Elhangzott a Károlyi Palota Kulturális Központban 2001. március 13-án.
A beszélgetést vezette és a szöveget közreadja: Elek Tibor

A „határon túli magyar irodalom” integrációjának kérdései

(Bányai János, Bertha Zoltán, Elek Tibor, Kántor Lajos, Szakolczay Lajos, Tőzsér Árpád kerekasztal-beszélgetése)

Elek Tibor: Először arra kérlek benneteket, hogy próbáljatok választ adni arra a kérdésre, létezik-e egyáltalán beszélgetésünk tárgya, azaz a határon túli magyar irodalom, illetve határon túli magyar irodalmak. Azért gondolom, hogy ez kérdés, és egy kicsit a fogalmat is körül kell járnunk, mert az elmúlt években, az elmúlt évtizedben elég komoly terminológiai vita bontakozott ki ennek kapcsán. Mindannyian tapasztalhattuk, hogy a rendszerváltozást követően, illetve azzal párhuzamosan megerősödött a magyar nemzeti összetartozás tudata, ezen belül, természetesen, elsősorban, a kulturális összetartozás tudata. Ezért is kérdés, hogy van-e értelme manapság a határon túli magyar irodalomról beszélni, ma, amikor már a határok átjárhatóságáról és spiritualizálódásáról is beszélhetünk. Bár sokan ezt is vitatják, kételyekkel illetik. Tehát van-e értelme tagolni, elkülöníteni az (össz)magyar irodalmon belül azokat az irodalmi részeket, amelyek Magyarország határain túl helyezkednek el földrajzilag? Léteznek-e önállóan? Ezzel kapcsolatban Tőzsér Árpád egy mondatát is felírtam. Ő kérdezi egyik tanulmányában, hogy egy nyelven belül elképzelhető-e egyáltalán több autonóm, saját értékrendű irodalmi közösség? A jelenlévők többsége az elmúlt években a maga válaszát már megadta egyszer-kétszer ezekre a kérdésekre, de lehet, hogy azóta változott az álláspontotok. Ezért is teszem fel újra ezt a kérdést.

Kántor Lajos: Én mindjárt kétségbe vonnám ezt a kategóriát, mert elfogadom, hogy politikai értelemben van olyan, hogy a Határon Túli Magyarok Hivatala, de az, hogy határon túli magyar irodalom, számomra nem elfogadható. Félig tréfásan, félig komolyan néhányszor elmondtam már, hogy amikor Erdélyben közöltük Illyés Gyulát, például a Korunkban, akkor nem a határon túl élő magyar írót közöltük. Márpedig ha onnan nézed, akkor határon túli magyar író volt Illyés Gyula. A határon túli tehát olyan kategória, amely politikailag használható. Ami a megfogalmazáson túl megy viszont, annak van realitása. Nem változott a véleményem, hogy a magyar irodalom nagy egyetemén belül vannak regionalitások, amelyek különbözőképpen nyilvánulnak meg, s én azt hiszem, hogy talán akkor lehet reálisan megközelíteni a kérdést, hogyha ezeket a helyi irodalmakat és a regionalizmust viszonyítjuk egymáshoz, és azt az egyetemes magyar irodalomhoz. A regionalizmus adott esetben érdemben létezik, ha annak történelmi feltételei voltak, és nagy történelmi hagyományai vannak, és ezt Erdély esetében el lehet mondani, így most is azt mondom, hogy van erdélyi magyar irodalom, amit viszont a magyar irodalom egységén belül kell elgondolni.
   Lehet erről beszélni, de nem abban az értelemben, ahogy éppen mostanában ezt az erdélyiség-kérdést a Molnár Gusztáv és néhány magyar és román kollégája által – egyébként nagyon jól és nagyon hasznosan – szerkesztett új lap, a Provincia feltételezi. Azt hiszem, illúzió, hogy van a magyarság és a románság érdekei fölötti olyan erdélyiség ma is, ami akár egy erdélyi párt létrejöttét tenné lehetővé. De most én az erdélyi magyar irodalomról beszélek, és a határon túli magyar irodalom kifejezést nem szeretem és nem is tudom elfogadni.

Tőzsér Árpád: Remélem, nem szerénytelenség a részemről, ha kezdetnek egy személyes élményemmel hozakodom elő. Néhány hónapja ugyanebben a teremben egy jelentős irodalmi díjat vehettem át. A Petőfi Múzeum pályázatot hirdetett, Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban c. verséhez kellett afféle palimpszesztust írni, s mit ad Isten, a három első díj közül az egyiket én vittem el. Ezzel azt akarnám jelezni, hogy ha léteznek a magyar irodalomban határok, akkor azok ma nem a szlovákiai magyar irodalom és a magyarországi magyar irodalom, vagy az erdélyi magyar irodalom és a jugoszláviai magyar irodalom, hanem az egyes irodalmi iskolák és szekértáborok között húzódnak.
Ma mondjuk a budapesti avantgárd és a budapesti posztmodern között sokkal áthidalhatatlanabb a szakadék, mint a pozsonyi Kalligram és a pécsi Jelenkor irodalma között. Úgyhogy teljes egészében osztom Kántor Lajos véleményét: a „határon túli”, „kisebbségi” vagy „nemzetiségi” jelzőink már korábbban is problematikusak voltak, a rendszerváltás után bekövetkező határlégiesülés meg teljesen okafogyottá tette őket.
   Joszip Brodszkij orosz-amerikai költő mondta egyszer, hogy egy állam, egy haza vagy egy rendszer mindig időleges és behatárolt, az irodalom pedig örök és behatárolhatatlan. A terület, az ország, a politika és az irodalom kategóriái tehát összemérhetetlenek. Az irodalom csak önmagával meghatározható valami. Tehát teszem azt szlovákiai magyar irodalom mint olyan nincsen, a kérdés csak az, hogy miért használjuk mégis szinte napjában a kifejezést. Meg azt is, hogy erdélyi magyar irodalom vagy jugoszláviai magyar irodalom.
   Szerintem a szóhasználatunk azt jelzi, hogy mégis létezik itt valami, amit meg kellene neveznünk, csak nincs rá adekvát szavunk. Van valami, amit nem tudunk verbalizálni.  S ezt a „van valami”-t jelzi az is, hogy most itt ülünk, komoly, felelős emberek, s erősen gondolkodunk valamin. Valami van, ahogy az egykori orosz komikus mondta, csak nincs hozzá nyelvünk. Én akkor lennék boldog, ha a mai beszélgetésünk során ennek a „valami vannak” a verbalizálásával haladnánk egy kicsit előbbre.

Bányai János: Gyakran fordul elő, hogy határon túlról, határon túliakról beszélünk. Az ilyen helyhatározónak természetesen akkor van szerepe, ha ismerjük a párját is, annak mintájára, hogy az alsóváros azért alsóváros, mert van felsőváros. A határon túlinak is van párja, a határon inneni. Abban van igaza Kántor Lajosnak, hogy minden lehet határon túli és határon inneni. Attól függ, hogy honnan nézzük. Persze most nem ez a nyelvjáték érdekel engem elsősorban, hanem a határon túliban az a szó, annak a szónak a jelentése, hogy határ. Mi az hogy határ? Amin túl, vagy amin innen létezik magyar irodalom. És hogy az inneni meg túli annyira különböznének egymástól, hogy külön név illetné meg őket. Vajon? És ha nem, akkor miért nem? Én természetesen nem Wittgenstein értelemezésében használom a határ szót, csak egyszerűen azt szeretném mondani, hogy a szó egyik lehetséges értelmezése szerint a határ valamit lezár és elválaszt. De gondoljuk meg, hogy a határ szavunknak van más jelentése is. Például, hogy valaki kiment a határba és körülnézett, vagy átment a határon. Azon nyomban, mikor kiment a határba és körülnézett, többé nem érvényes az, hogy elválaszt, vagy leválaszt, hanem az érvényes, hogy nyitott, ha nyitott, akkor vannak távlatok, és valameddig el lehet látni, és elég messzire el lehet látni kinn a határban, legalábbis mifelénk a síkságon. És abban a szókapcsolatban is, hogy átment a határon jó a nyitottságra gondolni, a határ átjárhatóságára. Szól is valami hasonlóról Végel László Via Kelebia című szép esszéje. Ha így gondolom el, vagy a szónak ebben az értelmében használom a határon innent és határon túlt, akkor látszik meg igazából tarthatatlansága az elválasztás, a határon innen és a határon túl szóhasználatban rejlő elválasztás vagy akár leválasztás tarthatatlansága. Ha tehát a határt így értem, a nyitottság metaforájaként, akkor nyomban nem értem, hogy milyen integrációról beszélünk itt. Mi mivel integrálódik? Tényleg nem értem ennek a beszélgetésnek a kontextusában az integráció szó jelentését. Azt hiszem, hogy ha a határt, mint nyitottságot értjük, akkor nincs különösebb jelentősége annak, hogy integrálódunk, vagy nem integrálódunk. Sokkal nagyobb jelentősége van annak a belátásnak, hogy a magyar kultúrának (és irodalomnak) vannak olyan, egymástól eltérő, de egymást nem kizáró kulturális keretei, amelyek között értékek, többek között irodalmi értékek is artikulálódnak. Nem is akármilyenek. És ezen kánonok egyidejűségét teremtik meg a kultúra (és az irodalom) recepciójában. Ezeknek bármilyen szintű integrációja, más szóval a különbözés kulturális devianciájának visszavétele veszteséggel, leginkább a dialógusra és beszélgetésre való képesség eltüntetésével jár. Ezért gondolom, hogy nem jó szó beszélgetésünk témájának jelölésére az integráció vagy integrálódás. Az irodalmi érték, de az irodalmi kánon sem akar integrálódni, hiszen önismeretének, ha úgy tetszik identitásának meghatározója a különbözés és a nyitottság,
   Másrészt, s ez szintén csak közvetett válasz Tibor kérdésre, abból a vitathatatlan tényből kell kiindulnunk, hogy élnek magyarok kisebbségben. Más-más országban. Miként más népek is. És, hogy ez önmagában nem hátrányos helyzet. Nehéz volna az előnyeiről szólni, de talán erre is sort kellene egyszer keríteni. Mondom, tényállásnak kell elfogadnunk, hogy vannak, mégpedig egyre kevesebben, de még így is szép számban kisebbségi magyarok, mert más lehetőségünk ebben a pillanatban nincs, s akkor azt is tudnunk kell, hogy minden kisebbségnek, ha közösség, és ha közösségként tud létezni, van egy – rendszerint nem írásos – közösségi társadalmi szerződése. Ami egybetartja, őrzi, ami értéket, értékrendet, szokásokat jelent, ezzel együtt tiltásokat, a tiltásokkal együtt járó szankciókat is és sok minden mást. A kisebbségi közösségek rendelkeznek ilyen íratlan társadalmi szerződéssel. Másképpen nem lennének közösségek. Ezen a társadalmi szerződésen belül kellene megnézni, hogy milyen pozíciója van a kisebbségi kultúrának, a kisebbségi irodalomnak és azután lehetne esetleg feltenni azt a kérdést, hogy valóban beszélhetünk-e még kisebbségi irodalomról. Ennek a társadalmi szerződésnek ugyanis van nyelve, van beszédmódja, diskurzusa, ez a beszédmód, az a kisebbségi beszédmód, amelyen a kisebbségi irodalmak, és kultúrák beszélnek. Ez természetesen magyar beszédmód, mert a magyar kultúra kereteiben artikulálódik és magyar a hagyományvilága, de ezzel együtt ennek a, minthogy nincs rá most jobb szó, hívjuk egyszerűen kisebbségi beszédmódnak van néhány szem előtt tartandó meghatározó mozzanata, többek között az, hogy természete szerint komparatív. Egészen egyszerűen azért, mert minden kisebbségi kultúra kultúraközi kultúra. Minden kisebbségi irodalom irodalom közi irodalom. Ez egészen egyszerűen abból a reális történelmi és, mondom, nem feltétlenül hátrányos helyzetből következik, amelyben a kisebbségi kultúra létezik és él. Hogy ez mennyire így van, abból derül ki és akkor ismerhető fel igazából, ha egy-egy ilyen kisebbségi kultúra romba dől. Arról tudok most itt beszámolni, hogy amit vajdasági kisebbségi kultúrának mondottunk, és vajdasági kisebbségi irodalomnak mondottunk, az az elmúlt évtizedben igencsak megrongálódott. És az értékrendje jelentős mértékben le is rombolódott. Nem a bombák rombolták le, hanem egészen más, nem is az, ami a Tibortól kapott kérdéseink vége felé szerepel, hogy milyen köze van a kultúrának a gazdasághoz, a politikához, a politikai törekvésekhez. Kultúránkat a szomszéd kultúrákkal való kapcsolatok majdnem teljes megszakadása okozta. Már alig van kapcsolatunk a szlovén, a horvát, a macedón kultúrával. És a szerb kultúra is mintha csak mellettünk – idegenként – létezne. Akár azt is mondhatom, éppen ezért ütötte fel a fejét és erősödött meg nagyon mostanában mifelénk a provinciális. A regionális, a helyi ellenében a provinciális. Az, ami megmaradt, és ami még mindig létezik, meg fennállhat mint kisebbségi kultúra, az tényleg a határnak egy másmilyen, a szokásostól,  a politikai szóhasználattól eltérő értelmezése a kultúrában. A másik tényező pedig a kultúraköziségnek, az irodalomköziségnek, a komparatív gondolkodásnak és beszédmódnak a bevezetése irodalmi gondolkodásunkba. És ha így tekintünk rá, akkor én azt hiszem, integrálódás ide, integrálódás oda, magyar kultúraként és magyar irodalomként van és létezik kisebbségi magyar irodalom, és kisebbségi magyar kultúra. Bajai pedig az ún. idegen kultúrákkal való kapcsolatok elapadásában, ebből következően pedig önismeretének elmosódásában gyökereznek.

