A 2000. július 30-án Nagydobronyban, a településnek szentelt tudományos konferencián elhangzott előadás némileg módosított változata. (Kisebb rövidítésekkel nyomtatásban megjelent: UngBereg 2001 almanach, Ungvár-Bp., 2001.)

Csernicskó István: Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskola Nyelvészeti tanszék, LIMES Társadalomkutató Intézet.

Márku Anita: Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskola, hallgató, LIMES Társadalomkutató Intézet.

2000. április 3. és május 4. között 6 járásban 29 kárpátaljai magyarlakta település 35 oktatási intézményében összesen 661, magát magyarnak valló és a kérdőív magyar nyelvű kitöltésére vállalkozó, az érettségi előtt egy évvel álló adatközlő töltött ki egy nyelvhasználati kérdőívet. Ez a minta (amely a kárpátaljai magyar közösség 0,4 %-át teszi ki) reprezentatívan képviseli a kárpátaljai magyar középiskolásokat mint szociológiailag jól körülírható társadalmi csoportot, de az így nyert adatok révén sokat tudhatunk meg az egész kárpátaljai magyar közösség nyelvhasználatáról is.

A kérdőívben nyelvi változókat vizsgáltunk. A nyelvi változó olyan nyelvi egység, amelynek több nyelvi megvalósulási formája van (vö. Wardhaugh 1995: 122, Kiss 1996: 62). A nyelvi változó megvalósulási formáit az adott változó változatainak nevezzük (Lanstyák–Szabómihály 1997: 15). Ilyen nyelvi változó például a múlt idő jele, melynek egyik változata a magánhangzó előtt előforduló -tt, másik változata pedig a mássalhangzó előtt álló -t. Nyelvi változók minden nyelvi szinten előfordulnak. A változatok előfordulása általában valamilyen szociolingvisztikai tényezőtől (pl. a nyelvhasználó kora, neme, iskolázottsága, foglalkozása stb.) és/vagy nyelvi tényezőktől függ.

A Nagydobronyról és nyelvéről szóló írások szerzői egyetértenek abban, hogy Nagydobrony nyelvjárása eltér a többi kárpátaljai magyar nyelvjárástól. Az eltérés főként az illabiális a hang használatában nyilvánul meg, és e hang használata miatt tekintik elsősorban palócos jellegűnek a nagydobronyi dialektust (vö. Balogh 1991b, Balogh–Debreceni 1995, Horváth 1992, Horváth–Lizanec 1993).

“Nagydobrony (…) nyelvileg és az etnikai szokásokat illetően is eléggé markánsan különbözik a környezetétől, a Csap és Munkács között elterülő régió magyar nyelvjárási sajátosságaitól” – írja például a Balogh–Debreceni szerzőpáros (1995: 157). Másokhoz hasonlóan ők is megjegyzik, hogy “a rövid illabiális a általános elterjedtsége (…) különíti el legélesebben a nagydobronyiak beszédét a környező településekétől”.

Előadásunkban ennek ismeretében az alábbi kérdésekre keresünk választ.

1. Van-e eltérés a nagydobronyi és nem nagydobronyi középiskolások nyelvhasználata között az illabiális a-záson (amit egyébként mi nem vizsgáltunk) kívül is?
2. Ha van eltérés, akkor milyen nyelvi változókra terjed ki?
3. Milyen jellegű a különbség: a nagydobronyiak vagy a más iskolába járók nyelvhasználatában magasabb-e a standard válaszok aránya?
4. Végül pedig megpróbálunk néhány adalékkal szolgálni a nagydobronyi nyelvjárásnak a palóc nyelvjárástípusba sorolásához a vizsgált nyelvi változók kapcsán.

A nyelvhasználati kérdőívben összesen 51 feladat szerepelt. A feladatokkal 52 változópéldányt vizsgáltunk, amelyek 17 típusváltozóba sorolhatók. Három féle feladattípust használtunk: mondatjavító (MJ), mondatkiegészítő (MK) és mondatválasztó (MV). Az elsőben egy megadott mondatról el kellett dönteniük az adatközlőknek, hogy helyes-e, és ha nem, akkor úgy javítani, hogy szerintük helyes legyen. A másodikban hiányos mondatokat kellett kiegészíteni odaillő végződéssel. A harmadikban pedig két megadott, egymástól csak a vizsgált változó változataiban eltérő mondat közül kellett kiválasztani azt, amelyik az adatközlő szerint helyes.

