Félúton a budi és a madárcseresznyefa között két irányba menekülhettünk. Akkori divat szerint TU-144-est szívtunk, és veszély esetén pillanatok alatt bújtunk el egyik vagy másik rejtekhelyen. Hol itt, hol ott találtunk menedékre, ügyesen összehoztuk ezt a rozzant forgószínpadot, amelyen remekül egybemosódott a szédítés és a szédülés. Néha nem lehetett pontosan érzékelni, gurulnak-e egyáltalán alattunk holmi kerekek vagy mi szaladunk az abroncsok helyén. Ez azonban nem is számított, akkor még nemigen kívántuk szétválasztani a sújtóléget a tengeribetegségtől. Mélyre szippantottuk a gyomorforgató füstöket, s hanyagul a tüdő hólyagocskáira bíztuk filterestül, nikotinostul, kátrányostul, de bármennyire hebehurgyának tűntünk, sosem felejtettük el kilélegezni a fölösleges gázokat. Ha merő véletlenségből megrekedt bennünk valami nyavalya, ahelyett, hogy köhögtetett volna, furcsamód a bőrünkön keresztül próbált szabadulni. Begyűlt szépen, minekután nagyanyáink készségesen vettek kezelésbe, a kelésre felébe vágott paradicsomot raktak, esetleg liliomlevelet, egyesek a szalonnára esküdtek, ezzel gyógyították meg Pityukát is. Maradék szalonnacsíkokkal kenegették a fenekét, mi pedig csúfoltuk, egészen addig, amíg meg nem mutatta egészséges, formás seggét. Dühösen felmászott a madárcseresznyefa tetejébe, letolta a nadrágját és nekidüdörítette pucérságát a gravitációnak, miközben fejhangon azt rikoltozta, ezt nektek. Fehér ülepe úgy kerekedett parányi szentéllyé, ahogyan a szaletli vált orosz beszedkává a Praszkovja üvöltésében, aki még akkor is kínosan ügyelt a helyes artikulálásra, ha füstölés közben elkapott bennünket a szaletliben. Fejét egy pantomimművész mozdulatával előretolta, mintha süketeknek képezné a hangzókat, olyan mesterien csücsörített, formázta az ajkát, sodorta nyelvét fulánkká, hogy egyszerre sikerült Dnyeper lemezjátszót, Nota magnetofont, Szokol táskarádiót működtetnie fogai között, s ebben az univerzális szerkentyűben vészjóslóan tornyozódtak egyre magasabbra a hangok. Mi pedig képtelenek voltunk utána dúdolni ezt az összetett dallamot, annak ellenére, hogy fejünk felett segítségül ott lebegett az óriás kotta. Talán leénekeltük volna az égről a hagymakupolákat, ha nem zavar meg a sorok elején a violinkulcsot helyettesítő világméretű szamovár. Végül némi ravaszsággal csak rávettek a szánalmas nyekergésre, mire észbe kaptunk, zuhanni kezdett szánkból a TU-144-es, mint holló szájából a sajt, s ami mindannyiunkat a legérzékenyebben érintett, addigra Pityuka is eltűnt a madárcseresznyefáról. Joggal tartottunk hát Praszkovja Tyimofejevnától, akiből mellével együtt eltávolították a jóérzést, mélyen metszették ki, kikanalazták az egészséges mirigyeket is az áttétek elkerülése végett. A csonkolás után féltékenységből vagy bosszúból kizárólag lányokat tanított a birodalom nyelvére. Ragadozó tekintete és sötét kosztümje külön életet élt, még a tábla előtt sasolt, amikor a szilvakék egyenruhája már villámsebesen végigszánkázott a padlópasztával kivikszelt deszkákon, el sem indult, amikor már a nyakunkban éreztük lihegését, helyzeti energiája kísértetként járta be az osztályt. Első találkozásunkkor gondolkozás nélkül bekebelezett, megállt a katedrán, lehunyta, majd ránk vetette vigyázó szemeit, és rövid memorizálás után egyszeri nekirugaszkodásra hibátlanul felmondta a harminc lány és a Pityuka nevét. Persze a három Toronyi a hátsó padban némileg megkönnyítette a dolgát. Toronyi Emma, Toronyi Ella, Toronyi Etel, recitálta lazításképpen, mint egy romantikus vers ismétlődő szavait, s ebben nem zavarta meg Emmuci kétszínű szeme sem. A barnát szerettük, az még hagyján, de másik íriszének savózöldje ott kiabált mind a három Toronyi kabátkájának a csíkjaiban, s ezt a