Szakolczay Lajos: Ahány elszakított rész van, annyi kisebbségi kultúra létezik?

Bányai János: Ez nem mennyiségi kérdés. Értem, de kisebbségi kultúra ellenkezésed ellenére is létezik. Azt kell megérteni, hogy kultúra csak teljes kultúraként létezik. Olyan kultúra nincs, hogy részkultúra. Ha azt mondom, hogy kisebbségi kultúra, akkor azt mondtam, hogy magyar kultúra. Ha azt mondom, hogy kisebbségi irodalom, ha az ideológia kalapácsai el nem némítanak, akkor azt mondom, hogy magyar irodalom. Is nélkül. Mert nincs azon kívül kisebbségi magyar irodalom, hogy magyar irodalom. De a kisebbségi irodalomnak mégiscsak van valamilyen beszédmódja, és ha erre a beszédmódra nem figyelünk oda, és nem halljuk a hangját, hanem integráljuk, akkor valami nagyon fontosról mondunk le. Ezt akartam mondani. Ebben a mennyiségnek nincs szerepe.

Szakolczay Lajos: Ismeritek Határ Győzőt? Londonban élő öreg barátunk száz könyvvel a háta mögött könnyedén él. Miért? Mert a nevénél fogva határon innen is van, meg túl is, sőt ő maga a határ. Ennek ellenére, legalábbis régi besorolásunk szerint, a határon túli magyar irodalomba tartozik. Az embert, ha ítéletet alkot valamiről, semmi nem befolyásolhatja. Innen vagy túl, lényegtelen csak a produkció minősége számít. Vagy mégsem? Hadd mondjam el tegnapi élményemet. A Magyar Állami Operaházban a kolozsvári opera Erkel Ferenc: István királyával szerepelt. Ez a mű nálunk nagyon régen kapott színpadot, ma mindössze a Bánk bán és a Hunyadi László van dalszínházunk repertoárján. És itt jön a csoda. A rossz anyagi és társadalmi körülmények között működő s a legjobb énekeseiket időnként el-elveszejtő – Budapest szívóhatása itt is érződik – kolozsváriak valamilyen indíttatásból az összes megszólaltatható Erkel-zenedrámát műsoron tartják. Rossz körülmények között, jobb-rosszabb szereplőkkel. Tegnap a főszereplő ráadásul rekedten énekelte végig az előadást, önmagával is hősies küzdelmet víva. A taps, pontosabban az ováció mégsem maradt el. A nem tökéletes előadás ellenére a közönség úgy vélte, hogy ilyen körülmények között a helytállás is becsülendő. Mindenek mellett az, hogy van ez a produkció. Miért mondtam el mindezt? Hogy figyelmeztessek 10-20-30 évvel ezelőtti küszködésünkre is: miként, hogyan – a körülményeket figyelmen kívül hagyva? – közelítsük meg az országhatáron kívül született műveket. A kisebbségi alkotók mindig azt igényelték, hogy őket is a legmagasabb mércével mérjük, hiszen a Kolozsvárt, Kassán, Újvidéken, Ungváron stb. élő költő verse ér annyit, mint a budapesti, szegedi, pécsi lírikusé.
   Több mint harminc évvel ezelőtt volt az írószövetségben egy konferencia, melynek fókuszában a határon túli magyar irodalom kettős kötődése állt. (Látjátok, megint belebotlottam a határon túli magyar irodalom elnevezésbe, hiszen elszakított területeket nem lehet mondani. A tanácskozáson tehát nem a jelenlegi Magyarország határain belüli irodalomról volt szó.) Mit jelent a kettős kötődés? A Kolozsvárt, Marosvásárhelyen, Kassán és Ungváron élő magyar író – mert magyar! – elsősorban a magyar nyelvhez, a magyar irodalomhoz kötődik, viszont akarva-akaratlanul belejátszik életművébe a román, szlovák és ukrán valóság is. (Leszámítva azokat a műveket, amelyek a mitológia stb. a témája, jóllehet itt is vannak kivételek. Sütő András Káin és Ábelja egy bizonyos síkon nemzetiségi drámaként is fölfogható.) A nagyon jó műveken – a műfaj nem oszt, nem szoroz – ki lehet mutatni, hogy nem Budapesten, nem a Váci utcában születettek. Éppen ebben a különlegességben van az értékük.
   Hogy létrejött a határon túli magyar irodalom mint fogalom, abban sok minden egyéb mellett a politika is közrejátszott. Az utolsó tíz évet kivéve még azt a szót sem lehetett leírni, hogy Trianon. Tehát egyszerűen ez ismeretlen fogalom volt. Az olvasónak valahogyan mégis tudtára kellett adni, hogy a határon túli magyar művészek-írók jobbára azokon a területeken (elszakított országrészeken) élnek és dolgoznak, amelyek nyolc évtizede még Magyarországhoz tartoztak. Jobb szó híján így született meg a határon túli magyar irodalom kategóriája. És ezt is megkavarta egy érdekesség. A nyugati magyar irodalom mint – határaiban! – megfoghatatlan valóság, hiszen Bécstől Torontóig és Münchentől Washingtonig, sőt az ausztráliai Subiacióig húzódik felségterülete. A határon túli magyar irodalomba, amely gyűjtőfogalom lett, a nyugati magyar irodalom is beletartozik. Egy nagyobb összefüggésen belül valahogy ezekkel az irodalomtörténeti „karókkal” lehetett jelezni az egyetemes magyar irodalom végvárait. Azt hiszem – Bányai János nevetni fog ezen – Kvazimodó Braun István nem túl jelentős költő, nemcsak Pilinszkyhez mérve nem az, hanem Gál Lászlóhoz vagy hatvanéves Tolnai Ottóhoz viszonyítva sem. Tehát a romániai, csehszlovákiai, jugoszláviai stb. irodalom értékrendszere jól működött, ezeket a vizsgálódásokat pontosan elvégezte (igaz, néha a politika közbeszólt, ha díjakat vagy kitüntetéseket kellett osztani). Kántor Lajos–Láng Gusztáv Romániai magyar irodalom 1945-1970 című összefoglalója több kiadást is megért, Bori Imre ugyancsak megírta a Jugoszláviai magyar irodalom történetét s Görömbei András – aki sajnos most nincs itt – egy alapozó munkában számba vette a csehszlovákiai magyar irodalom íróit s műveit. Tehát mindenik részt nézve megtekintődött az az alap, amihez a magyarországi olvasó és a szakma bátran fordulhatott. Pár nappal ezelőtt megint elolvastam Kulcsár Szabó Ernő A magyar irodalom története 1945-1991 című könyvét. Újból elájultam, hogy az irodalomtörténész mi mindent nem tud a határon túli magyar irodalomról. Ha csak egy kicsit jobban odafigyelt volna a már kikristályosodott értékekre – bocsánat, hogy így mondom, ha komolyabban vette volna feladatát –, talán más súllyal (nem véletlenszerűen!) szerepelt volna összefoglalójában az egyetemes magyar irodalomban még mindig fehér hollóként jellemezhető határon túli magyar literatúra.

