A fáradtság tapasztalata szerint a vaságy csak addig ronda, míg rá nem fekszenek, aztán már egészen másra figyelnek, alattuk morajlik, a korhadt oszlopokon löttyen a víz. Mindegy, nyomta el magában az undort a nem éppen bizalomgerjesztő fekvőhely előtt Macsika, a legfontosabb, hogy végre nem az asztmájukat érlelő szuterénben csöpög éjjel-nappal a csap elzárhatatlanul, és ő, aki még a csiperke gombát is fogkefével szokta tisztára sikálni, gondolkodás nélkül telepedett rá a pecsétes matracra, s a barnás foltok természetének fürkészése helyett mindenre elszántan bújt bele a nyirkos lábzsákba. Addig erőltette a szendergést, míg megálmodta a valóságot, mintha ennyi elég lenne ahhoz, hogy kiváltsa magukat, s elinduljon velük ez a kiutalt vaságy a végtelenbe. Miskó mielőtt lefeküdt, körbejárta a nyikorgó stéget, kihagyta vagy átlépte azokat a helyeket, ahol elporladtak a deszkák, közben nem nézett le, a réseken át úgysem látott le a gyógyulásukat előlegező tengervízig, tériszonyát és a híjakat betöltötte a sötétség. Odalenn a nyákos, hínáros kövek beolvadtak az éjszakába, de a moszatok halszaga olyan erősen füstölgött, bedugaszolta az alvók orrát, s csak ha sokáig feküdtek valamelyik oldalukon, akkor kezdett az egyik orrlikukból szivárogni a zöldes lerakódás, és mielőtt megfordultak volna, befolyta egész arcukat. Macsika fejére időnként rávetődött a parti őrség pásztázó reflektorfénye, ilyenkor a bőre furcsán foszforeszkált, alázatosan igazodott a természet rendjéhez, mely szerint a szentjánosbogarak között is a nőstények világítanak. Reggel mindketten az egyik lábzsákban ébredtek, a másik ott tátongott üresen a szomszédos vaságyon, akár egész addigi életük, amelynek történetét ez az egyetlen utazás képes volt elnyelni. Az elhagyott vízhatlan zsákból hidegen áradt a hajnal.
Amikor beköltöztek, nem gondolták, hogy nem lesz elég nekik az a meleg, amely félig a föld felett megreked. Először a konyhai ládákat cipelték le, az egyiknek taszigálás közben letörött a lába, egyáltalán miért raknak egy láda alá lábat? Ez is inkább afféle örökölt zsörtölődésként keringett bennük, helyettesítve a belső kiválasztásban kitermelt mérgeket. Félig a föld gyomrában perzsaszőnyeg-utánzatokkal rejtették el a nedves foltokat a falakon, ez azonban nem sokat változtatott a sivár szobán, legfeljebb a ki-bejáró hurcolkodók váltak a valóságosnál létezőbbekké. Lehámlottak naptári évekről, hónapról, napról, nem egyszerűen születtek, ahogyan a közönségesek, talán nem is születtek, mintha valaki előre eltervelt szándékkal mózeskosár helyett ebben a szuterénban helyezte volna el ezt a fölösleges párost. Hasznavehetetlen leporellóból hajtott a fejük fölé menedéket valami tréfás kedvű lomtalanító, s az emlékkönyvek hiábavalóságát tovább tetézte, hogy Tanítóék eleinte olyan esetlenül mozdultak, alig hallható csikorgással, ahogyan a bábok. Később már csak a kontúroknál remegett némi bizonytalan szellemkép, ezzel együtt ágyazódtak kijelölt otthonukba. Családfájukat nem ismerték, különben biztosan visszavezetik az első tanítóig, esetleg egy előkönyörgőig, ám mindennek híján Tanító Miskó addig nem nyugodhatott, amíg valami utódfélének nem hitte magát. A nagy akarásban gyakran kiverte őket a láz, a mélyen elhallgatott kishitűségtől vagy az éppen szabadjára eresztett bohém virtustól, egyre megy, mert a hideglelésnek ugyanaz a riasztó jele szorult a szájuk szegletébe. Ha nem látta senki, Macsika