Az elemzés során megvizsgáltuk, hogy van-e eltérés a nagydobronyi és nem nagydobronyi középiskolások között az egyes nyelvi változók változatainak használatában, megítélésében. A számítógépes statisztikai elemzés során csak azokat az eltéréseket vettük figyelembe, amelyek a khi-négyzet-próba alapján legalább 5 vagy 1 százalékos szinten szignifikánsak. Ez azt jelenti, hogy csak azokat a különbségeket vettük számításba, amelyeknél mindössze 5 vagy 1 százalék az esélye annak, hogy a nagydobronyiak és nem nagydobronyiak nyelvhasználata közötti eltérés a véletlen műve, és 95 vagy 99 százalékos biztonsággal állíthatjuk, hogy a különbség valóban azzal magyarázható, hogy a nagydobronyiak és nem nagydobronyiak nyelvhasználata eltér egymástól.

A standard válaszok %-os aránya a nagydobronyi és nem nagydobronyi magyar középiskolások nyelvhasználatában (N = 661)

Az 52 vizsgált változópéldány közül 11 esetben volt jelentős különbség a két csoport között. Ebből 5 esetben 1 %-os, 6 esetben pedig 5 %-os szinten szignifikáns az eltérés. (Lásd az ábrát!)

1. -t végű igék kijelentő módja (1 változópéldány)
2. kell lesz (1 változópéldány)
3. kell legyen (1 változópéldány)
4. lexikai kölcsönzés (3 változópéldány)
5. névelő keresztnév előtt (1 változópéldány)
6. nákozás (3 változópéldány)
7. nálunk/hozzánk (1 változópéldány).

A -t végű igék kijelentő módja

A standard magyarban a -t végű igék kijelentő és felszólító módjában a tárgyas ragozás esz. 3. személyében és tsz. 1–3. személyében nincs homonímia: kijelentő mód esz. 3. sz. futja, felszólító mód: fussa. A tradicionális magyar nyelvjárások egy részében és a nem-standard magyarban azonban a kijelentő módú forma egybeesik a felszólító módúval: a kijelentő és felszólító mód esz. 3. sz. egyaránt fussa. A Kárpátalján beszélt magyar nyelvjárásokra jellemző a kijelentő és felszólító mód egybeesése a -t végű igék esz. 3. és tsz. 1–3. személyében (Lizanec–Horváth 1981: 17). A kijelentő és felszólító mód egybeesése a -t végű igék esetében a magyarországi (vö. NyKk. I: 618, NymKsz., 180) és a kárpátaljai magyar nyelvművelő irodalomban (Balogh 1991a, Horváth 1991, Kótyuk 1995: 46–47) egyaránt erősen stigmatizált.

A kell állítmány jövő ideje

5. Kell lesz nekem is a levesből.
6. A jövő héten el kell lesz utazni.

A fenti mondatokban a kell lesz jövőidejű igei állítmány. Ezek a jövőidejű alakok azonban nem-standard formák.

A standard magyarban a jövő időnek morfológiai értelemben nincs alaki jele. A jövőidejű igelak az igéből képzett főnévi igenévből és a fog segédige ragozott alakjából alkotott szerkezetből áll: várni fog (vö. MMNyR. I: 496). Vannak természetesen kivételek is. A van létige jövőidejét a fog lenni szerkezet helyett rendszerint a lesz ragozott változataival fejezzük ki (vö. MMNyR. I: 496). A lesz jövőidejű ige. Tudjuk azt is, hogy “Mivel a jelen alakú (igealak – a szerzők) is lehet jövő értelmű, a fog segédigés jövőidejű alakokat nem nagyon sűrűn használjuk” (MMNyR. I: 496).

A fentiek alapján a standard magyarban a kell ige jövőidejű szabályos alakja tehát a kelleni fog, így az (5)-össel jelölt mondat a standard magyarban általában így hangzik:

(7a) Kelleni fog nekem is a levesből.

(7b) Kell majd nekem is a levesből.

Kótyuk István (1995: 53) szerint “A kell lesz köznyelvi alakulás. A hasonlóan személytelenül használt lehet, szabad mintájára keletkezett mint jövő idejű megfelelő: lehet – lehetett – lehet lesz. Terjedését nálunk – teszi hozzá Kótyuk – talán az orosz, ukrán nyelv hatása is segíti (vesd össze: надо будет)”. Azt is megjegyzi, hogy a kell lesz “elvben nem hibáztatható, hiszen, mint láttuk, szabályos magyar alakulás. Az irodalmi norma mégis elzárkózik a használatától” (Kótyuk 1995: 53). A kárpátaljai magyarban gyakran használt kell lesz szerkezet természetesen nem előzmény nélküli. A szabad lesz vagy a lehet lesz jövőidejű állítmány például teljesen standard.

