Cséka György

58.
(fashiontv, Oceán)

(2002. okt. 2.)

Néha észreveszem, hogy a fáradtságtól valamiképp kreatív leszek, nem mindig, gyakran, a fáradtság belehajszol valami különös érzékenységbe, vagy kiélesíti az érzékeimet, gyakran, ha nagyon-nagyon kialvatlan vagyok, rámjön a sírhatnék is, kire nem, gondolom, mindenki, majd mindenki így van ezzel. Persze, az ellenkezője még igazabb, hogy ha kipihent vagyok, többféle jut eszembe, többfelé lehet gondolni. Ezt azért írom, mert most ittam egy erős teát, hogy ezt a különös érzékenységet leküzdjem, vesztemre, nem történt semmi, többféle szinten sem, a hidakon felfelé fordulva van a duci főpolgármesterjelölthölgyemény műanyag képe, valamiképp talán rögzíteni kellett volna szegényt, ne fordulhasson fel. És a tévében, ha beszélgetnek vele, igyekszik úgy tartani a fejét, hogy ne látszódjék az egyébként viszonylag szimpatikus tokája. Persze, ugyanígy tartja a fejét egy fényképen Sophia Loren is a M. Hírlapban, de érdemes megnézni, mert mellette van egy fénykép egy divatbemutatóról vagy miről, na ott egy isteni, csodálatos női fenék, hibát nem találsz. A hölgy háta nemigazán értékelhető, rosszul tartja magát, mert éppen megy, kilátszik pocsékul a lapocka, a lába meg el van lebernyegezve a ruhával, de pompázatot sejtet az is. Szép a hajtincs, ami gondosan a háta közepén kanyarog le. Vannak ilyen szépségek, érdemes néha bepillantani a Fashiontv csatornába, kiváló hölgyek vannak, és ruhák a legnagyobb tervezőktől (is). Hol tartanak a dolgok. Egy kedves ismerősnek sajnos ma már elnyomtam fáradtságtól egy apokaliptikusféle emilt, úgyhogy ez a szegény napló és olvasói talán mentesülnek ettől, bár nem hiszem, elég szívósak hangulataim. És megjelent Feyerabend főműve is, fontos esemény, bár késésben van ígyis a dolog. Mostanában sokat költözök, költöztetek, rakodok, pakolok. A tróger ősze, de ronda szó, ez van. Mindenféle bútorokkal zsúfolt liftekben élek szinte alig. Fel és le, sorsom így suhan, ez valami vers. Nem egy költői ősz, de hasznos. Könyveim immár polcokon, több sorban. Kezdetben még hallatszott némi robaj, a le-leszakadó polcok miatt, de sikerült stabilizálnom a helyzetet. Csend és méla ábrándozás. Suhanó felhők, hűlő levegő. Zappa és Cecil Taylor felváltva, meg EMINEM, igaz, nem jól írom. Nem is annyira jó, bár oceános verseskönyve tanúsága szerint Tandorinak is bejött. Nem mintha én azért, mert neki. Csak mert most olvasom a könyvét, erős. És szép is könyvileg, Turner. De hogyan találta ki ezt a szót így TD? Oceán. A kritikák általában hosszú "ó"-val írják, annyira figyelnek, engem ez meglehetősen idegesít, utálom, ha valaki henye, pontatlan, felületes, különösen, ha kritikus, azért az irodalomban vagy a művészetben sok múlhat a kis részleteken, árnyalatokon. Miért Oceán? Ez kérdés is lehetne, mert nem magától értetődő, oka van, viszont, ha óceánnak olvassuk, már egyértelműbb, laposabb, megszokottabb lesz, nem kell annyira odafigyelni, hja, a költők, meg a tenger, meg az óceán, ismert ügy, gondolj Lautréamont-ra akár. Persze ez részletkérdés, de fontossá is válhat. Az megvan, hogy Godard Weekend-jében a fazon ül a tóparton és dobol és mondja Lautréamont-t és mindenféle események történnek, és remek óceánozás van. És gyénémet arcát lengeti, lengeti, pörgeti a szél, és még ez a legszebb ezen a mai napon/ban.

57.
(isten seggében ülünk)

(2002. szept. 29.)

Nem vagyok ma túl vidám, de túl komoly se, se szomorú, csak hideg van, és még nem fűtenek, itt még nem, ez amolyan iszonyú korszerűtlen fűtési mód, iszonyú korszerűtlen lakásban élek, iszonyú korszerűtlen panelben, iszonyú korszerűtlen naplókat írok, korszer, na ezt már meguntam, kisütött a nap, egy rohadt nagy árnyék zuhant a házra, pedig nincs is, ami árnyat vetne. Ki kellene menni sétálni, pedig nem vagyok sétálószerű alkat, sétál és gondolkodik, én meg mindent elfelejtek séta közben. Amikor sétálok - szinte soha -, akkor sétálok és nem gondolkodom, akkor ott vagyok, ahol sétálok, a sétálásban, a láblendítésben, a csoszogásban, a szuszogásban, a tájban, amiben, mint egy filmben, sétálok. A sétálásban sétálok, akár egy akciófilben, amiben halomra lövik az embereket. Ez szándékosan elrontott hasonlat volt, remélem mindenkinek félresiklott egy pillanatra az agya. Vagy az agyában valami. Kicsi, szőrös, és halkan csenget. Ez jó. Szerintem néha egy hozzászólás-topic is van olyan érdekes, mint egy napló, amihez éppen hozzászól. Én úgy csinálnám meg, hogy a hozzászólók a napló testébe szúrhassák bele éppen aktuális hozzászólásukat. A napló szövegében jelenhessenek meg, nem a margón, valahol hátul, egy nyavalyás topicban, márha a hátulnak van itt értelme. És akkor érdekesen remeghetne az egész, bár persze biztosan megcsinálták már ezt itt meg ott. Meg nem is biztos, hogy annyira támad valamilyen gondolata a hozzászólónak az éppen aktuális szöveghely kapcsán, amit rögtön el is szeretne mondani. Úgy látom nem nagyon támad. Pedig érdekes lenne beszélgetni. Már például. És megengedve.

Aztán elkezdtem keresni valamit, de nem lett meg, fel kelett írnom, hogy leközelebb megint keressem, a cédulát viszont elvesztettem, de tudok róla, mert ezt írom, viszont lehet, hogy egy idő után elfelejtkezem, elfelejtek felébredni, miegymás, idegen helyen ébredek, de nem veszem észre, másvalakinek a naplóját kezdem folytatni, másét fejezem be... Ez se sikerült itt nagyon, mindig félresiklik az én agyam is. Vagy az agyamban valami, aminek még nem tudok nevet adni, biztos ő se tud nekem.

Aztán mindenfélét ebédeltünk, voltunk, aztán, mint a gyerek, aludni, és akkor az már egy másik nap, mikor felébredünk. Ha felébredünk, de ne rémítgessem itt fölöslegesen magam ágyban, párnák közt. Bár a többesszám túlzás. Egy párna, az is lapos, kicsi. Nem teszem fel a fejem túlmagasra, de túlalacsonyra sem.

56.
(a madarat nyelt apóka)

(2002. szept. 28.)

Az anyóka azonban nagyon szerette volna megnézni, hogy mi is van a kosárban. Alighogy kilépett a házból, kinyitotta a kosarat. Abban a pillanatban kígyók, mérges viperák és százlábúak másztak ki belőle, és halálra marták, csípték az öreganyót.

Fordította Imre Viktória. És ez meg egy japán mese vége, a mese címe: A kivágott nyelvű veréb. A könyv meg egy éve jelent meg ilyen címmel: Momotaró, a barackfiú. Így együtt elég beteg dolog, nem? Hogy egy mese úgy végződjön, mint a svarcenegger, meg ilyen durva címe legyen? Tudnak valamit a japánok, szerintem tudnak. Van olyan is itt, hogy A morgó teáskanna. Már ennek viszonylag nem annyira akciómészárlás a vége, merthogy a teáskanna, különféle kalandok után Még ma is a templom legdíszesebb helyén áll, s ott alussza örök álmát. Ez olyan, mint a Hosszú álom befejezése. Valahogy számomra érdekesebbnek tűnik ilyenekkel foglalkozni, mint. Így persze hülyeség beszélni. Nem értelmes. Egy nyilvános naplót író alak amúgy sem túlságosan értelmes valami.

Nem értelmes, aki ír, az író ember nem az, mégha nagyonis annak látszik néha. Épületesnek látszó tárgy. Miközben nem azon kellene épülni, illetve nem úgy, ahogy ő akarja. És ez már nekem is homályos, pedig. Nem tudom, valahogyan elment a kedvem, és még nem jött vissza, de ezt már írtam valahol. Mindent, már valaki, valahol. Állatokkal kellene foglalkozni vagy gyerekekkel, kis gyerekekkel. Valahogy pihentető elveszni az odafigyelésben, egy teljesen más világban. Nem nagyon logikus, de alogikus sem, és nem is kaotikus, és nem kiszámítható. Nem annyira. Nem ÉN. De nem is Ő. Ez a legjobb az egészben. Elmerülni egy olyan világban, ami nem az enyém, de nem is egy másik önzés világa, hanem valami más, van ugyan benne önzés, de máshogyan, kegyetlenség is, de másképp, váratlanság meg egészen sok. Sok jó váratlanság. Persze, attól függ. A homály fejezeteit írom itt rendre. Azt utálom, amikor a gyereket, a gyerekkort felstilizálják, feljobbítják, visszavágynak oda (egész szép kultúrtörténet van erről, ennek), miközben nem veszik komolyan, miközben lemészárolják szóban, tettben. Nem mintha, úgy egyébként bármihez is jobban viszonyulna fajunk. Mészárosok vagyunk, na. Letaglózó(dó) emberiség.

Én meg jól szétemberiségeztem itt a fejem.

55.
(apokaliptikus szemüveg avagy gyuri jelenései)

(2002. szept. 27.)