Bertha Zoltán: Természetesen szívesen csatlakozom én is ahhoz, hogy egységes magyar irodalom van, egynyelvű magyar irodalom, a nyelvközösségi egység mindennél fontosabb és mindennél jelentősebb kohéziós erő, hiszen nyelvében él a nemzet, szoktuk mondani ezt az emblematikus szentenciát, és hangoztatjuk is: hogy tehát a Kárpát-medencei magyarság összessége, a Kárpát-medencei összmagyarság és hozzá számítva a világban szétszóródott, diaszpórában élő magyarság összessége jelenti – pontosabban alkotja, hordozza – az egyetemes magyar irodalmat. Az egyetemes magyar irodalom egy nyelvközösségében integrált szerves kulturális képződmény. Azonban már itt is meg lehet állnunk és elgondolkodnunk azon, hogy az „egy nyelv egy nemzet” azonosítás, ekvivalencia felállítható-e. Van több nemzet egy nyelven, vagy több nyelven egy nemzet, vagy nem is tudom, hogyan definiálhatjuk ezeket az elvi és valóságos lehetőségeket, tényeket; angol nyelven is a világban többen írnak. Van angol irodalom, van amerikai irodalom angol nyelven. És talán lehetséges több nyelv is egy nemzeten belül. Ez megint kérdéses. Etnikai és történelmi vonatkozásokat érintő ténykérdés például a csángók sajnálatosan katasztrofális és szomorúan rohamos nyelvvesztése, illetve ennek megítélése: a magyarság egy töredéke folyamatosan veszíti el az anyanyelvét. Nyelv nélkül a csángóság marad-e a magyar nemzetnek része? A fájdalmas nyelvi leépülés-letöredezés egyúttal okvetlenül a nemzeti megmaradást is fenyegető veszedelem? Lehetséges, sőt valószínű. – Mindenesetre a nemzet és a nyelv között feltételezett ekvivalencia is már valami nagyon elgondolkoztató létprobléma, akárhogy forgatjuk.
   Egy másik mozzanat. A posztmodernitásban felértékelődött a nyelviség szerepe. A nyelvnek és az egzisztenciának az azonosítása. Minden eddiginél hangsúlyosabb szerepet kapott a nyelviségben való lét, illetve a létezésben való nyelviség, a létezés egzisztenciális kifejezhetősége pusztán a nyelv határain belül. A nyelv határainak az egybeesése a létezés határaival. Hogyha nyelvnek és létezésnek ez a különös összefonódása egyre hangsúlyosabbá, nyomatékosabbá válik, akkor az magával hozza azt is, hogy a létezésben lévő különböző sajátosságok is nyelvi beszédmódban, értelmezésformában, diskurzusban nyilatkoznak meg; így a nyelvben való létezés a létezésben való nyelvre is reflektálni tud, és fordítva. Vagyis megnyilvánulnak a létezésnek a különféle olyan sajátosságai is, mint hagyomány, például egy közösségi hagyomány, egy tradicionális népi kultúra, nemzeti kultúra, vagy maga a történelem, a megélt történelmiség, az emberi élményvilág. Így hát a kisebbségiség élményvilága is olyan része a létezésnek, amely ha a nyelvvel azonosul, akkor a nyelvnek is része lesz, hiszen a posztmodernitásban és a mai irodalomértésben lejátszódó hermeneutikai fordulat, az értelmezésmódok hangsúlyozódása éppenséggel azt jelenti, hogy a különféle értelmezésformákba belekerülnek azok a sajátosságok, amelyek a létezésben megélt sajátos élményvilágból táplálkoznak. Következésképpen a jelentésbe, a műveknek a jelentésvilágába is bekerül a kisebbségi sorsnak (az egy másik, többségi nemzet államhatalmához képest alárendelt kisebbségiségnek) az élményvilága, egy regionális tájegység vagy egy regionális irodalmiság történelmi, tradicionális értékvalósága vagy értékrendje. Tehát nemcsak a művet generáló, a művet létrehozó tapasztalati, empirikus élményvilágban, és nem is csak a nyelviség általános-egyetemes élményvilágában, hanem azután a létrejött mű által kibontakozó értelem- és jelentésvilágban is integrálódnak és megmutatkoznak azok az árnyalatok, amelyek egy sajátos kisközösségi vagy regionális autonóm kultúrát mozgatnak, működtetnek – vagy egyszerűen csak kiiktathatatlanul hozzátartoznak ahhoz. Például Bodor Ádám Sinistra körzet című kitűnő regényéről is kiderült, hogy vannak olyan jelentésrétegei, amelyeket leginkább a romániai diktatúrát megélt értelmezői közösségek tudtak felfedni. Tehát a különböző jelentésrétegeknek a felfejtéséhez hozzájárulhatott például egy olyan tanulmány, amely a magyarországi recepciót kiigazította, kitágította és bizonyos szövegmotívumoknak a diktatúrához kapcsolható, kimutathatóan konkrét valóságtartalmaira irányította a figyelmet.
   A nemzeti, a Kárpát-medencei vagy akár az európai integráció és egységesülés nyilvánvalóan természetes folyamat. A politikai határ talán a legkevésbé fontos tényező lehet majdan és remény szerint, mert hiszen sokkal inkább lényeghordozó a régiók, a regionális kulturális közösségek, a kisközösségi autonómiák emberi (egyéni és kollektív) lét- és jogigénye (a sokat emlegetett „sajátosság méltósága”) és maga a nyelvi egységben megnyilvánuló össznemzeti integráció. Közbül van a politikai határ, amely talán a legjelentéktelenebb (a legkevésbé „szubsztanciális”) tényező lehetne, hogy ha ez nem jelentene olyan élményrealitást, amellyel sokaknak és keserűen kellett és kell számot vetni. Ezért ezeket a határokat nemcsak szellemi és nyelvi, hanem mindenféle tekintetben, valóban és mindenképpen átjárhatóvá kell tenni.
   Csak a határon túli fiatal magyar irodalom összekapcsolódására is lehet kiváló példákat mondani a kilencvenes évekből. A Kapun kívül című antológia felvidéki, kárpátaljai, erdélyi írókat tartalmaz ’93-ból. A Kisvárosi krémtörténetek (1995) szintén, azután a Magyar szárnyvonalak (1999) című prózagyűjtemény is, vagy az éppen most Csíkszeredában (a Pallas-Akadémia Könyvkiadónál) megjelent kötet, amely a székelyudvarhelyi Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány kisregény-pályázatára beküldött pályaművek közül a díjnyertes alkotásokat adja közre. Az egyik díjnyertes a kárpátaljai Penckófer János, Hamuther című remek kisregényével. És folytathatjuk a szemlézést a legfiatalabb nemzedékben: az erdélyi Előretolt Helyőrség például most a felvidéki Szőrös Kő című – szintén a legifjabb írókat tömörítő – folyóirat bemutatkozását hozza.
   Tehát ezek az összekapcsolódások természetszerűek. Viszont a sajátosságok és a különbségek is, és a már említett élményvonatkozások. Ha mondjuk egy néhány tízezres lélekszámú galego kisebbség a saját identitását a saját kulturális hagyományaiból, történelméből, élményeiből vezeti le Galíciában, az Ibér-félsziget, Portugália észak-nyugati részén, egy kis területen, és íróik bemutatkoznak a Parnasszus folyóirat mostani, 2000-es téli számában, tehát ha egy ilyen maroknyi közösség is erőteljesen munkálkodik, fáradozik saját önazonosságának a megőrzésén és építésén, akkor nyilvánvaló lehet, hogy a magyar irodalmon belül a régiók és a bizonyos regionális sajátosságokkal rendelkező irodalmi és értelmezői közösségek is öntudattal, önérzetesen működtethetik és érvényesíthetik a saját maguk identitását.
   Elhangzott nemrégiben egy olyan metaforikusan értendő mondat is az irodalomkritikában, miszerint nincs olyan, hogy szlovákiai magyar csirkepaprikás, ennek analógiájára tehát például szlovákiai magyar regény sincsen. Elgondolkodtató, hiszen valóban magyar regény a Szlovákiában született magyar regény, megkülönböztetési kényszer nélkül is, viszont elképzelhető még, ha nem is a csirkepaprikásnak, de valami más ételnek a tájjellegű változata is; hiszen más szempontból úgy általában bor sincs, magyar bor sincs, mert van tokaji bor, meg van egri, mecseki stb. – tehát kétségtelenül vannak táji, regionális elkülönböződések.
   Így viszont az is problematikus, ha azt állítjuk, illetve kérdezzük: van-e egyáltalán magyar regény? Lehet, hogy elvontan magyar regényirodalom sincs, csak művek vannak, egyedi művek. Tehát beleeshetünk vagy a túlzott szűkítés, vagy a túlzott általánosítás hibájába. Olyan végső bölcseleti problematikához jutunk, amely kérdésessé teszi, hogy általánosságban van-e például ember, nem csak XY, az egyedi, individuális szubjektum létezik-e, azaz ebben az értelemben emberiség sincsen, hanem csupán emberek vagy embercsoportok vannak. Rendkívül bonyolult kérdéskör ez.
   Még csak annyit, hogy például Szilágyi István Kolozsvárott egy történelmi regényt ír, amely olyan területen játszódik, ahol, bevallása szerint, nem is járt életében: Mohács környékén. Szőcs Géza ’56-os dramolettje most jelent meg a Kortársban – és tovább sorolhatjuk ezeket a rész-egész viszonylatokat bonyolító példákat.
   A fogalomtisztázásban természetesen alapul vehetjük, de akkor vegyük alapul a középkori skolasztikus vitákat, hogy az egyetemes általános fogalmaknak van-e önálló létük vagy nincsen (lásd az univerzália-vita), hogy a dolgot megelőzi-e a fogalom, vagy a dolog után következik a fogalom. Mindezzel ilyen értelemben is a probléma bonyolultságát szerettem volna jelezni, érzékeltetni.