A jelenséget három feladattal vizsgáltuk, és az egyikben jelentős különbséget találtunk a nagydobronyi és nem nagydobronyi középiskolások között. Ennél a változópéldánynál a nagydobronyi mintában alacsonyabb volt a standard válaszok aránya, mint a nem nagydobronyi adatközlőknél.

A kell + felszólító módú igealak állítmány többféleképpen fejezhető ki.

11. Mari is meg kell, hogy oldja a problémát.
12. Marinak is meg kell oldania a problémát.
13. Marinak is meg kell oldani a problémát.
14. Mari is meg kell oldja a problémát.

A (11), (12) és (13) standard, a (14)-et viszont nyelvjárási eredetűnek, illetve az erdélyi nyelvhasználatban román hatásra kialakultnak és onnan a magyarországi nyelvhasználatban is terjedőnek tekintik (összefoglalva vö. Lanstyák–Szabómihály 1997: 49-50). A NyKk. (I: 1130) szerint “a keleti nyelvjárásokban, ill. az ország keleti részének köznyelvében eléggé természetes”; a kézikönyv nem nevezi helytelennek, bár megjegyzi róla, hogy “nem tekintjük általános köznyelvi formának” (NyKk. I: 1130).

A kölcsönzés “Az a folyamat, amelynek során kétnyelvű beszélők az egyik nyelvükből való szót használnak a másik nyelvükben, és ezek a kölcsönszavak (...) az utóbbi nyelvnek is szerves részévé válnak” (Trudgill 1997: 41). A szókölcsönzés az egyik leggyakoribb jelenség kétnyelvűségi körülmények között, de nemcsak szavak, hanem más nyelvi elemek is kölcsönözhetők egyik nyelvből a másikba. A szókölcsönzés gyakorlatilag az egyetlen olyan kontaktushatás, amelyet a kárpátaljai magyar nyelvváltozatok kapcsán vizsgáltak. Több olyan, főként nyelvművelő célzatú szószedet jelent meg, amelyek olyan orosz, ukrán szavakat sorolnak fel, amelyek a szerzők szerint használatosak a kárpátaljai magyarok körében (pl. Drávai 1969, Horváth 1991, 1998, Csernicskó 1995), s jónéhány nyelvjárási tárgyú munkában is találkozhatunk kölcsönszavakkal (pl. Fodó 1973, Kótyuk 1973). Kótyuk István (1973) kandidátusi értekezése az első és mindmáig egyetlen olyan munka, amely monografikusan dolgozza fel egy kárpátaljai magyar nyelvjárás ukrán kölcsönszavait. Rot (1968: 255–256) és Lizanec (1970: 38–39) monográfiája is tartalmaz kölcsönszó-listát, s A kárpátaljai magyar nyelvjárások atlaszának kötetei (Lizanec 1992, 1996) is térképeznek néhány lexikai kölcsönelemet. A regisztráláson túl azonban szinte semmit sem tudunk meg a kölcsönszavak használati köréről, gyakoriságáról, típusairól stb. A szerzők többsége viszont elítéli, szükségtelen és fölösleges elemeknek minősíti a kölcsönszavakat. A kétnyelvűség-kutatás tudományos szakirodalma ugyanakkor egyértelműen bizonyította, hogy a kölcsönzés nyelvi univerzálé: nincs a világon olyan nyelv, amelyben ne lennének más nyelvekből származó elemek. Vizsgálatunkban a lexikai kölcsönzések három típusát, nevezetesen a közvetlen kölcsönzés, a jelentéskölcsönzés és a hangalakkölcsönzés teszthelyzetben való használatát vizsgáltuk.

“A szókölcsönzés legfeltűnőbb formáját a másodnyelvi szó közvetlen, vagyis alapvetően eredeti hangalakjában történő átvétele képviseli (a szükséges hang- és alaktani beépülést lehetővé tevő változtatásokkal)” – írja Lanstyák (1998: 31) a közvetlen kölcsönszavakról. Közvetlen kölcsönszavak jelentős számban használatosak a kárpátaljai magyar közösségben, elsősorban a szóbeli érintkezésben. Írásos megjelenésük kivételes, a szépirodalomban csak stíluseszközként fordulnak elő. A kárpátaljai magyarság kölcsönzéseinek kérdését érintő nyelvészeti munkák szólistáiban rendszerint közvetlen kölcsönzésekkel találkozhatunk. A közvetlen szókölcsönzés a kárpátaljai magyar közösségben stigmatizált.

