egyharmada annak az Androvics Miklós kanono­kénak, akinek a könyvtárát Bitsey István elemezte. (Bitskey, 1974.) A kiemelkedően művelt pap, Androvics könyvtára kettőszázhuszonhárom művet tartalmazott. Habina bizonyíthatóan meghaladja korabeli kárpátaljai ruszin pap­ságának átlagos kulturális színvonalát, amennyiben a nyolcvan mű között szépirodalom, Homeros munkái, görög nyelv­tanok, filológiai munkák szerepelnek. A többség persze teológiai. A könyveknek csak rövidített címét, illetve több esetben csak tar­talmára utaló jegyzék nem teszi lehetővé minden tétel kétséget kizáró azonosítását, különöse a cirill köny­vek esetében nem. En­nek ellenére biztonsággal kiemelhető a leltár következő tizenhat tétele:

Cathechismus Ruthenicus scriptus;

Missale Rhutenicum;

Item, alter Rhutenicus Epistolaris;

Rituale Graecorum;

Missale Romanum Slavonico Idionmate;

Lexicon Germanico-Rhutenicum;

Acta Apostolorum Rhutenice;

Cathechismus Rhutenicus;

Liber Psalmorum Rhutenicus;

Grammatica Slavonico-Germanica;

Elementa puerilis institutionis Russice;

Grammatica Rhutenica;

Breviarium Russicum;

Liber Iliricus [sic!];

Dictionarium Iliricum [sic!];

Grammatica Rhutenica.

Elkülönítendő a két „illír”, azaz délszláv könyv, és a „Missale Romanum Slavoni­co Idiomate”, amely az 1741-ben Rómában kiadott horvát glagolita Missáléra utal, amely­ből 1781-től kezdve, tehát Habina halála után folyamatosan jeleznek a könyvtári össze­írások két példányt. Ezt már korábban ismertettük, csak ak­kor még nem tudtuk, hogy Habináé lehetett az egyik. (Földvári — Ojtozi, 1992. xii‑xiii.)

A cirill szerkönyvek latin leírásainak kutatása során szerzett tapasztalatunk azt mutatja, hogy a Breviarium Rhutenicum valójában Часослов. Mivel a könyvek méretét is megadja a leltár, a szóbajöhető kiadások száma tovább szűkíthető, bár teljesen egyértelművé nem tehető. A jegyzék tehát ebben a formá­jában is reprezentálja a ruszin görög katolikusok egri tanárának saját szerkönyveit. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a korabeli Egerben a fellel­hető cirill szerkönyvek száma ennél bizonyosan na­gyobb volt – ami abból következik, hogy az általunk vizsgált korabeli könyvtári katalógusok már Habina halála előttről is jeleznek cirill könyveket –, akkor bátran kijelenthetjük: nem volt kevesebb bizánci rítusú szerkönyv Egerben, mint a korabeli bécsi Szt. Barbara temp­lomban. Folyamatban van a Szt. Barbara templom könyvjegyzékeinek feldolgozása, amelyet mi találtunk meg az Alsó-Ausztriai Tartományi Levéltárban (Österreichisches Landes­archivban), korábbi bécsi kutatásaink során.[**] Közreadására készülő egri tárgyú külön monográfiánkban, részletesebb elemzésére pedig szalvisztikai folyóiratban kerül sor. Az alábbiakban az összehasonlításhoz szükséges mértékben közlünk belőle adatokat, amelyek az egri forrásokkal közel egyidejű­nek tekinthetők. Meg kell emlí­tenünk, hogy a Szt. Barbara templom történetét mono­grafikusan feldol­gozó Plöchl sem foglalkozott ezekkel az anyagokkal, mivel nem volt róluk tudomása. (Plöchl, 1975.)