lenyalatta a herpeszét a szomszédék fajtiszta kutyájával, s ha rajtakapták, azzal védekezett, hogy a kutyanyál egy hatalmas gyógyító enzim. Miskó volt az egyetlen, aki ezt elhitte neki, egyszer ő is kipróbálta, majd másfél hónapig kutyanyálazta a sebét azon a részen, ahol a nagyujj belenyúlik a tenyérbe. A leghúsosabb tájékon siklott bele a fejsze éle, a szétleffedt bőr sokáig nem húzódott össze, szálakra bomlottak a szétmetszett rózsaszínes rostok. A kutyanyálnak köszönhetően, vagy egyébként is így gyógyult volna a seb, ki tudja, de egyszerre kezdtek egymásba gabalyodni a szakadások, mintha varrógép előre-hátra járó tűje dolgozta volna el a széleken, hogy ki ne bomoljon többé. A rendetlen összenövés burjánzása a szöveteken túlra terjedt, póknyálon járta át környezetüket, összekötötte a széles ágy zugolyait a mellette árválkodó bőrönddel, amely jó ideje emelte a szanaszétség látszatát. Miskó két utazás között megkérdezte, nem kellene-e elrakni a bőröndöt, mióta kallódik itt a szoba közepén, porosodik és folyton belebotlanak. Macsikát erre teljesen átszínezte a düh, percekig némán vörösödött, mint akit zugevésen vagy zugiváson értek, aztán váratlan fordulatként kikapkodta szájából a gombostűket, nehogy lenyelje, s ordítani kezdett, olyan irtózatos hangerővel, hogy a felét sem lehetett érteni annak, ami kizúdult belőle. Miskó előtt mégis szépen sorjában pergett a képsor, mert Macsika kattogás közben természetesen világított, mint egy színes diákat jósoló vetítőgép. Ha majd gyerekük lesz, az ágyuk közepén fogja tisztába tenni és egyszer véletlenül a fürdőszobában felejti a babakrémet, érte szalad, egy villanásra magára hagyja az ő kicsi fiukat, az meg azalatt a néhány másodperc alatt addig rúgkapál az ágyuk közepén, míg le nem gömbörödik róla, de nem üti meg magát, mert esésében visszafogja az az ott felejtett bőrönd, először annak a tetejére csúszik rá, onnan pedig komótosan tovább gurul az ágy alá, csak itt vesz levegőt Macsika, mikor kellő biztonságban tudja az esemény folytatását. Így fantáziálnak, miközben mind a ketten tisztában vannak azzal, rég kifutottak az időből, ha eddig nem, most már sohasem születik gyerekük, mégis olyan jó kitalálni a valóságot, hangyaként szopogatni a savas levéltetveket. Miskó beleréved a barna bőrönd aprókockás betétjébe, milyen szerencse, hogy nem rakták el a helyére, dörmögi, egyre közelebb dugja hozzá az orrát. Egészen belebújik, hátha talál rajta merő véletlenségből egy rejtett hologramot legalább, várja, hogy kidomborodjék belőle egy kis gyerek tompora, a végén fodros lábacskák kalimpálnak, és lassítva görgetik, terelgetik a kisangyalt a bőrönd tetejére, s arról pedig be egészen a nagyágy alá, ahová utána másznak majd megkeresni, s kutakodás közben a pókháló összegabalyítja őket, a hideg és meleg közé szorított pára egyre nagyobb nyomással nehezedik Macsika és Miskó halántékára. Félő, hogy hirtelen elrepül ez a jól kitalált, ám megjelenítésében hitványkára sikeredett angyal. Kevés a hely a fordulásra, ki nézne utána, hol kezdődik az igazság, és hol a mása, amit ebben a helyzetben egyébként sem indokolt előkeríteni. Az egyik bolondosan kifelé, a másik okosan befelé forgatja őket az önmagát gerjesztő fergeteges keringőben. Miskó és Macsika végelgyengülésben vigyorog, mint akik csak azért is kivárják a percet, amikor újra fel képesek állni, addig pedig kitartanak ebben a bódulatban, akármi következzék.