Most mit kezdjek mondani, az obligát rajtam kívül álló okok miatt nem tudtam sajna folytatni naplómat egy ideig, nem mondok semmit inkább, folytatom. Látom ám pedig, hogy olvasóim nagy naplóm iránti szükségükben érdekes mellékösvényekre tévedtek, egymásnak estek, a szójátékok rögös útjára léptek. Látom ám, hogy Lengyel Tomi élceleg, persze anélkül, hogy részletesen leírná a többi neki küldött képeimet. Látom ám, hogy BDK miket ír a naplójában: nyilvános vélekedéseit egyesek magánlevelekben kifogásolják, na ezek rosszfajta, eltévedt emberek szerintem, ha igaz a kezdőtétel, vagyis, amit BDK mond. Mondjuk, én azt gondolom, hogy ha nyilvánosan írok, naplót, tanulmányt, cikket, akármit, azzal lehet és kell is vitatkozni vagy egyetérteni, de ugyanazon a szinten, ugyanolyan státusú, azaz nyilvános írásban, nem magánlevelekben sunnyogni, mint ebben az országban szokás, vagy beszélgetésekben, bár ezek egyike sem tilos, persze, de nem is túl értelmes, mindenesetre más a státusuk. Ha vannak érvek ezzel vagy azzal a témával kapcsolatban, mellette vagy ellene, hangozzanak el/fel. Ha vannak érvek, ha van egymás véleménye, érve iránti tisztelet. Ha. Én pedig ebben, itt,  kurvára kételkedem. Itt nagyrészt az megy, hogy az arcok kurvára be vannak gőzölve saját maguktól, saját dumájuktól, véleményüktől, aki meg nem osztja eme gőzt, azt szépen lemészárolják, persze, nem szemtől szembe (ahogy a kitűnő film címe is mondja), hanem hátulról, alulról, össze-vissza. Na igen, ne mondd már öregem, hogy csak itt megy ez, az ember ilyen. A regényekben van minden kurva jól. Ahogy Petri mondja, a rossz regényekben. Mindenesetre az esélyegyenlőség kizárva, az érvekkel való vita úgyszintén.

Istenem, itt annyira dudálnak valami autóból, ahol most írok, utcásabb, autósabb, zajosabb hely. Hallom, ahogy az arcok, a sok önzés hogyan mészárolja egymást autóban ülve. Valahogy felkerült ma rám az apokaliptikus szemüveg, hát elég borult idő van. Sötét, mint az úristen seggében. És hideg is lett, figyelitek, elég gyorsan lehűlt pár nap alatt a levegő. Felvettem tegnap is két zoknit othon és nem volt elég, erre beleraktam forró vízbe az egészet, de gyorsan kihűlt és vizes lett az egész lakás, akkor a tűzhellyel próbálkoztam, erre lejött az egész bőröm, a probléma viszont megoldódott.

54.
(kombihülyealapú társadalom)

(2002. szept. 19.)

Mmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmm mmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmm mmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmm mmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmm mmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmm mmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmm.
Csak mammogok ma unalmamban. Tegnap repülőztem. Igaz, nem is unatkoztam. Ma letört vagyok, mint Joszif füle. Vagy ujja. Semmiről nem jut eszembe semmi. Továbbra is küldözgetek furcsa emileket Lengyel Tominak, mert látom, bejött neki a dolog, lásd a naplóját. Mindenesetre reagált. Ha valaki hozzámszól és ott megadja emilcímét, neki is küldök rejtélyes rejtélyeket, furcsa emileket, nem fogsz tudni aludni. Szeretném, ha mindenkinek küldhetnék ilyeneket. Magamnak már többet is küldtem. Már magamnak is küldtem többet. Többet is küldtem már magamnak. Fogalmazgatok, bár fogalmam sincs. Enervált vagyok, mint egy kétlábú kutya. A többi lábát lerágta két ügyész, meg egy méhész, plusz egy esztéta. Elég nagy állatbarát vagyok, bár nem tartok semmilyet és nem is akarok. Más tészta, ha kertes házam lenne, bár akkor se. Szabadságom korlátozzák. Elmegyek valahova, mikor visszajövök, minden kidöglött. Ezt nem. Szeretem a növényeket is, de azokat sem, ezért. Vérzik a szívem azért. De a koncepció és a következetesség a lényeg. Ez egyik erényem. Másik a vasfegyelem, Joszif, te nagyon jól ismertél engem. Most csak a hideg űr ölel át, nem a te bajszod, tigristekinteted. Joszif, Joszif, elhagylak. Lerágott csont vagy kedvesem. Egy jól leszopott csont. El kellene mennem mammográfiai vizsgálatra, annyit mammogok. Istenem mammon vagy mormon. Hol vagy most mama? Hát otthon, te hülye. Vagyis nem itt, ott. Az emlő is lerágott csont, csont hülye vagyok ma. Az újságokban semmi, a szokásos, politikának nevezett káoszagyatlanaljassághegyen kívül, meg a szuperkommerszköznapibaromságmolekulákon kívül semmi. Hogy valaki kétfejű ökröt szült és keresik az apját, mert utólag felismerték, hogy aki szült az se ember, hanem barom. Ezér lett a gyerek, igaz kétfejű, de barom, vagyis ökör, az nem ugyanaz. Hidegmarha is van, vagy hidegtartás és ridegmarha. Kurvára elidegenedett magyar marhavilág. Marhaválság jelei mutatkoznak: a ridegek Sartre-ot, a melegmarhák Schopenhauert olvasnak. Ha egy marha Hegelt olvas: semmi gond. Agyra gyúr, főnök akar lenni. Ha viszont Spinozát, nem tudni, mit forgat a fejében: szubsztanciát vagy akcidenciát. Ha viszont a barmok futóversenyt rendeznek, hát annyi, lőttek, kampec, kampó a tudásalapú társadalomnak! Miért, van ösztönalapú társadalom, érzelmialapú, tolvajalapú - ez talán nem is esik annyira messzi a valóságtól. Bár ez inkább hülyealapú, tolvajlással, átbaszással, sunyizással, gyávasággal kombinált társadalom. Kombihülyearcú emberek. Betonhülye gyerekek a játszótéren, csak hallgass oda! Egy légkalapáccsal sem nyitod fel az agyukat. És akkor még nem láttad az apukát, meg az anyukát. Mint a brikett. És ez nagyjából pártállástól, -szimpátiától, -belehülyüléstől független. A brikett élvez, a brikett választ! Oly antiszociális vagyok megint ma, oly régen nem pengetém eme húrokat, kedves ede! Brikettalapú, kombihülyearccal kombinált társadalom. Beizgultam, úgy látszik, ama megfogalmazástól. Nagyon bírom a megfogalmazásokat. Azoktól én is megfogalmazok. Belefogalmazom magam valami hülyeségbe, és úgy maradok. Úgy marad bennem a megfogalmazás. Ping.

53.
(Joszif, szerelmem)

(2002. szept. 18.)

Szívemnek oly kedves ez a szám, oly drága, drága dátum, meghalt a mi Joszifunk ez évben, ez a szép, okos, érzőszívű ember, és mindeközben nagy nyelvész. Ama pompás bajusz, és pipatartó, bájteli agyarak, magas homlok, értelmes tekintet, és gazella léptei, a könnyed tartás, nemes egyszerűség, visszafogott elegancia, amely jellemezte, és amely mindörökre jellemezni fogja mindőnk képzeletében, kik tiszteljük, s könnyes szívvel emlékezünk rája. Szinte elöntenek ma az érzelmek, naplóíró karomra ömlik, hull, hull a könnyem, alig látok tőle, alig tudok írni a könnyek, karok, évek, érzelmek hullámában fürödve, mint kristálytiszta forrásban. Fel-fel, majd le-lecsuklik bennem valami nagy-nagy érzelem, majd elalél, később feltámad, majd fordítva és ferdítve és makogva és mekegve és zokogva és zekegve és fülelve és felelve és joszifra és joszifre gondolok felváltva és felmászva. És akkor az isteni Zappa hangja, mint mennydörgés, alászálla az égből és kinyilatkoztatá: "Mondottam, kender és kender és kender, ebben bízzál örökre, ember!" Joszif, Joszif, miért hagytál el minket? Hát nem túlnépesedtünk, hogy nem figyeltél oda a dolgokra? Tenyész az ember, mint a potyka, mint a pelyva, mint a pingu. Hová fajul el szép fajunk, Dolfi? Hát te is. (...)
Itt hosszan zokogtam.
Na mindegy. Ma sincs sok értelem bennem. Nem kell annyira sok erő visszaszorítani a belőlem kitörni készülő értelemáradatot, nem kell egy vízlépcsőt, gátrendszert, duzzasztóművet felhúznom, hogy megakadályozzam, aztán munkára fogjam az értelemáradatot. Az értelemáradat ma elkerül engem, szinte szértepedezik a szárazságtól agyam televénye, mint bizonyos afrikai folyók, ha nem az esős évszakban vagyunk. Szinte csak Joszif drága alakja tölti be képzeletem, elmém maradványait. Joszif mellett, ami maradt bennem még, egy kis tengerimalac. Meg éhség. Haza kellene már menni, valamit tolni. Tegnap volt, különböző okokból kifolyólag egy gigantikus marcipántortaszelet, amit álló helyzetben, pár másodperc alatt toltam magamba a munkára való helyen, pedig kifejezetten tortagyűlölő vagyok, pedig e helyen soha nem is szoktam semmit se tolni, csak kies otthonomat tartom erre méltó helynek, de valami miatt szakítottam eme dícséretes szokásommal tegnap, és, és, és ennek a mondatnak sajnálatosan nincs dicső vége -
Éljen a Szovjetúnió! Éljen Joszif! Éljenek a nyulak, a tetvek, az elefántok, a hozzámszólók!!! Éljen mindenki! Aztán haljon meg!!!!

52.
(Ovi és a halfaló hörcsög)

(2002. szept.17.)