Az Egerben végzett papok legtöbbje magasabb egyházi tisztségekbe emelkedett, így például: Pásztélyi János nagypré­post, Boksay János, Iváskó Demeter, Gáll Mátyás és Om­csay Mihály kanonokok, továbbá Kőszeghy György gimnáziumi tanár és mások. (A neveket adja Zsatkovics, 1910. Elismeri az egri tanulmányok pozitív kultúrális hatását, ez­zel önmagának is némiképp ellentmondva.) – Megállapítható, hogy Eger szerepe Nagy­szombaté­val vetekszik; a munkácsi görög katolikus klérus magasabb műveltségű, egyházát a nagyobb hozzáértést kívánó állásokban is szolgálni tudó, a római katolikus klérussal egy szinten álló rétegének képzésében bár ellentmondásos, de vitán felül eredményes szerepet töltött be. (Földvári, 1994.; Földvári, 1997.; ФЁльдвари, 1995. – Az előzményekből: Földvá­ri, 1992.; Földvári, 1992a.; Földvári, 1993. különösen 300‑301. „Az Egri Főegyházmegyei Könyvtár ruszin possessori bejegyzé­sei”; Földvári, 1993a.) A korábbi kép egyoldalúságához hozzájárult, hogy az Egri Főegyházmegyei Levéltár anyagai vagy nem voltak hozzáférhetők a kutatás számára (ez jellemző Hodinka Antal munkájára), vagy a belőlük készült feldolgozások torzóban maradtak, így Kádár László egri érsek vagy a már említett Kandra Kabos Eszterházy-monográfiája. (Kádár érsek hagyatékából első ízben közöl: Antalóczi [szerk.], 1993. 93. skk. Meg kell említenünk Bosák, 1979 licencia-dolgozatát, amely kizárólag a Protocollum Consistorii alapján dol­gozik. Vizsgálataink sze­rint Kandra Ka­bos sem lépett túl a protocollumokban meglévő adatokon.)

Az eddig ismeretlen egri levéltári adatok sorát bővíti az a levél is, amelynek tanúsá­ga szerint Bozsicskovics Bazil, az 1777-től önálló kőrősi (krizsevci) püspökségben élő szerb görög katolikusok főpásztora 1784-ben Egerbe küld papnövendékeket. Ha a kőrösi unitus püspök megfelelőnek találja Egert szerb görög katolikusainak iskoláztatására, akkor a kép nem olyan egyértelműen negatív, ahogyan a görög katolikus egyháztörté­neti szakirodalomban fen­tebb tárgyalt szerzők festették. Így Egernek a szerb görög katolikusokkal fenntartott kapcso­lataira vonatkozó adatok is fi­gyelmet érdemlő novumként értékelendők. (Földvári, 1998.)

„Keletre nyílik Bécs kapuja.“ Vajda György Mihály képes monográfiája címé­ben foglalt frappáns megállapításával a ruszin kultúra fejlődését is jellemezhetjük. (Vajda, 1994.) A valamennyi ausztroszláv néppel foglalkozó szintézis éppen a kárpátaljai ruszin kul­túrának szentel kevesebb figyelmet. Az eddig említett papi szemináriumok bár közvetítették a nyugat-európai kultúrát, az egri csillagvizsgáló, vagy a Markhot Ferenc működésének kö­szönhető első hazai orvosi iskola révén a természettudományokat is, hatásuk elsősorban a színvonalas teo­lógusi műveltség átadásának keretei között mozog. Bécs a legfon­tosabb inspiráló erő.

Bécsben 1774-től működik a Szent Barbara görög katolikus templom mellett a Barbareum, a Habsburg-biro­dalom görög katolikus alumnusainak otthona. (Plöchl, 1975. Bd. I-II. A korábbi irodalomból kiemel­jük: ПолЯнский, 1881. Pelesz, 1881. Bd. II. 634–637., 641‑643.) Itt óriási szellemi pezsgés indul meg, a kárpátaljai ruszinok más szláv népek fiai­val, Bécs kultúrájával, európai eszmékkel érintkeznek. Bécsben tanult 1812–1816. között az a Lutskay Mihály, akinek életművében megjelenik a korának szintjén álló filoló­gia, illetve a ruszin irodalmi nyelv kimunkálása felé mutató prédikációk gyűjteménye, és a nemzeti öntudat szolgálatába állított történetírás. A Lutskay-filológia tárgyalt kor­szakunk legkiműveltebb részének tekinthető a kárpátisztikában, így itt mellőzzük az életmű mégoly vázlatos bemuta­tását is. (A Lutskay-irodalom eddigi legbővebb, noha nem teljes bibliográfiája: Лiза­нец, 1989. 35‑39.)

