Gedő
bácsikám nem csokoládéval vagy gumicukorkával halmozott el már-már rögeszmésen,
életnagyságú hajas babákat kaptam tőle. Igazságtalan és valótlan lenne azt állítani,
hogy úgy viselkedett, mint egy cukros bácsi, mégis ez az idétlen és hatásvadász
párosítás jut eszembe, talán a játékok beteges mérete miatt. Ahányszor kibontottam
a legújabbat, végigfutott a hátamon a hideg. Arra viszont egészen pontosan emlékszem,
úgy mondták, az országból hozta nekem ezeket a játékokat. Ha elutazott egy-egy
építkezésre, hónapok múlva tért haza, s az ország az én képzeletemben fokozatosan
egy olyan rideg megalomániákat gyártó hellyé változott, ahol irdatlan kaszárnyákat
építettnek a piramisok emlékére, ahol kegyetlen hajcsárok korbácsolják az ácsokat.
Nem látszott jól, hol végződtek a zsarnokok, s hol kezdődött a Gedő bácsikám,
mintha egyenesen belőlük nőtt volna ki, mintha a meghosszabbításuk lett volna,
csendesen tűrte gorombaságukat, szó nélkül verte be a fejetlen szögeket, mert
ezzel sokat lehetett keresni. Azokban az óriási hodályokban a babák is parancsra
nyúltak, terebélyesedtek, és a tenyeres-talpas kaucsukdarabok egyre nagyobb
szürkéskék dobozokba kerültek, régi filmek színésznőinek küldték ekkorában a
méregdrága stólát a titkos rajongók. Legyűrtem hát rossz érzéseimet, azzal az
igyekezettel próbáltam óriás babáimra hasonlítani, amellyel a megszeppent díva
tanult a prémjében lépni. Némelyiknek nemcsak a kézállását utánoztam, hanem,
mivel magasságunk megegyezett, könnyedén befeküdtem a helyükre akár, magamra
húztam a doboz fedelét, ismerős ez a mozdulat, bár nem sikerül felidéznem, honnan.
Meglehet, egészen véletlenül nyúltam bele a folytonosság iszapjába, s egy kis
ügyetlen kaparászás után kezembe akadt valami, amin semmit sem változtatott
az idő múlása, mégsem használható semmire. Elhittem, hogy a legjobb baksört
a Hura Miskánál mérték, a legerősebb cérnát meg a Csiszlákék szatócsüzletében
árulták. Az efféle haszontalanságokat a Gedő bácsikámtól hallottam, ő pedig
ritkán tévedett, hiszen az egész életét az egyszerű hétköznapok fölött töltötte,
s a tető magasságából jobban szemügyre vehette az elkerülhetetlen változásokat.
Miközben nap nap után hosszú gerendákat kopácsolt össze odafönn, azt tapasztalta,
a nagy dolgok legtöbbször egyetlen szál szögön múlnak, ezért tette fel ennek
bizonyítására az egész életét. Amikor lemászott közénk, közelről már nem tűnt
annyira tökéletesnek, kicsit húzta az egyik lábát, a jobb kezéről hiányzott
a középső ujja, mosakodás után még az ekcémája is kivörösödött, s az őrült viszketési
rohamokat úgy vészelte át, ha a konyha melegében inkább paránnyá töpörödött,
és a nagynéném, aki világéletében a földön járt, egyből ráhatalmasodott az urára,
mint kelő tészta a mazsolaszemre. Bántott ez a galád szemfényvesztés, elhatároztam,
ha megnövök, kiszabadítom az öreget, aki különben az ötvenes éveit taposhatta
akkoriban, mégis megfehéredett a haja, talán az örökös tisztességtől, akár egy
aggastyáné. Hiába a Duci’né takarása, azon keresztül is világított az egész
ember. Róla írhattak a bibliában, igazságait leolvastam a falvédőkről, csak
sajnos ezek a láncöltéses mondatok alaposan megsárgultak a fedők alól fujtató
gőzökben, s attól, hogy a húsvéti nagytakarítás végére újrahímezték valamennyit,
közönséges kiállítási tárgyakká váltak egy látványmúzeumban. A bácsikám fejére
hullott gonoszkodás mákszemnyi kékje pedig télére a befőttes üvegekbe szorult,