Az utazás második napján úgy döntöttek, hogy egy nappal sem alszanak többet a nyikorgó stégen, keresnek egy valamivel szilárdabb helyet, ahol nem úsznak kiszolgáltatottan az ingoványos tetején egész éjszaka. Hosszú és kimerítő gyaloglás után keveredtek új szálláshelyükre, az alagsor nyirkos volt és sötét, a háziak éppen keresztelőt ültek. A vendégek főtt kukoricát majszoltak, a gyerek is, akit aznap tartottak keresztvíz alá. Csillogó fogai kivillantak, a foghíjak közében sárgállott itt-ott rendetlenül a fennakadt héj, s egy pillanatra átfutott az agyukon, vajon egy elkésett néhány éves ünnepelttel, vagy egy táltossal eszik-e együtt a főtt kukoricát. A villanáson túl azonban efféle apróságok nem foglalkoztatták őket, ekkorra már kellőképpen elvesztették a valóságot a lábuk alól. Észre sem vették, s egy ugyanolyan szuterénbe kerültek, amilyenből eljöttek, otthonosan rúgták le cipőjüket, elengedhették magukat, előbb a kezük forrósodott ki, aztán a lábuk, átjárta testüket a láz, hagyták, hadd duzzadjanak kedvükre a mirigyek. Macsika mozdulatlanul emésztett, és Miskó csodálattal nézte, mígnem kibukott belőle, mindened olyan hihetetlenül nagyra nőtt, mint a nagymamafarkas füle, orra, szeme, szája. Napok teltek el ebben a beteges egyszerűségben, feküdtek az alagsorban, az ablakból egy fügefára láttak, s ez sokáig kielégítette őket. Egészen addig nem kívántak többet, amíg fogyni nem kezdett bennük a felélhető képtelenség, szemükben a fügefa látványa, olyan elviselhetetlenül kevés maradt abból, amit azelőtt fontosnak tartottak.
Fejükből kihullott a készülődés, pedig gondosan végigcsinálták a legapróbb részleteket is. Egy épkézláb történet segítsége nélkül kellett eljutniuk a parti hőségben az egyetlen étterem felé. Lebotorkáltak a lépcsőkön, az ajtóban felkapta, vitte őket egy óriásmatróz, s a teltház miatt rögvest intézkedett, két pótszéket hozatott részükre, arra csapta le kedves barátait, addigra ugyanis így nevezte Macsikát és Miskót, azok meg ültek megilletődötten ebben a rögtönzött moziban, míg hatalmas szőlőszemek nem táncoltak a szemük előtt, a pohár homályán keresztül sejtelmesen pettyeződtek, ficánkolnak. Hát tessék, a pincér pisztrángot és malachúst sorolt, nem kínálta, inkább ára szerint párosította a két delikáteszt, és Miskó megérezte ebben a csodálatos kavarodásban az erőt. Az nyomult belőle, ami a Dali-képekből, az áradás megtöltötte a hegyi patakokat, tajtékukban malacok bukdácsoltak, bendőjükben érlelve a nemes halikrát, s kívülről a rózsaszínű állatok a világ magától értetődő módján pisztrángokból növesztettek pikkelyt rühes hátukra, ha nem bontották volna le a falakat a közelükből, azokba dörgölőztek volna, ehelyett azonban azokra az átkozott helyekre, ahol leginkább viszketett, mázasan csorgott a túláradó fény. A főúr addig vizsgálta vendégeit, amíg fel nem fedezte a szemükből visszaverődő lazúrt, akkorra biztos volt abban, ezek ugyan választani már tudnak, de a büdös életben ki nem fizetik, amit választanak. Időhúzásból néhányszor elismételte az összegeket, s minél számszerűbbé változott a malachús és a pisztráng, annál megfoghatatlanabbá, elvontabbá finomult Macsika és Miskó alakja, kinagyított hatalmas szőlőszemmé jegecesedtek. A hamvasságuk inkább rontotta a szemet, alávaló volt ez a kiismerhetetlen térhatás, és az amúgy éles szemű pincér kezdte homályosan látni őket, ezért először odalépett az egyikhez, rálehelt, mint egy koszos szemüveglencsére