Te figyelj, olyat olvastam pontosan az augusztus huszonhatodikai Magyar Hírlapban, de olyat, nagyon szeretem, szuper, hogy van ilyen, hogy, mármint extrém sport, hogy extrém vasalás, és olyan mozgalom, hogy "Szórakozz rendezett külsővel". De komolyan, nem vagyok annyira, nem voltam annyira oda soha az extrém sportokért, nem találtam túlsok fantáziát bennük, már amennyit ismertem belőlük, bár ha most jobban belegondolok, mégsem, hülye vagyok, tök jó az egész, mindenesetre nálam elviszi a pálmát az extrém vasalás, amikor is mindenféle őrült körülmények között kell, lehet, élvezetes vasalni, nagyvárosi forgalomban, hegyen, gleccserben, kenuban, patakban, fejjel lefelé stb., vannak versenyek is, ahol díjazzák, mennyire nehéz körülmények között kerül sor a vasalásra. Ez tényleg nagyon flash. Mert ugyan mi van abban szellemes, ha valaki egy léccel síel, vadvízen evez, gumikötéllel ugrik, vadul biciklizik, marhaság, ezek meglehetősen alpári dolgok, ahhoz képest, mennyi szellem, fantázia, sőt költészet, de komikum, önirónia, dada van abban, ha pl. egy disznófarmon próbálsz meg vasalni, vagy a montevereszten, vagy mellig merülve egy jéghideg patakba, vagy léghajón, vagy, ha engedélyeznék, múzeumban, te! a monaliza előtt vasalni!, vagy munkahelyen, munka helyett vasalni, vagy metrón, egy hídon, vagy egy ilyen program hétvégére: kimegyünk a haverokkal vidékre vasalni, vagy kimegyünk a balatonra vasalni. Hát valami ilyen mozgalmat kellene magyarországon beindítani, nem másmilyet. Vagy, hogy ne rekesszek ki semmi hülyeséget: maradhatna az a mozgalom is, bát talán utálom ezt az utalgatós beszédet, olyan, mintha az átkosban beszélnénk, vagy mi.
Most bevezetem ezeket a reagálásokat hozzászólásokra, vesztemre, biztosan. (Ha már itt vagyunk, köszönöm a Széchenyi-megerősítést, régóta kedves szerzőm/szívügyem.) Szerintem minden lehet remekmű, akár egy bili is. Akár egy napló, vagy egy nem-napló. Ahogy W.S. mester írja, bár nem akarom mesterek palástja alatt belopni magamat, hova is, mesterek palástjával takarózni nem, szóval:
"legszebb alkotás a séta
bár a földön nem hagy jelet
ám a piramis rossz tréfa
teng percnyi ezeréveket".
Tessék, ha úgy tetszik, itten remekműveket írok. Ha nem, olvasni nem kell. Több dolgok vannak. Napló mellett, alatt, felett is lehet remek műveket írni (persze, lásd, mint fent: napló is lehet remek mű, példák a magyar- és világirodalomban), illetve, ha nem írok naplót, akkor nem biztos, hogy remek művet igen, hogy feltétlenül igen, vagy, hogy több az esélyem rá. Az alkotó/író nem csap. Hogy megeresztem vagy elvezetem és akkor nem ott jön ki, aminek másutt kellene, vagy csak csepeg, mert másutt elfolyik, és ha megszüntetjük az elfolyást, duzzadt hullámokban ömlik a remek víz. Mi az, hogy műalkotás, miazhogy irodalom, édesapám?! Ha eleve tudod, elég nagy bajban lehetsz, az már régen rossz. Persze ha "nem jól" nem tudod, ha egyáltalán nem tudod, attól még nem lesz jó, akkor sem vagy még nagy arc. Most megnyitottunk a naplóban egy vitás/vitatkozó fejezetet, vagy, ami szerintem a valóság: egy túlreagáló fejezetet, egy odavetett-megjegyzésre-nagy-terjedelemben-túl-komolyan-reagáló-fejezetet, dehát az irodalom bizonyos értelemben túlreagálás, a napló mindenképpen, legalábbis ez az lesz, van, volt. Már ha ez napló, tessék kétségbe esni. Kitalálok egy vagy több személyt és az, azok beszélnek, ennyi, beszélnek, vitáznak, merengenek, heveskednek, olvasnak, mindezt nyilvánosan. Mert, gondolom az a sok szar, dilettáns, nagyot akaró, félresikerült, középszerű, ambíciózus mű, ami elönti (túlzás, na) a folyóiratokat, az jobb. Írni minden nap, órában egy művet, és leközöltetni, aztán jövel ösztöndíj. Vagy írni kritikákat haverokról, haveri alapon, írótáborokba, összejövetelekre járni haveri alapon, az jobb, persze, ettől függetlenül és ellenkezőleg lehet, hogy (néha) jobb, ha komolyan van véve, amit csinálsz, és nem a rutin, vagy a beleszületés, persze, ez se zárja ki, hogy jó legyél. Bár inkább ne mondjak semmit az irodalmi életről, nem nekem való, mit tudhatom én azt, olyan, amilyen, lerágott lábszárcsont, nem tudom, olyan, mint az emberek, semmi különös, olyan, mint két ember, ha összekerül, aztán, bár szeretik is egymást, de egész életükben gyilkolódnak, gyilkolnak. Emberi állag. Ne legyünk naivák. (Na, itt nagyon heves, majd lent megmagyarázza, miért, de nagyon heves, és miért, egy semmiért. Szerintem ez gázos kissé, de majd kinövi. Vagy úgy marad, és játszik a fülével, mint az egyszeri ember, aki vangóg volt, és akiről ady is írt, vangóg fija vagyok én, nem döngetek kaput, fület... Ilyesmiket, és elég sokat.) Semmi se zárja ki, hogy jó legyél, hogy remekműveket írj, de nem is követeli meg, és nem biztos, hogy a remekművek kora nem járt le, és egyáltalán semmi sem biztos. Utalnék Barthes "homály"-cuccára (napló 16.). Utalnék sok mindenre, köz helyek. Ha bizonyos kontextusba állítom, minden lehet irodalom, az, hogy levegőt veszek, az is, gondolom, Duchamp óta. Lásd A.C Danto idevonatkozó munkáit. Vagy ne lásd, ne láss semmit, nem muszáj, nem muszáj annyira ezen lihegni, kedves Cs. Gy. Akkor min, ha, lihegni, ha nem, az se rossz, más műfaj, máshogy beszélek. Kedvenc szavam: hmmmm. Azonban szeretek beszélgetni, ez arra van. Vagy nem arra, hé, paraszt, merre van? Vagy csak úgy teszek, mintha szeretnék beszélgetni, közben csak a hangomban gyönyörködöm kérdőjel. Ez elég változatosan van. Nem látod az erdőtől a remek művet, apa!? Egyébként írok még vagy harmincat, aztán hagyom abba, az jó szimbolikus, az a szám, akárki akármit mond, de nem biztos, hogy betartom ezt az ígéretem. Mostan, hogyan ezt átolvasám, rájövök, hogy mégcsak nem is választoltam én itten semmire, nem is vitáztam én itten mással, mint magammal, nagy komolyan, olyan vagyok, mint a túlérzékeny durranó motor, vagy túlérzékeny ravaszú fegyvernek látszó tárgy, alig érsz hozzá, és akkor se azzal a szándékkal, máris eldurran, eldördül, aztán csak kapkodod a fejed, mint a kutya, aki macskát kölykedzett szóval.
Pufibb lenni a pufinál: zabálj zsírt. Ezt mindig elképzelem, el szeretem képzelni, mint a borzalom netovábbját: kanállal enni a puszta zsírt, megenni egy vödör zsírt, és leöblíteni olvasztott, forró zsírral, meginni egy liter zsírt és lenyomatni szalonnával. Feljön bennem a Hetedik nagyszerű jelenete a kövér halottal, akit addig etettek, míg szét nem repedt a gyomra. És egyáltalán: a maga műfajában nem tudok tökéletesebb, zártabb, keményebb, és viszonlag rafináltabb filmet a Hetediknél, már vagy elég sokszor láttam, de nem tudom megunni, amúgy is nagy krimikedvelő vagyok, persze, ha az a krimi főleg Chandler. Bár azóta Fincher meglehetős béna dolgokat rendez, kicsit kivéve a Harcosok klubja némely dolgait, mert az egész azért nem meggyőző. A legutóbbi filmje pedig, Jodie Foster-rel főszerepben egy nagy magaaláesés volt. Csinált a fazon egy remekművet, azóta meg kihagy az agya, szomorú, volt ilyen, bizonyos értelemben Ottlik, bár ő annyira sohasem esett maga alá, de mégis. Fél kiló zsírt összekeverni fél kiló fagyival és megenni. A vödör zsírt, hogy jobban csússzon, olajjal enni meg. Recept dolgában mindenkit Venyegyikt Jerofejevhez, a Moszkva-Petuski-hoz utalok, fantasztikus koktélok vannak ottan leírva. Komszomolka könnye. Vajon milyennek látta az a cseh fóka a világot, amikor vitte az ár, mert, gondolom az állatkertben született, vagy, ha nem, hozták valahonnan, nem ott élt a cseh tájban. Nagy megrázkódtatás lehetett, hirtelen betört a világ a világába. Bár ez hülyeség, minek antropomorfizálok. Most a szabadság-témát nem hozom fel, túl kézenfekvő, nem vagyok zöld, de szívből utálok minden állatkertet és cirkuszt, nem is jártam, a gyerekkori kötelezőeken kívül soha egyikben sem. Totálisan hervasztó a koszvadt cella mélyéből elősompolygó koszos, kéregető állat, vagy a műsziklákon ugrándozó zerge, majom, oroszlán, a legnagyobb abszurd a szerencsétlen jegesmedve. Gondolom az Eu-ban szuperebb, profibb, "humánusabb" az állatkert, de csak annáll rosszabb. A szerencsétlen, hülye gyerekek meg élvezik. Hisz olyan bájosak, édesek, cukik az állatok, különösen a picik. Kedves híreim, ha valakit széttép valami vadállat az állatkertben, vagy bárhol. Vagy, akár egy háziállat, egy kutya. Szuper. Drukkolok nekik. Ehhez képest az elmebeteg, ínyenc vagy mi olasz vadászok a teméntelen szétlőtt, lemészárolt, kicsempészett madarakkal. Na, helyben vagyunk, a vadászat. Mint szórakozás. Csak úgy, unalomból, "sportból" gyilkolni, miközben a totális elszörnyedés, ha Manson, Ted Bundy, ilyesmi tömeggyilkosokról van szó, meg satöbbi. Najó, ismert dolgok, de mégsem annyira, pedig nekem a kettő között egyenlőségjel van. Antiszociális örvények húznak le magukkal, úgy látszik. Zsírban aludni.
