[írásom főbb gondolataira, egyfajta téziseire félkövér betűtípus hívja fel a figyelmet]
„Legyen kicsiny az ország (kou), de kevés a népe. Legyen úgy, hogy birtokoljanak bár tízszeres és százszoros (munkát végző) szerszámokat (k'i), de ne használják azokat. Legyen úgy, hogy a nép inkább két halált haljon (otthon), de ne menjen soha messzire. Birtokoljanak bár hajókat és kocsikat, senki se szálljon azokra; birtokoljanak bár páncélokat s fegyvereket, senki se vegye elő azokat. Legyen úgy, hogy az emberek ismét csomókat kötözzenek, s azokat használják (írás gyanánt). Találják édesnek az ételüket, szépnek a ruhájukat, lakjanak békésen otthonukban, s leljék örömüket szokásaikban. A szomszédos országokból (kuo) akár át is lássanak egymáshoz, s hallják kölcsönösen a kakaskukorékolást és kutyaugatást, a nép mégis úgy érje el az öregséget és halált, hogy sohasem fordult meg odaát.”
[Lao-Ci: Tao tö king. LXXX. ford. Tőkei Ferenc]
Szándékaim
szerint [amelyeket viszont nem biztos, hogy tiszteletben fogok tartani],
ez az írás nemigen tudom, miről fog szólni. Mi lesz az a vörös fonál,
amely majd végighúzódik rajta. Vagy az a vezérmotívum, amely minden adandó
alkalommal előtérbe tolakszik, fölcsendül. Lehetséges, hogy ez a vezérmotívum
a kárpátaljai irodalom lesz, már amit én értek ez alatt, azért kurzív.
Mint látható, meglehetősen szeszélyes és személyes, semmiképp sem objektivitásra
törekvő a ******** tárgyalása. [Tudod, mint például Gogolnál, amikor is
N***** járási székhelyre megérkezik Szemjon Szemjonovics F****
bírósági tanácsos vagy ülnök.] Talán, némelyek ízlésének túl nárcisztikus,
öntetszelgő az ilyen tárgyalás, de sebaj, igyekszem azért valamit
mondani is, nemcsak. Bár ez a nemcsak talán a legfontosabb.
Legalábbis számomra egyenrangú a mondással [mintha lenne külön,
mintha különválasztható lenne a kettő], úgyhogy itt előre visszavonom,
ha nagyon jelenteni, szólni akar [egy] valamiről ez
a szöveg. [Miért ne szólna. Engedjük meg mégis neki.] Beáldozni
egyet-mást a tudomány oltárán. Azonban a [termékeny] ellentmondásokat igyekszem
nem kikerülni.
Azért [bár ez se biztos, ez csak egy a lehetséges értelmezések közül]
írtam „p”-t a címben, mert meg vagyok hűlve [nem igaz], az alcímben
a „h”-t, mert így hallom, így hallatszik, és az egész meg azért ilyen,
mert nem akarok eldönteni [bár, csak azt lehet, persze, önkényesen,
bár mi az, ami, akár csak ideiglenesen is, megalapozható],
leszögezni semmit [makszimum a kárpátaljai irodalom koporsóját, ha
van neki, voltak ilyen irányú vágyaim, de félre a fekete humorral, meg az
apokaliptikus hangnemmel, miért félre]. Csak körülbelül írogatni
valamit, azzal a tudattal, hogy eléggé, mint minden írás kicsit, eléggé
ez a téma [n.b. a kárpátaljai irodalom-ról szóló beszéd], ez a téma
nekem „zsephoki”-nak tűnik. Bár ez örömszerzésnek kétségtelenül nem
a legutolsó módja, és mit tegyen a szegény [kárpátaljai] értelmező, ha nincs
test, amibe [problémafelvetőnk, Balla D. Károly után szabadon] integrálnánk
azt a bizonyost [bár talán az is kétséges, ugye, van-e „mit”]. Nincs
test [na, mondhatnák szorgalmas olvasóim, ha lennének,
már megint ugyanazt mondja, hogy nem unja már meg magát, micsoda alliteráció
ez, szépségem, hogy jön ez ide], amin, és amivel élvezkedhetnénk.
