Azér
ez szép, nem? Legyúrtam egy hatvanast, persze többet is, az össze-vissza számozásommal
ember legyen, aki tudja, pontosan mennyit naplóztam. Most már eléggé látszik,
hogy ez a naplózás igencsak divatba jött, folyóiratszámok ennek szentelve, újabb
és újabb naplók itt-és ott, különböző színvonalon. Adtunk a divatnak is hát
ezzel, adóztam én a korszellemnek, az átkosnak, pedig, de nem kell azért -mondom
magamnak- utálkozni, mert valami éppen sok helyütt megy, sokaknak bejön, pedig,
nem annyira naplózós alkat az alkatom, az alkarom. De már erről volt szó. A
fűszereket benyomtam a tartókba, de nem lett elég, majd még kell, be kell majd
még szerezni. Felcsavaroztam a fogast. Szuicid hangulatok lepnek meg, találnak
rám, annyira stabil lett. Akár egy egész családot kibír, már alacsonyabb illetőket.
Majd meghívok egy alacsony családot, akasztásra. De majd le kell hűteni az előszobát,
ha sokáig akarok gyönyörködni, mert megromlanak. Romlásnak indul hajdan alacsony
magyar család. Vagy egy légkondi, nincs bűz, csak látvány. Ez a hatvanas eléggé
szadistára fog sikerülni szándékosan, maradandó nyomokat akarok hagyni gyengébb
idegzetű olvasóimban. Majd felsírsz és forgolódsz, ha eszedbe jutok. Ha olvasod.
Néked, ki olvasod. Ezt is már. És akkor majd keresni kezdik az alacsony családot,
de nem találják, mert a fogasra senki sem gondol, arra azért nem gondolnak,
annyira egyszerű lenne, lásd a klasszikus Ellopott levél címűt, és
mondjuk erősebb idegzetűek/elméjűek a körülötte kibontakozott dekonstruktivista-pszichoanalitikus
disputát, ahogy körül-írják a jeles szerzők, körül-írják és ki-befordítják Poe-t.
Én meg majd lefényképezem az alacsonyakat és egy utazásom során feladom a fényképeket,
mondjuk Marokkóból, a jeles rendőrhatóság címére. A nyomozás ekkor érdekes fordulatot
vesz, mert elkezdik ferde szemmel nézni a marokkói fogasokat, elkezdik beazonosítani,
lenyomozni őket, fogasrazziákat tartanak, fellendül vagy ellenkezőleg, pangani
kezd a fogaspiac. Fogasfélelem járja át a marokkói lelkeket. Egy nemzetközi
fogasterrorhálózatra kezdenek el gyanakodni, mert észreveszik, hogy a fénykép
papírja Forte-papír. Hoppá. És akkor jutalomképpen kedves olvasóimnak egy amolyan
krimitörténetet is prezentál a jeles naplóíró, jómagam vagy rosszmagam. Aki
eddig kitartott, megérdemli. Aki nem, az is. Sajnos, ennyire demokratikus vagyok,
ennyire demokratikus az írás természete, lényege. A feleségemnek meg születésnapja
lesz, ezért vettem neki három príma bugyit, -mit szólsz, ritka hülye szó, de
direkt kíváncsi voltam, mennyire hülye témákat lehet megírni itt, így a végére
pedig, különlegesen nagy hülyeségekkel kedveskedem mindenkinek, többek között-,
meg egy amolyan mintásjellegű, színes harisnyát, furcsák a nők, mondom az eladónak,
illetve kérdem, hogy hány den-es, milyen vastag, ez a den vagy din, -tudod,
amikor sokat mondogatsz egy szót, már nem is érted, nem értesz belőle egy betűt
sem, értelmetlen hangsorrá válik, mint nekem ez a den vagy din, szerintem den-,
erre néz rám, mint a hülyére, hát lehet, hogy az vagyok, miért nem veszel a
nőnek apafej konzervnyitót vagy bokszeralsót, ahhoz biztosan értesz (?), naszóval
nem tudta, erre mutatom, a harisnyadobozra rá van írva, bal sarok, fent, általában,
hogy ez vastagabb dolog, például: 80 DEN. Szerintem ötszáz den-es nincs is vagy
az már pufajkanadrág vagy bundabugyi. De az alacsonyakat csak nem találnák,
pedig már nem lenne ép fogas Marokkóban, nem lenne fogasgyártás, fogasforgalom,
sőt még a szótárakból is eltűnne erre az időre a fogasszó, de semmi. Nálam meg
már nem lenne semmilyen ép, alacsony test a fogason, mert szépen lerohadnának,
leoszlanának a fogasról, bele mondjuk a cipőkbe. Rohanok reggel a melóba, hopp,
veszem a cipőt és máris valamely alacsonynak az agyába léptem vagy a gyomrába
vagy a szemébe. Bokáig vérben állna a tarló és alkonyulna, ahogy halhatatlanunk,
de tényleg, mondja, de nem ezt és nem így. Igazából, szándékaim szerint ez lenne
a leghosszabb naplójegyzet a hatvanvalahányból, a leghosszabb és legbetegebb,
remélem. A harisnyáról annyit, hogy még nem vettem meg, csak szándék, idő még
nem volt, illetve volt, de nem találtam olyat, pedig szinte a szemem előtt lebeg
a dolog. Egyébként szeretem a női harisnyákat. Nem, nem a fejemre húzni vagy
ne adj isten a saját lábamra, nem, bár ezekben a variációkban sem találok annyira
sok kivetnivalót, hogy ismét az anarchia és a felelőtlenség és a destruktivitás
magjait hintsem el kedves olvasóim lelkében. Szeretem, ha valaki ad a lábára
(is). Többek között, és ha módja van rá. Szóval elindulok az egyik alacsony
szemében, de csúszkál a lábam emiatt, csúszkál a lábam alatt a szeme, pláne,
hogy lúdtalpas vagyok, tudod, nincs az a nagy ív a lábamban, kicsi ív, az van,
nem tud oda menekülni a szem, folyton csúszik, már amennyi megvan belőle, elég
rohadt dolog. Megyek a szemben és belülre kacagok, amikor egy rendőr előtt sasszézok
el. Látod, apa (itt olvasóimra gondolok), egy egész novellát kapsz, búcsúzóul,
egy hosszú búcsút, Chandler után szabadon. Marokkóban közben összeomlik az állam.