határozottan ízlésromboló színfoltot semmi sem feledtethette. A három testvért éppen ez a szolid szinesztézia tette örökzölddé, olyanformán, ahogyan képzavaros refrén a slágerszöveget. A Toronyikon kívül az egy szem aranyszőke Pityuka fürtös tincsei vihettek volna rokokó csigákat az amúgy sivár körzetbe, ha egy hónap múltán szívtelenül el nem kobozzák tőlünk. Addigra annyi nemiséget szabadítottunk fel szegényben, amennyi harminc ministránsnak is sok lett volna. Megteltünk ezzel az egyetlen angyalkával, körülöttünk bűnösen fogyott a levegő, mint az áporodott fürdők gőzeiben. Ahhoz, hogy kidughassuk a fejünket az életmentő oxigénbe, fel kellett áldoznunk valakit, valami érthetetlen kéjjel nyomtuk magunk alá a már használt magzatvízbe Pityukát, hogy ebben a sárgás zavaros löttyben essen át újra az egyedfejlődésen, mi törölhessük le róla a gusztustalan nyálkás iszamót, burkolhassuk patyolatfehér leplekbe, tarthassuk szenteltvíz alá. Praszkovja Tyimofejevna azonban alaposan belekavart a mi jól eltervezett balneo-játékunkba, rövid idő alatt teljesen elláposította a medencét, gomolygó mocsárfüstbe kényszerítette szülendő táltosunkat, hogy a túlzott erőlködésben legalábbis három fejet növesszen, s mire kiverekszi magát a lehúzó hínárból, trojkaként szelje át az iskolaudvart a buditól a madárcseresznyefáig.
Soha senki se beszélt nekünk róla, mégis meg voltunk győződve arról, osztályfőnökünket nem a gólya hozta a nagy messzeségből, titokban partizán. A lányok szerint pechünkre csak ő menekült meg az osztagból, mert néhányan halványan emlékeztek egy filmre, ahol több fiatal nő mocsárba fulladt az ügyért. A végére egyetlenegy maradt életben közülük, s mi erősen gyanakodtunk Praszkovjára. Nagyszünetben Pityuka csengő hangon énekelte Az amuri partizánok dalából mindig ugyanazt a két sort: És a Csendes-óceánnál / Véget értek a csaták. Ettől teljesen begerjedtünk, rikoltoztunk, még, még, ő pedig folytatta egyre tisztábban, ott hullámzott egy lépésre tőlünk az a hatalmas víz, szökőárként tarajosodott fölénk, már-már bekapott, és minket a fene evett azért, hogy elnyeljen, de nem szaladhattunk bele, mert a dal, amelyben masíroztunk, mindig véget ért azon az átkozott parton. Mintha az előttünk ott járó amuri partizánok átrajzolták volna a térképet, bebarnult rajta a világoskék, mert megfestette a hajdani menetelők kibomló elméje. Hiszen ez itt szárazföld, gyanúsították meg az óceánt, és rögeszméjükkel menten visszafordultak, vitték a vizet petyhüdt bőrük alatt, elefántlábbá dagadt bokájukban, hogy egy biztonságos, arra kijelölt helyen egyesítsék az üggyel. Pedig nekünk egyedül Pityuka számított ügynek, vele bemenni a Csendes-óceánba, még akkor is, ha megveszekedetten hideg, be egyenesen a jégkockák közé. Ebből azonban semmi se lett, Praszkovja ragaszkodott a lányos szakaszhoz, egyetlen vigaszunkat áthelyeztette a párhuzamos osztályba. Amikor harmincan megsirattuk, a szaletli csillogott a sótól, nyalogathattuk a kristályokat, és sóvárogva leselkedtünk a tornaterem ablakán, ahol bakot ugrottak az ások. Pityuka a feszes mezekbe szorított vadonatúj mellekre meredt, s nekünk igazat kellett adnunk neki, valamilyen viszonylatban a repülő mell vetekszik a TU-144-essel. Szóval, akármilyen nehéz is volt lenyelni, elismertük az ások, a városiak győzelmét, amit rajtunk béseken – akik valamennyien falusi általánosokból kerültünk ebbe a jó hírű iskolába – arattak. Utóbb rájöttünk, az igazgatóság szemében éppen emiatt mi lettünk hivatva a tisztaságot képviselni. Hogy legyen kire ráereszteni túlcsorduló makulátlanságunkat, a drága Pityukát Trézire, Milára és Mézes Majára cserélték. Akkor még nem sejtettük, milyen bonyolult vérek áramlanak majd a későbbiekben az amúgy teljesen hétköznapi csapatba.