[És az sem biztos, hogy nincs, lehet, hogy egyszerűen nem tetszik,
amit látok [ahogy a népszerű dalszöveg mondja: „Mit látsz, Laca?”[vagy
Lacan, hogy szebb legyen]], kurvára nem tetszik [(és jöjjön most
ama „vitriolba mártott toll”:) hadd utaljak arra, hogy nemrég, miután
már többször hallottam, olvastam mások nem túl hízelgő véleményét, jómagam
is kézbe vehettem végre az „Együtt”-et, ezt az új/régi irodalmi lapot
és mondhatom, kidobtam a rókabőrt [eldobtam az agyam, leesett a pofám
etc.]. A lap már csak külsejére nézve is felér egy időutazással a pompás
negyvenes-ötvenes évekbe, bár talán ez a vizuális megformálás még a negyvenes-ötvenes
években is gázos lehetett. Elolvasni eme vizuálisan minősíthetetlen [további,
ajánlott hasonlatok: undorító, fantáziátlan, gyermeteg, anakronisztikus,
béna, gagyi, tré, szerencsétlen, minden szakmai mércét alulról súroló
stb.] lapot persze, nem sikerült, hiszen honi irodalmunk, ebben a lapban
szereplő nagyjai többségének írásait még fénykorukban sem sikerült soha
túlságosan méltányolnom, értékelnem, élveznem, hát még most, amikor összes,
irodalminak alig nevezhető foguk már kihullván, mégis ki akarnak magukból
gyötörni valami…, nem igazán tudom, mit, és csak sejtem, hogy valamiféle
ifjú erő is megjelenik eme lap hasábjain, olyan új hang [hörgés
inkább], amely mintha mégis irodalmunk lágyan oszladozó nagyjainak szájából
hallatszana, illetve arra emlékeztetne].]
Jól eldöntöttem előre a kárpátaljai irodalmat [a továbbiakban majd
megengedem magamnak, hogy a konferencia többi résztvevőjének vélt vagy valós
véleményére [is] reagáljak, amely véleményekből rövid ízelítőt eme pompás
honlapon lehetett olvasni, még a konferencia végleges szövegeinek közzététele
előtt, tehát megengedek magamnak egyfajta, bizonyos értelmezői körökben
nem tűrt, másokban azonban melegen üdvözölt élősködést a Másik/Másikok
szövegein [nem kívánva ezzel egyetlen értelmezői körhöz sem csatlakozni,
tartozni, bár mások biztosan majd elvégzik ezt a csatolást, mégpedig
meglehetősen gyorsan, amennyire ismerem, ismerni vélem, mit is, amit itt
[hol] irodalmi életnek neveznek], persze anélkül, hogy ismerném a
teljes kontextust, amelyben remélhetően ezek a vélemények, szövegtöredékek
majd elhelyezkednek, módszeremre tehát az önkényesség irtóztató árnya
vetül, nem szándéktalanul, persze, ha van/lehetséges bármiféle módszer,
és ha én azt alkalmaznám].
És most, tudod, mint a színdarabokban:
(Félre: Ha ugyan, nem félre-megy itt majd minden szövegem.
Egyébiránt pedig, a mottóról szólva, érdekes volt látni, mennyire más értelmet,
talán az eredeti kontextustól valamelyest meghatározott értelemmel teljesen
ellentétes értelmet vett fel a Lao-Ci szöveg a konferencia szövegeinek
rövid beharangozói között, illetve abban a némileg átpolitizált kontextusban,
amelybe [talán szándékosan, talán szándéktalanul, de ez mindegy] e konferencia
létrehívója belehelyezte a konferencia témáját, persze okosan és/ezért provokatívan.