amikor a Duci’né titokban gálicot csempészett a savanyú uborka öntetébe, attól
volt az ő uborkája kemény és haragos tengerszínű. Ezért az egész család gyanakodott
és neheztelt a javíthatatlan méregkeverőre, ám ő körömszakadtáig tagadott, s
lenézte az irigykedőket, amiért nem képesek ilyen kékeszöld uborkát savanyítani,
hadd áskálódjanak, az övé akkor is olyan, mintha most szakították volna a kertben,
ropogós és ízes. A bácsikám szerencséjére ebből semmit sem vett észre, bár egyik
szeme kék, a másik zöld volt, színvaknak született, feketében és fehérben látta
a világot, annak sötét bugyraiban az ármányszínű uborkákat. Tehette, hiszen
ott tekergett a közelében az ikertestvére, Dombi, aki először csak tájképeket
festett, de ez kevés volt a megélhetéshez, hát bemázolta a festmények körül
a falat is, azon túl az öccsének színezte ki a szükségeset, ha rászorult, a
tetőn, a kamrában, a kocsmában. Együtt utaztak munkát vállalni az országba,
s ha hazaérkeztek telelni, együtt töltötték a vasárnapokat, minden második héten
Dombi a képtárban teremőrködött, Gedő bácsikám ezeken a napokon rendszeresen
meglátogatta, néha sikerült kiudvarolnom, hogy magával vigyen. Akkor még keveset
kapizsgáltam a festészetről, a Dombi kékes-zöld vásznainak a szagát, amely egész
műhelyét betöltötte, azonban ezer közül megismertem. A kiállításról egészen
más benyomásaim maradtak, számomra sokáig egy lepusztult nagytermet jelentett,
ahol merő tévedésből az egyik sarokban egy rozoga asztal mellé ültették a teremőrt.
Amint meglátott bennünket, lassan felemelkedett, mintha felszólaláshoz készülődne,
a szája hangtalanul mozgott, és olyan szigorú, komoly ábrázattal jött felénk,
mintha felsorakoztak volna előtte a falakon függő képek festői, hogy a gratulációit
bezsebeljék. Szerintem Dombi gondolatban mindegyiknek megrázta a kezét, remek,
remek, bólogatott, ám amikor hozzánk ért, a terem közepében a biztonság kedvéért
még egyszer körbenézett, s azt mondta, Gedőkém, érdekes, ezek a festők mind
jók, de ez a kiállítás úgy, ahogy van, csapnivaló. Igaza lehetett, ezeknek a
képeknek semmi szaguk nem volt, vagy ha mégis, én azt nem éreztem. Pedig kilószámra
pazarolták a festéket a hegyekre, merthogy kizárólag tekintélyes hegyeket festettek
egyforma csúcsokkal, csak az évszakok különböztették meg egyikét a másikától,
s épp az a csipetnyi gálicot felejtették ki, amely közelebb vitt volna a halálos
a borzongásig, a jelentéktelenség ármányáig. Ehhez kellettek a Duci’né ördöngös
praktikái, aminek gyümölcseit a vasárnapdélutáni vendégeskedések alatt, ha nem
figyeltek rám, újra és újra megkóstoltam, a szülői tiltás ellenére teleraktam
savanyúsággal az egyik zsebem, bekuporodtam a nagyágy alá, ott aztán tömtem
a számba, annyira ízlett, hogy elhittem, a halálra készülődni jó. Minden próbálkozásom
ellenére egyszer sem haltam meg, valószínűleg a kelleténél egy uborkával kevesebbet
rágicsáltam el. Amikor eluntam a hiábavaló várakozást, porosan, pókhálósan bújtam
elő rejtekemből, és zavaromban felmásztam a Gedő bácsikám nyakába, megragadtam
kopott üstökét. Az ollót és fésűt számító kis boszorkányként még a játék elején
bekészítettem a másik zsebembe, és mintha az elmúlás lógna előttem, mielőtt
belevágtam volna fehérségébe, addig szuggeráltam ezt a jámbor angóranyulat,
míg elaludt a kezem alatt, s attól fogva azt tettem a gyapjával, amit jólesett.