Fogas ide vagy oda. Aztán a kutatók később rájönnek, az egész egy fényképpel
kezdődött, fogassal folytatódott, és Marokkó összeomlásával végződött. Nesze
neked pillangószárnyeffektus, káoszelmélet, bifurkációk. Ezekről magyarul, nem
annyira szakmabelieknek, nem sok van, sajna, egy kommersz szar Gleick-könyvön
kívül főleg Fokasz Nikosz ilyen irányú dolgait ajánlom, meg az Akadémiai által
kiadott A káosz (Véletlenszerű jelenségek nemlineáris rendszerekben)
c. testes, igen vidám és szórakoztató könyvet. Ma is túlteng bennem a pedagógiai
véna, túl vérbő vagy túl hosszú vagy túl gyorsan dobban. Erről eszembe jut népünk
nagy vezére, aki a kor ütőerén tartotta mindig az egyik kezét, a másikkal meg
éppen egy agyonlövetési parancsot írt alá, gondolom én. És ezen a ponton valami
azt súgja nekem, hogy hagyjam elvarratlanul a szálakat, szokás szerint nyitva
az ajtót, Sterne, hátha még visszatérek egyszer erre, ide vagy nem, mindenesetre,
szeretném, ha mindenki ezen a ponton abbamaradna, hallgatna egy kicsit, elmélkedne,
mielőtt még otthagyja ezt a szöveget, de utána is lehet, ülni kicsit a sötétben,
hátha vagy nem is tudom
Ma fűszernap volt. Kedvenc helyemen valami tizenötfélét vettem, jobbára zöldeket, kipróbálom, mi, mire, még kellene egy fűszerkönyvet is újítanom, erre vágyom egy ideje, pedig nem foglalkoztat különösebben a főzés, csak kis ideig, de akkor intenzíven, kikísérletezem egy-két dolgot, aztán ezeket, míg meg nem unjuk, néha megunom, milyen sivár a táplálékfelvételre váró anyag, milyen egyhangú, és akkor vannak ilyen napok, nameg, persze, mert fizetésemelés, a száznapos program hozadékát végre zsebemben érezhetem, nem sok, de több, mint amit eddig bármikor emeltek. Aztán elballagtam az IKEA-ba valami kabátfogasért előszobába, mert jön a kabátidőszak és egyelőre nincs hova, akár magunkat, felakasztani, találtam is, szolid áron, kevésbé undorító kivitelben, meg fűszertartókat, persze, mert zsebre nem vágom a zsályát vagy a lestyánt. Láttam príma ágyat, vagyis kanapét, sokért, jó zöld árnyalatban, bármiféle mintázat nélkül, szívem kicsit, de csitt. Komoly irodalmár nem beszél kanapékról, lestyánról. Én meg nem vagyok komoly, és nem is szép irodalmat csinálok, úgyhogy. És nem képviselek magamon kívül senkit, már közvetlenül, direkte, a többi... Valahogy hatottak rám Az Oceánban-ból a Két vulgár nevű versek, hogy ilyen életszerűséggekkel hozkodom, merek előhozakodni itt, hosszas naplóámokfutásom végéhez közeledve, azért örülök, hogy másnak is bejött, bejöhet a könyv, hogy reflektálnak rá. Szerintem ez az év egyik legkomolyabb verses teljesítménye, bár Tandoritól ezt valahogy túlságosan megszoktuk, nem is ügyelünk így rá, na mindegy. Reggel meg kifutott a tej, amit kávéhoz melegítettem, csúnyákat mondtam, nem szoktam soha kifuttatni, most nem tudom, mi lett velem, tisztára romboló hatású lettem a környezetemre nézve ezekben a nem tudom miért ilyen időkben. Amikor esett az eső folyton, azt élveztem, akkor valamiképp olajozottabban mozogtam az életemben, most meg akadozik a dolog, össze-vissza megy a gép, kisiklik folyton a pályáról, de ez talán nem is baj, érdekes katasztrófák esnek meg/rám. De, ha lehet, inkább ne, az eső felvillanyozott. Rövid távon, hosszú távon deprimál, aztán vissza az egész. Politizálás helyett deprimálj. Vagy főzz, annak több értelme van, mondogatom, nincs több értelme. Valakinek hosszan leveleztem tegnap, rombolóhatású napjaim egyikén, ez is az. Már nem tudom, miről, de hosszasan, érzelgősen, sajnos, belehajszolódom az érzelgősségbe (is) ilyenkor, félig elvesztem az eszem, ami aztán későn jön vissza, ha egyáltalán. Még egy nap.