Elek Tibor: Köszönjük, sikerült, azt hiszem. Szívem szerint én is elmondanám a véleményemet, de inkább visszafogom magam, én itt csak egy vitavezető vagyok. Esetleg idéznék Görömbei András egyik írásából (amivel jórészt magam is egyet értek), mivel ő sajnos nem tudott eljönni beszélgetésünkre. Tavaly jelent meg a Napjaink nemzetiségi irodalmai című vaskos tanulmánygyűjtemény, aminek az előszavában ezekkel a kérdésekkel elég sokat foglalkozik ő is, és továbbra is kitart amellett, hogy ugyan az irodalom nyelvi jellege a döntő, de a történelem, a hagyományok, a nyelv egybetartozása lehetővé és szükségessé teszi a további tagolást. És a tagolás, szerinte, nem bontja meg az egységet, csak tartalmasabbá teszi. És a külön sors, külön változatokat jelent. Ezt, gondolom, Németh László nyomán is írja. Tehát azt állítja, hogy amikor a részeket vesszük számba, mindig az egészet akarjuk világosabban, sokoldalúbban, összetettebben látni.
   Többen utaltatok rá, Szakolczay Lajos is, Bertha Zoltán is, hogy voltak önálló irodalomtörténetek is, ezeknek a létjogosultságát egyre többen kétségbevonják, például Szegedy-Maszák Mihály is, azzal, hogy nincs értelme ezeknek az irodalmaknak a külön történetével foglalkozni. Ennek ellenére az előbb mutatta Bányai János, hogy nemrég jelent meg Gerold Lászlónak a Jugoszláviai magyar irodalmi lexikon című kötete. Tehát jugoszláviai magyar irodalom nincsen, de lexikona, úgy látszik, van, frissen, ráadásul. Úgyhogy én elnézéseteket kérem, amiért nem folytatjuk ezt a terminológiai vitát, gyanítottam, hogy nem fogunk igazán dűlőre jutni, de talán ezzel is előrébb jutottunk.
   Szeretném, ha egy kicsit továbblépnénk, és ahhoz kapcsolódnék, amit Bányai János mondott. Egyrészt János rosszallja az integráció kifejezést. Én is rosszallom, kezdettől nem szeretem ezt a szót, nem is igazán értem, de általában ezt használja mindenki. Én valami olyasmit értek rajta, és itt Szakolczay Lajoshoz is kapcsolódok, hogy helyére került-e már a határon túli magyar irodalom az összmagyar irodalmon belül? Mondok egy példát. Decemberben jelent meg az Alföld című folyóirat egy nagyon fontos száma, ami a fiatal magyar irodalomról szól, itt mutattuk be a palotában ráadásul. Ebben a számban egyetlen egy határon túl született írás van, és a tanulmányírók sem foglalkoznak a Magyarország határain kívül élő alkotókkal.
   Ezért emlékeztetnék én is arra a bizonyos ’68-as írószövetségi állásfoglalásra, amire Szakolczay Lajos is utalt, amely először mondta ki azt, hogy a határainkon túl élők irodalma is a magyar irodalom része. Korábban a diktatúra első évtizedeiben nemhogy irodalomról, de a határon túli magyarokról sem lehetett beszélni, mintha nem is léteztek volna. Ezt ti jobban tudjátok nálam is. Viszont a hetvenes-nyolcvanas években elég sokat tettek a hazai irodalomtörténészek, kritikusok, például éppen Görömbei András, Szakolczay Lajos, Bertha Zoltán – jobb szó híján most megint az kell mondanom –, az integráció érdekében, annak érdekében, hogy a helyére kerüljön, hogy együtt legyen a határon túli, meg a magyarországi magyar irodalom.
   Az a kérdés, hogy véleményetek szerint, az elmúlt 10 évben, a rendszerváltozás után, jutottunk-e előbbre ezen a téren? Mennyire elfogadott ma már a magyar irodalom területi sokféleségét együttlátó szemlélet? Mennyire elfogadott, elismert irodalmi körökbe, de akár szélesebb, az irodalom iránt érdeklődő közvélemény körében? Tehát jutottunk-e előrébb a hetvenes-nyolcvanas évekhez képest, és ha igen, akkor ez miben nyilvánul meg szerintetek, és ha nem, akkor miért nem?

Kántor Lajos: Azt hiszem, hogy igen is meg nem is. Arra, hogy az elmúlt 20-30 évben mennyire történt előrelépés, azon belül az utóbbi tízben, erre nagyon nehéz választ adni, mert, mondjuk, a hivatalosság szintjén történt előrelépés. Mert ez az egység, ez az egyetemesség kinyilatkoztatik, nemcsak politikai szinten, hanem különböző kulturális fórumokon is. A magyar kultúrának, a magyar irodalomnak az egysége. És ha azt nézzük, hogy a folyóiratokban is természetes most már nemcsak az innen oda, hanem onnan ide is közlekedés, tehát az is természetessé kezd válni, hogy egy erdélyi folyóiratba, vagy felvidéki folyóiratba írjanak magyarországiak. Korábban tiltás volt, ami ezt megakadályozta. De ettől függetlenül nem hiszem, hogy ez a kérdés igazából megoldódott volna, és különösen nem a közvélemény szintjén.
   Nem akarok visszatérni, de ezt a határon túlit azért érzem veszélyesnek, mert a közvéleménybe, különösen a magyarországi közvéleménybe, már amennyire egyáltalán foglalkozik magyar irodalommal, mélyen beleivódott ez a szemlélet. És hogy ha integrációról vagy normális beépülésről beszélünk, vagy azt szeretnénk megvalósultnak tudni, akkor ezt igazán nem lehet elmondani. Éppen amit az előbb említettél a fiatal írók esetében – és ez a legszomorúbb példa tulajdonképp, nem is az odafigyelés, nem az egyfajta protekcionizmus, hanem a természetes értékek összemérése nem úgy működik. Tehát az továbbra is megvan, hogy vannak barátságok, csoportok az irodalmon belül, és azok egymást esetleg viszik előre, szerintem joggal, például Kovács András Ferenc jelen van az egész magyar irodalmi köztudatban. Mások esetében ez még nyilvánvalóbb, ha egyáltalán bekerültek, hogy bizonyos csoport viszi előre, mert a sajátjának tudja, hogy ahhoz csatlakozott és akkor bekerül. De nagyon sokan nem. És ha visszamenőleg nézzük, nagyon jellemző az, hogy addig, amíg például Bodor Ádám Kolozsvárott élt, szinte a kutya nem vett tudomást róla, holott szinte ugyanazokat írta, ugyanabból az élményvilágból, mondhatnám, hogy ugyanazon a szinten, nincs lényeges különbség A tanú című első kötete, a Forrás-kötete és a későbbiek között, el egészen a Sinistráig. Mi mondhattuk, hogy milyen zseniális ez a fickó, és meg is jelent mondjuk egy magyarországi vidéki folyóiratban, de egészen addig, amíg nem került ide át, és nem épült be a budapesti irodalmi életbe (ez is egy nagyon lényeges szerencsétlensége a magyar irodalomnak, ez a Budapest központúság, már-már kizárólagosság), addig nem vettek róla tudomást.
   Most már hála istennek a díjak szintjén is változás van, igaz 20 év késéssel, de holnap, vagy holnapután a Kossuth-díjat megkapja Szilágyi István is, holott, ha ő itt élt volna, akkor már rég megkaphatta volna. Ugyanígy Fodor Sándor, aki Csukás Istvánnal, vagy Lázár Ervinnel azonos szinten írja a gyermekirodalmat, most megkapja a József Attila-díjat, több mint hetvenévesen, hát ezzel kb. 30-40 évet késett, a Csipike első kiadásai ugyanis nagyon régen voltak, szerencse, hogy Fodor a 70 évet megérte, és így meg fogja kapni ezt a díjat. Talán lassanként bele is kerül a magyar gyermekirodalom nagy egyetemébe a Csipike. Kányádi, talán annak köszönhetően, hogy annyit járja Magyarországot, meg minden élő és holt magyar vidéket, már belekerült a köztudatba, tehát tudnak róla, hogy van egy ilyen költő és nemcsak úgy, mint határon túli költőt tartják számon. De én azt hiszem, hogy a közvéleményben lényeges változás nem történt. Hivatalosan megtörtént a kinyilatkoztatás, de úgy látszik ez egy nagyon-nagyon hosszú folyamat. Remélhetőleg valamit javult a helyzet.

Elek Tibor: Még egy adalék az előbbi kérdésem alátámasztásául. Bertha Zoltán említette, a „szlovákiai magyar csirkepaprikás” kifejezést. Eredetileg ez Grendel Lajostól származik, ő mondta egy interjúban, éppen nekem, ha jól emlékszem. S ő az, aki minden alkalmat megragad Magyarországon, hogy elpanaszolja, idézőjelben – legutóbb a debreceni irodalmi napokon –, hogy a szlovákiai magyar írókat nem ismerik Magyarországon. Megjelennek a köteteik, és nem beszélnek róluk nálunk, nem születnek recenziók, és sorolja a példákat. Te hogy látod ezt, Árpád?

Tőzsér Árpád: Úgy látom, hogy Grendel Lajos joggal panaszkodik.
   Az irodalomkritika nálunk, Pesten is, Pozsonyban is, többszörösen is hatalmi kérdés. Egyrészt valóban az van, ami a médiumban van, azaz aminek kritikai recepciója van, ismerjük ugye a közhelyet, de másrészt hiába van valaminek magas szintű és szakmailag kitűnően megalapozott kritikai recepciója Pozsonyban vagy Kolozsvárott, ha azt nem X vagy Y pesti, pécsi, debreceni stb. ún. kánonképző kritikus írta. Valahogy úgy, ahogy az előbb Kántor Lajos megfogalmazta.
   Az írók nagyjából a határoktól függetlenül is tudják egymásról, hogy ki mit ér, de az egyenlő kritikus urak között vastagon vannak „egyenlőbbek”, s ezek csak ritkán írnak ún. határon túli szerzőkről, azaz nem szentesítik az irodalom önértékelését.
   De azért azon is el kellene gondolkodnunk, hogy nincs-e hiba a határon túli kritikai recepció krétája körül is. Bodor Ádámról már többször is volt itt szó. Valóban volt neki Erdélyben, az áttelepülése előtt, adekvát kritikája? S ha volt is, érvényes nyelven született vajon? Úgy látom, bár lehet, nem jól látom, hogy Bodor Ádám Magyarországon nem azon a kritikai nyelven teremtődött meg, amelyen Erdélyben megszületett és élt.

Kántor Lajos: Ismerted a K. Jakab Antal tanulmányát?

Szakolczay Lajos: Aki a legragyogóbb, a legélesebb eszű, ma már hatvan felé járó romániai magyar kritikus. K. Jakab Antal A névmás éjszakája című tanulmányában (Bodor első kötetében, A tanúban, az írás még csak Előszó címmel szerepelt) több mint három évtizeddel ezelőtt már fölhívta a figyelmet az író novellisztikájának az értékeire. Igaza van Kántor Lajosnak, ehhez a magyarországi kritika úgyszólván semmi lényegeset nem tett hozzá. Hogy ezek a kiváló művek csak az író áttelepedése után nőttek meg a magyarországi kritika szemében, ahhoz aluszékonyságunk is hozzátartozik. És Székely János miért annyira ismeretlen mindmáig? Megdöbbenhetsz Árpád, Kulcsár Szabó említett könyvében nemhogy értékelés volna róla, de még a neve sem szerepel. Ha Kulcsár Szabó ugyanúgy végigkövette volna egy-egy nagy egyéniség pályáját, mint ahogyan – sokszor botladozva – egynéhányan tettük, kerekebbre sikeredett volna – értékközpontú? – összefoglalója. 1972-ben már minden igazi olvasó tudta, hogy a Caligula helytartója, ez a ragyogó dráma megjelent az Igaz Szóban, Romániában nem kis szenzációt keltve. A hetvenes évek közepén dramaturgként egy színházban dolgoztam, s döbbenten tapasztaltam, hogy kollégáim nagy része mégcsak nem is hallott Székely művéről. A közöny falát az 1978-as Harag György-féle színrevitel (Gyulai Várszínház) szerencsére áttörte, s az író itthon is kezdett lassan ismertté válni. De nem annyira, hogy például – akárcsak hivatkozási alapként – neve bekerült volna Kulcsár Szabó említett irodalomtörténetébe. Jómagam nagyon szeretem a Domahidy Andrást, az Ausztráliában élő kitűnő prózaírót – valamelyik könyvemben jó másfél évtizede portrét is rajzoltam róla –, akinek Kulcsár Szabó egy kis fejezetet szentelt. De azért bocsánat, Székely János prózája – most maradjunk csak ennél a műfajnál – annyival gyöngébb a Domahidyénél, hogy még említést sem érdemel? Ezek a nagy problémák. És aluszékonyság ide vagy oda, ezen mindannyian el kell gondolkodnunk.