Nem mondom, hogy unom, pedig unom az újságírók bombasztikus, hatáskeltő megfogalmazásait, pedig ésszerű, amit csinálnak, és néha jól is hangzik vagy nem, mindenesetre elég bizarr cím a M. Hírlapban: milliárdos károkat okoznak a halfaló védett kárókatonák. Ezt a halfalót hogyan tudták kiagyalni, tiszta Sékszpír, meg a károkat-kárókatonák összecsengés, összecsikorgás inkább, és ez az elbizonytalanító védett, mert csupa negatív állításból áll a cím, és akkor ez az egy pozitív védett egy kis kétséget ébreszt ugye? A rohadék, szemét, aljas kárókatonák, akik milliárdokat húznak ki az adófizetők zsebéből, védettek? Príma cím, na. Halfaló védett kárókatonák. Nagy billegés van ebben, mint amikor ugrik egyet a lemezen a tű. Nem egy Jókai. Nem egy Bush világképe, már ha az világkép: csak fekete vagy fehér van, és mi vagyunk a fasza fiúk, ők vagy hát valaki, kell legyen valaki ellenség, ők a rossz fiúk. Gondoljanak akár Ovira. Ezek a pompás, beteg, mélységesen emberi világképek. Minden, ami ilyen értelemben emberi, távol álljon tőlem. Tegnap felszereltem egy névtáblát az ajtónkra. Piros, és feketével vannak ráirva a nevek. Nem a legjobb, nekem tetszik, ennyiért. Kedvencem lett volna egy madras-curry sárgabarnazöld ajtó, legalul a föld felett vagy tiz centivel, feketével a két név vagy átlósan, hatalmas, fekete betűkkel. Szeretem a szineket, megfelelően használva. Lenne egy Mondrian-kéglim, lenne egy El Greco-kéglim, lenne, ez lenne a kedvencem: egy Rothko-lakás. De lenne egy Dubuffet-otthon vagy egy Cy Twombly. De lenne egy Nádler is. Sok pénzem kellene, hogy legyen, nem tudnám megunni az elképzeléseim vagy az életem. Persze, a beteggazdag az általában elképzelések nélküli és unott, akinek meg nincs, azért van biztosan képzelete. De ezek is sztereó tipiák. Tegnap este újrahallgattam egy csomó, elég régen már nem hallgatott Frank Zappát, eléggé bejött. Érdekes, milyen zenéket/szövegeket csinált a hatvanas, hetvenes években. Amikor hallgatom, mindig megnézem, mikori a zene, és meglep, hogy jó, ha eszembe jut, mennyi barom zene volt akkor, már pop szinten. Teljes élvezettel tudom újrahallgatni, nem sokat avult, viszont nagyon sok régi zene egyszerűen hallgathatatlan. Pl.: valahogy kinos nekem a Doors, pedig régen szerettem, a Pink Floyd tiszta gáz, Hendrix jó, nagyonis jó, a Stones szar... ilyenek jutnak eszembe. És mindig látom reggel mostanában, amikor felkel a nap, ez a sztereó típiák naplója, de nem tudom megunni, szeretem a fényt, ki nem, szeretem a fotográfiát is ezért. Nadar: Sarah Bernard-ja, meg a feleségéről készült fotója szerintem a portréfényképezés utólérhetetlen csúcsa. Nadar egyébként is. Van egy jó hely, könyvtár, a Mai Manó Galéria, príma fotós könyvek. Ott nézegettem végig Atget életművét például. Néha szeretném ha lenne egy tengerimalacom vagy nyulam. Ezeket kultiválom. Macska vagy kutya kit érdekel, az extrém állatok meg unalmasak, amellett, hogy mondjuk egy csörgőkígyó úgy átvághat a másvilágra, mint doktor Mengele együttvéve Ted Bundyval. Láttam valahol ez utóbbi arcát, kifejezetten szimpatikus, okos, bár iszonyú erős, erőszakos, szúrós szem, pont, mint Kafkáé, már az erős, szúrós, ha nem tudnám, ki, biztosan tömeggyilkosra tippelnék a jó prágai láttán. A hörcsög nem az én műfajom, tartson az Ovi hörcsögöt, a polgári körök szimbóleuma lehetne akár, Ovi, amint egy hörcsögöt ölel, miközben V betűt mutat a szemeivel. Az egész csoportozatot meg, mint laokoón-kígyó átfonja dajcs tomi. A háttér a mi zolink mártír arca. Az egész képet pedig átlengi, mint halvány elegancia, dávid ibolya éppen aktuális neopunk frizurája. Izlésben szerintem nem túl nagyon erős annyira eléggé. Hogy jól nézne ki. Eléggé kilóg belőle a szolid elegancia, ami szeretne lenni, most átmentem kerényibe valahogy, de ez napló, ami nem menti ugyan, ha hülye vagyok.

51.
(világ sakkozói: hideg nyúl!)

(2002. szept. 16.)

Nem tudom, mi volt 1951-ben, hideg háború kérdőjel, biztosan, van most erről egy vastag könyv, egy príma sorozatban az Európánál, valami Gaddis írta. Minek írom le szegényt ezzel a valamivel, meg most a szegénnyel? Iszonyú tiszteletlen vagyok, kint meg viszonylag hideg van. Reggel, ébredéskor meg, már fokozhatatlan sötét. Bár biztosan fokozza majd még a tél, télen, eléggé nem bírom majd. Mint a vakond, kelni, mintavakond, hazafelé. Amúgy elolvastam a Magy. Hírlapban egy cikket, hogy Rómában ki van állítva Farkas István, többek közt, itthon meg, aukción huszonhat milliót adtak egy képéért, megértem, Farkas erős. És, hogy egy kanadai típusú könnyűszerkezetes házhoz három tonna acélt használnak fel. Felszólítanak később, hogy ne féljek a hormonkezeléstől, nem félek. Utána fénykép a szétdagadt szemű Michalczewskiről, fura meccs volt, nem voltam oda érte, akármit is szövegelnek, nem hiszem, hogy kibírná Roy Jones ellen. Inkább a De la Hoya meccset néztem volna meg, ha látható lett volna valahol, vagy csak én nem tudok róla. Ja, és egy táborban a világ sakkozói, vicces cím, nem vagyok egy sakkfan, a sakkról mindig Duchamp jut eszembe. Különben meg kedvetlen vagyok, mint egy vízőrző kutya. Ezt most nem tudom, miért mondtam, nincs sok értelmem. Színtelen a világ, mintha leoperálták volna az agylebenyemet és elkezdenék ezek után gondolkodni, de nincs meg a szerv, csak nyugalom, nyálcsorgás. Tartsunk nyulat mégegyszer, és ne együk meg, vagy ha megettük, köpjük ki, de aztán büntetésből újra együk meg, hogy elmenjen a kedvünk tőle, és az efféle írásoktól is. Ha lenne egy nyulam, most talán boldog lennék, így folyton eltévesztem a betűket is. Legalább már Karácsony lehetne, ajándékok, miegymás, ünnep. Aztán újév, aztán megöregedni, aztán meghalni, aztán benn a földben. Direkt kikötném, hogy jó mélyre. A világvége nem vezet sehová. Ezt most találtam ki. De a nyúl sem. Én meg pláne. Látom, a hozzámszólók milyen jól elvannak: üdvözlet nekik. Milyen leszek 51. évesen? Intenzív halálgondolataim támadtak még tegnap este, elalvás előtt, nekem mindig akkor, amik most is rámköszönnek, integetnek: helló, szia!! Hogy a fenébe!? Hideg háború. És újra elölről.

50.
(folytatásos, vidám curry 3.)

(2002. szept. 15.)

rövidebbet nyomtak a kezembe a profi boltosok, hát nem fogom ott helyben kipróbálni, rövidebb lett, kicsit, nem sokkal, elég komikus azért, de mit csináljak, jobb változatig hordom ezt. Kolombo-curryt ne vegyél, túl éles, kivéve, ha az éleset szereted, én nem, legalábbis curryben, lövészet, az más, a madras-curry tompább, borongósabb, "mélyebb" iz, a szine sem az az élénkebb sárga, hanem a barnás, zöldesbe induló. Egyébként ez trilógia lett szerintem, bár nem vagyok hegeliánus, kedvelem a hármas számot, a triptichont, például. Vörösmarty, szegény ekkor irta azokat a dolgait, irta, aztán elégette, állitólag, kemény borok közepette, aztán meg is halt szépen. Gondoljunk most erre. A Kukorelly-könyvben vannak Vörösmartyról. Tombolt a reakció, azt hiszem, ekkor már, vagy nem. Haynau, Bach. Das Wohltemperierte Klavier. Gondoljunk Kumria rác apácára. Kossuth elhúzta a belét, Görgey szarban maradt, elég Világos lett. Mehr licht! A nagy tarajos tudott valamit! Egész biztosan. Ma, ez látszik, bevetem az utalás-arzenálomat a kedves, esetleges naplóolvasó agyának durva feltúráztatására. Nem annyira azért. (...)
Három rövid lett. Rövid triptichon. Esik. Kérem vidáman. Tartsunk nyulat, de ne együk meg. Erre kérem.

49.
(folytatásos, vidám curry 2.)

(2002. szept. 14.)

tizenöt percre sztár, mondott valami ilyesmit Warhol. Hideg van viszonylag. Cipőfűzőt kell vennem, alig állok a cipőmben. Egyszer megindulok. Nem szeretem, ha meginditanak. A hires mondás "A csendes amerikai" elejéről/mottója, ami aztán Tandori szövegeiben cirkulál azóta, szerencsére. Megérdemli, jó mondás, és a Mester is jól mondja, idézi össze-vissza forgatva, értelmezve, kontextusba állitva. Kedves 48-49. Ahogy az ifjak rohangálnak, orditoznak, egyesülnek, verselnek, lobog a hajuk. Szerencsés, akinek épp ilyenkor szép hosszú. Nem tudom, mi volt akkor a trend. Benne lehetett azért a levegőben a hosszú haj. Tegnap csináltam currys rizst gombával, egyik kedvencem, ja, meg tandoori marsalás nyulat, ez valami extrán hangzik, de nem az, nem vagyok egy konyhazseni, inkább monoton, van egy-két kedvenc, azokat variálom. A nyúl apámtól van, ott, nála vannak számtalan nyulak tartva, vidéken. Kár, hogy általában nem nagyon lehet beszerezni, mert nagyon finom, jobb, mint a csirke vagy pulyka. A tandoori fűszert pedig a Mester miatt vettem a Vásárcsarnokban. Van egy kiváló keleti fűszeres bolt. Teák is. Sajnos a tea, meg a keleti cucc most eléggé trend itt, de azért nem fogom megutálni. Már csak az kell, hogy ráálljak a bio-dolgokra. Ha hinnék ebben, ha hinnék, hogy van kiút ebből a nyomorék nyugati/keleti civilizációból. Mindegyik a másikat akarja, a másik felé figyelget, miközben egyformán hülyék. Fokozatok vannak, persze, ez nem kevés. Szóval a rizst mindig túlfőzöm, kicsit összeáll az egész, nem nyernék vele semmilyen esztétikai dijat, de én meglehetősen szeretem igy is. Ez volt tegnap. Curry-ben szerintem a madras-curry a legjobb, az a keverék. (...)
Vettem fűzőt,

48.
(folytatásos, vidám curry 1.)

