„Vagy megmarad és működik tovább ez az egész – vagy sem.” (Szénási Miklós)
Kedves Barátaim,
bizonyos perverz gyönyörűség tölt el annak láttán, hogy a híradástechnika legmodernebb vívmányainak birtokában ugyanolyan buták tudunk maradni, mint azok nélkül. Ha az előadások szövegtengerén átevickélve megpróbálom összefoglalni a tanulságokat, nagyjából ezt a szentenciát kapom eredményül: – Hát, nemtom mi lesz. Ez a helyzet, csatlakozom az előttem szólókhoz. Én sem tom. Besompolygunk „Európába”, ezúttal mögöttünk zuhan le a vasfüggöny, életünk hátralevő részében sváb tahók cipőpucolói leszünk (és ez tényleg a legnagyobb jó, ami történhet velünk, én is meg fogom szavazni és mindenki mást is erre kérek), és hogy Ti, Barátaim, milyen időközönként és milyen megaláztatások árán tudtok majd átvergődni hozzánk (továbbá: hogy itt miféle fogadtatásban lesz részetek), arra jobban szeretek nem gondolni. Ezzel szemben figyelmetekbe ajánlom azt a tényt, hogy a legutóbbi vasfüggöny-eset után nem az erdélyi magyarság nemzeti önazonossága került végveszélybe, és még csak nem is a kárpátaljaiaké, hanem a burgenlandiaké. Akik azt hitték, hogy látják azt a civilizációt, melybe integrálódniuk kell.
Ha tehát Szúnyogh Szabolcs nagyon helyesen megállapította, hogy „nemcsak a határon túli irodalommal vagyunk némiképp mizériában, hanem az irodalommal magával is”, akkor megtehetjük ugyan, hogy tanácsát követve visszatérünk a pinához, „…és tovább”, ahogy a költő mondja, de ezzel nem leszünk a bajból kisegítve. Ketté bontva a kérdést: egyrészt posztromantikus-nemzeti létünkből kilépve éppen most készülünk elszegődni egy formálódó birodalom nagyon kicsi kisebbségének, másrészt hagyományos nemzeti (azaz: magyar nyelvű és magyar kulturális örökséget éltető) irodalmunkat tovább művelve olyasféle alakok vagyunk (György Péter egyik példázatát kiforgatva), mint az utolsó kódexmásolók a felvirágzó könyvnyomtatás korában. Tőzsér Árpád (itt nem, de sok más fórumon) annak a véleményének adott hangot, hogy a magyar irodalom akkor tehet szert az ír irodalomhoz hasonló jelentőségre, ha legjelesebb alkotói felhagynak az anyanyelvükön („ezen a titkos nyelven”, ahogy Kertész Imre mondta) történő írással, és áttérnek a világnyelvekre, a németre, de még inkább az angolra. Így az egyennyelven sokak számára hozzáférhetően szólalna meg irodalmunk alapja, a mitológiánk. Ez lenne az a sajátos többlet, amit a közös európai irodalmisághoz hozzáadhatnánk. Hát nem tudom. Világirodalmi példákat ismerek, de nem emlékszem, hogy ez valakinek is sikerült volna a nagy magyar alkotók közül, pedig sokan ugyanolyan jól tudtak más nyelveken, mint magyarul. A kézenfekvő példák, Molnár Ferenc színművei, vagy más magyarból lett hollywoodi forgatókönyv-írók munkássága nem ezt példázza; és kortárs világnagyságaink, Kertész, Nádas, Esterházy és mások életútja sem. Szerencséjük volt, jó fordítókat találtak anyanyelvükön írott műveiknek. A magyar nyelv példátlanul hajlékony és érzékeny. Nincsenek ugyan illúzióim, de mégiscsak fontoljuk meg, hány és hányféle nép és népség váltotta fel korábbi nyelvét a magyarral, míg a nyelv mai beszélőinek roppant tömege előállt. (Roppant tömeg ahhoz képest, hogy még a néhány tízezer honfoglalónak is – feltehetőleg – csak kisebbik fele beszélte anyanyelveként.) Nem szeretnék messze kalandozni, csak arra gondolok, hogy ez a nyelv erős és életképes. Nem osztom azok optimizmusát, akik néhány éve azt jósolták, hogy a magyar nyelv váltja fel rövidesen az egyre inkább kiüresedő világnyelveket (nem viccelek, hallottam ilyen előadást), de abban bízom, hogy a magunk számára meg tudjuk őrizni, és az elszánt, tehetséges fordítóknak adott (az eddiginél sokkal intenzívebb) segítséggel a soknyelvű közegben is éltetni tudjuk majd.
Nyelvi, virtuális nemzet vagyunk tehát, akiknek léte a világháló közvetítésével manifesztálódik? Ez baromian vadul hangzik. Elképzelem a csángót, amint felül az udvaron a szobakerékpárra, s azzal titi, titi vala nad feiér laptopját… Vagy azokat a már a mai világ változékonyságát is tehetetlenül szemlélő észak-kelet-magyarországiakat, akik nemhogy a mitológiájukat nem tudják nyelvi jellé alakítani, de a segélylista aláírásán kívül jóformán mindent elfelejtettek.
Röviden (Cséka Györgynek) – az EUban mindenre előbb lesz lé, mint erre. Ami a Budapest-központúságot illeti (ezt Kántor Lajos említi, de sokan érzik), az annyiban igaz, hogy az íróknak időnként meg kell jelenniük fővárosi lapokban. Csak a régió fórumain csakugyan nem elég megszólalni. De ez minden. A telefon, a fax, az internet áthidalja a távolságokat, és a jövőben ennek egyre inkább így kell lennie. Legfeljebb megvakulunk, mert képernyőket bámulunk naphosszat.
Nem határon túli irodalmi kérdések ezek, Barátaim, hanem az irodalom létkérdései. Vissza kéne szerezni az olvasókat – hallom sokaktól –, csak hát ez nem így működik. Új olvasókat kellene megszerezni, olyan körülmények között (egyebek mellett), amikor a vastagzsebűek maguk akarják megmondani a pénzükért, hogy ki tud olvasni és ki nem. Meg kell próbálnunk állva maradni egy olyan versenyben, amilyennek errefelé hírét sem hallottuk eddig. Két éven belül úgy magatokra maradtok a határnyi bajotokkal, mint annak a rendje. Adná az ég, hogy ne legyen igazam.