Beleszürcsölhettem a sörébe akár, ha rajtakapott, cinkosan mosolygott. Így keveredtem
különös emelkedett viszonyba a tiltásokkal. Körülöttünk minden nagynak látszott,
csupán mi szorongtunk szűkös történetünkben, s ahhoz, hogy beleférhessünk, egyetlen
egyszer adódott elegendő a hely, amikor két teljes napra elutazott az egész
család, engem pedig ráhagytak Gedőre és Dombira, majd csak elboldogulnak velem
valahogy. Annak örültem leginkább, hogy Duci’né is velük tartott, legalább megmenekültem
ijesztő vízfejétől, mert ha szeme elé keveredtem, szinte azonnal a homlokához
kapott, bekente valami bűzös kenőccsel és szorosan lekötötte sállá hengerített
fehér kendőjével, már nem is hasonlított Duci’nére, erősen magához szorított,
és én nem bújhattam ki az alól, hogy az egyetlen vigasza legyek.
Jól megünnepeltük, amikor végre elmentek, kaptam egy pohár málnaszörpöt, egyáltalán
nem tetszett nekem ez a bíbor lötty, hiányzott a tetejéről a rendetlenségbe
verődő hab, szigorú rendben gyöngyözött egy ideig, aztán ripsz-ropsz kifújta
a haragját. Ezért arról meséltettem inkább magamnak, hogy a Hura Miskánál vasárnap
a kislányoknak is csapoltak egy pikoló sört. Azt már sokkal nehezebben képzeltem
el, hogy a Gedő bácsikám lánykája mohón nyeli a málnaszörpöt, felfordult a gyomrom,
engem most is megcsapott émelyítő orvosságszaga, szerintem attól halhatott meg
szegény, semmi köze nem lehetett az egész szörnyűséghez annak a darázscsípésnek.
Néztem a falakon a fényképeit, az erősen kinagyított felvételek nem tették élőbbé,
inkább torzították, pedig a fotográfus nagyon igyekezett, utólag pirosra festette
a száját, a haját szalmasárgára, fehér gyapjúpulóvere kibuggyant piros rakott
szoknyájából, alig fért bele az aranyozott rámába, nem értettem, mit szerettek
ezen az utálatos kövér lányon, kegyetlen voltam, mint a darazsak. Elmeséltettem
a fulladozását is, láttam, hogyan dagad egyetlen darabbá körülötte a levegő,
záródik össze a rés, amelyen bepréselődhetne. Gedő bácsikám évtizedek óta most
lélegezett fel helyette először, talán hogy véglegesen megszabaduljon a mellét
szétszakító nyomástól, levette a szekrény tetejéről az ott porosodó dobozt halott
kislánya utolsó babájával. Ehhez azóta senki sem mert hozzányúlni, játsszál
vele egy kicsit, ezzel tette elém, és gyorsan kiment valami fontosabb dolga
után, magamra hagyott a szentségtörés kellős közepén. Óvatosan bontottam ki
a csomagot, a szobát betöltötte a babából áramló ánizsos balzsamszag, a dobozban
rekedt nyomott délután kiszabadult, és rátelepedett erre a mostanira, s akármibe
kezdtem, az élmény már nem lehetett az enyém, valaki elsuhant vele, az sem volt
lényeges, hová, az rémisztett inkább, hogy visszafordíthatatlanul távolodik.
Soha nem vágyakoztam ennyire a megfoghatatlan, a megismételhetetlen után. Messziről
néztem a babát, kéjesen sóvárogtam utána, játszani kívántam vele, de irtóztam
hozzáérni, kiborítottam az ágy tetejére, akkor feküdtem bele először az üres
dobozba, magamra húztam a tetejét, a rosszullét környékezett, annyira féltem,
lapultam a sötétben egészen addig, amíg be nem jött a Gedő bácsikám és keresni
kezdett, pedig jól tudta, hol vagyok. Járt fel s alá, hová bújhatott ez a gyerek,
istenem, hová, mi lesz velem így egyedül, ki fésüli meg szépen a hajam, ki süt
nekem harminc tojásból rántottát, jaj, mi lesz velem így egyedül? Idáig bírtam,
ekkor felpattintottam a doboz fedelét, a bácsikám gyorsan kimart belőle és a
magasba emelt, mintha meg akarna menteni, és mesterkélt hangon lelkendezett,
hát megvan végre, nem veszett el az én kislányom. Sok mindennel próbálkozott
ezen a délutánon, de semmivel sem sikerült felvidítania, így aztán le is tett
róla, végső kétségbeesésében rám adta piros overallomat és elsétáltunk a képtárba.