(remélem nem bánod, ha ilyen al(jas)címekkel igazítlak eztán útba, vagy tévesztelek meg, most ilyen műfaj(talan)ban nyomulok)
Na most látom csak, hogy a napló 35.-ben írom, hogy E. és S. együtt énekelnek, nem mintha bárkit is érdekelne szerintem, mi a francot jelenthet ez, de elmondom, hogy volt korábban egy jegyzetem arról, hogy Stockhausen ide-oda, de kihagytam, mondom elég a zenéből, miközben nem is volt róla szó, de éppen ezért, szóval kihagytam, de bennemaradt, hogy E. és S. Azaz Elvis és Stockhausen együtt énekelnek, ami szerintem szép lenne. Ösze-vissza dekonstruálnák egymást, ha valaki egyszer ezt megcsinálná, nem semmi hangzásélmény lenne. Na mos már fellebentem a fátylat magáimról, zeneileg, szóval igen nagy zenehallgató vagyok (ez persze nem mond semmit, mihez képest, apafej? na nem vagyok egy petovics emil, gondolom én, de lehet, tévedek), de nem képzett, azaz nem jártam ide meg oda, csak mint autodidakta tudok ezt-azt, de egyik nagy izgalmam azér a zene, elég sokféle zene. Persze magyarország ilyen zenebeszerzési szempontból is szuper gagyi hely, próbálj valami kortárs (vagy akármilyen jó) zenét beszerezni, vagy csak a klasszikus modern dolgokat, már amellett, hogy rohadt sok pénz a jó minőség, de például stockhausentől, ezt direkt megfigyeltem, a vörösmarty téri mit tom én, hungaroton vagy milyen nagyobb cédé/kazettaboltban egyetlen duplacédé van az egyébként jó Mikrophonie I-II. De ez a cuccot, kábé négy vagy öt éve látom, és direkt megfigyeltem, hogy egyetlen darab van kint négy éve. Na a többi kortárs zene ott van egy hangyafasznyi helyen a klasszikusok seggében, de azok is majd ugyanazok évek óta. Persze ez azért nem sokat jelent, kicsit talán. A klasszikusokkal meg nincs baj, csak persze mindenki nagyrészt őket bírja csak fogyasztani, persze ez ún. világjelenség, miért is lenne máshogyan. Miért kellene mindenkinek mindent ismerni, hallgatni, olvasni, mi vagy te öregem, Wilhejm Mejszter? Általános műveltség, kiművelt, öntudatos emberfők, felvilágosodás? Jajaj! Öreg hiba. Azér nem lenne baj, ha ebbe a hibába, gyarlóságba esnénk. Na ezt is letudtam. (Azér az ilyen, hogy Vanessza Mé, vagy a magyar Princessz, kicsit azér necces, nekem ilyen Nigel Kennedy is, namár Várnus X-ről azért ne beszéljünk, amellett, hogy némelyikük elég rendesen bírja a hangszerét. Bár mindez persze megítélés kérdése. Meghát, minek hallgatni ezt öregem, senki nem tuningolja ezeket rád, aki meg veszi, hát megveszi, lelke/füle rajta. Jajaj Wilhejm, már megint rosszalkodol.)
Iszonyú-halmozott-véleménybetegségben szenvedek. Valami eszembejut, rögtön véleményt mondok gyorsan, aztán eliszkolok a hosszadalmasabb ügyek elől. A gyorsaság minden. Ezt Napóleon is mondhatta volna, még mielőtt beleragadt volna a nagy, orosz sárba, onnan már nehezebben ment tovább a világ. Tényleg, meg kellene csinálni egyszer azt a mixet: E. és S. együtt énekelnek, zenélnek. Csinálni egy rádióadót, ahol végtelenített szalagon csak egyféle zene, hang, bármi menne, akármikor kapcsolnád be, mindig ugyanaz. Leon Theremin. Van egy nadrágom, amit legjobban szeretek, de sohasem hordom, nem azért, mert sajnálom, hanem, mert a nadrágot csak így, nem hordva szeretem, van, amelyiket hordva, és van, amelyiket hordva sem. És van, amikor egyik sem, mert éppen elrepült fejem felett egy nikkel szamovár vagy szemafor. Ping. Lehet, hogy jobban írnék, ha alulról, mint Gould, kéne csináltatni apámmal egy olyan kisszéket és onnan írnék felfelé, és előtte sósavban áztatnám félóráig a kezemet könyékig, biztos van, aki ezt (is) kívánja nekem. Puszi ezért neki(k)! (Én/"Én"/én nem is vagyok, de ez túl régi vicc, elég régi vagyok, nem tudok felnőni a korig. Korega Tubbs vagy mi. Nyomozó? Miami Vice? Korg?) (Találós kérdés: mennyi a virginál szokásos hangterjedelme? és a kettős virginálé? Brockhaus) (Virginiai testvérek) (Enigma) Kicsit hadarok, mint régen Dajcs, nem mintha attól pofásabb lenne, hogy most már nem teszi. Egyáltalán, mi az, hogy pofás, a lufi elkezd vissszafújni. A lufi én vagyok. Próbáljon valaki gyorsabb lenni. Nem mintha. Te, figyelj, én teljesen antiszociális vagyok, soha nem mennék ki lakva a Szigetre, felőlem ilyen szempontból bármilyen zene. Van Szép Ernőnek egy kiváló könyve, ideírom a címe miatt: Emberszag. Eszembe jut, mennyit röhögtem, amikor látom a TV-ben a Korda-házaspárt, akik, mint Uhrin Benedek, teljesen eldobták az agyukat attól, hogy a Szigeten ők mennyire bejöttek az ifjúságnak, teljesen beszopták a dolgot és kivirultak, mint két öreg, fonnyadt vadalma. Nem tuggyák, de teszik. Kedvenc mondásom. Várom, jövőre kit hívnak meg, kár, hogy már kipusztult a zárayvámosi, bár ez most csúnya mondás volt. Hiába, nagy a "camp" (S. Sonntag) hatalma. Próbálj lufibb lenni.
(...)
Mindennek vége. Minden alszik.
Becsukva a szem. Hűlve a szív.
Csak én magam vagyok még élő
A sírbolt roppant üregében,
S tűnődöm, egy vendégre várván,
A késedelmező halálra.
Halál, mért nem jössz? félsz talán, hogy
Megbirkozom veled s legyőzlek?
Ne félj, nem az vagyok, ki voltam,
Ki egykor vakmerő kebellel
Dacoltam sorssal és világgal.
Bártan jöhetsz. Meg nem támadlak.
Hagyom magam. Erőtlen hang
Leszek. Te szélvész légy. Sodorj el.
Jókai Aranyáról eszembe jutott Arany, róla Petőfi, Petőfitől meg az egyik kedvencem, megosztom mindenkivel Az utósó ember egy részletét. Talán túlságosan is szeretek idézgetni. Ez Szküllám és Hübriszem. Szabad ötletek egy ülésben. Előre az Aranyér(ér)t. És egyáltalán. Minden. Fáj az élet. Fáj a hajam, fája.
Tipegve vánszorog naplóm a kimért idő utolsó szótagjáig, és már itt is az este. Ki-ki... És eperfa. A nyár elment. A tarasz teli üres asztallal.
Egy ideig még rendszeres leszek a számok tekintetében, aztán nem. Remélem, mindenki várja a vadulásokat. Hol késel az éji humuszban. Sajnáltam szegény Matolcsit, hogy a bénafejű Trabant hazaküldte egy kis szerencsével, tetszett, amit Matolcsi csinált, ahogy csinálta, a Madár meg elég kövér, fáradt madár lett úgy a harmadik menettől, ha kissé erősebb az ellenfele, szépen elküldi más égtájakra, neki meg szerencséje volt, pedig alig élt már a meccs végére, úgy kibokszolta magát az első három menetben. Apám meg folyton teniszt néz, franc érti, bár, ha nagyon muszáj, tudom élvezni a traktorszerű izomzattal ellátott, buldózerfejű, eldönthetetlen nemi identitású hölgyeket, de azért szerintem, nem a tenisz az igazi. Hogy mi az igazi nekem, nem árulom el, annyira titokzatos leszek, mintha meglátogatott volna régi ismerősöm, a kóma, utána meg barátom, a holál. Holál, erről Holan juteszembe, Holanról Golan, Golanról (Gould mellett) a fogam, abszolút bájos szolipszista kör. Tényleg, megindítani, persze szigorúan alulról jövő népi kezdeményezés útján a Szolipszista Körök Mozgalmát, az Előre a Minden Otthonban Szolipszizmusért Mozgalmat. Najó. Uncsi. Undorító egy szó ez máskülönben. Te figyelj?! elolvastam Az arany embert, meg a Szeretve mind a vérpadigot (ez itt szép, nem, mint a vérpuding) a Szilasi-féle Jókai-monográf után, Jókait egyébként is bírom, és még az Arany...-t eddig nem abszolváltam, a Szeretvét már többször, de ritka béna szar a magasan jegyzett Arany..., a Szeretve... kevesebbre tör ugyan, de jobban meg van csinálva, a nyál nem borítja annyira túlságban, mint az Aranyt. Hogy ezt miért mondom. Elvis és Jókai mellett volt még a Zöld Henrik, nem rossz, bár többre számítottam, furcsa, nyugtalanító, érdekesen nem megoldott, töredezett, helyenként túl jól megírt könyv. Tudod, ki írt még olvasónaplót? Veres Péter. Ajánlom figyelmedbe. Nem, mert jó, hanem, mert érdekesen hüje, hogy mik voltak hajdanán. Ha lenne időm, elolvasnám a Veres-összest, a százezer tarlót, kaszálást, früstökölést, pákászást, cséplést, balogh családot többezer oldalon. A magyar irodalomban igen érdekes rezervátumok is vannak, ki mindenki van nem olvasva és miért. Egyébként meg mindenki ügynök. Én magamat figyelem erősen, évek óta, lankadatlanul, de semmi érdemleges jelentenivalóm nincs. Illetve van, itt, ezek, jelentem, naplót ír, idézem. Az a fóka tetszett, aki az árvíz idején vagy száz kilométerre elcsatangol és visszahozták, vagy többen is voltak és az egyik meghalt útközben, vissza, sajna. Drezda viszont nagyon megszívta, nem elég, hogy a világháborúban szétkapták durván az amcsik, amit azért annyira nem reklámoznak. Előre a katyvaszért.