Kérdés: milyen lehetőségei voltak a Bécsben tanuló ruszin papnövendékeknek, hogy megismerjék saját liturgiájukat; ha pedig ezek a lehetőségek nem lettek volna jelentősen nagyobbak, mint mondjuk Egerben vagy akár Nagyszombatban, akkor át kell értékelnünk a római katolikus teológiák szerepét, éspedig az eddiginél is pozitívabb irányban. Tény, hogy Bécs a ruszin filológia megszületését, a legmagasabban képzett ruszin intelligencia kiforrását segíti elő – és éppen ezek a Bécsben tanult személyiségek tettek a legtöbbet azért, hogy népük vallását és főként kultúráját, nyelvét műveljék. (Földvári , 1998a.) Ha pedig így van, akkor durva szimplifikáció azt állítani, hogy akik a római katolikus teológiákra mentek, azok ott valamiféle renegáttá váltak. Sőt, épp az ellenkezője történt. Ehhez a kérdéshez kívánunk hozzászólni azzal, hogy megmutatjuk: nem volt sokkal jobban ellátva Bécs sem a keleti rítusú szerkönyvekkel, mint például Eger, vagy másként szólva: Egernek sem volt szegényesebb a szerkönyvállománya, mint magának a Barbareum kápolnájának! Mégis, mindkét helyről a ruszin klérus vezető rétege került ki, amint az említett Pásztélyi János Egerből vagy Lutskay Mihály Bécsből, és mások, akik mindannyian a bizánci rítusú ruszin vallási és nyelvi identitás őrzői és ápolói voltak.

Itt foglalkozunk azzal a felfedezésünkkel, amelyet korábban jeleztünk, jelesül a bécsi Szt. Barbara templom cirill könyvjegyzékeivel, amelyeket mi találtunk meg. Mivel ezek feldolgozása – mint fentebb leszügeztük – önálló kötetet és külön ta­nulmányt igényel, itt és most, rövid elemzésünkben csak érintőlegesen mutatjuk meg, hogy Eger nem volt hátrányban Béccsel szemben sem, ha felmerül a kérdés, hogy milyen és hány liturgikus könyvet használtak a nyugati teológiákon tanuló ruszin ifjak.

Mint ismeretes, Mária Terézia éppen a birodalom bizánci rítusú papnövendékei számára hozta létre a Barbareumot, ezért joggal várhatnánk, hogy ott garmadával álltak a cirill szerkönyvek, a bizánci liturgia tanulására. Nem így történt. Nem oda kerültek például a Hodinka által említett orosz kereskedőktől elkobzott könyvek, vagy a kereskedők számára hozott tilalom után a csempészés következtében nyilván további elkobzott könyvanyag sem, legalábbis nem egészükben – ennek ellenére az alapvető liturgikus készlettel, a legszük­ségesebb szerkönyvekkel a Barbareum melletti temp­lom kétségkívül rendelkezett.

Az általunk elsőként vizsgált fond az Alsó-Auszriai Tartományi Levéltárban található (Niederösterreichisches Landes­archiv; Pfarinventare und Fassionen, 289. St. Barbara). Ebben a legkorábbi értékelhető anyag 1808-ból származik. Van ugyan egy fél oldalnyi gótbetűs lista 1781-ből Jacob Aron neve alatti iratcsomóban, ám sajnálatosan ez oly sommásan és pntatlanul utal egy-egy könyv hozzávetőleges jellegére, hogy alkalmatlan a cirill liturgikus könyvanyag azonosítására. – Az érdeklődésünkre joggal számot tartó anyag az iratcsomón belül Inventarien 1825‑35. [sic!] címet visel, és ebbe került az 1808-ból származó vagyonleltár! Valószínűleg ez is egyik oka lehet annak, hogy a kutatás figyelmét elkerülte. A gondosan paginált négyoldalas leltár 2-ik oldalán található az alábbi jegyzék:

 

Ex Libris et quidem Ruthenici

1. Liber quat. Evangelistarum in folio, 1

2. Triodion seu Officium quadragesimale 1

3. Pentecostarion, seu Officium Paschale utq. Pentecosten 1

4. Irmologoin seu octo tonorum in folio 1

5. Irmologion seu liber cantus cum notis 1

6. Euchologion seu Rituale in 4^to 1

7. Horologium in 8^to 1

8. Liturgikon, seu Missale, in folio 2

9. Phyllada Evangeliorum Passionis Dni [=Domini] fol[io] 1

10. Psalterium in 8^to 1

11. Menea seu divinum officium pro quolibet die Separatim pro toto anno continent, in folio 12

12. Epistolarium 1

Ezután következik hasonló alapossággal a román könyvek jegy­zéke: „Ex libris Valachicis“, amely nyolc tételből áll. Témánk szem­pontjából itt mellőzzük, noha cirill könyvészeti értéke miatt másutt, készülő bővebb tanulmányunkban részletesen be fogjuk mutatni.