Néha észreveszem, hogy a fáradtságtól valamiképp kreatív leszek, nem mindig, gyakran, a fáradtság belehajszol valami különös érzékenységbe, vagy kiélesíti az érzékeimet, gyakran, ha nagyon-nagyon kialvatlan vagyok, rámjön a sírhatnék is, kire nem, gondolom, mindenki, majd mindenki így van ezzel. Persze, az ellenkezője még igazabb, hogy ha kipihent vagyok, többféle jut eszembe, többfelé lehet gondolni. Ezt azért írom, mert most ittam egy erős teát, hogy ezt a különös érzékenységet leküzdjem, vesztemre, nem történt semmi, többféle szinten sem, a hidakon felfelé fordulva van a duci főpolgármesterjelölthölgyemény műanyag képe, valamiképp talán rögzíteni kellett volna szegényt, ne fordulhasson fel. És a tévében, ha beszélgetnek vele, igyekszik úgy tartani a fejét, hogy ne látszódjék az egyébként viszonylag szimpatikus tokája. Persze, ugyanígy tartja a fejét egy fényképen Sophia Loren is a M. Hírlapban, de érdemes megnézni, mert mellette van egy fénykép egy divatbemutatóról vagy miről, na ott egy isteni, csodálatos női fenék, hibát nem találsz. A hölgy háta nemigazán értékelhető, rosszul tartja magát, mert éppen megy, kilátszik pocsékul a lapocka, a lába meg el van lebernyegezve a ruhával, de pompázatot sejtet az is. Szép a hajtincs, ami gondosan a háta közepén kanyarog le. Vannak ilyen szépségek, érdemes néha bepillantani a Fashiontv csatornába, kiváló hölgyek vannak, és ruhák a legnagyobb tervezőktől (is). Hol tartanak a dolgok. Egy kedves ismerősnek sajnos ma már elnyomtam fáradtságtól egy apokaliptikusféle emilt, úgyhogy ez a szegény napló és olvasói talán mentesülnek ettől, bár nem hiszem, elég szívósak hangulataim. És megjelent Feyerabend főműve is, fontos esemény, bár késésben van ígyis a dolog. Mostanában sokat költözök, költöztetek, rakodok, pakolok. A tróger ősze, de ronda szó, ez van. Mindenféle bútorokkal zsúfolt liftekben élek szinte alig. Fel és le, sorsom így suhan, ez valami vers. Nem egy költői ősz, de hasznos. Könyveim immár polcokon, több sorban. Kezdetben még hallatszott némi robaj, a le-leszakadó polcok miatt, de sikerült stabilizálnom a helyzetet. Csend és méla ábrándozás. Suhanó felhők, hűlő levegő. Zappa és Cecil Taylor felváltva, meg EMINEM, igaz, nem jól írom. Nem is annyira jó, bár oceános verseskönyve tanúsága szerint Tandorinak is bejött. Nem mintha én azért, mert neki. Csak mert most olvasom a könyvét, erős. És szép is könyvileg, Turner. De hogyan találta ki ezt a szót így TD? Oceán. A kritikák általában hosszú "ó"-val írják, annyira figyelnek, engem ez meglehetősen idegesít, utálom, ha valaki henye, pontatlan, felületes, különösen, ha kritikus, azért az irodalomban vagy a művészetben sok múlhat a kis részleteken, árnyalatokon. Miért Oceán? Ez kérdés is lehetne, mert nem magától értetődő, oka van, viszont, ha óceánnak olvassuk, már egyértelműbb, laposabb, megszokottabb lesz, nem kell annyira odafigyelni, hja, a költők, meg a tenger, meg az óceán, ismert ügy, gondolj Lautréamont-ra akár. Persze ez részletkérdés, de fontossá is válhat. Az megvan, hogy Godard Weekend-jében a fazon ül a tóparton és dobol és mondja Lautréamont-t és mindenféle események történnek, és remek óceánozás van. És gyénémet arcát lengeti, lengeti, pörgeti a szél, és még ez a legszebb ezen a mai napon/ban.