A nagy sikerre vagy anti-sikerre való tekintettel folytatom ím a folytathatatlant, visszatérve szomorú szadságomról, érzelmes utazásomról, hallatom hangom ismét ebben a szétesett mondatban, mindent egyszerre elmondani igyekezve, szóval fanklub ide vagy oda, élveztem a "katyvasz"- minősítést, szándékolva volt, bár szívemben boldogak a tárgyak, bár én magamban csendesen "mix"-nek hívtam, turmixnek, kis-nem-oda-illőnek, zenéről-szólvást-arcokról-értekezőnek-ama-szórakoztató-könyv szellemében. Szóval azt kell mondjam semmit sem csináltam szabadságom alatt, igazából messzire sem mentem el. Meghatározó momentumnak mondhatnám szabadságolásomra nézvést, és szellemi leépülésemre, hogy (már megint egy könyv?!) ami érdekes volt, az egy Elvisről szóló könyv, olyan ember tollából, aki meglehetősen utálta, de elég jól, már amennyire ez megítélhető, utánanyomozott a témának, szeretem az adalékokat, tényeket, beszámolókat, személyeskedéseket. Node Elvis a Király! Ezt eddig nem tudtam, most tudom, egyet is értek vele, de nem fejtem ki. Ez már ilyen, ez a napló, a ki-nem-fejtettségek-nagy-hekatombája, ötletek-nagy-temetője. (Ja, és oszkárvájd, mit mongyak, szívenütött, persze, ha én szeretem a "személyeskedéseket", el kell viselnem saját személyemet (hoppá?! na, ki beszél itt? megmondanám, ha tudnám), saját "személyemet" illetően is, bár nem élvezem túlzottan.) Aki tud, küldjön nekem Elvist, bár elég nyálas. A Nyálas Király. Máskülönben volt a Sziget, lesz a Budapest-parád, elég puha dolgok, majd megkeresem a Tilos-kamijónt, ott talán valami értelmesebb zene. (Adalék: nagy szívfájdalmamra az ESTFM98.6 továbbra is szar, amióta kirúgták a meghatározó arcokat, totál siker az egész, külön kedvenc a hírolvasó csaj, érdemes figyelni a teljesítményét, gondolom egy olyan három, négy hónapja dolgozik a rádiónál, de nincs egyetlen hírbeolvasása, amelyben ne bakizna négy-öt durvát, de tényleg. Persze a Tilos soha az életben nem kap már frekvencet, sajna, marad ez a béna Est, bár korábban sem voltam annyira oda a később kirúgott fazonokért, de ezt a mostani rádiót hallgatva kifejezett nosztalgiáim támadnak, bár most már alig hallgatok rádiót. Tudod, hoosszú kollégiumi évek behozták a rendszeres rádiózást.) Kérem, én szeretek csapongani, engem bizonyos értelemben rúgnak hátulról, és hideg hagymákat eszem. A nyaralás alatt néha nagy szégyenkezéssel gondoltam naplóbeli, némelykori elsietett vadulásaimra, főleg az aktuál-élet terén: hát-hát az a kleopátra-vagy milyen házas-hagymázas hülyeség gazdagokról, szegényekről, az ízléstelen szagésfing, jajaj, satöbbi, ég a pofám, a pimem, nade mindegy, elmegy, amúgy is amolyan odúlakóra vettem a figurám, ott azért elég rendesen vadulgat az alak, meg meakulpázik. Nagy az arcom megint, felnöveszteném fjodor mihajlovicsig. Fjodor Mihajlovics 98.6. Gondolkoztam egy ilyen rádió létrehozásán, biztosan kapnék frekvenciát, közvetlenül a pannon rádió és a katolikus cucc között, ha van értelme az éterben ilyen hüjeségnek. Egyébként én görög-katolikus vagyok, annak lettem keresztelve, ez most adalék, és felmenőim között egy ágon sok a pap, ezt szeretem, bár nem vagyok olyan értelemben vallásos, sőt ellenkezőleg, mégis néha mocorog bennem az idegen anyag. Ésha mocorog, ki a bp-parádra! (Bár nem megyek ki.) Egyébként mostanra sikerült végleg beköltöznöm, ahova beköltöztem, mert sikerül összeszedni és leszállítani a több helyen, haveroknál, pincékben szépen elcsomagolt könyveim. Könyvespolcokra (sok kell) nincs pénzem, úgyhogy porolgatom a körbe-körbe a két szobában, padlón feltornyozott könyveket, mert ugye dobozban már nem bírtam nézni őket, ki kellett szedni, hát porolgatok egy ideig. Istenem! Ez az adalékok naplója, én pedig a Poroló Király.
Számold meg, hány nulla a különbség, aztán mondd ki, utána hajolj le, csókold
meg a lábujjaidat és ess el. Úgy elkezdett esni az eső. De úgy. MOST HÁT KÖNNYES
BÚCSÚT KELL VEGYEK EGY IDŐRE NÉPES RAJONGÓTÁBOROMTÓL! MÉG MAJD ÍROK: VALAMIT:
VALAHOVA: AZTÁN MÁR ÚGYIS AZ ENYÉSZET PUSZIL TARKÓN, MINT A NYEST.
KÖSZÖNÖM EZÚTON IS A VILÁGEGYETEMNEK A LEHETŐSÉGET, HOGY ENNYI HÜLYESÉGET MEGÍRHATTAM.
APÁM, MA SZARNAK ÁZOK, ÚGY ESIK, DE EZT MÁR KISBETŰVEL KELLETT VOLNA ÍRNOM,
MERT EZ MÁR NEM TARTOZIK SZOROSAN NAPLÓM BEFEJEZŐ, ÜNNEPÉLYES RÉSZÉHEZ. NODE,
SEBAJ:
(Tudod, úgy van vége, mint a Sterne-féle Érzelmes utazás...-nak, egy mondat közepén, bár így most nem is tudom, mert
Így élt és halt a naplóíró jól, sokáig, míg seggbe nem rúgták, mint az egyszeri költőt, amikor hiába vonított a kihalt sztrádán, csak nem akart a talpáról a fejére esni. Egyre jobban érzem, hogy. Csak töredékek. Vajon mennyire hülyülök majd meg, amikor tényleg ezt a sokvalahányadik naplójegyzetet írom, ha egyáltalán fogok továbbra is naplót vezetni? Kérdezem én, magamnál vagyok, és ti nálam vagytok, feleim? Nyolc és fél, hogy behozzam ismét a motívumot. A pimes naplójegyzet tiszteletére pedig tízperces, néma hasoncsúszást rendezek a kor szelleme előttpong. Hogy ismétping előbújjon belőlepingm a frankfpongurti iskola. Pim. Becsúszott ide némi értelemzavaró asztalitenisz is a keleti nemzetek tiszteletére, és sportszeretetem jeléül. Nade, kérdezheti valaki, meddig fogja még ez az ámokfutópong a levegőt mérgezniping naponglójegyzeteivel, hisz megígérte, hogy harminccal befejezi, mostmeg, rosseb tuggya, hova terjeng. És tényleg, hirtelen nyitottá vált a játék, tényleg, meddig, hova??? (Most itt zárójelben súgok azért reáliákat, a fikción kívül: hát ameddig a bdk türelme el nem fogy, hisz Ez őnála terjeng, pofáskodik, eresztődik nagy lé(t)re.) Jól ki fog nézni itt a naplóm mellett a honlapon futó számozás a vége felé, mintha megbolondult volna valami (nap)számláló. Te, figyelj, .... hú, most olyat prüszköltem , hogy kiment a fejemből, mit akartam mondani, közben kurvára beborult itt valamelyik napon, olyan sötét lett, mint egy bivaly seggében. Már nem vagyok álmos, mert tegnap aludtam. Felpörögtek az események, nahát.
"A szerzők ráébredtek, hogy semmi értelme légüres térben dolgozni."
"Így hát kezdett visszajönni a tonális zene."
Mivel nem kedvelem túlságosan a szimmetriát, meg a rendszert, gondoltam csinálok még egy pár négy, előrehozott, összevont napot, hátha összezavarok egy-két ide tévedt kósza olvasót, bár ez nem túl udvarias húzás, hiszen ezzel elveszthetem, azt a nagy (szeretném azt hinni, hogy óriási ---hübrisz) rajongótábort, amely naplóimat olvassa, egy-egy számot szinte szívszorongva vár, majd nagy ovációval fogad, heves taps, felgördül a függöny, a közönség őrjöng, az író hajlong, mintha pénzt keresne a porban, azt is, keveset.
Kegyes csalás, hogy négy napot átugorva vetem magam a semmibe, hogy előrehozom, amit előrehozni nem lehet, ahogy Mahler, aki rettegett a kilencedik szimfónia (lásd: Beethoven, Bruckner) megírásától, attól, hogy nem tudja majd befejezni, ill. túljutni rajta, ezért amikor mégis befejezte, áthúzta a kilences számot és "Dal a Földről" címet adta neki, utána megírta a Kilencediket és meghalt, de persze ez tulajdonképpen a tizedik volt. Ezt most nem összehasonlításképpen mondtam, csak a péda kedvéért, meg a kegyes/kegyetlen csalásokra utalva, és a számokra. Ebben a négy napban semmi sem történt velem, és nem is fog történni. Mintha lefagyasztanám magam, utána meg felébredek és minden megváltozott. Van egy a zenéről színvonalasan fecsegő könyv előttem, hát ahogy ezt írom, olyan szigorúan néz rám Schönberg, hogy elszégyellem magam ezért a naplólinkeskedésért. Berg arca szét van hullva, Webern hozza a színvonalat, szigorú, csendes, összefogott, pedáns. Stochausen nyegle, Varése pedig nem tudom, milyen, eléggé összehúzott szemöldök, furcsa, ferde orr, mindig szerettem volna ott lenni az 1958-as brüsszeli világkiállításon, hogy meghallgassam a Poéme electronique-ot. Bartókról valami hülye kép van, jó régi, fiatal rajta, van valami nyakkendőszerű, cserkésznyakkendőszerű rajta, kicsit úgy néz ki mint Buster Keaton a vadnyugati filmjében, nem számítva azt a béna tekerőlantszerűséget, amit éppen inzultál. Érdekes módon a válogató nem azok közül a szadizmusig menően, híresen szigorú képei közül válogatott be egy vérfagyasztót, hanem ezt a vadnyugati tekerőlantos busterszerűt, ha meggondolom, tetszik a dolog, vidám és eredeti. Szigorúnak meg itt van Schönberg, aki zenei értelemben valóban szigorúbb, következetesebb, rendszerszerűbb volt, úgyhogy bartók csak tekerőlantozzon, tiszta forrásból. Ami megintcsak nem jelent semmit a művészi jelentőségre nézve. Bár mi jelentene bármit, használaton (Wittgenstein), kontextuson, oppozíción kívül. Az az érdekes viszont, hogy a szigorú Schönberg-kép egy Kassák-fotóra emlékeztet, ahol is Kassák, mint nagy, szigorú, kemény, szektás arc virít, mint a Mozgalom atyja. És viszont Berg, a magas, puha, szétesett arcú Berg bizonyos kései Kosztolányi-fotókra. Hát Webernünk azért nincs. Cage-ről nem is beszélve. Bár Ives egy képén igencsak Nemeskürty (irodalom-és filmtörténeti munkáinak érdemei mellett) táborszernagygeneralisszimuszfélistencorvinláncrockoperatisztiösszeskereszt úrra hajaz, tisztessség ne essék... És van rajta egy egészen érdekes kalap. Ezek az átugrott napok a zene jegyében telnek majd el, előre látom, bár lehet, hogy nem, és már nem tudom, akarom majd megírni, és a világ szegényebb lesz négy, nem a zene jegyében eltelt nappal.
Freud írja Theodor Reiknek 1935-ben, hogy, amikor Mahlert analizálta : "Olyan volt, mintha alagutat ástam volna egy titokzatos építménybe."