Lao-ci ebben a szövegrészben [Tao Tö King: LXXX.] egyfajta pozitív értelemben
beszél a megelégedett, mozdulatlan, nem-cselekvő, nem-utazó életről, otthonülő,
semmit sem akaró népről. Ugyanez a szöveg azonban témánk kissé szélesebbre,
nagyobbra vont [és átpolitizált] keretei között viszont jelentheti akár
ezt is [szerintem erőteljesen gondolnak néha emberek ilyenre, úgy hallom]:
[mintha a magyar állam mondaná, persze nem mondja, magában a kisebbségi
magyar felé:] „Maradj otthon, bazzeg, adok neked státustörvényt, magyarigazolványt,
de ezért kussolj otthon, ide ne dugd a képed, így is nagy az arcod, sok
pénz beléd nyomtunk, aztán mire? Úgy lezárjuk a határt az EU-val, hogy úgyse
tudsz mást csinálni, mint hallgatni, nézni, bámulni át a határon! Integráljon
téged a halál, az! Kit érdekelnek a problémáid, a nyafogásod, az irodalmad?
Egy ideig csíptünk, mert érdekes voltál, új voltál, mert régen nem nagyon
lehetett beszélni, tudni rólad, de most már ki van a ******** tőled,
mindig csak kérsz, adni meg mit adsz? Azt, ami nekünk is van: úgynevezett
nemzetiképviseletesmagyarságotőrző irodalmat, például. Hát kinek kell ez,
ki olvassa? Olvas itt bárki is? [vö. Szénási Miklós] Maradj otthon,
írjál, amit akarsz, aztán halj meg csendesen, majd belerakunk valami irodalomtörténet
lábjegyzetébe, hogy voltál, léteztél, gyengécskén ugyan, és fölöslegesen,
mert az ászok mi vagyunk, de nektek nem osztunk többé kártyát, majd ha ti
is beléptek az EU-ba, esetleg, akkor lesz lé is erre, biztosan.” Ebben azért,
sunyiban, talán csak ebben van/lehet az a bizonyos „nemzeti egység” [vö.
Csernicskó István]. Bár ilyet azért nem mondanék. Nem is mondok. [Olvasom,
van ilyen statisztika most, hogy középkeleteurópában a magyar a legidegengyűlölőbb
nép, és idegen [neki] a kisebbségi is. Eléggé idegen arc.
Miközben Lao-Ci.
Mert, miközben Lao-Ci-t [vagy bármi mást akár] olvasnál, kezdenél el
olvasni, kicsit másképp, elgondolkodnál arról, hogy talán tényleg nem kéne
már nyafogni, témázni, integrálódni stb. Jó az a hely [mondom én itt, Budapesten
(„Az állat, cinikus pofádat, azt!”)], bármely hely jó, csak csinálni
kell valamit, nem olyan nagy ügy, papír, toll, aztán indigó vagy fénymásoló
vagy, nyomda, akármi, aztán olvasás. Leszarni, tetszik ez valakinek, tetszik-
e a szomszédnak, akinek a nyelve történetesen ugyanaz, akivel valaha egyek
voltatok, leszarni, ismer-e, elolvas-e, mert attól nem tudom, neked miért
lenne jobb, miért írnál attól jobban [több lé, persze]. Hogy provinciális
vagy, hát az vagy, mert az, ahol élsz, provincia, miért lenne
más, miért kellene másnak mutatkozni, ha nem lehet, ha mindent egyszerre
nem lehet, ha kevesen vagyunk, és mindannyian hülyék, minek ezt bárhová
is integrálni, ha amúgy se akarnak integrálni. Állandóan azt lesni, tetszik-e,
tetszünk-e, mint a kurvák. Állandóan olyasmit akarni csinálni, amit
tetszik neki/k, amilyet ők is csinálnak, csak mi szarabbul, gyengébben,
bénábban, aztán legfeljebb vállonveregetnek. Miközben tudod, hogy nem tehetsz
mást. Nincs más út. Miközben tudod, ők se tehetnek mást. Tartozni akarsz
valahova. Ők is tartozni akarnak valahova, már félig benn is van
a nyelvük a [z EU] seggében. Miközben tényleg nincs,
nem nagyon látható más út. És hogy egyek vagytok-e vagy megosztott a buli,
ez leginkább attól függ, ki értelmezi, és honnan indul el, érveket mind
a két értelmezés alátámasztására fel lehet hozni. Én inkább azt mondanám:
egység van és különbség egyszerre, egy nyelv, [majdnem] egyetlen irodalmi
múlt, mint viszonyítási pont, de [mivel ez nem egy klasszikus francia
dráma] se a hely, se az idő, se a cselekvés nem egységes, más térben,
kicsit más, saját múlttal, más szisztematikus [nem valós] időben, mást és
máshogyan csinálsz, mást csinál ő, és a tér is kezd most kicsit jobban tágulni,
távolodni látszik a nagyobbik hajó. Mert ha a világirodalom lehetséges,
miért ne lenne a magyar irodalom, vagy világirodalmak és magyar irodalmak,
az se rosszabb. És ezen túl, ezen belül aztán az akár tengernyi [mennyiségbeli,
minőségbeli, időbeli, térbeli stb.] különbség. Nem baj, ha annyira nem vagy
ott, annyira nem olvasnak, és nem feltétlenül azért, mert szart írsz, lehet,
mert nincs meg az infrastruktúra, vagy ha megvan és eljutsz, „máshonnan”
olvasnak, nem vagy érdekes vagy, nem úgy vagy érdekes, ahogy szeretnéd.