és a karján lógó fehér kendő sarkával megtörölgette, hadd lásson belőle valamit, majd odalépett a másikhoz, s ugyanúgy kifényesítette annak is az arcát. Aztán, amikor a csillogó ábrázatok még inkább összezavarták, lemondott a további kísérletekről, abban a hitben somfordált a konyha csapóajtaja felé, hogy a többiekhez hasonlóan ezek sem képesek majd kifizetni a cechet. A vendégek még mindig mosolyogtak, mindegy, mi történik ezután, ha a pincér nem jön vissza, azon sem csodálkoztak volna, de az nemsokára újra megjelent, letette eléjük a tálcát, amely majd asztalnyi helyet foglalt, s ezek után remélték, hogy a vacsora végén hoz még egy vízzel teli tálat rózsaszirmokkal a tetején, és a pincér akkor majd úgy tehet, mint aki mossa nagy fehér kezét. No ezt már igazán az elragadtatás számlájára írták, mert az evés túlságosan leegyszerűsítette az eddig tapasztaltakat, s annyira elkeserítette Macsikát és Miskót, hogy egy falat nem ment le a torkukon, holott azért vánszorogtak ide, mert kopogott a szemük az éhségtől, napok óta nem ettek, émelyegtek, keserű nedveik apró hólyagocskákba gyűltek a nyelvükre. Amikor már nem fért több hólyag a szájukba, Macsika azt mondta, elég ebből, s előkereste legkihívóbb ruháját, amiben nyúzott teste a valóságosnál gömbölyűbbet mutatott. Amíg öltözködött, Miskó a lába előtt hevert a földön, onnan leste mozdulatait, nehogy egyetlen gesztusát szem elől tévessze. És Miskót nem a gyengeség verte le, inkább a vágy, hogy minél mélyebbről láthassa a szédelgő nő legrejtettebb zugait is. Rá akart jönni végre, mi olyan jó neki ebben a testben, honnan hajt ki a kényszer, amely majd bágyadtságából felállítja, honnan a megmásíthatatlan eltökéltség, hogy vele tartson, s ne pedig ellenkező irányba induljon el. Annyi idő múlva szedték össze magukat, amit órával már nem lehet bemérni, de elkészültek végre, másztak keservesen elázott ízelt lábakon, beleragadtak az eső felverte porba, és félig önkívületben mindennek az ellenkezőjét érzékelték, inkább lebegést, remegést a száraz forróságban, ahogyan a tücsökcirpelés is egyfelé visz, mindegy, merre igyekeznek, hisz ugyanoda lyukadtak ki. S akkor Miskó megértette, hiába vált volna el Macsikától, az a másik út ugyanide vezetett volna, ahová most együtt érkeztek. Lebotorkáltak néhány lépcsőfoknyit, ahogy kitárult az ajtó, megcsapta őket a fülledt hideg, mintha itt, ebben a helyiségben egy ravatalozó hűvös és egy bordélyház fojtott levegője fogyott volna el egyszerre. Csak azért nem lettek rosszul, mert nyakon csípte őket az óriásmatróz, s nem kellett menniük, vitte őket, addig lóbálta testüket a magasban, míg alájuk nem toltak két széket. Néha keresztbe nyitottak két ablakot, ilyenkor a lélegzetkihagyásokat megpróbálta behozni egy-egy kósza huzat, de a levegőtlenség forróságában mégis dideregtek. Ugyanarra a belső nyomásra repedezett meg az ínyük, a repedés vonalát gyászos fekete keretbe foglalta a fekély, evés közben szájukat tovább hasogatta a fájdalom, minden falattal keservesen birkóztak, mégsem érezték az ízeket. Maguk sem értették, mi bajuk, összébb húzódtak dideregve, és továbbra is ugyanúgy fáztak. Gondolatban öltözködni kezdtek, olyannyira felgyűlt rajtuk a gönc, hogy az egyenesen a járdából kinövő ablakukból a járókelők meztelennek tűntek. Pedig csak a lábakra láttak, semmi másra, pedig ácsingóztak, húzogatták a nyakukat, ágaskodtak, leguggoltak, s akkor, akkor valamivel több fért a képbe.