Folyton viccelek, nane már, mongyá má valamit komojan. Nem tudom hirtelen, melyik véleményem/énem mellet tartsak ki/be. A nevem: sok, bár bizonyos értelemben kevés, de fel van sokszorozva, mint a tejet felvizezik illetők, aztán beteszed elég hidegre, erremeg a háromnegyed doboz/üveg/zacsesz tej tömbbé fagy, már ami víz, az a kicsi tej meg lötyög, lötyög, mint aki maga alá esett, akár milán bácsi a söröskocsi alá, mikoron kiitta volt annak tartalmát, de mihamarabb fel kellett serkennie szögínynek, mivöl vas és acél felesége megjelent a színen és így tovább az idők végezetéig most már így marad ez az ún. "vicces jelenet" valamely kabaréból. Napló az egész világ. Napló helyett kabarét is lehet mondani. Kabaré helyett pedig török sóstragédiát, billenőkocsit, intimbetétet, halántéklövést. Ma is olyan meleg van, hogy a sok fing, amit az emberek féltükben/jókedvükben kieresztettek, csak úgy áll a levegőben, mint a vadgalamb. Írnék egy amolyan dikkensz regényt ilyen címmel: "Szmog és Fing". Mint egy cég neve, egy káeftéé, bétéé, géembéháé. Szmog és Fing Körök a Szagmentes Magyarországért Mozgalom, vagy Szmog és Fing Körök a Hajrá Előre a Magyar Nemzeti Szag- és Fingért Buzgalom. A Magyar Bűzért Magyar Úton Mozgalom. Könnyű ezen viccelődni: Szmog és Fing Mozgalom Minden Alulról Jövő Altesti Népi Kezdeményezés Elősegítésére Minimum Magyar Hashajtóval Makszimum NagyMagyarHas Hajtóval. A nagy magyar (sós)dráma: Szmog vagy Fing. Széchenyi vagy Kossuth. Van egy ilyen jó mondás: Vigyazz Kossuth, elvisz a vasut! Szinte fáj ez a dekadencia, mely bennem burjánoz. Ez a felelőtlen és felhőtlen hepizés és vacakolás nemzetünk nagyjaival. Apropopó: azt azér szeretném tudni, aki olyannyira odavan ezér vagy azér, lengeti például, elnevez, felavat, koszorúz, rivalg: elolvasta-e, elolvassa-e pl. a Széchenyi összest, vagy akár csak a válogatottat (Szépirodalmi, 1991. I-II-III.), vagy csak a naplót, itt-ott, vagy a teljes Kossuth-ot, vagy csak figyelmesebben valamely művet nagyjainktól? Érdemes pedig. Pl.: Széchenyi kitűnő és igen érdekes szövegeket írt, már azon kívül is, hogy értelmeseket, és néha vadakat: lásd az Önismeret-et, vagy az Egy pillantás a névtelen "Visszapillantás"-ra c. írást. Nem csak a Hitel, Stádium, Kelet Népe, bár ezeket is jó, ha végig és figyelmesen. Azér az munka. Mint ahogy összehozni végre annyi év (vagy nyolcvan) után egy Széchenyi-összest vagy Kossuth-összest vagy Deák-összest vagy mindhármat egyszerre stb. Mondjuk a Hídember költségvetéséből, ami film ér kb. egy hajítófát (az új nemzetivel együtt). Mondjak még egy durvábbat: egy Kritikai Széchenyi/Kossuth/Deák/Görgey/stb -összest! Olvastad Görgey önéletírását például, hát egészen nagy szöveg/ember! Merthogy a Kossuth azér durván kinyírta szegényt jó pár évtizedekre, a barom. Bár érthető, de nem megbocsátható módon. Hogy vicceljek azért tovább. Hé! apafej! És mikor éljen az embör, ha mindig olvasnyi kő? Hát nem tom. Van azért arany középút: amikor egyiket sem csinálod, csak bámulsz magad elé, mint a barom, tolod a kaját, nézed a tévét, pörgeted az asszonyt, azán elkaparnak. Jó is az, sírban fekünni! Milyen álmok jőnek a halálban.
Ezt a jegyzetet utólag szúrom be, amikor már azt a sokmilliomodik naplójegyzetet írom, amit most nem érthet senki, mert még nem tartunk ott, úgyhogy csak visszamenőleg támad, ha támad értelme ennek itt:
pimpimpimpimpim
pimpimpimpimpim
pimpimpimpimpim
pimpimpimpimpim
pimpimpimpimpim
pimpimpimpimpim
(Ez
a pimes naplójegyzet volt. Harminc pim a napló tiszteletére. Bár vannak sejtések,
hogy nem lesz annyi, többféleképpen is.)
Itt elég szépen bezárt nyárra a melómkönyvtár, úgyhogy egyedül lézengek, mint. És az udvart, mert az is van itt, egy amolyan belső, locsolják, locsolgatják, permetezik, valami bokrocskák, növények miatt, amit egész évben, egész nyáron nem tettek, szeméremből vagy miért, most vehemensen locsolnak, miközben egy lélek sincs, mivel bezárt a dolog, hallom a locsolást, nincs kedvem semmihez, vettem egy doboz csokit valakinek, aztán meggondolom és hazaviszem, megesszük, de nem származik belőle jó, unalmas csoki, hallom, permeteznek, ott jó lenne lenni, mintafű. Délben kimegyek úgymond ebédelni, de sosem eszem, nem annyira eszem, mint inkább mászkálok mindenféle könyvesboltokba, elég perverz, de ilyen vagyok, kell a szabadság, mások inkább bennmaradnak, és négykor sem igyekeznek azért nagyon hazafelé, megértem, mert sokuknak nincs is otthon semmi, senki, de én nem bírnám, bírnék így, mindig kimegyek, és négykor is pontosan el. Mégha nem lenne otthon senki/m, semmi/m, se maradnék, inkább élvezném azt, amim nincs, minthogy egy zombi legyek, egy hivatali egérke, szaladgáljak a szemét közt, rágcsáljak, szaporodjak, melegedjek a szétrágott, régi papírfecnik között, míg meg nem halok, míg ki nem dobnak valami lapáton a szemétre. Nem nagyon van bennem félelem, és nem hiszem, hogy a korral ez megváltozna, hogy öregen jobban rettegnék majd azon, ezen, halál, fogadj el fiadnak. Ezt nem mondom nagyon, de nem is takarom irtóra el a szemem ama látvány előtt. Vagy nem is tudom, igyekszem nem nagyon tudni előre, vagy ellenkezőleg, de nem hagyon azt se, hogy elképzeléseim nagyon meghatározzanak. Annak a pár kedves olvasónak, aki elért idáig, vagy csak most olvas először és pont itt, ezen a ponton kapcsolódott be, gratulálok és üdvözletemet küldöm, de azoknak is, akik nem értek el idáig, vagy nem itt kapcsolódtak be, és akkor is gyorsan távoztak, és azoknak is, akik sohasem olvastak belém, nem kapcsolódtak be, nem is gondolnak erre, hát mindenkinek kedvesen integetek, mert meghalunk barátaim, és sose leszünk már, ez az idő, amikor most vagyunk, nem lesz, és senki se fog mégcsak emlékezni se ránk, arra, akik voltunk, arra, aki írt, aki volt valaki, lehet, írásokra lehet, de akkor se arra, aki volt, aki ott volt, és éppen úgy, ahogy, de talán jobb is, mert kurvára sok szemétláda, aljas ember rontja a levegőt szerte a világon, a sok egocentrikus, önmagát bálványozó, semmi mást önmagán kívül meg nem látó, törtető, hatalamvágyó, hatalomra áhítozó, hatalomtól hasra eső, az előtt megalázkodó sárkányfog-vetemény. Pár kedves idézet: Tolsztoj: "Az élet egy fazék szar, amit meg kell enni." David Lynch a Kék bársonyban, Dennis Hopper szájával: "Te szaragyú állat!" Borbás Mária gyűjtötte félrefordítások közül: "Olyan lassú volt, mint a szar."
Micsoda hullámok vannak, micsoda hullámok. Nem értem és hallom, lefekszem és nem kelek fel, mintha a költészet vagy a szőlészet démona ragadna el több irányba, hullámokat vet a fa erezete, lángoló hullám, ha ég, ha vizes, akkor csak füstöl, büdös, mint rohadt hús egy oszló hulla combjában. A naplót aforisztikus és költői energiák kezdik duzzasztani, szemlátomást szakítva az eddig sem jellemző életrajzszerűséggel és hétköznapisággal, továbbá az éppen aktuális problémák beható és elmélyült tárgyalásával, ami ugyancsak igen kevéssé jellemezte az eddigi naplójegyzeteket, ám a mostani radikális szakítás szinte új lapot, fejezetet nyit naplóim eme virtuális és némiképp karcsú könyvében, amely új lapot, új fejezetet azonban meglepő frissességgel és hirtelenséggel rögtön be is zárok, így hárítva el a következetlenség esetlegesen az olvasókban felmerülő vádját, amely vád ily módon nem ér készületlenül, mert szinte még csírájában fojtom el a lázadást, a fekélyt égő vassal égetem ki hazánk ifjú testéből, vaskézzel csapok le a soraink közzé beférkőzött, befurakodott, beékelődött burzsoá elemekre, megakadályozom, hogy a rohadó imperializmus bérencei tovább hintsék a mételyt, hogy az imerializmus láncos kutyái, a nép ópiumozói, a papok tovább fertőzzék bűzös, tömjénes leheletükkel a szocialista ember friss, kristálytiszta, egészséges levegőjét, a továbbiakban pedig szeretném kijelenteni, hogy pompom, ebből pedig nyilvánvalóan következik az irracionalizmus tébolyult ámokfutása és virrasztása az értelem bomló holtteste felett.
Szeretem a rövidet váltogatni a hosszúval, ne legyek fárasztó, és mintha az élet is rövidebb, hosszabb napokból állna, hosszabb, rövidebb időkből, sűrűbb, üresebb pillanatokból. Nem szeretem a hétvégét. Néha érdekel a vegyipar. Eléggé rombolok, az idő meg visszarombol. Néha úgy tűnik, nincsen semmi, aztán meg minden hirtelen betemet, hogy ott halok meg a sok élettől. Például nem mesélek el semmit a családom történetéből, pedig igencsak lenne mit, olyan dolgok történtek lassan, mint egy elfuserált török sorstragédiában, és hiába nézel, ingatod a fejed, ez így van, de valahogy ez sem érdekel, és nem hagyom, hogy mást érdekeljen, rohadt zsarnok vagyok, a naplóíró, mint Szaturnusz, felfalja családját, de semmit nem okád ki, mindent megemészt és tovább kussol. Még kilenc. Nem vagyok egy prózaíró alkat, ha úgy vesszük, vagy inkább csak rövidebbprózaíróalkatvagyok, a háborúésbékatípusú izék iránt, vagy a tulajdonságok nélküli ember és az eltűnt madelaine nyomában jellegű hosszadalmas műveletek megírása iránt ezidáig nem mutattam affinitást, inkább mulattam magam ezen olvasásokkal. Azér rövidek itt a dolgok.