Tőzsér Árpád: K. Jakab Antal emlékezetes könyve, az 1972-es A névmás éjszakája nekem is megvan. S nem antikváriumban vettem, azaz nem most, hanem akkor, amikor friss volt. A bejegyzéseim, széljegyzeteim, aláhúzásaim is egykorúak benne. K. Jakab Antal egészen eredeti gondolkodó, kitűnő kritikus.
   Csakhogy egy példa, azt hiszem, ebben az esetben sem példa. Talán egy egész kritikai iskolának kellett volna a K. Jakabéhoz fogható fantasztikus műveltséggel és korszerű érveléssel elmondani, hogy Bodor Ádám milyen „zseniális fickó”. Valahogy úgy, ahogy a jugoszláviai Új Symposion kritikus-gárdája tette a lap szerzőivel. S ha már a Symposionnál tartunk: azt hiszem, az is megérne egy misét, megvizsgálni, mennyi a része a jugoszláviai magyar szerzők magyarországi hangsúlyos jelenlétében éppen az egykori jugoszláviai magyar kritikusoknak. Akik azért „egykoriak”, mert közben többnyire maguk is áttelepedtek az „anyaországba”, s most az újvidékiek „ötödik hadoszlopaként” működnek rádióban, lapoknál, tanszékeken. Mint például Thomka Beáta vagy Balázs Attila. Ezzel a minősítéssel persze egyáltalán nem akarom őket bántani. Isten ments!, hisz ők csinálják jól, s nem mi, akik – à la Grendel – otthon sopánkodunk, hogy Magyarországon nem ismernek bennünket.
   De hát a jugó-magyarok jól csinálták már a hatvanas években is! És sokan voltak, nem egyedül, mint Erdélyben K. Jakab Antal. Például az itt jelen lévő Bányai János, vagy Utasi Csaba, Utasi Mária, később a már említett Thomka Beáta, Danyi Magdolna és mások. Bányai már akkor kitűnő, ma is érvényes tanulmányokat írt Nemes Nagy Ágnesről, Pilinszky Jánosról, Weöres Sándorról, amikor Magyarországon még inkább csak hallgattak róluk, mikor Weöres neve Budapesten egyenesen szitokszó volt. Ilyen körülmények között a jugoszláviai magyar irodalom a hazai recepciójával együtt lehetett részévé a magyar irodalmi kánonnak, pontosabban sajátos, autonóm részévé az egyetemes magyar irodalomnak.
   Apropó, kánon! Azt hiszem, a határon túli magyar irodalmakkal kapcsolatban nem integrációról kellene beszélnünk, hanem kanonizációról. Persze, amíg a kanonizáció a mai elképzelések szerint, s főleg a mai hatalmi feltételek mellett folyik, addig Grendel Lajos nemigen reménykedhet, hogy a pozsonyi neveltjei bekerülnek a kanonizált bolyba. Ahhoz, hogy bekerüljenek, egyrészt közelebb kellene húzódniuk a budapesti tüzekhez, s másrészt a kánon természetén is változtatni kellene.
   Bányai Jánostól hallottam egyszer, talán a debreceni Irodalmi Napok valamelyikén, a többrendszerű irodalmi gondolkodás kifejezést. A lényege: maga az irodalom is több rendszerben, több stílusiskolában létezik egyidejűleg, s ezt befogni csak a többrendszerű gondolkodás tudná. Szerintem ez egy ragyogó eszme. Én azonban úgy fogalmaznám át, hogy meg kellene tanulnunk több kánonban szimultán gondolkodni.
   Ebben a pillanatban, a magyar irodalomban csak egyetlen kánon létezik, körülbelül az a kánon, amit Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténete képvisel. Ha a többrendszerű, többkánonú irodalmi gondolkodást meg tudnánk teremteni, akkor azt hiszem, sokkal kevesebb lenne a probléma a határon túli magyar irodalmakkal is, s magával a kifejezéssel is.
   S ha már ilyen szépen sikerült visszakanyarodnom, a lényeghez, a határon túliság fogalmához, akkor hadd tegyem föl a mostani diskurzusunk lényegi kérdését: ha szlovákiai, erdélyi, jugoszláviai stb. magyar irodalom mint olyan nincs, de „határon túliság” van, akkor mi ennek a „határon túliságnak” az irodalmi tartalma, van-e nekije ilyene?, kérdezné mondjuk Kukorelly a maga sajátos nyelvén. Szerintem jelenleg nincs neki ilyene, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy elvben sem lehetséges.
   Ha jönne egy istenáldotta nagy írói-nyelvi tehetség, aki mítosszá, nyelvi jellé tudná emelni azt az emberi-történelmi kon- és divergenciát, amit számunkra a nemzetek újkori kialakulása s legújabb-kori drámai széthullása jelent, akkor abban a mítoszban vagy jelben a magyar „határon túliság” élménye is nagyszerűen működhetne. S még csak az irodalom nyelvi meghatározottságának az elve sem sérülne meg!
   Mire gondolok konkrétan?
   Pédául arra, hogy a szlovákiai magyar nyelvészek egy bizonyos köre kidolgozta a határon túli magyar ún. diglosszia elméletet, amely nem a magyar-szlovák vagy magyar-román, magyar-szerb stb. kétnyelvűséget célozza, hanem a belső szlovákiai magyar, romániai magyar stb. nyelvhasználat sajátos kettős jellegét. Konkrétan azt, hogy a szlovákiai magyarok, romániai magyarok stb. többé-kevésbé beszélik a magyar irodalmi vagy köznyelvet is, de otthon, a szlovákiai, romániai kisebb közösségekben egy saját és sajátos kevert nyelven érintkeznek egymással, s ezt a sajátos nyelvet – s ez a lényeg – nem helytelenítenünk, hanem tanulmányoznunk kell.
   Na már most: szerintem ha ebből a diglossziából sikerülne, valahogy úgy, ahogy a magyarországi szlovák-magyar Závada Pálnak az ő „diglossziájából” sikerült, irodalmat csinálnunk, akkor ez lehetne annak a bizonyos „határon túliságnak” az irodalmi tartalma. Lényegében az a gyengébb nyelvi kötődés működne itt s lépne föl irodalomújító tényezőként, amelyről Borges a zsidókkal s a latin-amerikai spanyol nyelvű írókkal kapcsolatosan beszél valahol, mondván, hogy ezeket, mármint a zsidó és latin-amerikai írókat, a lazább kapcsolódásuk az egyetlen nyelvhez és kultúrához egyenesen determinálja az újításra.
   Így „újította meg” a magyar próza nyelvét a hatvanas évek végén például az újvidéki Végel László! Emlékszem, az Egy makró emlékiratai című regényének a nyelvéről Weöres Sándor akkor azt írta, hogy zseniálisan döglött nyelv. Ma azt mondanánk róla, hogy alulretorizált vagy lefelé stilizált beszédmód. Mikor ugyanis évtizedekkel később Kukorellyék, Parti Nagyék fölfedezték ezt a nyelvet, ez lett a jelenség irodalomtudományos neve.
   Kérdés, hogy mennyire tudatosan „alulretorizált” Végel? Én nem nagyon hiszek a tudatosságában. Az akkori jugoszláviai magyar irodalomnak ugyanis nemcsak a szépprózája volt „alulretorizált”, hanem a publicisztikája is. Egyszóval akkor úgy éreztem, hogy ott általános volt a gyengébb nyelvi kötődés, mintha a nyelvérzéke még a legjobb jugoszláviai magyar íróknak is megingott volna.
    S erre mit ad isten!: a jugoszláviai magyar írók „döglött nyelvéből” húsz év múlva Budapesten iskola lett.

Elek Tibor: Köszönjük. Én elhallgatnálak akár egész este, kedves Árpád, de tovább kell adnom a szót, és ha még emlékszel, János, az eredeti kérdésre, kérlek, arra válaszolj, tehát hogy a határon túlról érkező jelek befogadásában és értelmezésében jutottunk-e előrébb?