Teljesen fölöslegesen, mert mire odaértünk, a kiállítás éppen zárt, mintha csak
azért mentünk volna oda, hogy beüljünk a Dombi Pobedájába és hazazötykölődhessünk.
Tompán, szótlanul bámultam ki az ablakon, lemondásom rájuk ragadt, az a távolság
a két délután között egyre nőtt, azt hittem, most már behozhatatlan. Aztán az
esténk egészen másként alakult, amikor le akartak vetkőztetni, a piros overallom
cipzárja magasan a nyakam alatt beakadt. Hiába kínlódtak, próbálták ki rajtam
ügyes fogóikat, semmiképpen sem tudtak kiszabadítani, és mivel a cipzárt is
féltették, úgy döntöttek, valahogy csak kibírom a meleg holmiban holnapig, amíg
megjönnek a szüleim és Duci’né, akik biztosan értenek az ilyen komplikált esetekhez.
Kénytelenek voltak az overallban lefektetni, jól betakargattak, legalább ne
látsszon a pizsamaként használt téli öltözet, s egy végtelen hosszú mesébe kezdtek,
nehogy eszembe jusson, mielőtt elnyom az álom, hogy pisilni kell. Nem is volt
velem semmi baj, beleszédültem a történetbe, kábán aludtam el. Egy engedelmes
fáraó fordult a testemben, amíg az átitatott szalag szorosan rám nem tekeredett,
a végeken elvékonyodott, mégis képtelen voltam elszakítani, mintha pók nyálából
sodorták volna. A Csiszlákék cérnája szemmel követhetetlen gyorsasággal csévélődött
a visszafojtott bábra, s ebben a feszes tokban fejlődtem tovább. Bababőrömben
megismétlődött a Gedő bácsikám kislánya, hiába nyafogott, nem fejtették le róla
a szúrós gyapjúpulóvert, hát rágyulladt, és szánalmas teste tovább hízott alatta,
szoknyája övénél kibuggyant puhán, a petyhüdt zsírban kis kráterekbe süllyedtek
a szövetek, bőre riasztóan pettyeződött, mint egy elérhetetlen távoli bolygó.
Elvakult felfedezők készülődtek, majd elindultak az ismeretlen felé szánnal,
kutyákkal, gyilkos elszántsággal, hogy most majd rátalálnak következő életükre.
Aztán beérték az előzővel, álltak csodálkozva, s nem hitték a nyilvánvalót.
Dombi is így hajolt fölém és lelkesen a magasba emelt, mint elsőszüléses bába
a vakarékot, Gedőkém, de hiszen ez a te kislányod, Gedőkém, megmondtam neked,
hogy az nem lehet igaz, láthatod, ez él. Próbálták lehámozni rólam piros overallomat,
a cipzár beakadhatott valahol, nem engedett, repültem egyiktől a másikig, de
esetlen ujjaik között elvesztek a finomságok, testemet kezükre formálták, és
labdaként kapkodtak. Pattogtam, suhogva vettem a levegőt, ők pedig káromkodtak,
ha leejtettek, aztán sportosan beletörődtek a vereségbe, hiszen legjobb formájukat
hozták, különben se bújhattam ki a bőrömből, belátták, hogy nem vagyok kígyó,
csak Dombi sziszegte, Gedőkém, hagyjuk a fenébe, ez maga az alma, bűn lenne
meghámozni, a héja alatt a lényeg, attól ilyen szép kerekded és piros. Erről
eszükbe jutott, hogy ideje megetetniük, sebtében előkerítettek egy oldal szalonnát,
csíkokat nyestek belőle, azokat bevagdosták a húsosáig, úgy tették a tűzre pirulni,
s amikor mind a két oldalát narancsosra sütötték, akkor egyikük elkezdte hordani
a kamrából a fehér héjú tojásokat, a másik felütötte, s rácsapta a sercegő szalonnaholdakra.