Kétség sem férhet hozzá, hogy a jegyzéket hozzáértő személy készítette. Valóban: az aláíró Joannes Olsavszky Graec. Cath. Paro­chus, egyéb feltüntetett címei mellett mun­kácsi kanonok. Jóllehet azt sajnos nem tudjuk meg belőle, hogy a könyveket mikor és hol adták ki, a méretüket is csak egyes tételeknél jelzi a leltár, alapossága mégis túlmutat azon a jegy­zéken, amit Habina Lukáccsal kapcsolatban az egri levéltári anyagok­ból fentebb idéztünk. Megállapítható a leírásokból a könyvek eredeti címe és liturgiai rendeltetése – egyértelmúen jelezve! –, ezért okunk van fel­tételezni, hogy a tizennyolcadik század utolsó harmadában is hasonló volt a templom könyvellátottsága. Ez pedig mind a liturgia végzésé­hez, mind a papnövendékek bizánci szertartásban való jártasságának elsa­játításához elegendő, bár korántsem ideális készlet. Noha nem volt ennél több könyv például a korabeli hajdódorogi templomban sem! Noha esperesi kerület székhelye.

Későbbi leltár az 1847-ből származó iratcsomóban akad; ez valamilyen okból a templom 1838-as könyvleltárát közli, a változások feltüntetésével. (Az iratcsomót ezek szerint megbolygatták, noha nincs olyan szakirodalmi adat, amely szerint bárki kutatási célból használta volna.) Minthogy ez túlmutat az itt tárgyalt korszakon, itt nem idézzük. A könyvállomány ekkor sem tért el lényegesen az 1808-as állpotoktól; a leírások hasonló jellegűek. (Jelezzük egyébként, hogy a St. Barbara könyv­állományának történetét önálló munkában dolgozzuk fel, szlavista periodikában közreadva.)

Noha témánk szempontjából egészen késői, de meg kell említenünk a legutolsó könyv­leltárat az általunk jelzett fondban; ez 1875-ból való, immár nem latin, hanem német nyelvű szöveg. Igen alapos; másfél oldalas bevezetőben a parókia történetével foglalkozik, majd a parokusok, ezt követően a káplánok felsorolása következik, működésük idejével és 4‑5 soros jellemzéssel (miért kerülte oda, illetve el, stb.). Ezután a patronátus joga (tehát a világi felügyelet), majd a jurisdictio következik (mikor, kikre terjedt ki, és ki volt az egyházi főhatóság).

Az impozáns jegyzék 15. lap versojától a 18. lap rectojáig terjed a könyvek le­írása, szokatlanul szakszerűen. Feltünteti a teljes címle­írást, bár latin betűkkel, de a kiadás helyét és évét is, és mindhez nyolc-tíz soros annotációt fűz. A szokatlan szakszerűség oka: Julian Pelesz műve ez a leltár, annak a Pelesznek a tollából került ki, aki ekkor nemcsak a Sancta Barbara parókusa és lembergi kanonok volt, hanem a mindmáig legalaposabb és terjedelmével is lenyűgöző monográfia szerzője: Geschichte der Union der ruthenischen Kirche mit Rom. (=Pelesz, 1878‑1881.) Neki köszönhető tehát a könyvanyag igazán szakszerű felmérése.

Noha ez utóbbi jegyzékkel márcsak azért sem itt foglalkozhatunk, mert szinte száz évvel későbbi, mint a tárgyalt korszakunk, azt bizton állíthatjuk: szép számmal szerepelnek benne pocsájevi és lembergi ki­adványok a tizennyolcadik századból, amelyeknek legalább egy része már Joann Olsavszky parochus idejében, sőt már a tizennyolcadik századi alapí­táskor is megvolt. Nem a bécsi nyomdák (Kurzböck) látták tehát el könyvekkel a Barbareu­mot, márcsak azért sem, mert az 1773-as bécsi püspöki szinóduson felsorolt liturgikus köny­vek jó részét a bécsi nyomdák (Kurzböck) ki sem adták. A bécsi szerkönyvállomány is alap­vetően a keleti szláv területen működő nyomdák termékeiből állt, ami fényesen bizonyítja, hogy a legszigorúbb bizánci teológiai követelményeket is kielégítő liturgikus anyagok álltak a Bécsben tanuló papnövendékek rendelkezésére templomi célok­ból. Pocsájev unitus, azaz görög katolikus nyomdatermékeit istentiszteleten használó papnövendékekről teljességgel lehetetlen azt állítani, hogy nem volt lehetőségük a saját keleti szeretratásuk megismerésére a nagy római katolikus tengerben! Csakis a szűklátókörű féltékenység vezethet ilyen meg­állapításokra, higgadt és tárgyilagos gondolkodás semmi esetre sem.