Szeretem a huszast. Most ez rövid vagy hosszú. Szerintem elég problema egy napra. Éjszaka színes számokról álmodom, különösen egy bizonyosról, amely az idő nehéz, sűrű üledéke alá temetve van, és semmilyen csuszamlás elő nem hozza, csak elég, ha tudok róla, az én eltemetett barátom.
Van egy növényem, azt nézegetem reggelenként, meg este, amikor megjövök, és napközben, amikor elképzelem, úgy kaptuk barátainktól, feleségem még talán jobban is szereti, pedig semmi különös, kitettük a balkonra, rezegteti a szél, pedig alacsony, nem magas, hosszúkás, ívelt levelek, széttartó szárak, úgy hívjuk: "kis", de mi mindent így hívunk, majdnem, például a mobiltelefet is, pedig nem sokat telefezünk, inkább a teflonozásra vagyunk hajlamosak. Elég nagy a különbség, bár mi nem vesszük észre, ezért gyakran összekeverednek a dolgok, mint a valóság a fikcionalitással, jobb regényekben, most meg én nem tudom, miben vagyok, szeretném, ha jobban meg lennék írva, kedves Cs.Gy. ! Tessék szorgalmasabbnak lenni, elég volt a tudathasadásból, szeretnék már lenni, nyaralni, fürödni, ilyesmik.
Olvasom: álomszép valóság: kleopátra-ház. Hát beszarok. Beszarok attól, hogy ebben a, finoman szólva is sunyin-balkáni országban (lásd: kinyalt-parvenü-szálloda-nemzeti a ferencvárosi szocreál közepén) ilyeneket írnak, de az még durvább, hogy valag pénzzel rendelkező illetők ilyenekben élnek is, vesznek ilyeneket, miközben a kultúra úgy hull le róluk, mint a ruha a kurváról, ha kifizetik neki az egész estét. Na, nem vagyok irigy, nem tud felizgatni az öncélúan tomboló gazdagság tizenöt hálószobával, öt medencével, mogyorónyi aggyal. Te, voltam olyan lakáskultúrával gaazdagon és igényesen meghintett, porcelántiszta, kristályragyogású otthonokban, ahol nem lehetett észrevenni, hogy ott valaki él, lakik, esz-iszik, nyugodtam elmehetett volna, észre sem lehetett volna venni, és az egész szépségben könyv annyi volt, hogy egy üveggel lezárt pompás szekrényke mélyén ott pompáztak a hiperszuperül bekötött, vadiúj, érintetlen révai nagylex. kötetei. Persze nem mondom én, hogy a hülye ember, aki nem olvas, nem kultúrázik, az automatikusan állat, mert perszehogy nem egy útja van a boldogulásnak, valakinek nyilvánvalóan más képvisel értéket, mint nekem, mint egy sznobnak: arany vécécsésze, leopárdbőr kanapé, reneszánsz ládika, és makszimum, mert abban pénz látszik, valami festmény. Mégis úgy gondolom, nem gondolom úgy és nem is értem már, mit is akartam ebből kihozni, mire akartam kifutni, következtetni, de tényleg, ez nem retorikai fogás, nem tudom... Mert, persze ezek is közhelyek, a legutóbbi Woody Allen-film a moziban ilyesmiről szólt, nem mintha azt élveztem volna. Csak annyi van, hogy nekem mindig valahogy borzasztó érzés ilyen otthonokban lenni, ilyen emberekkel beszélgetni, merthogy mintha ott se lennének, nem élnek, nem hagynak nyomot, berendezik maguk körül a világot egy katalógus szerint, és ebben a katalógus-világban élnek, és azt hiszik : "ez én vagyok", miközben bárki lehetne ott, semmi nyomuk, ami személyes dolguk van, az is előregyártottan személyes, ami vicces tárgyuk, azt egy vicces tárgyakat áruló boltban vették stb. Ami álmuk, az egy álmoskönyvben szépen leírva. Minden megnyugtató.
Hát ez jó. "Elfelejtettem az esernyőmet." (Nietzsche)
Egy pompás Barthes Updike-ból: "Röviden, az irodalom nem más, mint valamiféle
homály, melyben eltévedünk." Továbbá fogom a magyarhírlapot, mértpont ezt,
és kiírogatok belőle: rendőrkézen a több tízezer éhező gyerek, két hét alatt
harmincezer kilométer a kibertérben is élve vagy halva júniusban, pénteken eldől
a kormány, nagy gyerekkori vágyam újabb háború, argentínában szent dolog a bohémélet,
a milkacsoki, kigyulladt a szíve alatt egy koreai nő, kiloptak egy anyát a bősi
erőműből, meleg ebéd miatt szivárog a víz az építményből.
Sajnos vagy nem sajnos, nyár van, szezonja a semminek, nem
mintha év közben valami történne, de mégis úgy tűnik, mintha igen. Van, történik
valami iszonyú baromság, aztán hónapokig lehet rajta rágódni, felböfögni, heveskedni,
sajnos ezek is hülyék, meg azok is, de globálisan mindenki hülye, csak valahogy
nem veszi észre a hülyeség nyilvánvaló jeleit, csak a másikon, sajnos, örök
dolgok ezek, örökkön nem múló cuccok, egyre dekadensebb leszek, jelentkeznek
rajtam a hanyatló imperializmus jelei, érdekes, ez biztos így van, mert most
eszembe jutott, hogy én egyébként sem vezetek rendszeresen naplót, valamikor,
kamaszkoromban igen, gyakrabban, de akkor sem rendszeresen naplóztam, csak ha
valami problémám volt, vagy mi, most egyáltalán nem, lehet, hogy konszolidálódtam,
hülye lettem, felnőtt lettem, elfojtott lettem, zombi lettem, nem hiszem, csak
megtanultam valamilyen szinten együttélni magammal, anélkül, hogy minden nap
identitásválságokba esnék vagy szerelmekbe, na igen, ez utóbbi, akkor, kamaszkoromban
igencsak felduzzasztotta naplóimat, hiszen egy-egy elbénázott, vagy viszonzatlan
vagy boldog szerelem idején, utána csak úgy ömlött naplóírói vénámból a vér,
hogy gusztustalan legyek, a jajongások, keservek, wertheriádák, diotimázások,
vörösésfeketék, annakareninák, józsefattilák. Hát most nem. Talán jobban is
érzem magam, nyugodtabban, de lehet, pont az ellenkezője igaz, a felnőtt nyugalma
veszélyesebb a kamasz őrjöngésénél, mert egy pillanat alatt átcsaphat valami
önpusztító... Hú, ezt a baromságot még befejezni sem bírom, szóval nyugodt vagyok,
nyugodt vagyok, de néha ez valahogy megrepedezik és sokkal rosszabbul érzem
magam, igaz, csak pillanatokra, mint kamaszkoromban valaha is. Talán, mert akkor
még nem volt semmi, se jellem, se valóság, csak keletkezőben, most, mintha már
lenne valami szilárd, jelem, valóság, meló, identitás, de csak mint látszat,
amit mégis elhiszek, és ha ez kezd inogni, repedezni, vagy egyszerűen csak villámgyors
mozdulattal eltűnik talpam alól a föld, fejemből az én, akkor ez sokkal veszélyesebb.
Na, itt a fele. Befürödtem ezzel az Updike-Melville-llel, mert még nem olvastam végig a tanulmányt, mikor írtam, hogy Melville utolsó harminc évében nem írt semmit, mert perszehogy írt, keveset, nagyot, az általam is kedvelt Billy Budd-ot. Ennyit a pontosságról, bár ki a francot érdekel most Melville, vagy a naplóm. Kevés emberrel találkoztam még az ún. hivatásos irodalmárok között is, aki értékelné, aki el bírná olvasni a Moby Dicket. Úgy látszik vagy beteg vagyok vagy perverz vagy nem tudom, mi, hogy ilyeneket szeretek, mint Gladkov, Melville, Tandori. A Moby Dicket vagy ötször olvastam, és persze ezzel a kijelentéssel valamiféle ekszkluzív babérokra török, a sznobok között is a felsőbb kasztba tartozni szeretnék, bár akkor Athanasius Kircher-t kellene olvasnom, vagy Malebrache-t, vagy Didier Stockington gyerekkori széljegyzeteit a Malleus Maleficarum 12. századi kiadásának oldalain. (Most nem reagálnék itt a ford nevezetű egyén durva inszinuációjára, személyeskedéseire velem kapcsolatban. Szíve joga engem ájult sznobnak tartani, vagy bdk-nak személyiségzavarosnak titulálnia engem. Ez őket minősíti, nem engem. Egyébként szórakoztató ezeket a naplómra való reagálásokat olvasni. Bár néha úgy tűnik, a reagálók inkább egymással foglalkoznak, nem a naplómmal, mintha csak ürügy kellene nekik elméncségük csillogtatására, vagy ellenkezőleg, nem csillog semmi.) Az is igaz viszont, hogy bizonytalan vagyok, valami Rilke szól így, hogy bizonytalanul vagyunk mi ebben a világban, vagy ilyesmi. Meg, szerintem, az már valami nem-normális, ha valaki ír, ahelyett, hogy élne. Egész szépen szaporodnak a közhelyek itt. Bizonytalanok vagyunk, azért tűnik a világ még nem késznek. De ki az a "mi", ki helyett beszélek?
Elérkeztem majdnem a feléhez ennek a vállalkozásnak, csak nem tudom, mire vállalkoztram, tram, tram, tratta, tam, tramm, bamm. Megnéztem a Mosley-Forrest váltósúlyú világbajnoki visszavágót, mindenkinek ajánlom. Vagy én lettem, mint túláradt patak. Nap van, hűvös van, reggel van, jövök át az erzsébethíd mellett, lenyűgöznek a sokféle létezők, cigarettacsikkek, kifolyt olaj, buszkerék, cocacola neonfelirattábla résein áttöredező fény, szennyes víz, béna, kerék által kilapított galamb és mindez elmúlt, valahonnan látom magam, mikor megyek, mikor ezt írom, mikor halott vagyok, mikor nincs, aki nézze a látványokat, csak a szél fújdogál, elhalkul, majd ismét feltámad, mikor az utcai wc előtt kisebb sorban állnak, aztán megunják, össze-vissza pisilnek, pisiltetik a gyerekeket, lehúzott gatyák, bugyik, pelenkák és mindez nincs, bár szaga van. Updike: E gyönyörű zöld planétán c. könyvében Melville-ről, hogy élete utolsó kb. harminc évében már nem írt semmit, vámtisztviselőként dolgozott. Updike legjobb könyve nem regény, hanem ez a tanulmánykötet, ezt szoktam reggel, mikora HÉV. Innen volt a Kafka is.