Kérdőívünkben az elektricska ’a magyarországi HÉV-nek megfelelő helyközi elektromos vonatjárat’, a bulocska ’zsemle’ és a kraszovki ’edzőcipő’ szavakat vizsgáltuk, és csak az utóbbi megítélésénél találtunk jelentős különbséget a két minta között. A nem nagydobronyi középiskolások közel kétszer akkora arányban javították standardra a kraszovki-t, mint a nagydobronyiak.

Hangalakkölcsönzésről akkor beszélünk, ha egy szó az első nyelv egynyelvű változataiban is ismeretes, de a kétnyelvű beszélők a másodnyelvre jellemző hangalakban (is) használják. Olyan szavak tehát, amelyek az átvevő és az átadó nyelvben egyaránt megtalálhatók, csak némileg más hangalakban. A kérdőívünkben vizsgált két szó például az oroszban грузин, illetve буфет alakban használatos, a standard magyarban pedig grúz, illetve büfé formában. A kárpátaljai magyar nyelvhasználatban pedig gyakran hangalakkölcsönzésként gruzin és bufet alakban fordulnak elő. A hangalakkölcsönzések a közvetlen kölcsönzéseknél kevésbé megbélyegzettek.

A két vizsgált változópéldány közül a bufet-nél találtunk szignifikáns eltérést. Az előzőhöz hasonlóan a nagydobronyiak ennél a feladatnál is kisebb arányban javították standardra a vizsgált kölcsönszót, mint a nem nagydobronyiak.

Jelentéskölcsönzésről akkor beszélünk, ha egy szó jelentése bővül, új jelentéssel gazdagodik a másik nyelv hatására (vö. Bartha 1993: 29). A hangalak kölcsönzése nélküli jelentéskölcsönzés akkor mehet végbe, ha az átvevő nyelvben van olyan szókészleti elem, amely vagy hangalakjában vagy jelentésszerkezetében, esetleg mindkettőben hasonlít az átadó nyelvi elemhez (Lanstyák 1998: 42-43). A kiírat ('újságot előfizet' jelentésben) szó az orosz выписать, a becsenget 'telefonon felhív, telefonál' pedig a позвонить egyik hasonló jelentésében használatos Kárpátalján. Mindkét jelentéskölcsönzéssel többször foglalkozott a helyi nyelvművelő szakirodalom, stigmatizálva használatukat (Horváth 1991, Kótyuk 1995: 63-64). A nem nagydobronyaik hatszor akkora arányban voltak standardok, mint a nagydobronyaik.

A NyKk. (I: 102) szerint a határozott névelő használata keresztnevek előtt természetes fejlemény, “még ha idegen (német) hatásnak a nyomát kereshetjük is benne”. A NymKsz. szerkesztői szerint “sajátos stílusértéke miatt a megfelelő beszédhelyzetben elfogadható”, “Igényes beszédben azonban ne tegyünk névelőt a keresztnév elé” (NymKsz., 6). Kutatásunkban két feladattal vizsgáltuk a jelenséget, és az egyiknél a két minta közötti eltérés 1 százalékos szinten szignifikáns. A nem nagydobronyi adatközlők itt is standardabbnak mutatkoztak.

A standard magyarban az “alanyi iktelen ragozás egyes szám 1. személyében a kötőhangzó nélküli módjel illeszkedés nélkül, mindig magas alakban járul a tőhöz: vár-né-k, mond-ané-k” (MMNyR: I 487). Annak ellenére, hogy a hangrendi harmónia miatt voltaképpen az illeszkedő toldalék lenne a szabályos alak (vö. Kiefer 1998: 215-216), használatát a nyelvművelés pongyolának, helytelennek, durva hibának tartja (vö. NymKk. I: 626, NymKsz.: 182 stb.). Az ok az, hogy az (én) tudnák, várnák szabályosan illeszkedő, feltételes módú, jelen idejű, alanyi ragozás, egyes szám 1. személyű alak egybeesne az (ők) tudnák, várnák szintén feltételes módú, jelen idejű, de tárgyas ragozás, többes szám 3. személyű alakkal, és “az ilyen homonímiát a nyelv, ha teheti, elkerüli” (Kiefer 1998: 216). Az illeszkedő toldalék használatát, az ún. nákozást az egyik legstigmatizáltabb magyar nyelvi jelenségnek tartják (vö. G. Varga 1990: 179), a kárpátaljai magyar irodalomban is (vö. Kótyuk 1995). A jelenségnek nyelvjárási háttere is van: a nyugati, a déli és a palóc nyelvjárásokban a toldalék a standard normával ellentétben illeszkedik a tő hangrendjéhez (vö. Szabó 1979: 86).