Amióta kimásztak az ágy alól, nem mertek megfordulni, kicsit babusgatták még a kis varrónő és a szobrász elhagyott történetét, sorra vették a jeleneteket. Néhány jó mondatot nagyon szerettek benne, a többit hamar elunták, legfőképp azt, hogy nem illenek egymáshoz, s egyiküknek ebbe az ellentétbe kell balladahősként belepusztulnia. Aztán szórakozottan felemelték a kopott fabetéteket, és egy mozdulattal elővarázsolták az üregbe süllyesztett masina lelkét, az orsóra csévélt cérnát, a tűt, amely az útjában felejtett ujjbögyöket apró öltésekkel elvarrta. Az ósdi Singer varrógép legtöbbször összecsukva állt, a rendhez hozzátartozott a kerékről leleffedő hajtószíj, amit most már visszafeszíthettek a helyére. Összehajtogatták a margarétás hímzett terítőt, a tetején tartották a kék asztali lámpát. Hiába szerették a fényét, rövid ideig világíthatott, különben túlságosan felmelegedett a burája, megpuhult rajta a festék, először elszíneződött, aztán szeretkezésük perceit megelégelve, mindig ugyanakkor, hajszálpontosan járó óraként olvadni kezdett, vagy éppen fordítva, bennük jelzett a beállított időrelé. Ha hosszan szellőztettek, elillant ez a kéjes égéskeverék, helyette a szédülés, az émelygés maradt, az elmúlt percek meg nem történtté, láthatatlanul mérgező szénmonoxiddá bomlottak, a tárgyak lebénultak, mozdíthatatlanokká merevedtek, a kicsorbult betonvázába ültetett margaréta az utca túloldalán jól látszott innen a szuterén ablakából. Ez a varrógép ideális magassága miatt maga a tökély, állapították meg már akkor, amikor először jártak a szuterénben, senki sem tudta, kik felejtették itt az ablak alatt a műteremlakásnak kiutalt poros raktárban, amely elsőre inkább lomtárra emlékeztetett, miért is gyanakodtak volna arra, hogy az egykori fogdába költöznek. Miskó esetlenül tápászkodott, mint akit kijózanodni zártak be ide. Sokáig kínlódott, míg sikerült felhúzódzkodnia, de sejtjei sokkal gyorsabban távolodtak egymástól vízszintesen, ahogyan az függőleges mozgásába belefért volna. Hiába igyekezett belülről összehúzni magát, szövetei engedetlenül tovább nyúltak, két szeme között addig nőtt a távolság, míg busafejével betöltötte az egész helyiséget. Addigra karlendítései hozzádagadtak ormótlan nyelvéhez, testéhez, forogni kezdett, pörgött propellerként, azt üvöltötte, végre erősnek érzi magát. S úgy is volt, ennek bizonyítékaként minden, ami gyenge, eltört körülötte, a képek felnyársalódtak, átszakadtak, a gipszminták szanaszét repültek, darabokra hullottak, kizárólag ő maradt egyben, Tanító Miskó, akinek szegénynek megbocsátanak, mert igazándiból soha meg nem született, így nem lehetett elvárni tőle, hogy úgy viselkedjék, mint akit anya hozott a világra.