Vagyis elesik az az érvelés, hogy a nyugati teológiákon nevelkedett ifjak nem lettek volna képesek megismerni saját liturgiájukat. Vonatkozik ez Egerre is: mivel ott az általunk feltárt levéltári források szerint körülbelül olyan szín­vonalon állott a szerkönyvállomány, mint a Barbareumban, ezért sem Egerben, sem Bécsben nem nélkülözték az alumnusok a bizánci liturgia legalapvetőbb ismereteinek és a rendszeres papi szolgálat elsajátításának feltételeit. Sőt, Gróf Eszterházy püspöknek vagy Mária Terézia királynőnek jobb lehetőségei voltak a könyvbeszer­zésre akár vásárlásal, akár konfiskálással, akár egyéb módon, mint maguknak a szegény sorsú ruszin parókiáknak! – Annál inkább nélkü­lözték az otthon maradottak azt a műveltséget, amely Pásztélyi János formai bravúrról tanúskodó, egyszer­smind patriota szívvel moralizáló költészetének, vagy Lutskay Mihály nyelvbölcseletének, vagy Dohovics Bazil elmaradott, de nagy erudícióval művelt csillagászati munkáinak meg­értéséhez kellett. A Magyar Korona országainak szellemi központjai tehát – minthogy Bécs bizonyos értelemben a magyarországi szellemi élet központja is ekkor – jótékony hatásuk volt a retardált kárpátaljai ruszin mikrokultúrkör felsőbb értelmiségi rétegének fejlesztésére, nemcsak az európai műveltség átadása terén, hanem – és legalább ennyire – az etnikai identitástudatot kiművelű és ápoló klerikus intelligencia képzésével. Ehhez mind az anyagi, mind a szellemi eszközök rendelkezésre álltak, amit a jelen tanulmány keretei közt a bécsi könyvállomány példájával is bizonyítottunk. Bár a kérdéskör teljes feldolgozása monografi­kus terjedelmű (s a szerzőnek ez a munkája sajtó alatt van), azt itt és most leszögez­hetjük, hogy a bizánci rítusú ruszin kultúra számos kötődéssel a Kárpát-medence kulturális szférájá­hoz tartozik erősebben, mintsem a nyelvi rokonság okán a keleti szláv területekhez, amelyek­nek a kulturális fejlődése más irányban és más tényezők hatása alatt fejlődött.

Idézett irodalom:

EFL – Egri Főegyházmegyei Levéltár;

Niederösterreichisches Landes­archiv – Alsó-Ausztriai Tartományi Levéltár;

ItK – Irodalomtörténeti Közlemények;

MKsz – Magyar Könyvszemle;

Antalóczi Lajos: Az Egri Főegyházmegyei Könyvtár története. Eger, 1989. 42‑55.

Antalóczi Lajos (szerk.): Kétszáz éves az Egri Főegyház­megyei Könyvtár 1793–1993. Emlékkönyv. Eger, 1993.

Antalóczi Lajos (szerk.): Kétszáz éves az Egri Főegyházmegyei Könyvtár 1793‑1993. Emlékülés. Eger, 1995. (Az Eszterházy Károly Tanárk. Főisk. és az Egri Főegyházm. Könyvt. füz. 1.)

Antalóczi La­jos: Eszterházy Károly egri könyvtára. In: Hermann István (szerk.): Tudományos konferencia a pápai nagytemplom fel­szentelésének 200. Évforduló­jára. Pápa, 1995. 43‑52.

Antalóczi Lajos: Eszterházy Károly üzenete – az őrzők számadása. In: Uő. (szerk.), 1995. 35‑42.

Antalóczi Lajos: Identitás és európaiság emlékei Egerben. Hevesi Napló, 6. 1996. 3. 9‑12.

