Hol a rendszer benne,
ha megyek az utcán,
mintha vattába lógna
szemem,

zajtalan forog.
Mintha néznék valamit,
de minden látvány
elmozdul,

vagy a vattát mozgatja
valaki. Ezért csalódom
a látványban, hol
a rendszer.

 

Én néha várok valamire, hogy
elkezdődjön, de nem akar,
folyton elmarad, elfelejtem,
másra gondolok.

Elszórakoztat, hogy nem
történik semmi, csak néha
tavasszal, vagy nyáron
tűnik úgy, mintha igen.

Közben nem gondolok
semmire, csak figyelem ezeket
a pelyheket a szélben,
amik valami fáról

repülnek a szél miatt.
Nézem csak, és lassan
elmúlik, ami nem is volt
fontos, vagy igen.

Reggel eszembe jut egy képeskönyv, amit
valamikor nézegettem, voltak ilyen évek,
éveim, legtöbbször gyerek voltam, néha
nem, legtöbbször nem, lehet, hogy akkor.

A képekre már nem emlékszem,
elfelejtettem a mondatokat is. Voltak
egyáltalán képek benne, vagy mondatok.
Eszembe jut egy könyv, valamilyen

okból. Mert gyakran valami kényelmetlen
jut eszembe, ami legjobb lenne, ha
nem, vagy nem most jutna eszembe,
és ne lenne olyan kényelmetlen. Nem

annyira. Ez nem olyan. Eszembe jut
egy kép, de nem látom pontosan, amit
meg pontosan látok, nem érdekel.
Körülnézek, elfelejtem, nem tudom,

miért jut eszembe valami, és miért nem.
Gyakran nagyon elfelejtem, reggel van,
délután van, elfelejtkezem, aztán már
nem találok vissza. Hova találnék. Mit.

Váratlanul izgatott leszek, esik. Anyám
épp most utazott el vagy tegnap, írom, el ne
felejtkezzek. Eszembe jusson. Bár folyton
eszembe jut, nem emlékszem, esett. Elég
rendesen, folyton esett, folyton ki kellet
nyitni az ernyőt. Néha nem volt muszáj,
olyan kicsit esett. Kicsi eső, fényes járdák,
egészen fénylő járdák. Szinte csak ez látszott,
néztük, vagy ez sem. Éppen az, hogy ez sem,
főleg semmi se. Járkálás, ernyőnyitogatás.
Aztán írom, eléggé csendben.