Lassan elfogynak a bejegyzések, mint a . A hasonlatok is, pedig milyen tömérdek volt kezdetben, mármint szöveg, hasonlat alig. Pedig el akarok jutni harmincig, a harmincadik bejegyzésig, aztán abbahagyom, egy időre vagy végleg, vagy nem hagyom abba, csak pofázok, a jővő nem kezdődött még el, ellenkező híresztelésekkel ellentétben, a jövő nyitva áll, mert erről szól, úgymond, azért jövő, hogy ne tudjuk egészen pontosan, mi következik, mi jön. Elő lehet készíteni a terepet, lehet tervezni, de a sok lehetőségből, ami lehetne, nem biztos, hogy az lesz, amire vágyunk, vagy ami akár a legvalószínűbb volt, vagy annak látszott. Annyira lihegünk ezen a "jövőn", de annyira. Annyira megerőszakolnánk, annyira tudni szeretnénk a tutit, annyira szeretnénk egy valag pénzt, jólétet, annyira szeretnénk, amit szeretnénk, hogy kurvára nem vagyunk sosem ott, ahol éppen vagyunk, kurvára sosem azt élvezzük, amink van, kurvára leszarjuk, amik vagyunk, mert mások szeretnénk lenni, mert mindig mást akarunk, mint ami most vanady. Nagy valószínűséggel nem vagyunk sehol és nem vagyunk senkik, de ezen változtatni nem lehet szerintem, ez az alaptulajdonságunk, azért menekülünk az alkotásba, legyen az bármi, és ebből áll össze az emberi civilizáció. Akkora mondatokat fogalmazok, mint egy hegy, szépen maguk alá is temetnek. Nihilista bombasztika, ex katedra, ex nihilo, ex császár... Ez is alaptulajdonságunk: mi mindent jobban tudunk mindennél, mindenkinél. Jól meg is szívatjuk a világegyetemet. Ennek a szívatásnak a legszebb momentuma az volt, amikor a hidegháború idején majdnem szétlőttük a saját seggünket (is). Oltári vicc lett volna, de ami késik, az nem. Majd szép lassan, hogy behozzam a képbe izmos grínpíszes vonalamat. Úgy a szép, hogy mindenről megmondom a frankót, aztán letűnök, lebukok. Elvtárs! Segítsd a ebukottat! Kedves fegyverünk böködi tomporunkat, böködj csak, böködj, kedves fegyverünk, úgyis megúnod, és elmész a francba.
Borzasztóan szeretem a repedéseket. Ma egész nap egy repedést figyeltem, egy repedést tanulmányoztam. Egy repedésről vontam le következtetéseket. A repedésről, aki én voltam, mert repedéssé váltam, annyira figyeltem, annyit tanulmányoztam, meditáltam rajta. Van egy repedésem, és mindig összekeveredem.
Ma annyi történt, hogy nem ébredtem fel, nem ittam meg a kávét, nem zuhanyoztam le, nem indultam el a munkába, nem tértem haza, nem néztem tévét, nem vacsoráztam meg, nem beszélgettem a feleségemmel, és nem aludtam el, nem ébredtem fel. Hol is vagyok.
Attól jó ez az egész naplóírás, hogy nagy valószínűséggel senki sem olvassa, dehát ne legyek nagyravágyó, nem is, csak módosítom, vagy nem módosítom, módosul, hogy kihez beszélek, kit képzelek el olvasónak, mert el kell képzelnem valakit az hétszentség, nem szeretem ezt a szót, lám, már kínzom is magam, át kell alakuljak mazochista mechanizmussá, ami szélsebesen alakult majd át szadistává, ha bárki is beleolvas, belenéz, szóval akkor kipróbálok magamhoz beszélni, magamba, nem változik semmi. Nem változtat semmin, bár perszehogy igen, jojózok, mintahülye. Majd elszórakozom valamivel, persze, mondom magamnak, a sajátoddal szórakozz, ne a máséval. Hú, de obszc. ÉN.
Ma reggel teljesen és totálisan le van rombolva az arcom, nem ismerem felmagam, de lesem, vagyis inkább le, mintsem fel, bár ördög tudja, ebben a kapkodásban, amit művelek, amit művel velem a testem ma reggel, azaz alig tudok hunyorogni is, nyitva tartani a szemem, miközben látványok sincsenek, de azért látni kellene, szeretnék, de nem megy, de látnom kell egy nagytestű, prémes nőt, kisszékeken, cipő helyett, ormótlan, vörös haját lengeti a szél, miközben arcomba csapódik egy-egy korpafelhő, gonosz vagyok, és még akkor nem is láttam az arcát, de valahogy nem is kívánom látni, mert gondolom, mintha egy lerobbant, hatalmas tűzfalat látnék, pedig fiatal, de erről persze nem tehet, az értelem ásító hiányáról korunkban, a borzasztó, terrorisztikus kommersz filmek tehetnek mindenről, azok, azok miatt lesz ilyen brutálisarcú minden gyerek, férfinő, azér mészárolnak, azér ölnek, szeretkeznek, ölelnek, zombik vogymuk, kellemes lenne ezt hinni, kellemes lenne egy valamilyen univerzális ellenségben, manipulátorban hinni, egy embercsoportban, fajban, népben, vagy eszmében, vagy pártban, aki miatt rossz minden, arra kérek mindenkit, ne kelljen már ilyen közhelyeket mondani, ne kelljen már mindennap feltalálni a spanyolviaszt, mindennap ugyanazokba a béna problémákba ütközni, dehát az emberen még az isteni pszichoanalízis se segít, hát még az isten, vagy Dinsdale. Magasról torz minden, és le van eresztve, fosva. Húha, beindultam, mint a frakfurti iskola.
A nap ma ennyi és ennyikor kelt fel, nem voltam ott, nem tudom, gyakori szavaim, de tényleg. Egyedül vagyok, az én szobám ablakán nincsen redőny, se függöny, nemrég költöztünk be, vadítóan besüt ez a nem is reggeli, szinte déli napfény, gyorsan felkelek. Téblábolok, még nem tudom, mi legyen velem, azt írjam, amikor rendesen reggel megyek dolgozni, vagy amikor délután, vagyis tizenkettőre. Mennyi ideig téblábolok, mert ha reggeli meló, nem sokáig, ha déli, még egy ideig. Függőben hagyom magam. Valami reggelit, aztán kávét, hát ezért érdemes naplót írni, ezekért a hülye részletekért, eszem, iszom. Érdekesen fütyörésznek, vadulnak a madarak ilyenkor reggel. Valami zenét kezdek el hallgatni, találd ki, mit. Nem nagy ügy. Aztán, aztán változatosan is alakulhatnának a dolgok, de csak lezuhanyozok. Nézek magam elé egy fotelben, szeretek egyedül lenni, valami eszembe jut. Közben elég szépen lefut a goldberg glenntől, a kései változat, hogy sznob legyek, de borzasztóan szeretem. Igen, komoly éltető zenéi vannak mind a két mesternek. Sokáig hangzik a fejben, mikor megyek, viszem a fejet dolgozni, gyakran sietek, nem szeretek késni, nem is szoktam, az az előbb érkező típus vagyok, bár ne gondold, hogy annyira komoly vagyok a zene miatt, de furcsamód így alakult, mindenfélét szeretek, de feltétel nélkül nagynak csak kevés dolgot tartok, ennek okát nem is tudnám megmagyarázni, ez a zene is azok közé tartozik. Közben bevágom a kezem az egyik kilincsbe, most szépen kékül, kék, mire ezt írom, aztán eszembe jut egy égett arcú, öreg nő a vonaton, mintha le akarna esni, rongyolódni a bőre, kicsit, alig nézem, nem akarom megbántani, pedig egyébként nem célom, csak nézni.
Hát ez szélsebesen irodalmi naplóizévé alakult. Írjak már valami konkrétumot: minden reggel tornázom. Ebben a melegben is, bár, amikor ezt olvasod, lehet, nincs meleg. Van egy balkonom, de nem ott tornázom, kicsit gázos lenne, kicsi a hely, nagy a közönség, bár egyik sem teljesen igaz. Van feleségem. De nem írom le, hogy néz ki. Szoktunk veszekedni, aztán abbamarad. Van nyolc és fél gyerekem, a felet csak megszokásból mondom, kidobtuk, unalmas volt. Alacsony vagyok, gömbölyded és selypítek egy kicsit, korán kopaszodtam meg. Nem egy vonzó arc, de nem is érdekel különösebben a téma, nem mintha félnék tőle, csak elfogadom magam, mint akármit, például egy gépet. Van ilyen gömbölyű, de van kocka alakú gép is, nem mindegy, a funkciójának feleljen meg. Hogy az enyém micsoda, ezen dolgozom, ez a szakmám. Viszonylag egészséges vagyok, biztosan, mert tornázom, bár ez nem segít, úgy látszik a súlyfölöslegemen. Ez azonban nem okoz túlzottan nagy lelki megrázkódtatást, kedvelem a sokféleséget, egy kövér, egy hosszú, egy rövid, egy fekete, egy fehér stb. Ilyenekből áll össze a dolog. Na ne nyomd már ezt a másság dumát, nem, nem annyira nyomom. Megint darálni kezdett az a gépezet a fejemben, kezdek fegyelmezetlen lenni, a szememre pályázik. Vettem egyet üvegből, ha elvadulna a helyzet, legyen helyettesítő. Viszonylag jól áll, csak nem mozog, természetszerűleg, kellene valami csipet beletenni, mozgassa, a japcsik, minden tiszteletem ellenére, át kéne szólni nekik ez ügyben, a másik fejemben vannak épp, szólok, aztán meglátjuk, hátha átjönnek.
Ha nem tudnád, nem baj, hogy tegezlek, ha nem tudnád, ezek elő-naplók. Előre megírom őket, egy nap többet is, úgyhogy. Nem oly nagy ügy, mondod, hisz ezek nem is naplók, hát nem. Gondolkodni meg bármilyen napon tudok, pláne előre. Szeretem úgyis elképzelni, mi lesz, aztán máshogy, elképzelhetetlenül alakul, és ez jó, és nem jó. Egyébként meg, különböző okokból csak a munkában van internetem, onnan, innen emilezek csak, és most szabadságra fogok menni, ezért nem tudok majd naplózni, mondod: na mondd már, kit érdekel, hát előre megírom a naplókat. Ne, ne, ne írj, mondod és ellenem fordulsz. Hoppá, erre mit lépek. Írok, mit érdekelne engem az olvasó maga, nem volna szép, ha térdre hullna az éji folyó csillaga. Csak viccelek, persze, tudod. Az olvasó szent. Magam is az vagyok, mármint olvasó. Tudom, ezt már vártad, arcodba nyomok egy Kafkát, egy ilyen lila alaktól mit várhatna az ember: "Nekünk, emberi lényeknek úgy kellene egymás előtt állnunk, oly tisztelettel, elgondolkozón és szeretetteljesen, mint ahogyan a pokol kapujában fogunk." Ez elég komoly. Elég komoly lett, nem. Szeretem Kafkának azt a fotóját, azt a Kafkáról készült fotót szeretem nézegetni, amelyiket olyan keménykalapban van, fiatal, mosolyog, félrebillenti a fejét, és valami elmosódott kutya is van a jobb kezénél, mintha a kutya jobb fülét lapítaná le tréfából a kezével és mosolyog. Van szeme. Erős szeme van, persze, ahogy néz, de majd minden képén. Már aki szereti Kafkát. Van egy ismerősöm, hülyeség persze, aki fél, amikor olvassa. Hmm. Van, aki Tomaszmannt. Hoppá. De ne játsszuk ki egymás ellen a derék illetőket. A minap, csak lazán, találkoztam Tandorival, illetve szembe mentem vele, amúgy nem ismerem, nagy pillanat volt, iszonyú fiatalos az arca, a lénye, ha nem lenne az, aki, akkor is felfigyelnék rá, lehet. Persze, egyébként nagyon fontosnak tartom a költészetét, a prózáját, és emellett el is olvasom a dolgait. És nem a téma miatt, hogy a madaraiba lennék szerelmes, a téma, úgy gondolom, a művészetben gyakran mellékes, a megírás, a művészi alakítás a lényeg (hú, most mondtam egy nagyot!). Ezért tartom nagyra a dolgait. És semmi bajom egyébként a madarakkal, de igyekszem nem témaközpontúan olvasni (bármit), nem vagyok annyira ráizgulva a referencialitásra, mint valószínűsíthető volt.