Bálint István János [szerk.]: Bol­dog Várad. Bp. 1992.

Bendász: Mspt.= Bendász István kéziratban maradt adatgyűjtése a Munkácsi Püspöki Levéltár 1739, 1740, 1749, 1775, 1784, 1791, 1792. és 1806. évi kéziratos sche­ma­tizmus-anyaga alapján. Itt fejezzük ki köszönetünket főtisztelendő Bendász Dániel görög katolikus lelkésznek, amiért a hagyaték örököseként a kutatási lehető­séget a szerzőnek Nagyszőlősön messzemenően biztosította, sőt lakásában különleges vendég­szeretetről tett tanúságot.

Bitskey István: Androvics Miklós egri kanonok könyvtára 1777-ben. MKsz, 90. 1974. 3–4. 325–332.

Bitskey István: Janzenizmus és ortodoxia. Az egri püspöki könyvtár anyaga a felvilágosodás korában. MKsz, 98. 1982. 1. 60‑ 67.

Bitskey, István: Giansenismo ed ortodossia. Il materiale italiano della biblioteca vescovile di Eger nellá epoca dellá Illuminismo. In: Köpeczi, Béla — Sárközi, Péter (ed.): Venezia, Italia, Ungheria fra Arcadia e Illuminismo. Bp. 1982. 225‑234.

Bitskey István: Püspökök, írók, könyvtárak. (Egri főpapok iro­dalmi mecenatúrája a barokk korban.) Eger, 1997. (Studia Agriensia, 16.)

Bonkáló Sándor: A kárpátaljai rutén irodalom és művelődés. Pécs, 1935. 16‑38.

Bonkáló Sándor: A rutének (ruszinok). Bp. é. n. [1940.]

Bonkáló Sándor: A rutének (ruszinok). Basel—Budapest, [1996.]² Sajtó alá rend. jegyz. és utószó: illetve Salga Attila.

Bor Kálmán: Elfeledett nagyszombati cirill betűs nyomtat­vány 1724-ből. MKsz, 111.1995. 319‑322.

Bosák Nándor: Eszterházy Károly egri püspök és a görög katolikusok. Licencia dolgo­zat. Kézirat, Eger, 1979. (Az Egri Hittudományi Főiskola levéltára.)

Bozsik Pál: Az egri papnevelés története a XVIII. században 1780-ig. 1910.

Dezső László: A XVI‑XVIII. századi kárpátukrán nyelvemlékek magyar jövevény­szavai. Bp. 1989. (Nyelvtud. Ért. 128.)

Fináczy Ernő: A magyarországi közoktatás története Mária Terézia ko­rában I.‑II. 1899.‑1902.

Földvári Sándor: Adalékok az Egri Főegyházmegyei Könyvtár cirill és glagolita nyom­tatványainak proveniencia-kérdéséhez. Magyar Könyvszle, 108. 1992. 2. 169‑173.

Földvári Sándor: Habina Lukács, a görög katolikusok egri tanára. Hevesi Napló, 2. 1992a. 3. 23–24. (Hozzászólásként elhangzott: „Az egyház és a barokk kor Eger­ben” c. konferencián, Eger, 1992. július 18-án.)

Földvári Sándor: Hodinka Antal és a magyarországi cirill könyvészet. In: Udvari István [szerk.]: Hodinka Antal Emlékkönyv. Nyíregyháza, 1993. 295-303.

Földvári Sándor: Az Egri Főegyházmegyei Könyvtár cirill és glagolita nyomtatványai­nak helytörténeti vo­natkozásai. Acta Academiae Paedagogicae Agriensis, Nova Se­ries, tomus XXI. Sectio Slavica, 1993a. 63‑74.

Földvári Sándor: Eger szerepe a kárpátaljai görög katolikus kultúrában. In: Bárdos István – Beke Margit [szerk.]: Ma­gyarok Kelet és Nyugat metszésvonalán. A nem­zetközi történész­konferencia előadásai. Esztergom, 1994. 297‑308.

Földvári Sándor: Egy, a Székesfehérvári Püspöki Könyvtárban őrzött szerb kéziratos Oktoich provenienciája. In: H. Tóth Imre [szerk.]: Az ortodoxia története Magyar­országon a XVIII. századig. Szeged: JATE Szláv Tanszé­ke, 1995. 71–76. IS[!]SN [sic!!] 963 482 086 7 (Ortodoxia) [sorozat?? – sorszám nélk.]