Mézes Maját nagyjából az epilepsziája különböztette meg tőlünk. Bár az osztályban egyetlenegyszer sem jött elő rajta a kór, mégsem tagadhatta le, a már átélt rohamok átrendezték a vonásait. Ellipszis-fejét alázatos áhítattal oldalt hajtotta, nem lehetett biztonsággal megállapítani, krétafehér arca sután elrajzolt-e vagy zseniálisan és felülmúlhatatlanul naiv. Mimikája néhány milliméterrel előrébb csúszott valóságos helyzeténél, alig észrevehetően megelőzte bőrének rugalmasságát. Pontosabban, osztálytársunk teljes tartásával kívül helyezkedett testének határain, mintha mindig a Panaszfal bejáratánál ácsorgott volna Jeruzsálemben, Csontváry biztosan megfestette volna. Szóval jó modell lett volna Maja, ha nem szakadozik meg az arcéle az állandó finom remegéstől, mert míg mi a körmünket reszeltük, őt belül ráspolyozták, szinte hallani lehetett a finom zümmögést, zizegést, menekültünk a közeléből, magasfeszültségű vezetékek alatt sem ácsorog soká nyugodt lélekkel az ember. Anélkül, hogy mindezt tudták volna róla, Maját megtették rajzfilmfigurának, s mi attól kezdve Méhecskének becéztük, különben semmivel sem tűnt ki közülünk. Meg aztán időben figyelmeztettek, mindig mindenben adjunk igazat neki, ne bosszantsuk fel, ne bántsuk meg, fogadjuk el olyannak, amilyen. Maja lett életünk első tudatosan kezelt tabuja. Persze túl sok időnk nem is maradt a vele való foglalkozásra, figyelmünket teljességgel lekötötte a másik két lány. Praszkovja Tyimofejevna beléjük karolt, mély meghittségben vezette be őket először hozzánk. Velük együtt hosszan beszélte rá az egész társaságot a rendeslányságra, s oroszul ez egyre lágyult, a rideg vasfegyelem megbuggyant, folyni kezdett az irodalom, Trézi vörösen tündökölt benne, Mila szőkesége állandósult, míg az égő csillagot ki nem oltotta a fehéréjszaka. És Praszkovja, mint aki jól végezte dolgát, leültette a Toronyiak előtti padba a vörös és a hirtelenszőke lányt. De Trézi elégedetlenül felpattant, s megkérte, ne finomkodjon, öreglány, hiába erőlteti magát olyan nagyon, attól mi még kurvák maradunk. Meredten figyeltük a fejleményeket, Praszkovja védekezésül furcsa mozdulattal kapta fel a krétát, egy ateista kriksz-kraksszal keresztet vetett, ilyenkor alázatosan azt suttogta, hogy szkazujemoj(e), valójában pedig azt gondolta, bozse moj. És Pityukát helyettesítve mi lettünk a ministránsok, itt álltunk a szkazujemoje, vagyis az állítmány szerint két kurvával, akiket meg kellett térítenünk, hogy iskolánk nevéhez méltó tanulókként készüljenek fel az érettségire. A három Toronyi, akik addig szigorúan a balladák felől közelítették a kikapós, majd megesett lányt, napjában többször tenyerükbe temették arcukat. A szabadszájú Trézi ugyanis nehezen viselte a homályokat, holott nincs annál kellemetlenebb, mint amikor egy rosszlány folyton tisztáz. Néha nem sok választotta el attól, hogy kikapja az Emmuci féldrágazöld szemét, s azzal ékesítse a távol levő Pityuka legnemesebb testrészét. Csodálkozva tapasztaltuk, hogy ettől még a kimondott világ jottányit sem változott, ugyanolyan maradt, mint annak előtte. Csak az ások Pityukája nem, mert nem sokkal a róla kapott híreket követően mindenki arról beszélt, a fürtös angyalkának kankója van. Akkor haragudtunk meg először Pityukára, aki éppen a lappangási időn túl került az ásokhoz, így aztán minket is besoroztak, no nem éppen katonának, hanem a nőgyógyászhoz vonult az osztály. Praszkovja Tyimofejevna kettesével sorba állított bennünket, Majának ő fogta meg a kezét, és elindultunk a városi klinikára.