Bányai János: Válaszolni fogok persze, de előbb egy-két megjegyzés ahhoz, ami itt elhangzott, ezek lábjegyzetek. Kvazimodó Braun István nem költő. Kvazimodó Braun István tiszteletre méltó törvényszéki bíró és drámaíró dilettáns, de az 50-es évek elején mutatták be A Magdics-ügy című darabját a Szabadkai Népszínházban. Az az előadás forradalmasította a vajdasági magyar színjátszást. Ferenci Ibi kombinéban jelent meg, és ágyjelenet is volt A Magdics-ügyben. Ezen teljesen felháborodott, és kikelt magából az egész vajdasági magyar kultúra, olyan mértékben kikelt magából, hogy a következő évadban erre a jelenetre építette azt a 10 évnyi nagy korszakát a Szabadkai Népszínház, a Dévics-korszakot, amit mostanáig a színház legizgalmasabb korszakának tekintünk.
   Végel. Tudod mi történt? Nem! A Jelenkor kiadó újra kiadta az Egy makró emlékiratait, Végel pedig újra írta. Majdnem teljesen tönkretette. A Jelenkor számára írta át. Kihagyta belőle azokat a nyelvi jeleket, amikről itt beszéltünk, és meghatározók, mert megkülönböztető nyelvi jelek voltak, ezekről beszélt Weöres Sándor nevezetes levelében. Ez a levél különben a vajdasági magyar irodalom kultikus dokumentuma. De éppen ezen deviáns nyelvi jelek miatt, erről sem kell megfeledkezni, Végel nyelvét mostanáig szankcionálják, akik nem értették meg, hogy a deviancia nyelve teremtette meg a makró világát, nem a makró a deviáns nyelvet. Nem Végel beszél rosszul magyarul, hanem a makró világát teremti meg a regényt formáló nyelv. Nem árt ha felidézzük a Kormányeltörésben versteremtő beszédmódját.
   Na, most a következő lábjegyzet. Nem véletlenül vettem elő Gerold László irodalmi lexikonát. Előtte, két évvel korábban jelent meg, igen nagy terjedelemben Bori Imrének a Jugoszláviai magyar irodalom története című könyve, és most néhány nappal ezelőtt a Jugoszláviai magyar irodalom lexikon (1918-2000). Ezzel befejeződött valami. Befejeződött egy történet. Egy sikertörténetnek ugyan nem mondható, de el sem hanyagolható történetnek a végén vagyunk. Annak a történetnek a végén, amely 1918-ban kezdődött, csak később derült ki, éppen Bori Imre kutatásai nyomán, hogy nem előzmények nélkül. A történet vége nem jelenti azt, hogy megszűnt, nem szűnt meg semmi, csak valami befejeződött az elmúlt tíz évben. Az elmúlt tíz évben a magyarországi rendszerváltás, Jugoszlávia széthullása, megszűnése, a szlovéniai, a horvátországi, a boszniai háborúk, a koszovói kisebbségüldözések története. Ezek a történések vetettek véget annak, aminek a történetét Bori Imre megírta és lexikonát Gerold László elkészítette. Az irodalom azonban nem szűnt meg. Átrendeződött, és az átrendeződés egy másik történet kezdete. Ez a másik történet történik most. Az írók továbbra is írnak. Jelentős írók, költők dolgoznak. Fontos könyvek jelennek meg. Gondoljunk csak Böndör Pál költészetére, most teljesedett ki ez a költészet – nagyon kevesen tudnak róla ma bárhol, a Vajdaságon kívül –, gondoljunk a néprajztudós Jung Károly újabb verseire, Pap József ki tudja hányadik ifjúkorára, gondoljunk Kontra Ferenc prózaírására, őróla még tudnak errefelé. Azon kevesek sorába tartozik, akik határon innen tanultak és hazatértek határon túlra, írónak. Azt hiszem, ebben a pillanatban végig kell gondolnunk, hogy a magyar irodalomban, az új magyar irodalom történetében a törésvonalak többé nem a határok mentén alakulnak ki. Ezért mondtam, hogy próbáljunk meg a határ szónak a másik jelentésével foglalkozni. Kíséreljük meg a határt a nyitottság metaforájának venni. Máshol alakulnak ki ezek a törésvonalak. Nyilvánvaló, hogy nemzedékek, affinitások, esztétikai, de akár politikai affinitások, választások, stílusirányok, egyáltalán az irodalmi folyamatok mentén alakulnak ki és alakulnak majd ki ezek a törésvonalak. Ez azt jelenti, hogy elképzelhető ugyan – és én azt hiszem, hogy az eddigi irodalomnak a példáján bizonyítható is –, hogy Kovács András Ferencet magyarországi széleskörű elfogadottságával együtt erdélyi magyar költőként tartjuk számon. Kovács András Ferenc a mai magyar költészetnek egy könnyen felismerhető és kánonképző vonulatához tartozik. Sikertörténete ezen vonulat, a hozzá tartozó elvárások és befogadástörténetek nyomán alakult ki. Nem tartozik ide is, meg oda is. Egyszerűsítve beszélek, a magyar posztmodern lírához tartozik, de ezáltal nem lépett ki az erdélyi magyar irodalom kulturális keretéből. Kovács András Ferenctől eltérően Böndör Pál költészete helyét a továbbra is fenntartott utómodern költői beszédmód keretében jelölhetjük ki, mondjuk Rába György, Lator László, Ferencz Győző, Várady Szabolcs mellett. Tehát ilyen értelemben beszélek törésvonalakról, meg egymással vitában álló, de egymást ki nem záró egyidejű kánonokról és kulturális keretekről. Mi következik ebből? Többek között az is, hogy az utóbbi évtizedekben a legkönyörtelenebb hatékonysággal az Agancsbozót fogalmazta meg, milyen is, meg mi valójában a kisebbségi létforma. Egyáltalán a kisebbségi léthelyzetnek keményebb, és határozottabb leírását én az Agancsbozóton kívül máshol nem olvastam. Ami többek mellett arra a kérdésre is utal, hogy van-e kisebbségi (magyar) regény. A csirkepaprikásról most ne essék szó. A Mikszáth Kálmán köpönyegéből elbújt Nálunk, New Hontban tán nem a kisebbségi léthelyzet metaforája? Azon kívül, hogy a legjobb magyar regények sorába tartozik. A Jadviga párnája szintén reprezentatív kisebbségi regény. Pedig magyar író, Magyarországon írta. Nem folytatom a sort. Más-más helyzetben, nagyon különböző regényekről tettem említést, magyar regényekről, amelyek nincsenek a kisebbségi kulturális kereteken kívül. Tényleg gondoljuk meg, menjünk ki a határba, vagy menjünk ki az átléphető határra, nézzünk körül. Most valami mást látunk. Nem azt, amit húsz vagy harminc, vagy még több évvel ezelőtt láttunk. Törésvonalakat látunk a határ nyitottságában, melyek megkülönböztetnek, de nem választanak el. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy megszűnik, hogy tovább majd nem lesz létező, az hogy vajdasági, vagy erdélyi, vagy szlovákiai magyar irodalom, mert lesz, mert továbbra is lesz szlovákiai magyarság, meg vajdasági meg erdélyi magyarság, és annak lesz kultúrája és ebben a kultúrában nyilvánvalóan jelen lesz más művekkel együtt mindaz, amit ezek a kultúrák létrehoznak és produkálnak.
   Még egy gondolat. Tudjátok, hogy az ilyen beszélgetésekkel az a baj, hogy bizonyos dolgokat összekeverünk. Összekeverjük az irodalmi értékrendet az irodalmi élettel. Az irodalmi élet másképpen működik, mint az irodalmi értékrend. Az irodalmi értékrendeknél a kánonok, az irodalmi életben nemzedékek, csoportok, nagyon sokszor klikkek működnek. A kettőt jó volna elválasztani. Mert az itt felmerült kérdésekre másként válaszolunk, ha az irodalmi életről és megint másként, ha az irodalmi értékekről, értékrendekről esik szó.

Bertha Zoltán: Én csak annyit szeretnék ehhez hozzáfűzni, hogy régió és összmagyarság, vagy régió és egyetemesség összefüggésében világos, hogy a politikai határ jelenti a legkevésbé szerves és a legkevésbé szellemi tényezőt. Ezt kerülgetjük, annak a vágynak a kifejezését, hogy ezek a határok ne jelentsenek olyanfajta szétválasztást, amely értékrendben, gondolkodásban és a művek jelentésvilágában szétszakító tényező lehet. A határon túli magyar irodalmak megítélésében és recepciójában, magyarországi vagy akár budapesti recepciójában nyilvánvaló, hogy az utóbbi időszakokban kétféle probléma vetődött fel, kétféle túlzás. Az egyik túlzás az ismerethiányból fakadó lebecsülése a határon túl élő magyar alkotóknak és műveiknek. A másik túlzás pedig egyfajta tematikai, egyszerű, szimplifikált tematikai szempont értékmérővé avatása volt. Tehát ha valami a határon túl született, olyan témát dolgozott fel, amely a kisebbségi magyarság sorsproblémáira irányította a figyelmet, esetleg jelentősebb esztétikai érték nélkül, pusztán tematikai okok miatt is és bizonyos értelmezői körökben felértékelődhetett. Kétféle túlzás, hiányosság, probléma ez, nevezzük akármiképpen. Ennek a hullámzása zajlik azonban sajnos ma is. Igazi kiegyensúlyozottságot nem látok ma sem. Említettem már pozitív, széles tájékozódási igényeket tükröző példákat a fiatal magyar irodalom köréből. Ellenben sorolhatnánk, ahogyan a hetvenes években a határon túli magyar irodalomból csupán Sütő Andrásról és még esetleg Kányádi Sándorról hallottak, s most bizonyos körök csak Kovács András Ferencet ismerik és esetleg még valakit. És a másik, a többi tíz, húsz, száz felvidéki, kárpátaljai, erdélyi, délvidéki írót, s azoknak a műveit nem ismerik. Nem az a kérdés, elvárás vagy kizárólagos szempont nyilvánvalóan, hogy csak azért kell megismerni őket, mert a határon túl élnek, és mert regionális írók vagy mert regionális értékeket képviselnek, hanem azért is, mert vannak köztük olyanok, akik ráadásul pontosan abba az egyetemes értékrendszerbe illeszkednek be, amely esetleg uralkodó ízlésirányzatot jelent ma Magyarországon, csak éppen nem tudnak róluk. Úgyhogy például Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténetével kapcsolatban is megint bonyolultabb talán a kérdés, mert itt uralkodó irodalompoétikai folyamatok, irodalompoétikai változások és tendenciák feltérképezése zajlik, és nem valamiféle hagyományos portrékra épülő irodalomtörténet írása. Tehát ez egy komoly aspektusa annak, amivel menteni lehet azt, hogy nemcsak Székely János, hanem Lászlóffy Aladár, Hervay Gizella, Bálint Tibor, Szabó Gyula és még sorolhatnánk tovább, akiknek a neve is hiányzik ebből a könyvből. Úgy gondolom, hogy először a széles körű irodalomismeretet kellene olyan mértékűvé tenni, hogy aztán a szabad és kanonikus értelmezésekhez már ne is férhessen az esetlegesség vádja.

Bányai János: Hadd mondjak még egy lábjegyzetet Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténetének védelmében. Itt megint arról van szó, hogy az irodalomtörténet nem az íróknak a története, és nem a műveknek a története. Az irodalomtörténet az irodalmi folyamatoknak a története. Kulcsár Szabó irodalmi folyamatokat mondott el és nagyon jól figyelte meg azokat az irodalmi folyamatokat, amelyek az utóbbi fél évszázadban a magyar irodalomban láthatók. A folyamatokhoz és kánonokhoz tartozó befogadástörténeteket is számba vette, illetve főként ezeket szólaltatta meg, ami sokkal fontosabb semhogy írók nevét hiányoljuk munkájából. Ami kimaradt az nem ismerethiányból fakad, hanem egészen egyszerűen azért, mert azokat a tendenciákat, folyamatokat, történeteket mondta el, amelyek az utóbbi 50 év magyar irodalmának történetét a befogadás, a megértés nézőpontjából írják, és nem az írók, főként nem az írók rangsorolása felől. Ami nem zárja ki, hogy Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténete értékel is. Jól teszi.

Bertha Zoltán: Bocsáss meg, pontosan ezt mondtam. Ugyanakkor arra is utalnék, amit Szakolczay Lajos említett, hogy tehát a folyamatok kanonizálódnak, s ha viszont még a kánonba se kerülnek be (nem beszélve a közismertségről) ezek az alkotók, akkor az mégiscsak – noha persze nem az irodalomtudományos ismerethiánynak a következménye, de – a kanonizációnak a problémája, hogy ilyen alkotók beleférnek-e vagy nem.

Elek Tibor: Tehát arról van szó, hogy talán más folyamatok és tendenciák is megfigyelhetők az elmúlt ötven év irodalmában.

Bertha Zoltán: És a Tőzsér Árpád által emlegetett többkánonúság is megfontolandó.