A hová? kérdésre felelő -nál/-nél helyhatározórag -hoz/-hez/-höz helyett (nálunk/hozzánk)

A standard magyarban valakihez megyünk látogatóba, és ha odaértünk, akkor nála vagyunk. A kárpátaljai magyar nyelvhasználatban viszont a -nál/-nél ragot gyakran használják ilyen esetekben a -hoz/-hez/-höz helyett (vö. Balogh 1993b: 227). Ennek nyelvjárási háttere van: “A palóc, az északkeleti, a mezőségi és a székely nyelvjárásban az odairányulást, tehát a hova? kérdésre felelő helyhatározót is -nál/-nél raggal fejezik ki, ha személyről van szó: gyere nálunk (hozzánk)! Elment a bírónál.” – írja Kálmán Béla (1966: 58). Ami tehát a standard magyarban így hangzik:

A kérdőívben két kérdéssel vizsgáltuk ezt a típusváltozót, és az egyiknél találtunk eltérést a nagydobronyiak és a kontrollcsoport között, mégpedig a nem nagydobronyiak javára.

A hasonlító határozó standard ragja a -nál/-nél. Kálmán Béla szerint (1966: 58) a palóc és a csángó nyelvjárásban a hasonlítás kifejezésére a -tól/-től ragot használják. Balogh Lajos (1993a: 119) a kárpátaljai magyar nyelvhasználatból is adatolja a -tól/-től-t hasonlító határozói szerepben. Ez a fajta raghasználat a NyKk. (II: 250) szerint a belső népmozgások hatására Budapesten és a szépirodalomban is terjed, a nyelvművelő kéziszótár szerint (NymKsz., 402-403) pedig a rádió és a televízió nyelvében is. Mindkét nyelvművelő kiadvány egyetért abban, hogy a -tól/-től hasonlító határozói ragként való használata értelemzavart okozhat, ezért azt ajánlják, ilyen szerepben a -nál/-nél ragot használjuk. A MMNyR. (II: 258) azt írja a -tól/-től ragos változatról, hogy “a köznyelvből ma már csaknem teljesen kipusztult”. Lanstyák és Szabómihály (1997: 95-97) empirikus adatok segítségével kimutatták, hogy a szlovákiai magyar középiskolások körében szignifikánsan magasabb a nem-standard -tól/-től ragos alak előfordulása, mint a magyarországi gimnazistáknál, s ennek véleményük szerint részben a palóc nyelvjárási háttér, részben pedig a szlovák nyelvi kontaktus a magyarázata. Molnár Csikós László (1998: 231) szerint a hasonlító határozói szerepben használt -tól/-től rag a vajdasági magyar nyelvhasználatban is gyakori, és használatát (részben) a kontaktushatással magyarázza, és Kossa János (1978: 295) is úgy véli, hogy a nyelvjárási jelenséget a szerbhorvát hatás is erősíti. Mi sem zárhatjuk ki a nyelvi kontaktust mint megerősítő tényezőt.

Adataink azt mutatják, hogy – bár az akadémiai leíró nyelvtan szerint a -tól/-től ragos alak a köznyelvből már csaknem eltűnt – a kárpátaljai magyar nyelvhasználatban a hasonlító határozó ragjaként a -nál/-nél és a -tól/-től egyaránt használatos.

A hasonlító határozó ragját négy feladattal vizsgáltuk a kérdőívben, de egyiknél sem találtunk lényeges eltérést a két minta között. Arra, hogy miért foglalkoztunk mégis ilyen részletesen a jelenséggel, még visszatérünk.

Az ismertetett adatokat összefoglalva elmondhatjuk, hogy azon hét változópéldány esetében, amelyeknél szignifikáns különbséget találtunk a két minta között, kétszer a nagydobronyi, kilencszerszer pedig a nem nagydobronyi középiskolások körében volt magasabb a standard változatok előfordulási aránya. (Lásd az ábrát!)

