 |
„Az olvasni tanulás minden írástudó társadalomban valamiképpen beavatás is, ritualizált átmenet a függőség és a kezdetleges kommunikáció állapotából a közösségi emlékezet világába” – írja Az olvasás története című könyvében Alberto Manguel, és ezzel rámutat az olvasás titkos tudást hordozó cselekvés-jellegére, amit oly érzékletesen jelenített meg Dürer a Vulgata-fordításon dolgozó Szent Jeromos átszellemült arckifejezése és az asztalán heverő koponya között teremtődő jelképiségben – az olvasás a tudás és a bölcsesség továbbhagyományozódásának záloga. Az olvasás jelek megfejtése, és az ember egész élete során olvas, hiszen az őt körülvevő világ jeleit fordítja le a maga nyelvére és a maga tudásává. A könyv pedig olyan jelegyüttes, amit a jelentésközvetítés szándékával hoztak létre alkotói. Az írás azért döntő jelentőségű az emberi kommunikációban, mert segítségével elképzelhetetlen mennyiségű jelentéssel bíró jelet lehet megörökíteni. S ahogy van az írás fejlődésének története, úgy van az olvasásnak is. Sőt, nem csupán története, hanem pszichológiája, szociológiája, fenomenológiája, antropológiai vonatkozása, miegyebe.
Az olvasás ugyanakkor – éppen rituális jelmegfejtő szerepe miatt – felelősség is: a különbségtétel felelőssége. Az olvasás története pedig egyben az olvasó története is. Egy kanadai esszéíró, Stan Persky szerint minden olvasónak bizonyára milliónyi önéletrajza van, mivelhogy saját életünk nyomait találjuk meg egyik könyvben a másik után. Ez a könyv ez utóbbi, tehát az olvasó története felől közelíti meg az olvasásnak, mint a legfőbb jók egyikének a fenoménjét. Nem tudományos dolgozatot tart hát kezében az olvasó, hanem naplót. Az olvasás élményét feldolgozó rövid történetek és elbeszélések sorozatát, amelyek nem az esztétikai értékítélet kimondásának szándékával íródtak, hanem annak tényét kívánták rögzíteni, hogy az olvasás nem magányos aktus. Igaz ugyan, hogy a könyvvel egyedül szembesül az olvasója, de a kötetben felhalmozott jelentéshordozó jelhalmaz mögött újabb ás újabb jelentéshordozó jelhalmazokról feslik fel az értelmezési lehetőségek szövete és így – hiszen az irodalom szüntelen palimpszesztus –, és már a második században lefektetésre került az olvasásnak az az episztemológiai szabálya, hogy a legújabb szöveg felváltja a megelőzőt, merthogy magába is foglalja azt, így hát előkelő társaságban forog az olvasó: hogy kit és mit hív látókörébe egy-egy szöveg, csak műveltségének, ismereteinek és érdeklődésének a függvénye. „Még az emberi nyelvekben sincs olyan kifejezés, mely ne a teljes világegyetemre vonatkozna: tigrist mondani annyi, mint minden tigrist említeni, amely azt nemzete, a szarvasokat és a teknőcöket, melyeket az felfalt, a legelőket, melyek a szarvasokat táplálták, a földet, mely a legelő anyja volt, az eget, mely világosságot adott a földnek” – állította Borges, felmutatván, hogy az értelemhordozó jelkombinációk nem puszta jelek, ráadásul nem is egyértelműek, különböző értelmezőknek különböző jelentést kínálnak.
Könyvek, olvasmányélmények lehetséges olvasatait örökítik meg a kötetbe foglalt, 1997 és 2002 között keletkezett írások, amelyeket továbbolvasásra kínálok az Olvasónak.
S itt mondok köszönetet Kovács Nándornak, aki az Imádságos kolostor felépítésére biztatott, valamint Bosnyák Istvánnak, aki biztosította a munkához a habarcsot.
2002. 05. 15.
Fekete J. József