(2002. szept. 13.)

Idegesség a lóversenypályán, olvasom. És ez a legtöbb, amit. Bár biztosan bennem van a hiba. Olvasd a Times-t édesem. Vagy a TLS-t. Hát lehet, hogy. Egyébként esik és 10 celsius. Olyan sötét volt, amikor felébredtem, hogy azt hittem átaludtam az apokalipszist, csak nem tudtam, a mennyben vagyok vagy a pokolban. Bár ez talán igy túlzás. Mindenesetre sötét van, és kétszer is beteljesedett rajtam Nietzsche, mert induláskor és leszálláskor elfelejtettem az esernyőmet, először csak úgy, másodszor Kukorelly miatt, mert a Kedvenxc c. könyvét olvasgattam a HÉV-en, aztán nagy vidáman leszálltam és rögtön vissza is fordultam, mert láttam, esik és nálam nincs semmi. Hoppá. "Vidám", pontos, "mély" könyv, nem "komoly", miközben. Mondatszerkezetek. Közben utaztam és valamit megfigyeltem a zseniális szememmel, de gyorsan el is felejtettem, úgyhogy most nem tudom, ma a felejtés napja van, erről eszembe jut Kundera, akit utálok, mert mindenki szereti, tipikus középszar bölcsész-olvasmány, és talán Rorty, aztán Vajda Mihály is kicsit túl komolyan vették lapos regény-elméleti fejtegetéseit. Kicsit fel van püffedve/püffesztve Milán. Remélem ezzel sokak érzékenységét sértem meg. Sokak lelkébe gyalogolok bele, mint egy párzó elefánt, ha kiesik a kamera látószögéből, és ettől bepöccenve otthagyja a hölgyeményt, éa megindul a média felé. Piff-puff, recseg a kameramann koponyája a vidám, hatalmas talpak alatt. Mindenki lehet

47.
(orwelliáda)

(2002. szept. 12)

Ma reggel későn kapcsoltam be a naplófejemet, mert csak úgy felkeltem, éltem, jöttem be, nem naplószerűen, nem fontos feladatomra gondolva, nem arra, hogy én most nem én vagyok, hanem a naplóhős, illik úgy is viselkedni, jegyezgetni fel a naplóagyba, kinyitni a naplószemélyiséget, és mindent bele. Későn jut eszembe, igaz, ma nem is jött senki szembe, se barát, se TéDé, se plüss. És szerintem a mailapokban sincs semmi. (...) Itt eltelt egy kis idő, amig leellenőriztem a tényállást lapügyben. Semmi. A szokásos nagy szavak, bombasztika, lihegés semmin. A legszebb a nagytestvérben volt, mert a rendezőség, mint a kisúttörőket odaültette a népet egy asztal köré, számoljanak be, mit éreztek, tettek egy éve, szept. 11-én. Be is számoltak szépen, ahogy az újságokban irva volt, olyan szavakkal, hirtelen eltűnt minden külön egyéniség, egyetlen újságirói hang mondta a különböző szájakból ugyanazokat a kifejezéseket, az illedelmes döbbenetet, felháborodást, borzadályt. Tizenkét kicsi zombi. Tiszta Orwell. Jobb, mint Orwell. El lett rendezve az egész. Utána ment minden, ahogy szokott, mindenki visszazökkent a szavaiba, mondataiba, kikapcsolták őket. Mindenki egyébként is, úgy igyekezett tegnap illedelmesen azt gondolni, amit kell, de úgy. Világos, ami világos, persze, de utálom a zombikat, amúgy is papagájok vagymuk, mi emberek, készen kapott szavakat, nyelvet használunk, ismételünk nyakra-főre, de néha kiváltképp. Arról a szünettől itt fent, amig eltelt egy kis idő újságolvasással, beugrik a nagy blanc, azt hiszem igy irják, ami Flaubert Érzelmek iskolája vége felé van, a nagy szakadás, fehér hely, amikor nem látjuk a hőst/hősöket, csak jó pár évvel később, valahogy igy keződik, hogy utazott, megismerte ezt meg azt, igy, talán az is ott van, hogy évek teltek el. Nagyon nagy könyv. Mellé ajánlatos magyarul odavenni Balassa Péter legalább akkora tanulmányát a "Szineváltozás" c. kötetből. Én, hogy úgy mondjam, ezen nőttem fel. Ezeken. Flaubert levelein. Bouvard és Pécuchet. Egy jámbor lélek. Tessék olvasni. Újra és újra. (...)
Percek teltek el.
Újabb percek és pillanatok, amikor nem jut eszembe semmi.
Valaki nagyon kiabál. Veri a gyerekét vagy a kutyáját és behallatszik. Behallatszik a fájdalom, csak hallás ne volna és látás és gondolkodás. Azt nem szeretem, ha valakinek fáj. Tegnap este az Animal Planeten megint krokodilok voltak. Biztosan mindig, csak én nem mindig nézem. Ugyanaz a fazon különböző krokodilokkal. Már várom a patkányokat, csótányokat, gilisztákat, tengeri herkentyűket, csak krokodilokat ne, meg cápákat. Azok is folyton. Ebből is akciófilmet csinálnak, csak a cápa, krokodil, oroszlán az érdekes. Egyszer véletlenül az elefántok párzását mutatták volna, ahogy lohol a fiúelef az irtóztató, emberi képzeletet meghaladó farkával, közben számitgatom, gondolkodom, mit fog vele csinálni, hogyan csempészi be, hisz nincs keze. Erre meg, amikor már jön az akció, hát nem ott van egy fa vagy bokor lombja, amikor annyira vártam, erre nem látni semmit, de direkt. A béna nagytestvérben bezzeg mutatják a hülye szexet, de tényleg, jelentkezzen, aki látott már pl.: elefántot szex közben, mindig eltakarják, vagy akármilyen állatot, makszimum az obligát kutyák. Nem mintha pont ez érdekelne csak, de az objektivitás kedvéért. Utálom, hogy az állatokat is szappanopera vagy akciófilmszerűen nézzük, rendkivül prűden, persze, amcsik. Protestáns etika. Pamela Anderson, mondjuk. De elefántot nem. Mit szólnának a gyerekek. A sok pornó után, amit néznek, egy elefánt, hol élsz, édesfiam? Elefántot akarok. Vagy bálnaszexet. Mindent, csak nem embert. Kibontom az antihumanizmus mozgalmának zászlaját és meglengetem a szélben. Éljenek a tetvek!

46.
(plüssállam)

(2002. szept. 11.)

Biztos van bennem ellenállás, nem tudom, mivel. Tizeneggyedike helyett hatodikát irtam. Legyen ez a megemlékezés helyett, de kicsit azt hiszem többfélét gondolok erről. Azt nem irom meg, többféle okból, és nincs kedvem komolykodni. Elment a kedvem, aztán visszajön, de lehet, nem leszek ott. Van egy ilyenféle versem. Szeretem, azért raktam ide belőle emlékeztetőt, megemlékezés helyett. "Elfelejtettem az órámat." Nézem a karom, többször odanézek, úgy emelem, többek figyelnek, mi van ott, amit ennyire és többször. Aztán belenyugodok lassan, leszállok, két gyerek jön szembe valami plüssállatokat ölelve, biztosan suliba, hogy ki ne essenek a gyakorlatból, azért viszik, pedig van egy anyuka is mellettük, de inkább előttük, rohan, töri a jeget. Aztán egy harmadik is plüssel, de az már egy másik család, nem látok anyukát, apukát, egyedül az élet és a plüss tengerében. Azért kiváncsi vagyok, mit csinálnak a plüssel a suliban. Maga alá teszi? Vagy a kis szekrénybe, ha van ilyen? A padba, és néha megsimogatja? Vagy van egy plüsslerakóhely, egy plüssszoba, egy plüsshekatomba? Elképzelem a fullasztó meleget, a sok műanyag szemet, ami néz, nem mozog. És a csomó gyereket, akik a szünetekben berohannak és belevetik magukat a plüsstengerbe. Melegebb, mint a mama, biztosan. Élőbb. De ne vonjunk le messzemenő következtetéseket. Nem kell annyira messze menni. Aztán majdnem, ahol a TéDével tegnap, egy kedves barát kanyarodik ugyanarrafelé. Utána lett egy koncertmenüm. Olvasgatom egész hónapban, mire mennék el, milyen zenékre, ha nem ott dolgoznék, ahol, ha nem ebben az országban, és nem ennyit keresnék. Vagy más szemszögből: ha nem lennék ennyire lusta vagy balfék. Azért nem zokogok. Nem zokogom tele a plüssöm. Inkább nézem a mai lapokat, szupersemmi. Mindenesetre vigasztaló, hogy késik a Bánk Bán-fil premierje, bár miért vannak nekem ilyen erőteljes prekoncepcióim. Szép lenne a felújitott Uránia moziban nézni, ahogy, miképp egy Tarkovszkij-filmben, csak hull az eső, csak hull a filmben, ott is, ahol egyébként nem, és lassan szarnak ázik a diszes közönség, a Körök népe. Tényleg, egy filmtri- vagy tetralógia-tervet is el tudok képzelni: A Körök Ura több évre elosztva. Vannak ötleteim. K. u. K. Körimázs Központ. Nade elég. Túl könnyű téma, humoralap. Maggi humoralapkocka, Körizesitéssel, OVIKOCKA márkanévvel. De aljas vagyok. A felelőtlen, dekadens értelmiségi játszadoz, mig fejére nem basznak. Most már ugye nem, már nem biztos, azér nagy az arca. Bát talán ne túlozzuk el a fenyegetést. Ne túlozzunk el semmit. Igy legalább nem kell leesnie a plüssállnak. De ez a plüssáll általában nem is esik le, nem olyan. Puhán lefittyed, mintha Habsburg-száj/alsó ajak lenne. És feltehetően rózsaszinű. Úgy szép a plüss. Itt valahogy nagyon bevállalják, direkt keresem, kinek nincsen plüssállatkája, kin nem fityeg valami plüssbaromság, kinek nincs plüsspapucsa. Ja, eszembe jut a nagytestvérből a kövér csaj, aki az olasz sráccal egészségügyi szempontból meggyúrta kissé a lepedőt, hát a csaj végig valami ormótlan plüssálatpapucsban volt. Talán ez volt az egészben a legszebb. Tiszta camp. Meghogy pattanások jönnek ki rajta és idegesség, ha nem teheti azt, nem vagyok prűd, de ebben az összefüggésben nem érzek adekvátnak semmilyen kifejezést, nincs kedvem az olyan szavakhoz, finnyás vagyok biztosan, pedig nem. Ezek nagyon egyszerű dolgok. De voltaképpen nem. És igy együtt. Hol ezt gondolom, hol azt. Holott. Holott nem kellene semmit gondolnom. Semmire, sehogyan, sehol.