A fent részletesen elemzett típusváltozók között három olyannal is találkozhattunk, amelyek nem-standard változata a nyelvjárási szakirodalom alapján a palóc nyelvjárásokra (is) jellemző. Ez a három típusváltozó (a) a nákozás, (b) a -nál/-nél helyhatározórag -hoz/-hez/-höz helyett való használata és (c) a hasonlítás kifejezése. Amint azt írásunk elején említettük, a nagydobronyi nyelvjárást többen is (a jellemzően az északkeleti nyelvjárástípusba sorolt kárpátaljai dialektusokkal ellentétben) a palóc nyelvjárásokkal rokonítható nyelvjárásszigetnek tekintik. Kézenfekvőnek tűnik tehát, hogy a kárpátaljai magyar középiskolások reprezentatív mintáján alapuló kutatás adatait felhasználva megpróbáljunk közelebb kerülni a nagydobronyi nyelvjárás helyének megtalálásához a magyar nyelvjárások rendszerében.

A dialektológiai szakirodalom szerint a nákozás, a -nál/-nél helyhatározórag -hoz/-hez/-höz helyett való használata és a hasonlítás -tól/-től raggal való kifejezése a palóc nyelvjárásoknak (is) a jellemzői közé tartozik. Ezt elfogadva feltételeznünk kell, hogy mindhárom vizsgált típusváltozó esetében a nagydobronyi mintában magasabb lesz a nem-standard (nyelvjárási hátterű) változatok előfordulási aránya, mint a minta másik, nagyobb részében, hiszen a nagydobronyi nyelvjárást a palóccal rokonítják a szakirodalomban.

A nákozás kapcsán hipotézisünk beigazolódni látszik: a vizsgált négy változópéldány közül háromnál szignifikánsan a nem nagydobronyi adatközlők a standardabbak, és a negyediknél is a nagydobronyi mintában magasabb a nákozók aránya. A második típusváltozót figyelembe véve már nem ilyen egyértelmű a helyzet. Mindkét vizsgált változópéldánynál a nagydobronyi mintában magasabb a nem-standard változat aránya, de csak az egyiknél szignifikáns a két csoport közötti különbség. Ennél a változónál nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a -nál/-nél helyhatározórag -hoz/-hez/-höz helyett való használatát nemcsak a palóc, hanem az északkeleti nyelvjárások egyik jellemzőjeként is emlegetik. A harmadik típusváltozó kapcsán csak azt állapíthatjuk meg, hogy a négy változópéldány közül háromnál a nagydobronyiak, egynél azonban a nem nagydobronyaik bizonyultak standardabbnak, ám az eltérés egyik esetben sem szignifikáns. A -tól/-től ragos változatok viszonylag magas előfordulási aránya mind a nagydobronyi, mind pedig a nem nagydobronyi középiskolások körében egyrészt megcáfolja az akadémiai leíró nyelvtan azon állítását, miszerint a változat “a köznyelvből ma már csaknem teljesen kipusztult”, másrészt pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy a hasonlítás -tól/-től raggal való kifejezése a kárpátaljai magyar középiskolások nyelvhasználatában is gyakori jelenség.

1. Van-e eltérés a nagydobronyi és nem nagydobronyi középiskolások nyelvhasználata között az illabiális a-záson kívül is?
2. Ha van eltérés, akkor milyen nyelvi változókra terjed ki?
3. Milyen jellegű a különbség: a nagydobronyiak vagy a más iskolába járók nyelvhasználatában magasabb-e a standard válaszok aránya?
4. Illetve megpróbáltunk újabb adalékkal szolgálni ahhoz a kérdéshez, hogy valóban a palóc nyelvjárástípusba sorolható-e Nagydobrony nyelvjárása.

Kérdőíves vizsgálatunk szerint a nagydobronyi és nem nagydobronyi középiskolások nyelvhasználata között az általunk nem vizsgált illabiális a-záson kívül is vannak (empirikus adatokkal alátámasztható szignifikáns) eltérések, ám ezek a vizsgált változók kis körére terjednek ki. Mindössze egyetlen olyan típusváltozót találtunk (nákozás), amelynél a nagydobronyi minta jelentős eltérése a nem nagydobronyitól következetes volt. Általában a nem nagydobronyi középiskolások standardabbnak mutatkoztak, mint a nagydobronyiak.