Gondolj bele például, hogy a [számodra] legnagyobb magyar irodalomból, mennyi
és micsoda van elismerve a világirodalomban. Biztos van, aki vérengzeni
kezdett, amikor meghallotta a KertészNóbelt. Miért pont ő? Miért ne
pont ő?
[Engem ebben az egész, meglehetősen hisztérikus történetben egyedül
az érdekel, milyen arcot vág a sok, eddig a Blikken, Storyn, Nők Lapján
felnövő, szocializálódó, eme lapokat egész életében meglehetős kizárólagossággal
fogyasztó magyar, amikor hazaviszi a Kertész-összest, vagy legalább a Sorstalanságot
[mert megvenni ugye szinte kötelező lett mostanára mindenkinek, olvasom
a statisztikákat, mennyire megnőtt az olvasó-kedv, mennyien vették meg Kertészt,
hányan iratkoztak be különböző könyvtárakba], és jobbik esetben nekiül olvasni,
attól a csillapíthatatlan kíváncsiságtól hajtva, hogy megtudja, mi a francér’
adtak azok a marha svédek pont most, annyi év, annyi nagy jelölés [Juhász
Ferenc, Weöres Sándor, Pilinszky János] után Nóbelt egy olyan magyar arcnak,
akinek a neve totálisan hiányzik minden irodalomtörténetből, akit mégcsak
meg sem említettek a suliban, aki nem is Budapesten él stb., nekiül a magyar
olvasni…, és akkor az érdekel, hányan olvassák végig mondjuk a Sorstalanságot,
a többi Kertészről nem is beszélve. Eléggé röhögök azon, hogyan unják meg,
teszik félre, hümmögnek: mi van ebbe’ apa, hun van ez mórictú’, és
tomaszmann? minek örül annyira az arc a konclágerbe’, fel
nem foghatom. Eléggé hallottam ilyen dolgokat a saját füleimmel. Ahogy nem
olvas a magyar, aztán meg rávezetik a svédek Kertészre. Hozzá kéne azért
olvasni ezt-azt, hol tart az irodalom, hol tartott. És akkor újfent
hallám a füleimmel: hol áll ez németlászlótól, a bűn, az igen.]
Hogyan és mit olvas mondjuk egy német vagy egy svéd a magyar irodalomból?
És lehet, hogy a csádi irodalom kurva jó, csak nem jut el
az arcodhoz. Vagy a bivalybasznádi, csak nem tudsz róla. Vagy ha igen, nem
ismered fel, mert nem szoktál hozzá, hogy onnan is jöhet valami. Mindenki
már [és más] kontextusban olvas és ezért nem ugyanazt, mégha ugyanannak
tűnik is a „dolog”. Hiába fogod elmagyarázni a hollandnak, miért olyan nagy
Weöres, ha neki mondjuk Petri jön be. Az olvasás kurvára nem az „igazságról”,”
igazságosságról” szól, de persze semmi se. Abból több van.
A kontextusok száma meg végtelen. De lehetséges, hogy holnapra ez is megváltozik,
hogy holnapra csak valamely egyetlen és mindenható kontextus válik egyedül
lehetségessé. Csak az lesz a Minden. Onnan fogunk „ki-élni”, „ki-olvasni”.