Megjöttek a bések, kurjantotta Lolibába, áttörtetett rajtunk, még egyszer utoljára keresztülcsoszogott kislányos emlékeinken, s ez a rosszlábú keresztes pók a folyosó végén felmászott a falra, az ablakpárkánynál átlendült nagyanyáink selyemfüggönyére. Ott aztán egy sajátságosan visszafelé pergetett szövésben hozzáfogott szálakra fosztani, bontani a textíliát, s amikor megvolt mind a hatvanhat, újrafúrta a fülünket, s hogy be ne hegedjen a furat, a véres lukakon áthúzta a selyemszálakat, hiába kaptunk oda védekezve, könyörtelenül közhírré tette, megrázva zsíros vállpárnáit, akár egy libériás inas, végre megjöttek a bések. Jobb lett volna jászberényi tüzéreknek lenni, merthogy azok is megjöttek. Csak éppen nem mi lettünk az itt is egy, ott is egy kislány mosolyog, akiknek annak idején ő fúrta félre a fülét, s nem mi vártunk a jászberényi tüzérekre, hanem ránk vártak odabenn, Praszkovja Tyimofejevna és mellette a nőgyógyász. Ajtó-ablakot is bezártak jól, mégis olyan hideg volt a rendelőben, mint a Csendes-óceán jégkockái között lehet. Ekkor gondoltunk bele másodszor, mit hozott ránk az angyali Pityuka. Anélkül, hogy egy ujjal hozzánk ért volna, ránk szabadította ezeket a gusztustalan szerszámokat, kesztyűbe bújtatott párnás kezeket, amelyekkel most minden áron megvédenek, és ahogyan katonáéknál a fiúkat kemény férfivá, bennünket meg itt avatnak majd igazi vérbeli nővé. Előfordulhat, hogy összevarrnak rajtunk valamennyi veszélyesnek talált nyílást, erényövbe szorítnak valami fekete-afrikai törzsi szokás szerint, kivágják a fölösnek vélt csiklórészeket, örökre miskárolják belőlünk a rosszat. Egyre izgatottabbak lettünk, ha nyílt az ajtó, hallottuk a kínzószerszámok zakatolását, Lolibába nagy fémdobozában folyt a sterilizáció, a hangokat édeskés szag kísérte, mintha nem fémet főzött volna tüzes vasában, a felcsapó gőz inkább a fövő tyúkvérre emlékeztetett, legalábbis ezt sikerült kielemeznünk a kiáramló szagmintából. Trézinek teljesen az agyára ment ez a frusztrált társaság, mit rázzátok itt a feneketeket, aki szűz, abba úgyse dugják fel a kacsát. Ezt olyan meggyőződéssel mondta, mint akibe viszont naponta, ráadásul jó időben meg is forgatják benne, mint egy nyársat, sőt, ha esik odakinn, hát kinyitják, mint egy esernyőt. Ettől kislányosan megszeppentünk, beugrott a kiskacsa fürdik fekete tóban, de fölöslegesen ijesztgettük magunkat, Trézinek ezúttal is igaza volt. Semmitől sem kellett tartanunk, Praszkovja árgus szemmel felügyelte az orvost, ki ne szerelje véletlenül valamelyikünkből a kislányt. És ahogyan a nőgyógyásztól látta, tettre készen felgyűrte szilvakék pulóvere ujját, mintha a dokival együtt belénk akarna nyúlni, s olyan segítőkészen nézett, mint amikor meg nem tanult verset kérdezett ki, mi pedig megtapasztalhattuk, mennyivel kellemetlenebb bugyit levetni a társaságában, mint Tatyána levelét elnyökögni. Ráadásul most egyedül a Lolibába súgására számíthattunk, sutyorgott is valamit, ha éppen nem sóhajtozott. Kezét csípőre téve várta a következőt, aki túlesett a vizsgálaton, hóna alá húzta, úgy vezette ki, mintha a rendelőben egyszerre két göböt is kötöttek volna a jégzsinórra, s most már kikölthet belőlünk valami szörnyszülött fiókát. Annyit azért kivettünk a motyogásából, hogy jaj, drága gyermekeim, mivé lesz a világ, mivé, s pislogott gyanakodva, mintha valamennyien bűnösök lennénk abban, hogy semmibe vesztek legszűzebb napjai, elkótyavetyéltük a fiatalságát, s neki öregkorára visszajáró szellemként kell vég nélkül fajtalankodnia. Praszkovja Tyimofejevna elégedetten terelgette ki az osztályát a nőgyógyászatról, ahol kifogástalan állapotban találtattunk, Milát, Trézit és Méhecskét kivéve.
