Folyik az idő lukas kason át

(Egy töredék a folytonosságból Kalász Istvánnak)

Hajnali négy körül előre megfontolt szándékkal belehajtattam szegény fiamat a ködbe, ilyen sajátos módszerekkel tanítom autót vezetni. Csapra indultunk a korai vonathoz, mert a gyerek konokul és kitartóan felvételizik, s ebben a hercehurcában az a macerás, hogy folyton Debrecenbe kéne menni, holott a változásoknak köszönhetően Ungvár piaca jócskán megtelt pulykakakassal.

Ahogy elhagytuk a várost, megállítottam a kocsit, átadtam a helyemet a Tanulónak, legalább hajszálnyit emeljek az adrenalin-szintjén, mielőtt „sebesvonat” ragadná magával a cívisvárosba. Mire az autó felgyorsult a bűvös 60 km-es sebességre, rendes kis köd vett oltalmába bennünket. Nem sokat láthattam abból, ami ilyenkor izgalomba szokott hozni. Eltűntek a bennünket követő autók, el a szembejövők, nem bosszankodhattam a gödrök miatt, nem idegesített a lassúság sem, sokkal gyorsabban én sem vezettem volna. A ránk tekeredő fehér gomolyagban kezdődött, s ugyanakkor el is veszett a reggel, ráadásul az út szélét alaposan leharapták, a padka helyén mély árok tátongott, hetek, meglehet, hónapok óta szélesítik az aszfaltot ezen a szakaszon. A Tanuló rádöbbent, hiába sűrűsödik a lég, csak akkor cserélhetünk, ha megjelenik rendeltetési helyén az útpadka, amelyen megállhat végre, hiszen egyelőre nincs hová lehúzódnia. Nem tehettem mást, hát megnyugodtam, végtelen türelemmel ültünk egymás mellett. Attól, hogy a változást nem az idő múlásával mértük, hanem a köddel, máris suhanásnak éreztük a cammogást.

A sietésen innen észrevétlenül alvadt egyetlen darabbá a vérünk, mondhatnám, megszűnt folyni, horzsoltak a szemcséi, addig keményedett, mígnem már kivehettük a formájából, tekinthettük szimbólumnak, megnézhettük magunkat benne, körbelengett az illata, akár a tükrös mézeskalácsszívé. Ez pontosan az ellentéte a felforró vérnek, a hemoglobinos hajszának. Elhatalmasodott rajtunk a lassúság mámora.

A ködből egy teljesen kiüresedett állomásra gurultunk be, a csekélyke fellelhető életjelet mégis mozgalmasnak találtuk. Gyűrött valutázó kínálta szolgálatait a váróterem bejáratánál, az egyik pénztárablakban világított a lámpa. De jegyet már csak erős rábeszélésre állítottak ki a csúnyán elkéső Tanulónak, aki mindössze fél órával a vonat indulása előtt kívánt bilétát váltani a nagyvilágba. Pedig az ennél sokkal komolyabb emberekre vár, olyanokra, akik évekkel, hónapokkal, hetekkel korábban érkeztek, sőt elejétől fogva itt várakoztak, és kifinomult technikával, teszem azt, kedves kis chaplin-kalapban ütötték botjukkal az eltűnt idő nyomát.

Aztán előkerültek a széles nyomtávú lányok, asszonyok, hová tűnt az a sok szép szál férfiú? Az elnőiesedett hivatal testén vezetett a Tanuló útja az útlevélvizsgálathoz, vámkezeléshez. És miután tisztának találtatott, már masírozhatott is a többi sterillel együtt a kint veszteglő szerelvényhez. Az egész stáb kikísérte őket, de amint eltűntek a másodosztályú vagonokban, a hivatalos közeg hozzálátott minden eddiginél fontosabb feladatához. Ezek a bátor zsenscsinák a mai napig hősiesen védik az állomásra keveredő egyéb utasoktól a Tisza-vonatot, amely megbízhatatlan helyről érkezik, s talán az előbbinél sötétebb helyre tart. Gyanús ez a Moszkva-Budapest, nem lehet bízni még a kövekben sem, kérem, itt a bugyrokat keverték össze a jószándékkal, akár a piskótába valókat, s várják, hogy a szódabikarbónától magasabbra nőjön a tészta. Addig meg ki ne tudná, nem szabad kinyitni az ajtót, se ki, se be, mert még összeesik az egész. A sínekhez vezető kijáratban áll a zsenscsinák főnöke, egyenruhában is csinos kis portéka, szoborható fenékkel és kebellel, szépen billen, mint a hinta. A tisztek, férfibeosztottjai ott homokoztak körülötte, ő meg kihívóan emeli szájához a walkie-tolkie-ját, tisztára Monroe, és belecuppanna a készülékbe, ha az a másik a vonal végén bekapcsolva tartaná a sajátját. Ellenkező esetre azonban tart maga mellett egy erős hangú férfiút, legyen kinek odakiáltania annak a barom Sólyom1-nek vagy Sólyom2-nek, kapcsolja be a technikát, a főnökasszony kicsivel csendesebben kíván üvölteni vele.

Szóval az egyenruhás gárda a munka dandárját elvégezte, most már csak ez maradt hátra, strázsálni a peronon, őrizni a Tisza szerelvényét, amíg el nem húz innen a frászba, felszabadítva a belföldön utazókat. Pedig azok egyáltalán nem morgolódtak a furcsa állomásfogság miatt. Azzal múlatták az időt, hogy az üvegen át bámulták a nagyvilágba tartók különös sztriptízét. A határt átlépni készülők, mint az amerikai showműsorok táncosai, egy rugóra jártak szinte valamennyi kupéban, amikor jól begyakorolt mozdulatokkal hozzáfogtak a vetkőzéshez. Ez után a gyors előjáték után aprólékosan kidolgozott gruppen-tollászkodás vette kezdetét, mikor is felöltöztették egymást cigarettakötegekbe, és csavarták, tekerték egymásra a rétegeket ahhoz hasonlatos fogásokkal, ahogyan matyóföldön burkolják a mennyasszonyra a megfelelő aljakat és a lajbikat.

Láttam, a Tanulón, izgul. Azt mesélik, ezekben a kup(i)ékban időnként megesik, hogy egy-egy túlságosan kövérre szabott ara, mielőtt megszólnák a szoknyája elejét, apát keres a cigarettáinak, s rámutat az első balfékre, akire rá van írva, ez ugyan meg nem áll a ködben, ha hiányzik az útpadka.