Valaki már most is ezt teszi, ill. majd mindenki a sajátjában/ból. Ami számára
az egyetlen lehetséges. „Miért nem látsz már ki a burádból, apafej?”
És ezért, nem muszáj talán a Nagy Testvér kontextusából olvasni magunkat,
ki kéne találni valami érdekesebbet, mert ezzel szerintem nem sokra megyünk
vagy nagyon is sokra, lásd fent: „nem tehetünk, nem tehetnek mást”. Most
úgy tűnik, ez az egyedül lehetséges. De jó lenne azért egy saját
változat, nem muszáj például kizárólag „nemzetiérzületteláthatottszolgálatosirodalmat”
vagy „örömszöveget” [B.D.K szíves közlései] írni, mégha úgy tűnik, erre
figyelnek oda, amit kétlek. Gondolom naivan, az lenne érdekes, ha más lennél,
egy sajátos változat, nem ismétlés, nem meghosszabbítása valami ismertnek.
Hoppá! A másság-téma is arconcsókol. De mit tegyünk. Mindig azt rágjuk
nagyrészt gyakran ritkán, amit már mások vagy mi magunk már korábban meg/el/szétrágtunk
és visszaöklendeztünk és megint újra, hogy kapjon a szöveg azért egy gusztustalan
árnyalatot is [vö. Esterházy].
Szerintem, régen baj, ha az író fontolgat [bár mindig azt teszi], milyen
típusú szöveget írjon a jobb eladhatóság, integrálhatóság érdekében, milyen
elvárásoknak feleljen meg. [Addig írni, ameddig nem marad már arcod szembeköpni
magad a tükörben. Ez is egy, igaz nem túl vonzó lehetőség. Bár, talán elfogadható,
ha nem veszed észre soha, hogy nincs már arcod.])
Szerintem, el
kellene fogadni [bár nem muszáj], el lehet fogadni talán, hogy – mivel beszélünk
róla folyton – talán van kárpátaljai magyar irodalom, olyan,
amilyen: provinciális, béna, gyengus: savanyú, kicsi, de a mienk,
és nem muszáj ezért szeretni, és nem muszáj, hogy ezért szeressenek, olvassanak,
de tudni kellene, tudatosítani azért illene ezt, és nem mástól várni, hogy
értékeljenek fel vagy le, mert ha tudod, hogy gyenge vagy, mint
a tavaszi harmat, akkor talán elégedetlen leszel és megpróbálsz jobbat,
másat, mert ha nagy az arcod, el vagy telve, és sértődött is vagy, és egyszerre
nagynak érzed magad és kicsinek, és folyton másnak a nyakában lihegsz, hogy
mondja már meg, mit csinálj, és ha csinálsz valamit, mondja már meg, jó
vagy nem jó, és fogadjon be és adjon pénz, akkor ebből hosszabb távon nem
lesz semmi. És akkor még sokat mondtam. [Zsephoki. Ilyenek lesznek.
Hokizgatunk. Adogatjuk, passzolgatjuk a korongot, miközben a kutya sem figyel
ránk, miközben a közönség régen elpárolgott, miközben a zsűri [ha van ilyen,
nincs, inkább: olvasók] régen visszaminősített enbé ötösbe, hatosba, százasba.]
Meg, talán olyat
is gondolhatnánk, nem egy agytorna, hogy van az egyetemes magyar irodalom,
és vannak részei, részletei [lásd: Trianon-rágógumi, és akinek nem kell],
itt és ott, különböző helyeken, hagyományokkal, színvonalon művelt irodalmak,
amelyek ilyen-olyan fontossággal bírnak az egészen belül. Lehet méltatlankodni,
sértődöttnek lenni helyünk, pozíciónk miatt. Azonban inkább munkálkodni
kellene talán. Írni. [Nyomom itt a patetikus józsefattila-rizsát:
„én dolgozni akarok”, persze, dolgozzon más!] Hogy legyen test.
Amit értelmezni lehetne. Amit mások is értelmezhetnének/élvezhetnének.
(Félre: Milyen cuki
a drága, ahogy ír! Jaj, de élvezem azt a komoly pofiját! Nézd már! Irodalom!
Irgalom Atyja, ne hagyd el!
És
milyen vastag!!!)
[2002. 12. 23.]