Macsika, szájában a gombostűkkel ebből már kimaradt, s az első útjába kerülő ceremóniamesterre figyel, aki megállt egy napon a szuterén ajtajában és legurított a lépcsőn az alagsorba egy vég nélküli fekete posztót, rá ugyanannyi vásznat, és ez a határtalan tisztaság Macsikát elvakította, megértette, éjjel-nappal apácaruhát kell eztán varrnia. Még jobban összeszorította a száját, nem szól, mint aki erre tett fogadalmat vagy vezekel, csak a zöld, sárga, piros gömbök izegnek a szája szegletében napokon keresztül. Körülötte disznózsírban fonnyasztott körömvirág szaga avasodik, mert az apácák fekélyes lábukat kalendulakenőccsel kenegetik, az párolog durva pamutharisnyájukból, amikor láthatatlanul átcsoszognak a szuterén hideg kövén és hangtalanul mormolják a rózsafüzért. Telik a szoba az elkészült öltözetekkel, a felhalmozott apácaruhák elárasztják Macsikát, már nem látszik ki alóluk, beborítják, valahol ott bújik meg alattuk, leges legalól, megközelíthetetlen, akár a vágy titokzatos tárgya. Miskó kétségbeesetten keresi, szétdobálja a fekete-fehér halmokat, de nem találja a régi Macsikát, kicsinyített mása bukkan elő, porcelánfigurája meztelen, lecsúszik róla minden, bokájához a fekete-fehér, a fityula, akár egy törleszkedő macska, nem tágít mellőle. Talán a fölé magasodó testből törött le ez a kis ványadt lélek, hozzátartozik, Macsika ezzel együtt formatervezett, Miskó többé nem képes megbontani, alakítani rajta. Ha még egyszer ugyanolyan közel kerülne hozzá, mint utazásuk alatt, akkor is legfeljebb zsebdíszt formálhatna belőle, ujjával mohón körbesimogatná, lapogatná a hűvösét, majd zsebre vágná, hogy mindenhová magával vigye egy lepusztult katedrális darabkáját.
Hogy pontosan mikor siklottak ki saját történetükből, nehéz lenne visszakeresni, de nem is igen akarják, védekezésből inkább mások színes képeit figyelik árgus szemmel, s így maradna minden örökkön-örökké, ha közben nem fogynának fülükből a hangok, míg végül egyikük már csak a morajlást észleli. És ettől kezdenek elbizonytalanodni, megint sután mozognak, újra olyan szánalmasan esetlenek és kócosak, mint a bábok, persze, nem tehetnek semmiről, mégis egymást hibáztatják azért, hogy más beszél helyettük, ráadásul még ezt sem hallják tisztán. Mit mond, nem értem, kiabál Miskó, mint egy halláskárosult, s ez nagyon kellemetlen, mert mindenki őket figyeli, Macsika majd elsüllyed szégyenében, veled se megyek többé moziba, veti oda mérgesen. Moziba, de hát most voltál moziban velem, bámul ugyanazzal az értetlenséggel a szemében maga elé Miskó, s továbbra sem képes némán magába zárni a világot. De azt az egyet, hogy amit most láttak, olyan kevés neki, mint abból a másik szuterénablakból a fügefa, nem meri bevallani. Amikor hazaérnek, elmarkolja az ágy mellől a bőröndöt, tudja, hogy ezzel méltatlanul közönséges dolgot művel, ami egyáltalában nem illik hozzá, mégis céltudatosan csomagolni kezd, leszereli a kék lámpa buráját, mert az állványzatával együtt sehogyan sem sikerül beférítenie, igaz, nem bajlódott vele túl sokáig, a legfontosabbat, a világító részét úgyis elviszi. Macsika csendesen figyeli minden rezdülését, rá akar jönni végre, mi volt olyan jó neki ebben a testben, s honnan hajt ki a kényszer, amely majd bágyadtságából felállítja, honnan a megmásíthatatlan eltökéltség, hogy vele ellenkező irányba meneküljön. Még akkor sem talál megfelelő válaszra, amikor Miskó felemeli a bőröndöt és elindul fel a lépcsőn, a zsanér nyeszergése jelezi, hogy kilépett. Biztosan hunyorog, a félhomály után teljesen elvakíthatta a szokatlan nappali fény, a frissiben szabadultak ilyenkor hunyorognak, néhány másodpercre megmerevednek.
Hatalmas csattanással csapódott be az ajtó, és mögötte egészen finom, egyre gyorsuló zümmögéssel beindul a szuterén, Macsika hajtja a varrógépet, ügyesen veszi fel a gép ritmusát, aztán már észrevétlenül siklik együtt a szerelvénnyel, fel sem néz, nehogy kiessen a lendületből és elszakítsa a cérnát. Különben sem érdemes, innen csak egy láb részletét látná elmenni az ablak előtt, valamivel később már azt sem, marad a háttér, a kicsorbult betonvázában kókadozó margaréta az utca túloldalán.