Szakolczay Lajos: Szó se róla, Kulcsár Szabó könyvének filozófiája, bordázata, szerkezete stb. – megengedem – zseniális, de ami a határon túli magyar irodalomból van benne, az véletlenszerű. Ez a véletlenszerűség pedig egyetlen dologból, az anyag hiányos ismeretéből fakad.
   De hagyjuk ezt, tovább erről nem érdemes beszélni! Arról inkább, hogy hol tartunk a határon túli magyar irodalom integrációjában. Hát vagy előbb tartunk vagy nem. Kvazimodó Braun István nevét az előbb csak azért dobtam be, hogy szórakoztassam a közönséget. Hátha van it valaki, aki tudja, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti Intézetében készült összefoglalóban (A határon túli magyar irodalom) Kvazimodó Braun István és a Nobel-díjas Quasimodo ugyanaz a személy. És még száz – pontosabban 600-800 – példát tudnék fölhozni, egyéb hibákat is említve, a művek, írók összevonására, csereberéjére (egyetlen példa a jugoszláviai magyar irodalomból: Brasnyó István és Bosnyák István művei össze vannak cserélve!).
   Tehát, akkor most hol is tartunk?
   Ott tartunk – ahogy Tőzsér Árpád mondotta volt – hogy bizonyos kánonok vannak. Amelyekbe az írók egy része bekerül, a másik kimarad. Az írók egy részét kitüntetik – a politika elég sok éhes száj előtt elhúzta a mézesmadzagot –, a másik része hoppon marad. Ha belegondoltok, hogy Kolozsvártól Londonig és Pozsonytól Marosvásárhelyig hány Kossuth-díjas írónk van (a József Attila-díjasokról nem is beszélve), aligha kell szégyenkeznünk. De más művészeti ágakban (képzőművészet, színművészet) a határon túli magyar alkotók kaptak-e ekkora figyelmet? Itt alighanem le kell sütnünk a szemünket. A három évtized alatt egytlen Kossuth-díj sem termett az arra érdemeseknek (de Munkácsy-díjból is csupán kettő az utóbbi egy-két évben)! Hol maradt a Kossuth-díjat már rég kiérdemelt színészek megbecsülése? És hol azé a Mohy Sándoré (a közelmúltban halt meg 98 évesen Kolozsvárt)? Azt se tudják ki az. Miközben 17800 címet felsoroló Magyar és Nemzetközi Ki Kicsodába sem tudott bekerülni akkor, amikor erre a dicsőségre érdemesnek találtatott az a vidéki huszonéves fiatal „képzőművész”, aki csupán egy-két performanszot csinált még életében (persze a „szakmai” elismertségéhez az is hozzájárulhatott, hogy ő a helyi SZDSZ képviselője). Ilyen egyszerű a dolog. Soroljam a szobrász Kós Andrástóla zeneszerző Terényi Edéig az elfelejtett neveket? 
   Elhoztam magammal a Hét évszázad magyar költői című antológiát, amely öt évvel ezelőtt jelent meg a Tevan Kiadónál Békéscsabán. Nagy pénzen készült gyűjtemény, ki tudja, mikor lesz lehetőség ilyesfajta új kötet kiadására. Lássuk, hogyan integrálta az antológia a határon túli magyar írót, a ma már klasszikus Márai Sándort! Az író Halotti beszéd című verse a nagy alakú, bibliofil papírra nyomott kötetben másfél oldalt tesz ki. Mit gondoltok, az első oldalán hány hiba van a versben? Fogódzkodjatok meg: húsz. Nem az egész kötetben van húsz hiba, nem is évtizedek verstengerében, hanem csupán Márai nagy versének első kétharmadában. Nem akármilyen teljesítmény! A többi lezserségből megcsonkított versről nem beszélek, aki bosszankodni akar, egy életre való „élményt” találhat magának a szövegek összehasonlításában.
   Szóval ez a nagy probléma! Akármilyen erős a váz, a konstrukció – megint Kulcsár Szabó könyvénél vagyunk –, ha a folyamatokra, értékekre fölhozott példák rosszak, mert mások jobban képviselnék azt a jellegzetes értéket, vonulatot stb., a könyv hitele ingadozik. Ha a kisebb írókat név szerint megemlítem, és a nagy írók – pedig az értékfolyamatban ők is képviselve vannak – említetlenül maradnak, nagy bűnt követek el. Hát lehet úgy nagy művet írni – ezt neked mondom, Bányai János –, hogy az író akarva-akaratlanul ne volna részese annak a (poétikai stb.) folyamatnak, ami csak másoknak diccsfény, neki semmi. Például Bakucz József – az életművet tekintve ő aztán igazán márkás név – miért nincs benne a párizsi Magyar Műhely körüli dolgok tárgyalásában (hol jelent meg a fekete borítós kötete?), amikor nem annyira karakteres alkotók említve vannak?

Elek Tibor: Nagyon elszaladt az idő, a további két kérdéskört, amit az integráció kapcsán terveztem, összevonom, és arra kérlek benneteket, hogy röviden próbáljatok válaszolni. Bertha Zoltán és Szakolczay Lajos is sok mindent említett már a restségtől kezdve az információhiányig, de vajon nem kell-e tágabb összefüggésbe állítanunk ezt a problémát? Pusztán irodalmi kérdésről van szó, vagy egy általánosabb, gazdasági, kulturális, társadalmi, politikai összefüggésrendszer része az irodalmi integráció? Van-e teendőnk mindannyiunknak, és ha igen, mi az? Mit tehetne az irodalomkritika, a folyóiratszerkesztő, a könyvkiadás, a könyvterjesztés a hazai és külföldi, illetve a magyar állam a maga intézményeivel, alapítványaival, hogy eredményesebbé váljon ez a jobb híján integrációnak nevezett folyamat?

Kántor Lajos: Biztos vagyok abban, hogy a politikának nagyon nagy szerepe van abban, hogyan alakul adott esetben a helyzet, negatív és pozitív értelemben egyaránt. Néha, mikor látszólag pozitív, akkor sem feltétlenül pozitív az eredmény, mert lehet, adott pillanatban egy kampánynak a része, nem biztos, hogy az aztán éppen úgy valósul meg minden tekintetben, mint ahogy a jelszavak szintjén ez kifejeződik. Én azt gondolom, hogy az intézményes vonatkozásban lehetne, és kellene tenni valamit. Persze, az illúzió, hogy az iskolában lehet tenni valamit, de ha nem az iskolában, akkor az iskolán kívül kellene valamiképpen az íjúságnál megkezdeni, hogy egy másfajta szemlélet érvényesüljön a „határon kívüli” és a határon belüli irodalom, kultúra értékelésében. Tehát egy normális egység, legyen az akár egy irányzatra irányuló, vagy akármihez kapcsolódó. Itt zárójelben jegyzem meg, iskola, és egyetem vonatkozásában, azt az abszurd helyzettet a kolozsvári egyetemen, hogy nem tanulnak kötelező módon erdélyi magyar irodalmat, van egy transzszilvanizmus választható kurzus, illetve szeminárium, és arra mikor, hányan jelentkeznek.
   És tennék egy lábjegyzetet. Ha arról beszélünk, hogy ennek a kisebbségi, határon túli, erdélyi irodalomnak van-e sajátos nyelve, hát csak Tamásira kell gondolni, Tamásira nem lehet azt mondani, hogy nem a nyelvében él, és nem egy sajátos irodalomszemléletet, sajátos életszemléletet, és sajátos nyelvet képvisel. És ez valamiképpen folytatódik. Nem mondom, hogy megvan az egyenes vonalú folytatása, de Ferenczes István, aki szintén holnap kap József Attila-díjat, ő is valamiképpen ennek a folytatója. Van elsősorban a székelységben egyfajta ilyen nyelv, és ez nem feltétlenül góbésságot jelent.
    Visszatérve a kérdésre, én azt gondolom, hogy az intézmények terén kellene valamit tenni, lehet, nem feltétlenül az iskolában, ha az iskola már nem alkalmas arra, hogy az irodalmat megszerettesse, akkor másképpen, más eszközökkel. Legalább azokat a lehetőségeket kellene megteremteni, hogy akik érdeklődnek azok iránt a művek iránt, amelyek megszületnek Magyarország határain túl, magyar nyelven és számottevőek, hogy azok mégis valahol ott együtt legyenek. Van egy-két ilyen könyvesbolt Budapesten, például a Zöld-Custos könyvesbolt. Ezen túlmenően azonban, amit az írószövetség akart, és ami még egyelőre nem valósult meg, hogy legyen egy olyan helyiség, ahol ezek a művek, az összes magyar új irodalmi mű jelen legyen, nem könyvtárban, hanem megvásárolható módon, ez sajnos nem valósult még meg, és nagyon jó volna egy ilyesmit lehetővé tenni, tehát hogy legalább azok, akik érdeklődnek, lássák, hogy miből lehet válogatni. Persze ennek van egy másik vonatkozása, éppen erdélyi tekintetben. Sokkal szomorúbb és nehezebb annak a dolognak a megoldása, hogy a mi saját műveink, amik itt megjelennek, azok visszajussanak Erdélybe, és meg lehessen ott vásárolni. Ennek már anyagi, pénzügyi vonzatai vannak. A könyvesboltok magánkönyvesboltok, tulajdonosaik többnyire nem vállalják azt, vagy csak minimális, 2-3 példányban, hogy behozzák azokat a könyveket. Tehát feltételezve azt, hogy a jók, vagy jobbak jelennek meg itt, jó volna, ha visszakerülnének oda is, abba az irodalmi vérkeringésbe, és adott esetben kánon képzők is lehetnének. 

Tőzsér Árpád: Megpróbálok Elek Tibor kérdésére válaszolni. Hirteleniben két feladatot említenék, amelyek elvégzése esetleg lendíthetne az ügyünkön.
   Az egyik: az Akadémia irodalomtudományi intézetének a folyóirata, a Helikon ’92-ben és ’96-ban, egy-egy teljes számban foglalkozott a frankofón, illetve a német nyelvű irodalmakkal, járta körül elméletileg jól megalapozott tanulmányokban a két fogalmat. A szerzők ilyen kérdésekre kerestek választ: Mi az, hogy francia irodalom? A guadeloupi francia nyelvű irodalom francia irodalom vajon? S ha nem az, miért nem az? Azért nem az, mert nem franciák, hanem négerek írják? S miért nem egyszerűen német irodalom az osztrák irodalom?
   Én azt hiszem, a guadeloupi irodalom azért nem francia irodalom, mert van, létezik saját guadeloupi francia nyelvhasználat és mitológia. A szlovákiai magyar irodalom pedig azért nem autonóm, külön nyelvi szervezettségű irodalom, mert a szlovákiai magyarságnak nincs saját mitológiája és saját, külön irodalmi nyelve.
   De hát most nem erről akarok beszélni, hanem arról, hogy ha a Helikon két alkalommal is tudott, külön-számokban, a frankofón és német nyelvű irodalmak problémájával foglalkozni, akkor talán a magyar irodalmi „határon túliság” problémája is megérdemelne tőle, vagy bármely más tudományos központi fórumtól ugyanennyi figyelmet.
   A másik fontos, elvégzendő „feladat” szorosan összefügg az elsővel. Valamikor 1933-ban, a Nyugatban folyt jelentős vita, Mécs László költészete kapcsán, a szlovákiai magyar irodalomról. Pontosabban a résztvevők arról vitatkoztak, amiről mi most: mi az irodalmi „határon túliság” lényege. De kik voltak a résztvevők? Babits Mihály, Illyés Gyula, Illés Endre, és még sokan mások. Az akkori kánon alakító írói.
   Nem akarom magunkat lebecsülni, hogy mi esetleg nem vagyunk elég jelentősek az adott témához, de sajnos azt kell mondjam, ez a probléma akkor lesz valóban problémává, ha a mai magyar irodalom Babits Mihályai, Illyés Gyulái és Illés Endréi is fognak róla vitatkozni. 
   Azaz, én nagyon szívesen meghallgatnám a „határon túliságról” Nádas Péter, Esterházy Péter, Balassa Péter és Kulcsár Szabó Péter, hja, ő nem Péter!, véleményét is.