45.
(irtás)

(2002. szept. 10.)

Ma nem tudom, ma semmi, tényleg. Még tegnap este újra megnéztem a Roy Jones-meccset, még jobban hatott. Mint egy műalkotás, újra és újra lehet nézni, értelmezni, csodálni, izgulni, pedig a végeredményt már tudod. Aztán dél körül beiratkozni az újabb és utolsó phd.-évemre, fárasztó szarakodás, bénázás, nulla hatékonyság, mint minden hivatalban ebben az országban. Orditozások, teljesen fölösleges orditozások, igazságok bizonygatása, egymásnak feszülő mérhetetlen önzések, önteltségek, agresszivitások. Amellett nagy és örömteli nyüzsgés, jobb nők, már akit ez izgat, mindenkit, engem valahogy kevéssé, nem szeretem a túl egyértelmű dolgokat, a hatalmi játszmákat, birtokosi ösztönöket, nem szeretem az ezek mögött álló, ülő, ezeknek alapot adó tökéletes érzelmi hidegséget. Most arról beszéltem, amit itt szerelemnek hivnak, meg/vagy futó kapcsolatnak. Általánositok, naés, ma nem vagyok túljó kedvű, és túl jó sem. Mindenkit megölnék, és persze senkit sem, "elönt a világirtó szeretet" (asszem Petri). (Az Irtás is jó, Bernhardt-tól, onnan a cim.) Ha nem kellene lenni. Megnéztem, ha valakit érdekel, a Ma Jüan-kép cimét: Magányos halász a folyón, és vannak rajta hullámok, egészen kevés, vékony hullám, és a kép Tokióban van, és tizenkettedik, tizenharmadik századi. Sokat műalkotásozok. Én valahogy ezért (is) tartom értelmesnek/élhetőnek az életet. Hogy vannak művek, hogy van, aki értelmezi az életet/életét, és én ezt megnézem, hogyan teszi. Nem tudnék élni sem ezek nélkül. Persze, tudnék, megszoknék valami mást, megirnám én magam az összes könyvet magamnak, hogy olvashassak, megfesteném az összes képet, hogy nézhessek, bár tulajdonképpen mindezek a dolgok tökéletesen fölöslegesek. És mi nem az? Irom ezt a hülye naplót, mintha fontos lenne, miközben talán fontosabb lenne, ha hallgatnék, dehát én hallgatok, ez semmi. Valahol máshol van, vagyok, én sem tudom, hol. Érdekesebb, kicsoda olvassa? Te ki vagy? Aki idáig értél, ezt olvasod, ezt az interpunkciót lélegzed, erre gondolsz, amit irok? Mi az, hogy beszélgetés? (köszönet Radnóti Sándornak ezért a kérdésért, bár ő is valahonnan, azt hiszem, idézte?!) Gondoljanak Roy Jones-ra vagy Ma Jüan-ra és akkor jó lesz. Jobb. Kicsit talán jobb. El kell olvasni a Pickwick Klubot, akkor biztosan, nekem legalábbis. Tudod, Kosztolányi azt mondta, irta, hogy föl a szivvel barátaim, vagy ilyesmit, erre gondolok most.

44.
(Ma Jüan)

(2002. szept. 9.)

Na, mit olvasok ma, mit írok, nem sokat, több irányú elfoglaltságok, ahogy ezt kultúráltan illik mondani, írni. Szóval meg kell írnom egy esszét a héten TéDé-ről, kedves munka, de munka, mégha a fejben összeállt is az anyag, meg kell írni, bíbelődni szavakkal, energiákat fejleszteni, úgyhogy szerintem nem fogok én mostan túl sokat naplózni, bár ki tudja. Mindenesetre kedvem teljében olvasom a Mgy. Hírlapban, hogy „szigorodó ítéletek” madárügyben, amiről értekeztem is volt, persze fókuszban az olasz vadászok. Ilyen fontos hülyeségek, mégegyszer, a vadászok rosszfajta emberek, ne mondja nekem senki, bár paradox, hogy gyerekkoromban nagy kedvelője voltam/vagyok mondjuk Széchenyi Zsigmond vadászkönyveinek, és Fekete István, ezek. Megint, TéDéről jut eszembe TéDé, megyek a melóba, mikor ráfordulnék, szembe jön TéDé, mit mondjak, engem felvillanyoz, lehet, nem villanyozna, ha megismerném, lehet, kiállhatatlan, ilyen-olyan, de nem is akarom megismerni, nem érdekelnek így írók. Művek igen. Nem vagyok túlzottan személyigényes, bár iszonyúan érdekel minden, ami személyes megnyilatkozás, legyen akár pletyka, mondás, fotó stb. Úgy látom, ma szétszaggatnak az ellentmondások, de remélem máskor is. Máskor is szaggattak, fognak szaggatni. Szaggatott leszek. Szeretem a rövid mondatokat. Miért. Csak. Szmrt. Szerintem így van csehül vagy szlovákul a halál. Dicséretes tömörség, a tömörség horrorja, a halál horrorja. A halál egy értelmezése. Szerintem, mi profibbak vagyunk a szavunkkal, nincs benne horror, csak dallam, egyfajta édesség vagy/és élesség, mélabú. Az jó, hogy van benne mélabú, nem tudom, miért jó, miért mondom, hogy jó, miért szeretem az őszt. Földényi/Burton/Dürer/Nerval: Kis Mélabú-Ügyi-Összefoglalás. Lelassult, lassan visszaforduló folyó. Kína. Kedvenc képem Ma Jüan halásza, halász ábrázoló képe. Sárga semmi az alap, rajt egy kis csónak, egy benne ülő alak, halászik, azt hiszem, félig háttal nekünk. Csend van, eléggé halkan folyik a víz, megy el a víz, ha van egyáltalán víz, nincs, elképzelem a képen a vizet. Mindent el kell képzelnem, vagy nem kell semmit, magára hagy a kép, ezért jó, jó régi. Roy Jones Jr. meg megvédte félnehézsúlyú világbajnokiját egy nem túl nehéz ellenféllel szemben, de érdemes volt megnézni a villanásait, az a mozgás, a reflexek, és az egyéni íz: a félig és egyénien leeresztett karok, kis hajlás derékból, elugrásai, pompásan koordinált, majd mindig betaláló egyenesei. Nem tudom, én mindenkitől inkább odavagyok, mint Lewistól, ahogy Tysont megverte, az okos volt inkább, mint, jobb híján mondom, tehetséges vagy zseniális, mint ökölvívásszerű, az egyéni ízről nem is beszélek. Olvasom, hogy összehoznak valószínű neki még egy Tysont és a két Klicskót. Reméljük a legjobbakat. Márhogy kikap, bár kétséges, Tyson tud-e valamit kezdeni ellene, már agyilag, persze testileg se árt. Más. Mivel pénzem nem sok, nem tudok minden könyvet megvenni, ezért marad a ki, a ki-vétel, általában a központi Szabó Ervinből, gyors a beszerzésük, és pénzük is van rá, mostani szerzeményem, mai prédám, már előre izgalomba esem a tartalomjegyzéktől, meg amit olvastam már a könyvről: H. Weinrich: Léthé (A felejtés művészete és kritikája). Atlantisz, 2002. Mindenkinek ajánlom, melegen vagy hidegen. A feleségemnek meg kivettem a Ji King-et, tudják, a nők és a jóslások, bár ez egészen érdekes máskülönben, ez a könyv. Bár persze németből van ferdítve, elég gyanúsnak tűnik a német is, a magyar fordítás is. Így látatlanba, olvasatlanul is. Sok az ilyen gyanús keleti könyv a piacon. Mert falják a népek, ezér a kiadó/fordító nagyot akar szakítani minimális ráfordítással. Mondd már, minek kínaiból fordíttatni, nincs is fordító, ha van, drága mulatság, ott a német, angol kiadás, abból sem a komolyabb, és azt se egy németül, angolul igazán értő fordítóval, mert minek? Aztán jöhet a szarabbik puhakötés, vécépapíron. Vettem egy új vekkert.

43.
(bdk)

(2002.szept.8.)