Futószalagon tették a dolgukat, már egy kotlóaljnyit hoztak és törtek össze,
a serpenyőből egy sárga piramis dagadt a magasba, időnként pöffent egyet, mint
a nedvességét veszítő öregedő puliszka, amelynek penetráns kipárolgásában valótlanra
dagadtunk. Mégis olyan könnyedén kaptak fel, hogy elevennek hihettem magam,
csakhogy alig indultak el a nedveim, máris kiszáradtam ebben a forró sivatagban.
Csörgött a nyelvem, és megmakacsoltam magam, kijelentettem, abban az esetben
leszek a Gedő bácsikám kislánya, ha nekem is csapoltat málnaszörp helyett egy
pikoló sört. Hát beültünk a Dombi Pobedájába, és eldöcögtünk a Hura Miskához,
ahol már bokáig ért a vágott hab, az emberek levették a cipőjüket, mezítláb
tocsogtak ebben az óriás hordóban, lelkesen tapostak bele a levegőbe, s jól
besózott gyalult káposzta híján maguk engedtek levet, s kezdtek el savanyodni.
A dagály bokájuk fölé emelte a nedveket, jutott abból mindenkinek, s én még
a bácsikám nyakában is szédelegtem az erős fűszerektől. Ahogy beültünk az autóba,
a Pobeda herbáriummá változott, hiába tekertük le az ablakokat, a tömény bennrekedt,
csak a darazsaknak könnyítettük meg a dolgát, a környék összes darazsa berepült
hozzánk. Szórakoztam volna, hogy szívd fel begyem a darazsat, de ezek ketten
halálra váltak, Dombi nyomban elengedte a kormányt, hajkurászni kezdték a fejünk
fölött köröző rajt, s mire megvívták velük az egyenlőtlen harcot, az irányítatlan
Pobeda bekóválygott az útszéli árokba. Megmenekültünk, sóhajtották, és Dombi
megkönnyebbülten tolatott vissza az útra, a győzelem után meg sem kottyant neki
az a sánc, profi módon vette a gödröket, nem kerülgette, belehajtott a kátyú
közepébe, miközben jobbra-balra kapkodta a kormánykereket, olyan sebesen, hogy
a kocsinak helyzetet változtatni sem volt ideje, nemhogy döccenni, ütődni. Amikor
hazaértünk, már a kapu előtt várt bennünket Duci’né, s mivel gyanúsak voltunk
neki, kivágta a kocsiajtót, bedugta közénk a fejét, s ránk rivallt, leheljetek
rám, gyalázatosak, én pedig nem értettem, miért vágyik minden áron arra a savanyú
bűzre, ami a Gedő bácsikámból és Dombiból árad. Duci’né hírhedt gazdálkodó volt,
soha semmit nem hagyott felhasználatlan, bekönyvelte az alkalmi erjedést, annak
rendje és módja szerint felnyitotta a Gedő bácsikám laposakat pislogó szemét,
aki csak most döbbent rá a helyzet veszélyére, a homlokára csapott, te Dombi,
hát te ittál, nem manőverezhetsz be az autóval az udvarra, még valami balesetet
okozol. És Dombi hálásan bólogatott, milyen igaz, ivott bizony, s még karambolozni
talál, ha befordul a Pobedával ezen a szűk kapun, így aztán nyomban leállította
a motort, átdülöngélt a szomszédhoz és kérte, hajtson fel helyette az udvarra,
mert ő ezúttal alaposan besörözött. De a szomszéd sem vállalkozott rá, még meglátja
valaki, nem akar bajt magának, hát tovább kellett gurulnunk, nem állhattunk
ott a ház előtt mindenki csúfjára. Dombi addig körözött, amíg egyszer csak elért
hozzánk az ország, ahol riadtan ébredtem, folyt rólam a víz a dunyha forróságában,
ahogy megfordultam, suhogott rajtam a bélelt piros overall. Nehézkesen kászálódtam
ki az ágyból, a fejem búbjától a kisujjamig nedvesen szédelegtem, mintha hirtelen
verték volna le égető magas lázamat. Erőtlenül vánszorogtam, émelyegtem, mindazt,
ami egészségesen rám nehezedett, átjárta a konyhában piruló szalonna és a füstölgő
tojás kénje. A bácsikám hiába törölgetett, még akkora sem száradt ki a hajam,
amikor eljöttek értem a szüleim, hogy hazavigyenek.