Méhecskéről senki se gondolta volna. Sőt, amikor közvetlen érettségi előtt megtudtuk, akkor sem tépelődtünk túl sokat a dolgok állásán. Fegyelmezetten tartottuk magunkat az eredeti megállapodáshoz. Úgy vettük, nem történt semmi, vagy ha igen, akkor éppen az, amire mindig is vártunk. Nem láttunk rajta semmilyen kivetnivaló elváltozást, szöghaját, továbbra is nyílegyenesen felezte meg a választék. Láthatatlan áramvonal fosztotta le testéről a lelkét, egyre tisztábban járt-kelt közöttünk, senki sem csodálkozott, amikor tanév vége felé bejelentette, képzeljétek, anyuka leszek. Csak Trézi rázta meg vörös loboncát, anyuskám, csak így szeplőtelenül, ez igen, ezt még Milával együtt sem sikerülne utánad csinálnunk. Aztán elhallgatott, mert megérezte, micsoda badarságokat hord össze. Méhecske az egészen más, az ő gyereke a mi gyerekünk, az osztály kisbabája. Erre még Praszkovja Timofejevna is felgyűrte szilvakék kardigánját, s elkezdte tanítani Gorkij Anyáját. Makacsul ragaszkodott az eredeti szöveghez, hosszú passzusokat tanultunk meg belőle kívülről. Mély átéléssel skandáltuk a bemagolt részeket, keveset értettünk belőle, ezért kedvünkre értelmezhettük, s ezt kellőképpen meg is tettük, a pátosz kedvéért, hogy a végtelenségig húzhassuk a szavakat. Ahogyan az időjárás-jelentést szenvedték el a központi adón, ugyanúgy hasított belénk a fájdalom, nyöszörögve összegörnyedtünk, kezdetben csendesen nyögdécseltünk, aztán egyre hangosabban jajveszékeltünk, hogy még időben hátba verjen Lolibába, édes fiam, elég legyen, ne nyivákolj annyit, vegyél már levegőt, hát megfullad benned az a szerencsétlen kölyök. Kinn a szülészet folyosóján igazi zimankó próbálta rajtunk a szeleit, de nem bántuk, mert biztosak voltunk abban, Méhecske felől kerekedik, ugyanannak az alázatnak a próbáját álljuk, egymásért érdemes kibírni. Az volt a jó, hogy nem beszéltünk össze, ha meg kellett volna határoznunk, miért is történik velünk ez az egész cécó, soha nem vergődünk zöld ágra, mást mondott volna Emmuci, megint mást a maradék két Toronyi, s még ennél is elviselhetetlenebb lett volna, ha Mila és Trézi szokásos vehemenciájával becsörtet a porcelánboltba. Szerencsésen megúsztuk kisebb repedésekkel nagyobb szakadások nélkül, pedig gátmetszésre sem került sor, a későbbiekben még a tej- és a gyermekágyi láz sem fogott ki rajtunk. Úgyhogy elérkezett a pillanat, amikor megmutatták nekünk az osztály gyerekét. Először csak Lolibába töltötte ki széltében és hosszában a negyedik emeleti ablakot, majd diadalmasan a magasba emelte a meztelen csöppséget. Egészséges, formás csecsemő rúgkapált a huzatban, és amikor felénk fordította angyali arcát, senki sem döbbent meg, egyetlen szót sem szóltunk, csak bámultuk áhítattal, nem is volt miről beszélni, kit érdekelt akkor már Pityuka.