Mit mondjak, hallom olvasóim szívettépő zokogását, hogy két teljes napja nem jelent meg újabb napló. Én ezért most szilárd kézzel bdk.-ra mutatok, mint főbűnösre, aki számomra érthetetlen okból, felelőtlenül Balatonfüredre távozott két napra, és csak ma, vasárnap jövel meg, ezzel a gondatlan magatartásával verve éket közém és hűséges olvasóim közzé. Bár nem tudom, miért nem írtam meg előre a két napot, mint tettem korábban, de sajnos nem tehettem, koncepcióm más lett időközben, és folyamatosan tovább változik, az anyja sem ismeri ki már itt magát a néma gyerekben. Hallod, jaj, mama!? Hát így. (Pompás visszajelzés kerényizésemre, a MAGYAR NARANCS utolsó, szüret nevű, ún. viccoldala, ahol is szerepel kerényi inkriminált "réses"-szövege, mint poén, ordenáré baromság. Korrekt. Podmaniczky meg azt írja ugyabban a számban: "Vissza a gázba." Én meg azt, hogy rohanunk a gázba. Szolipszista holokauszt: a magyar elgázosítja magát. A gáz alatt érts/helyettesíts be bármilyen inszinuáló, többé-kevésbé trágár, dehonesztáló fogalmat, értelmet. Nade ezt hagyjuk. Vannak több értelmes dolgok is a mostani számban, ha már félig úgyis a Mancsba vágtam a fejszémet, lehasítgatok egy-két engem érdeklő forgácsot: Turcsányi szokás szerint nekem ezoterikus, nem igazán tudom, miről is ír valójában, írásai témájáról biztos nem vagy csak érintőlegesen, távolról, de az, amiről és ahogyan ír ehelyett, nem tűnik túl érdekesnek, revelatívnak. Én mindig csodálkozom, hogy van valaki, akinek mindíg sikerül értetlenkedést kiváltania belőlem. Kardos András Benjamin-írása a legjobb a lapban, amiként a Benjamin-könyv is egyéb, most megjelent könyvek között talán a legfontosabb. Amiképp Benjamin, úgy Kardos is kiválóan idéz, amely idézetét én itt továbbidézném, valamiféle halvány pedagógiai célzatból, jusson minél többekhez Benjamin el (a szórend!): "Akárhogy is, erről a Kafkáról kitalálhatnánk egy legendát: egész életében azon töprengett, hogyan is néz ki ő, és úgy halt meg, hogy azt sem tudta, van a világon tükör." Jókat, fontosakat mond Nagy Tamás építész az építészetről (Pl.:"Személyes, nem egyénieskedő, csöndes építészetre törekszem. Ez minimálprogramnak tűnik, de lehet, hogy egy életre elég."), Szőnyei Tamásnak a 8. Velencei Építészeti Biennále-ról szóló írásában, a cikk kiváló, informatív, amit sajnos nem tudok elmondani Szentpéteri Márton építészeti tárgyú írásairól, amelyek a korábbi számokban vannak elszórva, és gondolom még továbbiak következnek. Alaposak a nagytestvérről, és a Magyar Nemzetről szóló elemzések, szórakoztató, már a címe is, Gavra Gábor írásának: A Jedi visszatér. Oviról. A szabadság téri dzsemboriról, sajnos, nem említve pokorni szépernő-ámokfutását. Hűha, és meghalt Lionel Hampton, szegény. De komoly kort ért el/meg, ha ez megvigasztalhatja, nem. Ja, szeretem még Déri Miklós fotóit a lapban. Érdemes figyelni. Bár ebben a lapszámban kevésbé van jelen. Jó Till Attila arca a címlapon.) Ez most nem tudom, miért volt zárójelben, már magamon is értetlenkedem, nemcsak Turcsányin.
Ma egyébként nem késtem el, nem aludtam el reggel, mert ellenkezőleg, jóval korábban ébredtem, mert a kis óra továbbra is kaotikus viselkedést mutat, ezért beprogramoztam magam este, hogy felkelek időben, de a program, úgy látszik visszasült, mert korábban pattantam fel, még sötét volt, néztem egy kicsit az Animal Planetet, sajnos nem politikusok voltak ottan, hanem krokodikok. (Hm. Vagy ez mindegy?! Olcsó vicc.) Most mondja meg nekem valaki, miért van az, hogy az állatos csatornákon, de főleg ezen, mindig krokodilok vannak, meg hülye arcok, akik fogdossák, ölelgetik, befogják, mozgatják ezeket a krokodilokat. Nade hajnali ötkor már krokodilokra ébredni kicsit sok a jóból. Alig bírom összarakni az agyam. Azt meg sajnos el kell árulnom, mint a fentiekből kiderülhetett, ma nem ma van, vasárnap, hanem péntek, mivel otthonomban nincs net, tehát vasárnap, mikor is a felelőtlen bdk. visszatér, hogy feltegye az anyagot, nem tudnám neki elküldeni, így hát megírom/elküldöm még pénteket, a melóból. Úgyhogy össze-vissza csalok itt mindenkit, szögény bdk.-t meg csak gyalázom. Mindenesetre tele van a bukszusom a krokodilokkal. Foglalkoznának mondjuk ennyit a galandférgek nemi életével. Vagy az enyémmel. Vagy a tieddel. Nem mintha érdekelne ez vagy az. Aztán néztem, hogy felkel a nap, meg fákat. Ezt szeretem, ezért élvezek ott/itt lakni. Lakom. Mit érdekelne engem a lakás maga? Nem volna szép.
Olvastam ma valakinek a feje fölött bele az újságjába (nagy paraszt vagy édesapám?!), vagyis, amit újságnak neveznek rosszabb emberek: a demokratába. A nő, mert nő volt, szépen lapozgatott, néztem a címeket. Elég vad. Vad lap. Minden oldalon egy leleplezés, minden oldalon egy elvtársozás, és gondolom, minden nap ez a menü, minden lapszámban. Erről empirikusan meggyőződni azért nem fogok, ne is haragudj. Szételvtársozzák, szétvadulják azt a kis eszüket is, ami nincs. Pedig nem vagyok egy politikus arc. De az ellenkezője sem. Ergo: nem vagy ember, öregem? Miért mondol ilyet anyuska?
Bátyuska, mikor megyünk Moszkvába? Mikor lesz az a pokalipszis?

42.
(sztálingrád)

(2002. szept. 5.)

Gondolom, érthető, miért a cím. Majd azért mondja el nekem is valaki, miért vagyok oly ötletszerű, bár a téma nem új, mostanság ismét újra kellene olvasni, márcsak Térey miatt, de nem. Nem teszem meg. Értem én, hogy miért jó a Paulus, csak sajnos nem bírom elolvasni, szeretem az olvashatatlan műveket, de valahogy egy ideje ki nem állhatom, ásításra késztetnek a rímek, az ilyen-olyan hagyományos, bár ki- és átfordított, roncsolt, ironikusan kezelt, palimpszesztként funkcionáló, áthallásos, intertextuális dimenziókat erősen megnyitó technikák. Valahogy nem rohanok el hirtelen az Anyeginért vagy Dante apuskáért, nekem nem mozgósítja, sajnos erre nincs fülem, én más irányban, más tájakon bóklászom meglehetősen nagy, lúdtalpas lábammal. Már ebben a pillanatban, de érzem, mikor ezt írom, ébred bennem a vágy, lebírni, elolvasni, belehatolni a textusba. Na, mondd már öcsi, legfeljebb nem örömködöm, legfeljebb egy kínszöveget gyűrök magamba, bár meglehet, ez megváltozik, utólag, ha igazából megértem. Azért van bennem ellenálás, miért. Hát nem ez a hagyomány kedves oly nekem. A "tompább" technikát, írásmódot kedvelem, bár ez nem tudom, mit jelent. És elég nagy hülyeség nyilván, hogy van külön, lenne külön írásmód, technika. Nincs. Hát, akkor, ami mozgatja, alakítja, azt sem nagyon. Premisszáit sem igen. Vagy elgondolásait. Többek között, valahogy nem találom túl nagy találatnak az olyas dolgokat, hogyha valaki mondjuk hexameterben ír pl. a hackerekről, vagy, mint itt, Anyeginben/Dantéban, mégha megcsavarva is. Vagy a RómeóésJúliát modern környezetben, pisztolyok, drog stb. Ez valahogy túl könnyű, már elméletileg, azonban gyakorlatilag, megvalósítani, persze nehéz, dekázgatni, centizgetni kell sokat, de a technikai nehézségek nem igazi nehézségek, azt egy mesterember is meg tudja, vagy akárki, csinálni. Nincs ebben túl sok kockázat, látszólag. Na jó, mondjuk Thelonius Monk-ot kedvelem Oscar Peterson helyett (mellett is). Ez hülyeség, sorolni a preferenciákat, dehát ez vagyok én. Mármint hülye, és hát ezeket kedvelem. A napló, gondolom, ilyen személyeskedőre van. Nameg, azért is, mert inkább, ha zongora, főleg Cecil Taylor. Bár, visszatérve a hexahackerekre, rómeóésdrogokra, eszembe jut Jarmantól a Caravaggio, Marat, ahogy a kádjában írógépen ír valamit. Jó, mert a dolog nem pusztán ezért van, nem ez a végcél, mi. Össze-vissza zavarni az időket, és ha minden kor egyszerre van, hirtelen előugrik Szentkuthy és ordítva gesztikulálni kezd, ömlik a szájából az enciklopédiabritannika, meg a világtörténelem, matematikafizikarégészetbiológiafilozófiabotanika, és minden maszkokba vész. Édesem, már megint lerevüzted magad, kis csúnya!?

És akkor olyan sötét lett, hogy a naplóíró szinte nem látott semmit a vilogó képernyőn kívül. Égi szózat hallatszott, dörgedelem, vad dörgedelemmel: GONG VAGYOK ÉS VATTA ÉS HAVAS ÉNEK!!!!!! MINDEN ZÖLD LETT HIRTELEN ÉS AZ APOKALIPSZIS NEGYEDIK LOVASA ELŐVETTE A HAMBURGERÉT, MEGNÉZTE, MEGSZAGOLTA ÉS ELHAJÍTOTTA A PICSÁBA. LETT JÉGESŐ, VÉRZIVATAR, HERERÁZÁS, KÖNYVÉGETÉS, CSOCSÓZÁS, PIFFPAFFOZÁS, AMIKOR IS MEGJELENT AZ ÚR ÉS MONDÁ: KUSS LEGYEN VAGY LEVESZEK AZ ARCOTOKBÓL ROHADT KOKAINISTÁK. GONDOLKOZZÁL AZ OKAIN IS TÁN ÉS MEGÉRTED! - SUTTOGTÁK A HÁROMLÁBÚ, RÓZSASZÍNVALAGÚ ÁLLATOK. LETT IS ERRE POSZTMODERN, HOGY MINDENKI ARRÓL KÓDULT. HATALMASAT ORDÍTOTT A LYOTÁRDI FENEVAD. AZ ÚR MEGIJEDT ÉS ELŐVETTE AZ ÍTÉLŐERŐ KRITIKÁJÁT. LETT CSEND, HULLASZAG, KUSSOLÁS, EGÉSZEN AZ IDŐK VÉGEZETÉIG. 

Hát ez történt a mai napont, nagyon sajnálom.

(Megnéztem még a Teraszon a szigligeti big bradát, három részben, Karafiáth rendezésében, legjobban Bárdos Deák lába közötti, fényképző géppel levágott, ezért majdnem teljesen láthatatlan, állítólag korcs kutya tetszett. Meg a nagytestű, prémtelen állat (bocs), ahogy ráfordul a focikapura. Érdekes dolog a kukkolás. A Balázs Eszter nevű, aki állítólag szép, csak nem sikerül lekapni. Hát nem. És melyik nem. Meg F. Zs görbe lába. N. G. borostái. Meg egy szalonnás jellegű, kövéres, fehér hát, ahogy fekszik, átlósan. Irodalmi látványok. Szerzői jelentések.)