Valaki mondja, írja, reagálja Lengyel Tamás naplójára, hogy ki ez az arc, miért érdekes így a naplója, kicsoda ez, hogy olvasni kell, vagy ilyesmi, nem akarok most pontosabban idézni, minek. Mintha nem lenne híres embereknek gyakorta tökéletesen érdektelen a naplója, és akkor még finom voltam, vannak teljesen émelyítő, sőt gusztustalan, sőt idióta naplók. (Persze, hogy most erről írok, azzal magamról, erről a dologról is írok, beszélek, mentegetőzök, legalábbis úgy néz ki, nézzen úgy ki, meg nem is. A probléma önmagában is érdekel, később kiderül, miért.) Persze a nagy ember "kontextusa", a nagy teljesítmény kontextusa avatja eme gyakran érdektelen irományokat jelentőségteljes dokumentumokká. Lásd az ifjúkori zsengék problémáját valamely életműben. Míg viszont hihetetlenül érdekes, értékes tud lenni egy Akárki naplója, önéletírása, persze, attól, ha az anyag erős, vagy tud írni az Akárki. Például van ilyen, hogy Seres Katalin: Pusztai vadóc c. regényesített önéletírása, két éve jelent meg, központi szabó ervinben hozzáférhető, tetszett. Aztán van egy igen régi, ötvenes évekbeli könyv, több könyv: Fjodor Gladkov önéletírása vagy három kötetben, különböző címekkel, hát elsőrangú, erős próza, fényévekkel jobb a világirodalomban is jelentős pozíciót birtokló Gorkij bármely írásánál. Gorkij egyébként szar, ha már itt tartunk. Ha olvastál már Vaszilij Grosszmannt, tudhatod. Annyival jobb, éppen ezért senki sem ismeri nagyon, bár talán a Nagyvilág kiadja mostanság főművét, hih, hip! Szóval előbb, úgy gondolom el kell olvasni azt a naplót, aztán szövegelni, ki is írta, mert úgyis kiderül a szövegből, ahogy meg van írva, vagy nem, akkor baj van, akkor sok értelme nincs az egésznek. Szóval, jó szövegeket kell csinálni, hogy megáljanak a saját lábukon, ne kelljen magyarázkodni, mennyire nagy arc is az, aki írta, vagy ellenkezőleg, egy szar senki. Durva vagyok, úgy látszik, durva vagyok, úgy látszik, a sírba visztek, a sírba visztek!!!Ja, jaj! (Bizottság-parafrázis, a gyengédebbek kedvéért.) Biztosan valamely torzulás bénítja lelkemet, hogy nem szeretek a pompás hétköznapjaimról írni, hogy mit csinálok, hol voltam, hová megyek, miért születtem, mire fel. Például nem is történik velem szinte semmi, vagy történik, de engem nem érdekel, mert ugye, aki anyagot keres, az talál is, a semmiből is lehet katedrális stb. Nem találok szavakat az életemre, mely múlik, múlik, és nincs senki, aki megismerje, mert nem írom meg, miért.
Egy lánynak olyan kék szeme van, hogy nem tudom, olyan kék. Nem vagyok szerelmes típus, illetve nagyon is, ezért nem engedem meg magamnak, nem engedek magamnak túl sokat, illetve nem tudom, mit engedek magamnak meg és mit nem, mindenesetre oly kék volt az a szem, bár nem lehetett elveszni benne, ahhoz túl hűvös, a hűvöset szeretem (Nem birtokolni.) Nézegetem a látványokat, arra születtem, gondolom, nézegetni a látványokat, nem engedek meg magamnak túl sokat, épp ezért, nézegetem, igyekszem leírni, vagy elfelejteni, elejteni. Néha eszembe jut azért valami. Minden látvány egyenrangú, ezt kijelenthetem, visszavonásig. Minden perc, szintúgy. Nem csillapul a meleg, mint visszatérő motívum, visszatér az írásban. Rilke mondja valahol, nagyon szeretem ezt a sort, Hölderlinről, hogy Te jársz, mint a hold. A személy a nyelvben, mint a hold jár, el-és feltűnik, illetve nem a nyelvben, a szövegben, illetve itt, ebben, szeretném, igen, szeretném, legyen, lenne úgy. (Nézem a cipőm, fűző benne, nemigen hiszem, hogy ez napló lenne. Nem is szeretném nagyon, ha olyan lenne, mint képzeled, számítod. Legyen kiszámíthatatlan az írás, legyen besorolhatatlan, és legyen mindennek az ellenkezője is egyszerre, és ne is legyen, vegyük le ezt a normatív "legyent", ne legyen. Gondolom, ez a zárójel sem fog bezáródni megnyugtatóan. Nyitva hagy. Mint valaki elfelejti bezárni az ajtót, és mindenféle látszik, ha benézel, otthagyott ruhák, ledobott cipő, kihunyt tévé, növények, és egy macska, esetleg, ahogy ki és be jár, mint a.
Hogy irt. Nemzet, meg minden, meg emberiség, meg magyarország, ilyeneket nagy vonalakban, túlságosan. HÉV. Meg HÉV. Egy-egy nagy villanás, ahol dolgozom fénymásolnak, és nyitott fedéllel, és villan. Nagy, fehér villám. És mindent megirt, rendkivül éles, mint a beretva, elmével. Mikor ezt irom, villan és villan. Közben beborult. Ma, szerencsére, ma van. Vagy nem biztos. Ma, mindenesetre rövid leszek. Túlság voltam, rövid leszek, testem a földé, lelkem az ördögé, oh, Faószt! Ezt tegnap irtam előre. Gondoltam, megtakaritok, mit is. Mindegy. Mikor ezt olvasod, kegyes, akkor én egy nappal előbb vagyok, előreirtam tehát, volt. Nem tudom, holnap, ma, milyen napom lesz, elképzelem, hát szertelen. Talán esni fog, essen. Akkor könnyebb lesz, megkönnyebbülök, nem leszek oly bernhardi, mit tolulás okoz talán. Már most sem vagyok. Vágyakozva gondolok arra a dinnyére. Annyira azért nem engedhetek meg magamnak, megunknak mindennap nyolc és feles dinnyét. Egy kis szociológia. Néked, ki olvasod a jövőben, dinnyét és dinnyét kivánok elmenőben, minden napra. Jaj, meg kell halni. Ma felhivtam magam telefonon, érdekesen alakult a beszélgetés, csak terjedelmi okokból nem idézek. Ma gyerekem született, egyszerre nyolc és fél, a szimmetria miatt. A felet eldobtuk, vagy mindet félbevágtuk, a szimmetria miatt, ki-ki eldöntheti. Fél gyerek nem rossz gyerek, csak fél. Egyre jobban. Ma beszereltek a fejembe egy gépet, nem nagyon látok tőle, mert lassan apritja a szemgolyómat, azért irok előre, holnap, már nem lesz mivel látni, igaz a nemzeti is eltűnik. És megfagy minden villamost, és nem találsz egy pillét, most. Kurva élet, az agyamat kezdi apritani. Holnapra hülye leszek, béna leszek, süket leszek, barom leszek, napló leszek. Kösz szépen, mint majd a sirban, nő a hajam, a körmöm. Miért nő a farkam, hogyha leszárad? Miért szárad le, hogyha újranő? Nyugatba hajlik lám(pa) az est, nem találsz már áóáaéőddkjfrrrii eeeeáéléfféé fglglgllgkjpjg eögöjofgdogjaogóe öüűóőúöüó üöűóüűöőp úoúúúúúúúúúúúúúú úúúúúúúúúúúúúú öüöööó űöóűóűóüűóűóűó űüőő úúáááááááá áááááááéééé éééééáááááááááá áááoooooooo (Kedvenc szerzőnket ledarálta a gép. Holnap újra jelentkezik. Ma volt a tegnap holnapja. Holnap a holnap mája lesz, egybekötve az elmúlással.)