Nyomasztó álmaim egyre közelebb hozták a valóságot. Azon a tavaszon a Gedő bácsikámnak
és Dombinak nem kellett elutaznia, a folyó túlpartján az apró házak között egy
irdatlan nagy hodály építéséhez fogtak. Amikor elkészült, hozzáláttak a belső
munkálatokhoz, amelyeknek a végén Dombi praktikus figurákat pingált a mennyezetre.
Az ábrázatuk a környékbeliek szerint a Gedő bácsikám kislányára emlékeztetett,
de a testüket szemérmesen elhallgatták, mintha senkit sem érdekelt volna a nyak
alatti rész. Mintha soha senkinek nem lett volna öltöztető babája, merthogy
levetkőztetve angyalok repkedtek odafenn, felöltözve kozmonauták. Dombi rendelésre
szárnyakat csatolt rájuk, később meg overallba bújtatta őket, aztán megint angyalos
időszak következett meg habos felhők. Persze felismertem kinőtt overallomat
az űrhajós figurákon, és haragudtam Dombira, amiért kékgálicra festette a pirosat.
Akkor kioktatott, hogy messziről és hunyorogva kell nézni, s ettől olyannak
látom majd, amilyennek szeretném, hát ez leginkább úgy sikerült, ha kimentem,
behajtottam a nehéz ajtót és behunytam a szemem. Ezt már a Hura Miska is sokallotta,
megelégelte semmirevaló, oktalan képzelgésemet, és dühösen fenyegetett, elég
volt a szakadatlan hazudozásból, nem csapol több habot arra a silány italra,
amit itt nem átallnak sörnek nevezni, pedig csak a lóhúgy után következik. Megvontam
a vállamat, most már nem is kell, kit érdekel, nálunk mindig pillanatok alatt
elterjedt a hír, ha a sarki Lovacskába meghozták a pilsenit, aki ráért éppen,
az úgyis nyakát szegve oda igyekezett. Azon a forró nyári napon mi is ott álltunk
Gedő bácsikámmal és Dombival a tekergő hosszú sorban, tartottuk a kezünkben
a háromliteres üveget, ahogyan a többiek, illetve mi, kivételes helyzetünkben,
felváltva szorongathattuk, s ahelyett, hogy kényelmeskedve leültünk volna egy
árnyas asztalhoz iszogatni a pohár sörünket, rámeredtünk a pulton sorakozó háromliteres
(egyébként uborkás) üvegekre. Figyeltük, hogyan lebeg a sárga italba dobott
sajtdarab egészen addig, míg elveszítette eredeti színét, s mire lesüllyedt,
egy gusztustalan medúzadarab nyulángott az üveg alján. Csöppet sem utálkoztam,
időben megtanítottak arra is, hogy egy háromliteres üveget úgy lehet a legrövidebb
időn belül a legkevesebb veszteséggel telecsapolni, ha egy darabka sajtra folyatjuk
rá a sört. Komolyan vettük a várakozást, s amikor megtelt a következő háromliteres
üveg, mindenki örült a tulajdonosa sikerének, a leghátul ácsorgók tapsoltak
is. Az ott legelöl mégis gyanakodva sandított jobbra-balra, nem készül-e valaki
elvenni tőle a jogos adagját. Mire Dombira került a sor, ugyanolyan izgatottan
viselkedett, a hóna alá kapta a kincset érő nedűt, és szaladt vele, nehogy megkaparintsák
a mögötte állók, mi meg futottunk utána. Beugrottunk a Pobedába, s amikor teljes
biztonságban tudtuk a szerzeményt, Dombi lepattintotta a műanyagkupakot, meghúzta
a széles szájú üveget, állította, hogy utoljára kölyökkorában ivott ilyen jót,
aztán tovább adta, s én élveztem, hogy játszhatok Dombi gyerekkorában. Orromban
éreztem a söntés semmivel össze nem téveszthető szagát, egészen közelről legyintett
meg, valami nyirkos és savanyú lé csordogált végig az arcomon, mintha a mérges
Hura Miska borította volna ránk büdös viaszosvászon kötényét, mielőtt hajnalban
bezárta az ivót, mert másképpen nem tudott bennünket eltűntetni, már mindenki
hazatántorgott, csak mi nem tágítottunk, a nevetéstől összekuporodtunk, Dombi,
a Gedő bácsikám és én.