Meg még az is volt, hogy reggel majdnem elaludtam, a vekker össze-vissza jár vagy csak a szemem jojózik. Sietek akkor és felgyorsulnak a látnivalók. És magamat sincs időm ilyenkor felfogni, csak megyek, mint a meszes, és nem tudom, a szerző ilyenkor, mit jelent, mit akar, hogy jelentsen. És hogy néz ki a szerző a hülye hajával, amit le kellene vágatni. És lengeti a szél, a szél.

41.
(ami helyet)

(2002. szept. 4.)

Valahogy unom. Többek között Faludy és co. ezzel a barom, béna, csúnya, pénzszagú üggyel. Én nem adományoztam volna neki a kéglit, vegye meg vagy tűnjön el, igaz, nem is koszorúztam volna meg, és Kossuth-díjat sem adtam volna neki, bár lehet, mégis, annyi szarnak adtak már. A népszerű költő lenne ő, ami nem baj, csak legalább el lehetne olvasni, ha valami színvonalasat csinálna, az nem baj, ha népszerű (ilyen és hasonló ügyek, ahogy olvasom, szigligeten is), nekem, ebben a viszonylatban, Eco a kedvenc, bár ez nem jelent semmit, de sajnos Faludy úgy vacak (és banális, ízléstelen, dilettáns, vastagon sikerorientált, laposan könnyű stb.) ahogy van, szóra sem igazán érdemes. Az se baj, ha sokan falják az ilyen irodalmat, csak nem kellene államilag feldíjazni az egekig, bár miért ne, az állam mindig ilyeneket szokott csinálni, az enyém meg leesik, ezt nem bírtam, sajnos, kihagyni. Mint, ahogy a jeles khm (idézet Para-Kovács Imrétől) sem, az öregkori khm virágbaborulást a hosszú hajú ormányossal, vagy egyszarvúval, bár ez utóbbi abszurd. Dehát ez magánügy, mit viccelődsz?!
Más. Olvasom Borbély Szilárdot a HÉV-en: "A látásban a méreg, mint a séta. / Mennyi részlet. Milyen hiába minden.", máshol meg: "Ha lehetséges volna meg nem születnem, / eltörölni azt, aki voltam, ha feloldódna, átitatná, / ha ezáltal a nyoma is eltörlődne, finoman / és kimondhatatlanul szippantaná magába.", és ez: "Egyébként pedig az állatok arc nélküli feje, / amely mégis oly közel van." Nemigen tudom, miért éppen ezeket emeltem ki, nem is nagyon lehet azokból a dolgokból így kiemelni, ilyen szokványosan, mintha aranyköpéseket, bravúrokat, vagy mi, azok elég máshogyan vannak megcsinálva, hogy ne lehessen így, de mégis. Furcsa, hogy a két téma egymás mellé került, mintha lenne benne szándék, pedig nincs (már Faludy és Borbély), így jött egymás után a fejben, ez alakult ma.
A csaj meg tegnap, ahogy várható volt, a nagytestvérben szépen levetkőzött, ezáltal be- és kiteljesítette a műsort és a saját életét, én meg képletesen szólva elhánytam magam a dolog testi vonatkozásain is, de főleg a lelkieken, mi lehet ott belül, ha van egyáltalán belső, nem útálkozom, csak érdekel, hogyan lehet eljutni ehhez a végeredményhez, ami a csaj, és mi ez a végeredmény. A másik meg sírt, hogy milyen szép a ház. De azért is, hogy milyen kár, ki kell szavazni valakit a pompás társaságból. Érdekes. Én valahogy nem tudok ezen a dolgon felháborodni, mint Para-Kovács tette volt, szerintem ez nem sokkal rosszabb, mint pl. egy parlamenti közvetítés, sőt egyáltalán nem rosszabb, más, és azt sem hiszem, hogy csak itt, ebben az országban vannak ilyen súlyos emberek, egyébként nem súlyosak, de különben sem kellene általánosítani, ennek a műsornak az emberanyaga nem hiszem, hogy tipikus lenne, vagy lefedné az ország emberanyagát, egyáltalán nem hiszek ilyenekben. Ez egy ilyen-olyan üzlet, ezek ilyen-olyan, persze koncepciózusan kiválasztott emberek. Szerintem ebből is lehet tanulni ezt-azt, csak figyelni kell, már akit érdekel. Kicsit hülye dolog azt mondani, engem érdekelnek az emberek, mindenki ezt mondja, meg ez olyan, mint a hal azt mondja, érdekel a víz vagy a többi hal. Engem az érdekel nagyrészt, milyen különböző módokon boldogtalanok az emberek, milyen módokon teszik magukat azzá, és miért, miért élvezik voltaképp a boldogtalanságot, miért akadályozzák meg, hogy más boldog legyen, vagy, hogy hol vannak a barátság, hol az önzés határai, ilyenek. Meg ez a műsor szerintem azért is igazságos, mert végre nemcsak az állatokon kísérletezünk, hanem saját magunkon is, persze, jóval kíméletesebben. Persze, a dolog azok után kerül hozzánk, a nagytestvér, hogy más tájakon már meg is unták, persze, mi mindig, mindenhonnan elkésünk. De Darvasi könnymutatványos regénye meg azt mondja ezek után, hogy: de azért itt voltunk, itten voltunk, vagy ilyesmit, ami rettenetesen fontos dolog, valahogy végét szakasztja/szakaszthatja a nagy magyar nyafogásnak, rohanásnak, bénázásnak a külföld után, a méricskélésnek (lásd rossz perceiben Kulcsár Szabó Ernőt). Talán erre, ilyenekre lehetne építeni, már aki akar. Már aki ebben gondolkodik. Már aki gondolkodik.
"Ahogy múlnak a napok, /van abban valami nehéz. / Van, amikor könnyebb, / van, amikor nehezebb."

40.
(szép)

(2002. szeptember 3.)

Na szép, de ne poénkodjak, amit szegény Szép Ernővel csinált Pokorni, ez a … (itt különféle nem válogatott szidalmak vannak odaértve). Olvasom az interneten, mert érdekelni kezdett, amikor hallottam a híradóban, hogy a királyi tévé előtti dzsemborin Pokorni vagy inkább pokorni szájára vette idézetként Szép Ernőt, na hiszen, mondtam magamban és elképedtem, hát mit tudnak ezek a jeles szakférfiak Széppel csinálni, kezdeni, mit, hogyan, és hirtelen megkerestem, de inkább egy ismerősöm kereste meg, hogy ne essek a hazugság bűnébe, szóval olvasom a dolgot, a hős, ámde hosszútűrő, mártír férfiú nyafogását, meg a Szép Ernő-verset, a Ne hidd-et, és továbbra is hülledezek, és odaértett szidalmak hangzanak el bensőmben. Persze, azért van a műalkotás, hogy viszonylag szabadon lehessen értelmezni, kontextusba állítani. Ez a kontextusba állítás, amit pokorni csinált a Szép Ernő-verssel, kifejezetten aljas, hajmeresztő, aktuálpolitikus, és hatásos, gondolom én, a zombik/nácik körében. De nem hiszem, hogy szomorú lennék, mert minek, ezek elég szokványos dolgok, volt ilyen. Bár azért hervasztó, hogy Szép Ernőnek így kellett előkerülnie a nem-olvasás sűrű homályából, mert rosszindulattal sem lehet állítani, hogy ronggyá olvasnák, értelmeznék, az egy Tandorin kívül, aki heroikus erőfeszítéseket tett/tesz Szép Ernő elismertetéséért, kanonizálásáért, nagyrészt hiábavalóan. Külön szép, hogy ezt az aktuálpolitikai, aljas előrángatást, felhasználást egy úgynevezett volt pedagógus teszi, ahogy utal is erre röpke felvezető sirámában. Mondom, perszehogy mindenki azt csinál a művekkel, amit akar, más kérdés, hogy mennyire ízlésesen, bár szerintem ez itt másodlagos szempont, nem vagyunk mi úriemberek, hol élsz, apafej? Különösen jó, hogy még elmondja azt is, mikor (1942-ben) született a vers. Ez különlegesen finom mutatvány. Finom, delikát ember, na! A mi zolink. Mi a francnak kell nekem ezzel foglalkozni, erről írni? Oly undor. Lila vagy, Géza?! Nem lehet határt szabni, nem lehet sorompót állítani az értelmezések elé. pokorni, a hermeneuta. Sikerül egy merőben új Szép Ernő-értelmezéssel előrukkolnia. A nagy innovátor! Tud, mer, odatesz. Fű füvön nem marad, a sok zombi örvendez, illetve örvendez az értelmezői közönség. Hevül, szívéhez kap, felbuzdul, izmosodik, tenniakar. Például kerényi is szép ember. Amikor nemrég arról értekezett médiaegyensúly címen, hogy Szili Katalinnak rés van a elülső fogai között, és, hogy Madonnáról kellene példát vennie, merthogy ő eltüntette az inkriminált rést, hát az egész, meg a kérdésfeltevés, meg kerényi, mit mondjak, nem mondok semmit (odaértett szavak, lásd, mint fent), gázos, de például még ebben sincs igaza, Madonna nem tüntette el, tessék megnézni. Adalék. Hogy ilyen hülyeségekről kell írni. Én az ilyesfajta politikusokat (már ha azok) legszívesebben a Spektrumon nézném, még inkább az Animal Planet nevű csatornán, akkor is úgy, hogy levenném a hangot. Csak a látvány. Az hasson. (Akit érdekel, a bachhozós csatorna nem Musica, nem Muzzika, hanem Mezzo. Két lövésem, és egyik se talált. Még tegnap este egyébként volt ott Coltrane, kései dolgok, jó. Valami francia csatorna szerintem, érdemes nézni, hallgatni, ha van rá idő. Egyszer láttam Boulezt, mint karmestert, próba közben. Kristálytiszta. A nagy francia világosság. Volt nemrég Magyarországon, azt hiszem Kongresszusi Központ, Bartókot is, nem mehettem el, állítólag, illetve, amit olvastam róla, a kritika, és, gondolom a közönség, padlót fogott tőle, lehet, nagyon meglehet. Bár itt inkább, sajnos, csak mint karmestert ismerik, ha. Persze szélesebb körben.) Mi még? Ja, a negyvenesről eszembe jut, jusson eszünkbe az egyik kedves Kosztolányi-versem, úgy kezdődik, vagy ez a címe is, nem tudom, hogy: Ha negyvenéves elmúltál... És felébred a sötétben és nem tud elaludni és ilyenek. A ritmusa. Még ajánlott: Para-Kovács Imre viszonylag virtuóz írása a big bradáról a mai Népszabadságban, bár szerintem nincs mindenhol igaza, de nekem kedvesek/szórakoztatóak (a birkenauson halálra röhögtem magam, disznóság) az ilyen mondatok: "A dizájn posztindusztriális és jéghideg, mintha Monique Cuvet-re bízták volna Birkenau berendezését, de félúton elment volna a kedvük az egésztől." vagy ez: "Ha azt mondom, rettenetes, akkor a tisztelet hangján szólok." És ez a legutóbbi, úgy érzem, elmondható majd mindenről ezen a tájon. Magyar táj, fanyar ecsettel.