Ma megint nem ma van és tegnap meg levettem az arcomból, igyekszem ehhez tartani magam, legalább ehhez, máshoz nemigen, vagy nem tudom, mi más van, van-e egyáltalán valami, és nem sokkal inkább leibniz/heidegger. Mindenesetre HÉV van, azon/azzal tolom be magam reggel az úgynevezett munkahelyre, az úgynevezett reggelben, az úgynevezett emberi arcok, testek tömegébe szorítva, miközben az úgynevezett ember, akihez/akibe préselődöm, ugyanezeket gondolja, mégpedig teljes joggal, és ebből nincs kiút, és nem is kell, hogy legyen más kiút, mint egymás módszeres és kíméletlen, szóban és tettben és gondolatban és sejtelemben történő lemészárolása, megsemmisítése, szétszaggatása. Alig enyhült a lég. De vidul a határ. A HÉV-ből kifolyólag, minden reggel az új nemzeti mellett megyek el a HÉV-vel, a HÉV-ből kitekintve, már amennyire ezekkel a kialvatlan, vérben forgó, merev reggeli szemekkel ez lehetséges, tehát a HÉV-ből kimeredve az új nemzetit kell látnom, az új nemzeti bumfordit, az új nemzeti szörnyszülöttet, az új, nemzeti, szörnyszülött, építészeti, negatív csodát, az új, nemzeti, szállodábacsúszott, bumfordi, parvenü, újgazdag, fantáziátlan, epigon, kisszerű, anakronisztikus, zavaros gondolatokkal telített, át nem gondolt gondolatokkal telített giccsszínházat, mellette a baromságpiramist, idiótaspirálist, az bénaszimbolikust, és főleg, te, nem tudom, láttad-e már, főleg, ami engem megfogott a duna felőli oldalon, a színház oldalánál álló, fák alatti rózsaszín követ utánzó kövezetet, ezt a rózsaszín, merev gennyet, ami elönti a szegény fák tövét, ami biztosan szimbolizál valamit, biztosan jelent valamit, ezt a rózsaszín gennyet kell főleg látnom, a rózsaszín gennynek ezt a megmerevedett hullámát, a rózsaszín gennynek ezt az apoteózisát, ezt a kőből vagy miből készült, követ utánzó követ, ami műanyagnak néz ki, rózsaszín, ám kissé lilába hajló rózsaszín nemzeti genny, ami elönt reggel, de persze nem vagyok ennyire ideges, ahogy írom, csak írom, mivel a nemzetszidalmazásra kiváló stílust dolgozott ki az isteni Bernhard, amit hiba lenne nem felhasználni, hiba lenne nem beborítani vele az újgazdagnemzetibumfodit, ahogy ott áll a lepusztult, összeszarozott, ferencvárosi tájban, stílszerűen pökésnyire a közvágóhídtól. Legyen már benne valami jó is: Bernhard. Szóval, miközben minden reggel bernhard mellett visz el, az egyszerűség kedvéért, vonatnak nevezett valami, miközben Bernhard mellett visz el a vonat, miközben, hogy Kukorelly-t idézzem, a nemzeti bumfordi színház seggét kell először megpillantanom, a nemzeti seggébe hatol be először merev, reggeli, véres pillantásom, ami aztán végleg be is teszi a képzavaros ajtót a szememnek, egész napra széttrancsírozza látásomat, szinte egész napra taccsra teszi a retinámat, recehártyámat, szemfenekemet, pupillámat, s ebből kiindulva egész szellemi berendezkedésemet, azt, amit agyamnak mondtam mellékvágányra tolja az új nemzeti segge, és ott, ott, olyat művel vele, amit már szinte le sem írhatok, megbénítja árva tollam a szemérem, szóval, miközben a rózsaszín segg mellett visz el a vonat, eszembe jut, hogy hol késel az éji homályban, vagy mi, vörösmartyesterházy után szabadon/szabadban/bartók: a legtisztább nemzeti forrásból, a legeslegtisztább nemzeti forrás seggéből rózsaszín genny buzog és minden beterít. És nem szólva még arról, hogy emellett még dolgoznom is kell (hazánk üdvén). Aztán munka után, otthon magamba tolni a kaját, az asszonyt, a tévét, a könyvet, a zenét, a lakást, a balkont, a levegőt, az alvást, a porszívót, az álmot, a morfeuszt, a próteuszt, a protkót, a prolit, a prosztót, a posztót, a pinkódot, a pinát, a pagátot, a pisit, a pusztát, a pekárt, a plombát, a pombert, a püffedt, a puffot, a pofát, a pittoreszket, a pascalt, a pukkanást, a plimplimet, a pelenkát, a pitizést, és megint előlről. Minden reggel elönt a felvilágosodás és annak dialektikája, elönt az emberszeretet. Hihetetlen, milyen arcok vannak, nem azért mondom, mintha utálkoznék, vagy mást akarnék, mint ami most van, nem szeretnék - félreértés ne essék - puha, fehér selyemben feküdni egy puha, fehér limuzinban, egy puha, fehér nő karjai között, és puha, fehér szivarral beteggazdag, puha, fehér pofámban utazni irtóztatóan hatalmas, puha, fehér palotám felé, amiről és ami után szerintem jelentős számú értelmiségi kesereg, képzeleg, vágyakozik, és persze nemcsak értelmiségi, mindenki, ami nem baj, természetes dolog, bár beteg, hogy mindezzel együtt, szükségszerűen mások, mindenki szükségszerű megalázása, leköpése járna, ez adná meg a bónusz gyönyört a valag pénzhez. Szerintem itt mindenki főleg megalázkodni és megaláztatni szeret. Főleg rosszul érezni magát, és nem hagyni, hogy más élvezzen. Egyáltalán senki se élvezzen. Se nő, se férfi, se gyerek, se aggastyán, se szegény, se gazdag. Most hát a töltött fegyvert szorítsd üres szivedhez, hogy előrángassak már én is egy kis vad romantikát. Ez egy romantikus ország. A költők, zenészek és kőfaragók országa, ha érted, mire gondolok. Néked, ki olvasod. A magyar vendégszerető nemzet. És emellett sokat álmodik, álmodozik, utána meg úgyis egy kis megalázás, megalázkodás, ágybaszarás, kisebbrendűségi kompexust felülírni kívánó jó vastag, nagyobbrendűségi komplexus lesz belőle, csak semmi mérték. Különben úgyis a lé a lényeg, a többi lila kamu. Hú de durva. És persze ÉN, ÉN, ÉN mindezt milyen jól átlátom, milyen jól lekritizálom, mekkora fasz vagyok, mekkora ész vagyok én a HÉV-en, mekkora intellektus, hogy minderre rájöttem, leírtam és most ülök pompás, nemzatgyalázattól csöpögő, nemzetgyalázattól nyögdécselő babérjaimon, és arra gondolok, hogy ide nekem egy puha, fehér nőt, limuzint, kastélyt, hadd köpök a csordára, hadd alázom meg az emberiséget, a durva nép meg fizessen, nyalja a talpam, valagam, és éljenezzen, miközben rúgom. Bizonyos értelemben nem vagyok magamnál. Bizonyos értelemben nem tudom, ki írok, ki ír. Ki sír itt halkan, mint a fű, mint a fény, mint a fing. Kivan aki beszél. Megint nagy az arca. Valahogy mindig felfúvódik, felduzzad, felpöffed. Aztán le kell szedni belőle, mindig többet és többet, mígnem egyszer szétdurran. Ennyit a valóságról. Vagy, amit akarok. De igazán nem tudom, és nem is erről akartam írni. Akkor miről? Hmmmm....Ez jó. Hmmmmmmmm.........
Namost, amikor beszéltünk, illetve elkezdtünk írni erről a naplózásról B.D. Károllyal, illetve, amikor, na jó, szénné alázom magam, amikor felajánlottam, hogy szívesen írok ilyesmit, felbuzdulva Példákon, nem mondom meg, milyeneken, és hogyan, akkor volt valami elképzelés bennem erről, ami elképzelés azóta rejtélyes módon eltűnt, csecsemőfaroknyira zsugorodott (ez durva, a csecsemőnek valami bájosabb dolga van, nem az a brutális "farok", de a csecsemő, mint azt a pszichoanal. stb. hosszúnevű tudományból tudjuk, a felnőtt apja, alapja, ilyesmi, kell a farok, mégis, bár ettől még nem lesz ízlésesebb a kép, nem mintha mentegetőznék, és távol, bár ne nagyon távol álljon tőlem a jóízlés). Aztán most kapkodok. Annyira azért nem. Ebben a melegben. (Áldott legyen az első konkrétum, az első életszerű mondat, mi elhagyá ajakimat, illetve az itt beszélő beszélő ajakit, illetve tollát! A továbbiakban, remélem naplószerűbb lesz(ek).) Tömött/tömör falanxban állnak az elképzeléseim, ötleteim egy számomra ismeretlen helyen. Egy rahedli ötlet szorítja, nyomja egymást, csak nem az én fejemben, elég baj. Én nagyon szeretem a politikát. Ez milyen mondat. Vagy: én nagyon szeretem a politikát, és különösen, ahogy azt itt művelik. Nagyon beteg. Bár az ellenkezője is, hogy nem és nem. A kontextus (is) beteg, ahol ez elhangozhat(na). Ezeket direkt írom, hogy aztán ne foglalkozhassak vele/lük, és nem azért, mert igen vagy nem, de persze ezt nem fogom megmagyarázni, miért kellene bármit megmagyarázni, állást foglalni, amikor úgyis állunk már eleve valahol. Remélem vannak érdekes mondatok is, majd igyekszem beszúrni ide-oda ezt-azt. Rémületemben. Ennek a beszélőnek, aki itt én vagyok eléggé rémületesnek tűnik, amit valóságnak gondol/lát. Nem tudja, csak itt, ez, vagy -és inkább errefelé hajlik, ha hajlani kell- alapjában véve a valóság szerkezete mindenhol ilyen. Eléggé látványos. Sok szép, véres, általános látvány, és erről való beszéd. Persze én is csak az általánosságban utazok itt. Nagy szemérmesen. Van pédául egy befizetésem, amit be kell fizetnem, de nem tudom felhívni telefonon, ahova be kell, csak folyton egy gép mond valamit, de engem más érdekelne, de nincs kivel beszélnem, nem jutok el odáig, nem jutok el senkiig, szépen telefonálgatok, miközben semmi sem történik, tegnap vettem egy dinnyét. Nem tudom, milyen az a "tegnap", mert ezt nem ma írom. Igyekszem nagy általánosságban elhatárolódni az időtől, a dinnye óriási volt, két napig eszegettük, nem tudom te hogy vagy vele, valaki megeszi a magját is, úgyhogy ez görögdinnye volt, bár a sárgát jobban szeretem, és szeretném, ha ennek amolyan politikai aurája, kontextusa támadna, most, hogy ezt írom. Majdnem elejtettem az úton, hazafelé menet, nincs autóm. Lassan kerekedik az arcél, szaporodnak a konkrétumok. Igyekszem is kitalálni, milyen legyek. Elég unalmas, mi, egy tudat!? Kilenc kiló volt. Nyolc és fél. Nem vagyok egy logisztikus. Elég nehéz kézben tartani a fejemet. A farkam már könnyebb. Vagy a pinám. Ne légy oly macsó. De tényleg. Már az a dinnye is. Egész sok mondat van. Mint a puskalövés. Általában az történik velem, hogy olvasok. Megyek a metrón, visz a vonat, és ilyen hülye mondatok: "..." Itt állhatna bármi. De sajnos nem és nem. Barthes azt mondja, hogy az irodalom azért lehetséges, mert a világ még nem kész, vagy ilyesmi. Ez kész van. Mint az atom. Egy szálló porszem el se. Unom az úgynevezettet és annak kritikáját és az erről való beszédet. Nyáron, meg kell mondanom, sok a mell. Sok változatos mellek, de egyébb testrészek is, nem beszélve a személyiségről, ami a legfőbb. Az arc, a lélek. És mindez olvad. Olyan vagyok, biztosan, mint a pornófilmek: szétvágom, szétszabdalom a testet, fetisizálom a testrészeket, a nőt, mint eszközt szemlélem nagyon. (Pedig nem, csak írom, biztos azér, hogy ez vagy az az olvasó, feltehetőleg, persze főleg a férfi, azonosulni tudjon, vele(m). Fallabda helyett fallogo(centrizmus). Hát ne azonosuljon! Itt aláaknázok minden (ilyen irányú) azonosulást.) Sajnos magamra is úgy gondolok, mint gépre, és az emberre, mint gépre, és szeretem a részeket, részleteket, töredékeket. Nyáron mellek, ősszel lábak, télen szemek, tavasszal, jaj mi? Nem tudom, a gép mire van. Mire eszköz. De kész van. Az ember kész van/volt. Az a bizonyos vetemény. Ömlik a számból az apokalipszis, pedig csak viccelek, a nyelv teszi biztosan, hogy mégis komolyra fordul, és azon halad tovább egy láthatatlan nyomon. Na. Volt egy dinnye, egy befizetés, mellek. Nem sok egy valóság. Meghogy nincs autóm, összefoglalom a tudnivalókat, meg apokalipszis, mint vicc. Legközelebb innen indulok. El ne felejtsem, milyen vagyok. De nagy az arcom. Le kéne venni belőle. Itt leveszek. Már egész kicsi