Földvári Sándor: Habina Lukács egri szláv könyvhagyatékáról. MKsz, 112. 1996. 3. 385‑391.

Földvári Sándor: Eger szerepe a ruszin papképzésben. In: Udvari István [Ed.], Tanul­mányok az ukrán és ruszin filológia köréből. Nyíregyháza: Bessenyei György Tanárképző Főiskola Uk­rán és Ruszin Filológiai Tanszéke, 1997. 203‑212. (Stu­dia Ucrainica et Rusinica Nyíregy­háziensia, 5.)

Földvári Sándor: Bozsicskovics Bazil, az első kőrösi (krizsevci) szerb görög katolikus püspök. Vigilia, 63. Budapest, 1998. 4. 257‑261.

Földvári Sándor: Jernej Kopitar és a bécsi szlavisztika szerepe a ruszin filológia szüle­tésében. In: Dr. Cselényi István Gábor [Ed.], A Magyar Tudományos Akadémia Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Tudomá­nyos Testülete 1998. évi tudományos ülésének előadás–összefoglalói. Nyíregyháza, 1998a. 113‑114.

Földvári Sándor — Ojtozi Eszter, Az Egri Főegyházmegyei Könyv­tár cirill és glago­lita nyomtatványai. Debrecen, 1992.

Gerovszkij, Georgij: Podkarpatská Rus’. Praha, 1933. (= Česko­slovenská Vlastivéda, IV. Jazyk.)

Gyenis András: A nagyszombati egyetem nyomdája és az únió. Bp. 1942.

Hodinka Antal: A munkácsi görög‑katholikus püspökség történe­te. Bp. 1909.

Hodinka An­tal: Papnövendékeink Nagyszombatban 1722-től 1760-ig. Зоря—Hajnal, 1. 1941. 2. 21.

Kandra Mspt. Kandra Kabos Jegyzetei Eszterházy Károlyról írni tervezett monográ­fiájának előmunkálataiként kéziratban maradtak. Jelenleg az Egri Főegyházmegyei Könyvtár birtokában, rendezés alatt. Néhai Dr. Antalóczi Lajos igazgatónak itt fejez­zük ki köszönetünket a Kandra-hagyaték kutathatóságáért.

Király Péter: Die slawische Mundarten in Ungarn und die ungarlandischen Druck­werke in slawischen Sprachen. Studia Slavica Academiae Scientiarum Hungariae, 19. 1973. 1‑4. 148‑164.

Király, Pét­er: Die ruthenische Buchverlag in Ungarn und die Universitätsdruckerei von Ofen. Annales Universitatis Scientirarum Budapestiensis De Rolando Eötvös Nominatae. Sectio Histo­rica, 21. 1981. 14‑22.

Kiss Jenő — Szűts László [szerk.]: Tanulmányok a magyar nyelvtudomány történeté­nek témaköréből. Bp. 1991. (A Ma­gyar Nyelvészek V. Nemzetközi Kongresszu­sának előadásai.)

Lacko, Michael: Unio Užhorodiensis Carpathicorum cum Eccle­sia Catholica. Romae, 1955., Uo. 1965².

Lőkös István: Alexovics Vazul Verseghyről és a Martinovics‑perről. ItK, 72. 1968. 2. 213‑218.

Lőkös István: Pápay Sámuel irodalomtudományi előadásai. In: Szauder — Tarnai [szerk.], Irodalom és felvilágoso­dás. Bp. 1974. 1974. 873‑900.

Magocsi, Paul R[obert]: An Historiographical Guide To Subcarpathian Rus’. Austrian History Yearbook, Vol. IX-X, 1973-74. Klny: Cam­bridge, Massachusetts, 1974. (Harvard Ukrainian Research Institute, Harvard Univ., Offprint Series No. 1.)

Magocsy, Paul Robert: The Language Question Among The Sub­carpathian Rusyns. Fairview, 1987².

Maurer, Joseph: Kardinal Leopold Graf Kollonich, Primas von Ungarn. Innsbruck, 1887.

Mihályfi Ákos: A papnevelés története és elmélete, Bp. 1896. I ‑II.

Pelesz, Julian: Geschichte der Union der ruthenischen Kirche mit Rom. Bd. I‑II. Würzburg–Wien, 1878‑1881.

Plöchl, Willibald M[aria]: St. Barbara zu Wien. Die Ge­schichte der griechisch-katholische Kirche und Zentralpfarre St. Barbara. Bd. I-II. Wien, 1975.