Szakolczay Lajos: Meg is lepődnél. Tudniillik véleményt mondani, csak valamilyen minimális anyagismeret alapján lehet. Tudod, hogy melyik kritikus írt úgy színházi előadásról, hogy nem is látta a darabot (nem azért, mert elaludt, hanem azért, mert nem volt ott)? Melyik kritikus írt úgy könyvről, hogy még kezébe sem vette, nemhogy olvasta volna (ti., ha kézbeveszi, bizonyos információkat megtudhatott volna a borítóról)? Persze, jó volna, ha ezek a kiváló emberek megszólalnának, esetleg írnának egy-egy határon túli magyar író művéről. De eddig valaki lefogta a kezüket? Harminc, húsz év alatt lefogta valaki Esterházy Péter kezét, hogy írjon valamelyik általa kedvelt, értékes, ugyanakkor nem a brancsba tartozó alkotóról? Én is szeretném, ha írna erről-arról. De ha harminc év alatt nem olvasta el azokat a műveket, amelyeket el kellett volna olvasnia, azt gondolod, hogy most egy-két hét alatt pótolhatja a mulasztását? Soha. Így fog meghalni. Persze nem föltétlen neki – a szépírónak – kell ismernie mindent, sokkal inkább az elméleti szakembernek, aki irodalomtörténet megírására vállalkozik.

Bányai János: Könnyű volna most egy hiánylistát összeállítani, és benyújtani, hogy mi minden hiányzik. Alapvetően fontos azonban, hogy a kisebbségi kultúrákat, azt hiszem, szeretnénk megőrizni, és gondolom, ezt a politika sem látja másként. A politikai gondolkodás, a közgondolkodás is afelé irányul, hogy megőrizzük ezeket a kisebbségi kultúrákat. Akkor pedig a kisebbségi kultúráknak az intézményrendszerét kellene tovább erősíteni, ha erre valamilyen mód van. De nyomban hozzáteszem a saját szavaimhoz a lábjegyzetet, tudniillik azt, hogy a kisebbségi kultúrák intézményrendszerének a fenntartását semmiképpen sem kellene másra bízni, mint magára a kisebbségre. Azok az intézmények tarthatók meg és működtethetők, amelyeket maga a kisebbség, a kisebbségi közösség annak a társadalmi szerződésnek a nevében, amiről már beszéltem, fontosnak, alapvetőnek tart, és amelyeket szellemi meg anyagi erejével fenn tud tartani. Ezt lehet támogatni, mint ahogy a világon mindenhol támogatják, alapítványok és mások, a kultúra intézményeit, de alapvetően mégiscsak azok az intézmények tekinthetők életképesnek és működőképesnek, amelyeket maga a kisebbség tart fenn. Nem tudom, hogy tisztázható-e, és mire jutnánk, ha a Helikon feltenné a magyar irodalomak, illetve a magyar nyelvű irodalmak kérdését. Nem látták sokan, néhány évvel ezelőtt Újvidéken, a magyar tanszéken rendeztünk egy tanácskozást. Az volt a tanácskozásnak a címe, hogy Van-e teóriája a kisebbségi irodalomnak? Ennek a tanácskozásnak a szövegei meg is jelentek a Hungarológiai Közlemények című tanszéki folyóiratban, de hát ki látta folyóiratunknak ezt a számát? Nem akarom bővíteni a hiánylistát. Nem az a fontos, hogy ki látta, kevesen látták, nincs is árusításban, kis példányszámban jelent meg, aki benéz a tanszékre, annak tudunk adni. Sokkal fontosabb az, hogy a tanácskozáson nem jutottunk túlságosan messzire a válaszadásban. Minden esetre kísérletet tettünk rá. Arra tettünk kísérletet, hogy ne történeti, ne nemzetpolitikai, ne szociológiai, ne irodalomtörténeti szempontból tegyük fel, és fogalmazzuk meg a kisebbségi irodalom létezésének a kérdését, hanem teoretikusan. Hogy mit szól hozzá a teória? Mit szól az irodalom elmélete ahhoz, hogy kisebbségi irodalom. Ezt próbáltuk megfogalmazni, ezekre a kérdésekre próbáltunk választ találni, de nem hiszem, hogy megnyugtató válaszokat találtunk volna. De ez nem jelenti azt, hogy ne lenne érdemes és értelmes foglalatosság erről tovább gondolkodni. Hangsúlyozom, a teória keretei között.

Bertha Zoltán: Annyit még egy-két mondatban: nyilvánvaló most már, hogy a magyar államnak milyen feladati lennének. A kultúrateremtésnek a szellemi mozzanatait az állam nemigen befolyásolhatja, tehát azt nem lehet államosítani. A kultúrateremtésnek a finanszírozását viszont – legalább részben – már inkább. A kultúra terjesztését a Kárpát-medencében pedig: ezt már, ha másképp nem megy, mindenképpen államosítani kellene olyan módon és olyan eredménnyel, hogy a kulturális termékekhez, folyóiratokhoz mindenhol hozzá lehessen férni. Hozzá lehet jutni Kassa vagy Pozsony folyóirataihoz, lapjaihoz Sepsiszentgyörgyön és fordítva? Hozzá lehet jutni a legújabb időszak talán legjelentősebb kárpátaljai magyar sorsregényéhez? Nagy Zoltán Mihály most újra, második kiadásban megjelent (A sátán fattya című) regényéhez? Az 1991-es kárpátaljai kiadáshoz, s ha ahhoz nem, akkor a mostani budapestihez? Vagy az említett Ferenczes Istvánnak a Székely apokalipszis című műve kapható mondjuk az ország második legnagyobb városában, Debrecenben, vagy kapható bárhol, bármelyik könyvesboltban? Van egy könyvesbolt, ez az ún. Custos–Zöld Könyvesbolt Budán, ha oda valaki bemegy, szerencsére (és a könyvesbolt-vezetők áldozatkészségének köszönhetően) sok mindenhez hozzájuthat.
   De különben általában, hogy folyóiratokhoz, az alapvető kultúrafenntartó intézmények produktumaihoz ne (vagy csak véletlenszerűen) lehessen hozzáférkőzni: ez teljességgel abszurdum. Ebben igenis feladata volna a magyar államnak. Ezt radikálisan kellene valahogyan intézni, megoldani, a könyveket eljuttatni a könyvtárakhoz stb. S ennek módja, ügykezelése már valóban gazdasági, politikai kérdés is lehet. De hogy az információhoz hozzájussunk: ez alkotmányos jog, közjog, elv, s ebből következően elháríthatatlan praktikus feladat, hogy a kulturális termékekhez való gyakorlati hozzáférést biztosítani kell, mégpedig egyetemlegesen és értéksemlegesen. Ez lenne az egyik legfontosabb kötelességteljesítés, és akkor lehet, hogy az ismerethiányok is csökkennének.

Szakolczay Lajos: Régen, szomorúan mondom, a kommunizmusban megvolt ez. Dehogy akarom a régi rendszert – a zsarnokságot –, visszasírni, csak annak „elvtársi odafigyelését”. 1956-ban – másodikos középiskolás voltam – Nagykanizsán az utcán menve figyeltem fel az egyik Kioszkban az Igaz Szóra. A Román Írószövetség lapja? Magyarul? Az iskolában mindenki félt elmondani az igazat (ti. Magyarország szétszakítását) szüleim is féltek, így csak a marosvásárhelyi folyóirat akkor megvásárolt számából jöttem rá, hogy mi a helyzet.
   Most, az Írók boltját kivéve, alig lehet hozzájutni a határon túli magyar irodalom könyveihez, folyóirataihoz. (A Custos, persze kivétel.) Az újságárusok még csak nem is hallottak egy-egy kinti folyóirat vagy újság létéről. A szakember is nehezen tud hozzájutni az őt érdeklő könyvekhez. Régebben még küldték a recenziós példányokat, ma minden abbamaradt. És pénz sincs, hogy az ember – bármilyen kíváncsi is a korábban már megfigyelt érték útjára – végigkövethessen bizonyos folyamatokat. Hajdanában danában én bejártam – ebből született a színikritika-kötetem – Kolozsvár, Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy, Kassa, Komárom, Újvidék, Szabadka színházait. Ma szinte egy előadásra sem jutok el. Sepsiszentgyörgyre 16 ezer forintba kerül a vonat (régi ár!), ha nagy fáradsággal megírom is a színikritikát, és ha itthon sikerül is közöltetnem, párezer forintot kapok érte. Nyereség? Veszteség?
   Még a pályám elején meg tudtam tenni, hogy egy-egy egyetemi jegyzetért elutazzam Kolozsvárra. Most hová tudok menni – talán Budakesziig –, hogy megszerezzem az engem érdeklő könyvet? Kolozsvár, Újvidék, Pozsony? Vágyálom.

Bertha Zoltán: S nem jutsz hozzá ott sem, mert egy országon belül sem működnek ezek a dolgok normálisan. Én Csíkszeredából vagy történetesen Sepsiszentgyörgyről kaphatok egy könyvet Debrecenben, ha valaki – rendszerint maga a szerző – elküldi. De a Szatmárnémetiben lakó barátom, aki abból a témából doktorál és nagy szüksége volna rá, nem jut ugyanahhoz hozzá az ottani könyvesboltban. Egy országon belül.

Elek Tibor: Köszönöm szépen. Nem vagyok képes összegezni most ezt a beszélgetést, talán nem is szükséges, de bízom benne, hogy a sok szó nem volt hiábavaló, s mi, akik részesei voltunk (akár csak hallgatóként), s akik egyszer majd olvasni fogjuk az elhangzottak írott változatát, legalább a kérdések megvitatásában előrébb jutottunk.