(De minek kell ezt ilyen unalmasan befejezni? Mintha mély lenne, közben meg. Erről ne jusson most Kosztolányi eszünkbe. Különben sem szeretem azt a sekélyes-mélyes versét. Lapos. Annak ellenére, hogy ezt (is) mondja.)

39.
(értelem és érzelem)

(2002.szept.2.)

Annyit fűznék (még) hozzá a hétvégéhez, hogy. Igazából semmit. Hogy legyen mindenkinek külön tévéje, ezt. Akinek nem kell, annak is. Ez lenne az egyensúly, az alulról jövő. Külön ország. És mindegyik külön azt mondja, ő az igazi. Weöres a sirályos-versszakkal, hogy azt hiszi minden sirály, ő az igazi… Azért azt kedvelem, hogy most már szervezett formát öltött úgy pár éve a hülyeség. Szervezett és néha ütőképes formát. Most szerencsére nem nagyon. Már, hogy ütőképes. Bár talán finom vagyok, hogy ez csak hülyeség lenne. Másik „szervezett”, ám viszonylag tanulságos hülye-forma, bár ez megítélés kérdése, ez a kukkollós, a big brada. Aztán volt még tévéileg, van egy olyan adó, hogy Musica vagy Muzzika vagy mi, azon pedig koncert, valami utcai Bach-feszt, évforduló miatt, valahol németben (látszottak olyan tomaszmannházak, hanzaházak, hát polgárság, na), feldolgozások, átiratok mentek, orgonamű szaxofonon, brandenburgi verseny fuvolán, és volt egy nem tudom, ki, néger vagyis afro-amerikai arc, aki a szájával, és csak azzal zenélt, nagy volt, mindenki dőlt, és volt Jiri Stivín, meg sokan, és a közönséget is megénekeltette az afro arc, és mindenki tudta és tudta énekelni is pl. az Ave Mariát, és végig, és szerintem még sok mindent a mestertől, ha szükség lett volna, ha kedvük van rá. Az eső meg esett, álltak az esőben vidáman és bachhoztak. Aztán valamelyik csatornán film: Ítélet Nürnbergben, a náci dolgok. Én nem vagyok ijedős, szégyellős, vagy akár utálós, mindent végignézek, és mutatták dokumentum-felvételeken azokat a dolgokat, egy bulldózer belenyom egy halom hullát a gödörbe, azok a hullák. Iszonyú váratlanul. Akkor valahogy sírnom kellett. És, ha most arra gondolok, most is. Akkor nehezen nyomtam el, merthát, hogy néz ki, vagy nem tudom, más is volt ott, nem szeretek mások előtt. Egy pillanat alatt valahogy megváltozott, megfordult valami. Pedig korábban is tudtam, láttam, olvastam, meglehetős sokat erről. Nem értem, mi változik az idővel bennem. Hiába hiszem, nem látom pontosan magam, ahogy mást se. Persze ezek közhelyek. Valahogy csodálkozom, hogy miért nem lehet ezeket a dolgokat látni, minden évfordulón be kellene mutatni, a Shoah is csak egyszer vagy talán kétszer ment le a Dunán. Persze, gondolom én, hiába menne le, ki nézné. Ki akarna kifordulni önmagából, ki akarná kirántani maga alól a talajt. Az teljesen elképzelhetetlen, megbeszélhetetlen, megszokhatatlan és alapvető. Sohasem láttam még ennél alapvetőbbet az emberről. Ahogy Szohpoklész-Heidegger mondja: hátborzongatóan otthontalan. Még talán ehhez, hogy megnéztem az Iván gyermekkorát, furcsa, hogy eddig nem, pedig számomra Tarkovszkij a legnagyobb, minden filmjét többször, mindenesetre ez, bár első filmje, igaz volt előtte még egy kisfilmje, nem hibátlan ugyan, de nagyon jó, jó sötét. Hogy Ottlikot. Meg a Tarkovszkij-„napló” is volt még. Tűzijáték nem. Azt azért nem. 

Csendes nap. Halkan beszélgetünk a feleségemmel. Aztán kiabálunk valamin, itt folyton kiabálni kell/lehet/muszáj valamin. Nem muszáj, semmit sem muszáj, nem kellene ezt mondani. 

38.
(a gerinc)

(te, figyelj, beújítok még egyet-kettőt, mindenesetre eztán, ha kedvem támad, dátumot is írok, ad egy dimenziót. szóval 2002. szeptember 1. persze nem akkor írom, csak ez a dátum.)

Kimegyek a naplovira, sonnan nézdegélek szerteszét, hajde vagyis meresztem a golyót pavlovian, seszembejutna boris vian, ha volna eszem, de csak eszem, csak eszem, sz nincs értelme szem minek szem. Ez jó kezdetnek ígérkezett, csak még nem tudtam, mihez, most se tudom, és nem is jó kezdet annyira, de vidám vagyok ma, mint a makk, aki bükköt tölgyezett, saztán megették a molyok, a herpeszek, mint, aki korán érkezett, ez (is) egy remekmű. Eszembe jut a szegény-szegény zalaegerszeg, mekkora zakót kapott, jogosan. Ez is egy remekmű. Remek munka volt annyira ott nem lenni a pályán, bár persze ez nem nélkülözött némi eleganciát sem, mert bénák vagyunk ugyan feleim, de lehettek volna erőszakosan, agresszívan bénák, de nem, egyféle áttetsző futball, amit csináltak, hagyták az ellenfelet játszani, na mondd már, ha nektek ez ennyira fontos, a sok lé, a millió fontok, hát nyomuljatok, nekünk úgyis mindegy, hát nem? Nem mintha az ellenfél szimpatikus lenne, de nem is a szimpátiáról van szó, egyébként meg nincs miért ezen nagyon meditálni, állapotok, tények vannak, valaki tud és teszi, valaki meg nem, különböző okokból, nem nagy ügy, a jövő makszimum nem kezdődik el, mondd már! Meghát mi az, hogy foci, mondd már. Ezzel persze nem értek egyet. Egy szaros vécéfalnak is lehetnek esztétikai vagy ontológiai dimenziói, hát még egy sportfajtának. Bár a foci mostanság elég gázos mifelénk, egyrészt, mert azért, másrészt, mert kapott nemrég egy meglehetős gusztustalan politikai árnyalatot. Mindenesetre a hazai csodás nyerés bevonul az annáleszekbe, meg az a szerencsés fazonocska is, akinek egyszer az életben sikerült egy nagyot dobni véletlenül. Önmagam szemében én is megnőnék ilyen esetben, aztán már úgyis maradnék egész életemre. Szert tenni egy gerincre. Ebben az, ezen a, szóvalt itten, hol élünk. Belegondoltam, nézve, milyen lenne angolnak lenni, milyen, ha ott születtem volna. Olyan, hát másmilyen. De, és erre büszk vagyok, nincsenek annyire súlyos kisebbrendűségi komplexeim attól, hogy magyar vagyok, büszk se vagyok erre, mivel ez tény, a jó teljesítményekre, emberekre, dolgokra vagyok büszke, legyenek bár akármilyen nyelvűek, neműek. Mert az is eszembe jutott, hogy mennyire csontig, velőig benyalhattak az ingliseknek itthon, mikor itt voltak, a vezetőség, a személyzetek, mindenki, és miközben a szuperbéna, menthetetlenül szar, gagyi pályán kellett focizniszégyen, és akkor ehhez, hogy nekünk olimpija kell, apám, nekünk mohács kell, mint adybandi mondá volt, egy kurva nagy mohács a pofánkba, hogy ne sírjunk már annyira, mert az biztosan megnyugtatna, nem kéne már talpalni, nyalni, csak lefeküdni, oszt meghalni. Mindenesetre nekem valahogy megalázó belegondolni, hogy talpnyalhattak, imbecilliskedhettek itthon nekik, azt valahogy nem bírom, mert ugyan szegények vagyunk, kicsik, hülyék, de na és akkor mi van? Akkor meg kell már halni, fejünkhöz emelni a fegyvert, padlóra omlani akárki nyugatról szalajtott seggfej előtt? Vagy csináld a lehetőségekhez képest a legjobban, amit, és akkor nem kell szégyenkezni, vagy sehogy, mert nem csinálni jól semmit, annyit se, amit megtehetnél, és ezt tudni is, és kisebbrendűsködni, megpróbálni elleplezni, nagy mellénnyel arcoskodni, híres vendégszeretősködni, az nagyon gázos, és védhetetlen, mer folyton kilátszik a gatya széle, mint tudod, az a politikus, aki pier kardenben, vagy lakroában, vagy mit tom én, miben feszít, és azt gondolja menő, euarc, meg egy jaguár is lóg a seggéből, a mobiltelef mellett, közben meg korpás a haja, sötét öltönyhöz fehéz zoknit vesz fel, vagy nincs kivágva az orrából a szőr, és még ehhez suk-süköl is, vagy nem tud angolul, és persze nem tud magyarul, és ugyan márkás a cucca, de nem tud öltözködni, nem ért a színekhez, és nincs, aki megmondja neki, de van rajta menő napszemüveg és azt hiszi ő a bruszvillisz, meg a réjben.