Sztripszky Hiador: A hazai rutének legrégibb nyomtatványai. MKsz, 19. 1911. 2. 117‑131., 3. 243‑261.

Tichý, František: Josef Dobrovský a Podkarpatská Rus. In: Josef Dobrovský. Sborník statí. Praha, 1929. 332‑343.

Udvari István: Adalékok a XVIII. századi kárpátukrán írás­beliséghez. XVIII. századi cirillbetűs kéziratok Szabolcsban. In: Kunt Ernő – Szabadfalvy József – Viga Gyula [szerk.]: Inter­etnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon. Miskolc, 1984. 135‑146.

Udvari István: Ruszin (kárpátukrán) írás­beliség a XVIII. században. Budapest, 1995.

Vajda György Mihály: Keletre nyílik Bécs kapuja. Bp. 1994.

Zsatkovics Kálmán: Az egri befolyás és az ellene vívott harcz a munkácsi görög szer­tartású egyházmegye történelmében. Századok, 15. 1884. 680‑696., 766‑786., 839‑877.

Zsatkovics [Kálmán] György: Munkácsegyházmegyei ifjak az egri papnöveldében. Görög Katolikus Szemle, 1910. október 23. 319‑320.

Гаджега, Василий: Михаил Лучкай. Жіттепісь і твори. Ужгород, 1929.

Геровский, Георгий Юревич: Русский язык в церковнославянской грамматике Михайла Попа‑Лучкая. In: Карпато­русский Сборник, Ужгород, 1930. 253‑318.

Гординський, Ярослав: Основаннье гр‑кат. церкві в кня­жевстві Лукки в Iталії. Записьки Наукового Товаріства ім. Шевченка, 125. 1918. 62‑93.

ДанІлюк, Дмітро: Міхайло Лучкай – Патріарх закарпат­ської історіографії. Ужгород, 1995.

ДулишковиЧ, Iоанн: Исторические черты угро‑русских. I‑III. Унгвар [sic!], 1872‑1877.

Кирай, Петер: О переходном восточно–словацко–карпато­угор­ском диалекте в Венгрии. Славянская фило­логия, 3. 1958. 163‑174.

Кирай, Петер: Русинские издания Трнавской университетской типографии. In: Péter Mihály (ed.): Russica. In memeoriam E. Baleczky. Bp. 1983. 41‑48.

Lutskay, Michael: Церковныя бесіды на всі неделі рока. Budae, 1831.

Лiза­нец, Петро: Основна література про Лучкая. In: ЛуЧкай, 1989. 35‑39.

ЛуЧкай, Міхайло: Граматика слов’яно-руська. Київ, 1989.

Медве, Зольтан: Роль языка в процессе становления нации подкарпатских русинов. In: Gadányi Károly [szerk.]: Nem­zet­közi Szlavisztikai Napok. Szombathely, 1998. 334‑344.

Микитась, Василь: Галузка могутнього дерева. Літературний нарис. Ужгород, 1971.

Недзельский, Евгений: Очерк карпаторусской литерату­ры. Ужгород, 1932.

ПанькевиЧ, Iван: Хто був Iван Бережанін – Михайло Лучкай чи Iван Фого­роший? Науковий Зборник Товариства Про­світа. 7-8. 1931. 168-188.

Петров, Алексей Леонидович: Материялы для истории Угор­ской Руси. Том 5. Санкт-Петерсбург, 1908. 103‑105.

Погорелов, Валерий: Литературная деятельность Михайла Лучкая, кар­паторусского писателя нач. XIX века. In: Его же: Карпаторусские этюды. Bratislava, 1939. 5-56.

ПолЯнский, Петр: Церковь и приход Св-ю Варвары в Ве­не. Львов, 1881.

Свенцицкий, Иларион: Материалы по истории Карпат­ской Руси. II. Львов, 1910.

Стрiпський, Ядор: Початки друкарства на Подкарпатю. Зоря‑Hajnal, 2. 1942. 3‑4. 261‑280.

ФЁльдвари, Шандор: Старопечатные книги кирилловского и глаголического шрифтов Эгерской архиепископской библиотеки. Slavica; Annales Insti­tuti Philologiae Slavicae Universitatis Debreceniensis De Lu­dovico Kossuth Nominatae, 27. 1995. 83–96.