Pillangószív és lepkefing Pillangószív-tér pillangószív-sp pillangószív-nol pillangószív játék pillangószív-free pillangószív-idő pillangószív-try blogoló pillangószív pillangószív

EPIZÓDOK EGY REGÉNYÍRÓ ÉLETÉBŐL

Amikor vörös nyomot olvasott Amikor megtanult úszni az árral Amikor csatlakozozott a hadhoz Amikor nyakára csavarodott a történelem

     „Életrajza sok tekintetben olyan, mintha maga is az írói munkásság része lenne. Ám ez egyáltalán nem jelent regényességet, kalandos fordulatokat. Az életrajz írói jellege sokkal inkább kimunkáltságában mutatkozik meg, mondhatni: a műgondban, amely létrejöttét megformálta. Az átfogó alkotói koncepció révén válnak egyes mozzanatok, akár a legjelentéktelenebbek is, a sorsszerűség bizonyítékaivá, mások meg éppen az egyéni döntés súlyát, felelősségét igazolják.” (Rollay Dák Béla: Gólem vagy torzó?)

AMIKOR VÖRÖS NYOMOT OLVASOTT

     Midőn felvették a Lenini Kommunista Ifjúsági Szövetség tagjainak sorába, a tényen túl az a halmazati megtiszteltetés érte, hogy azonnal beválasztották az iskolai komszomolbizottságba, az úgynevezett Komitetbe. Az aktivista éltanulókból álló testületben mindenkire ráruháztak valamilyen igen fontos társadalmi funkciót. Egyikük a falújságok szerkesztéséért felelt, másikuk a tanítás előtti hajnali politikai információk megtartását felügyelte, harmadikukat a pionírszervezet irányításával bízták meg, negyedikük rendezvények szervezésével járult hozzá a boldog jövendő építéséhez. Szerzőnket egy roppant fontos posztra állították: ő lett a Vörös Nyomolvasók vezetője.
     Aki azt hinné, vörös bőrű indiánok irányítása lett volna ezentúl a dolga, az súlyos tévedésbe esnék. Nem. A Vörös Nyomolvasók magasztos feladata nem kevesebbet foglalt magában, mint a vidék forradalmi múltjának a megismerését, az itt élt vagy még élő hősök felkutatására és emlékének ápolására tett vállalást. A vörös nyomoknak két kulcsfontosságú történelmi korszakba és -ból kellett vezetnie: egyik a Magyar Tanácsköztársaság, amely köztudomásúlag Kárpátalján 40 dicső napon át tartotta magát, a másik a Nagy Honvédő Háború, amelynek során ugyan egészen 1944 őszéig a magyar kapitalisták orv kezén volt a vidék (és csak a felszabadulás után egyesülhetett a nagy Szovjetunió kebelében a többi ősi szláv földekkel), ám ekkor is, mint előtte, szerteágazó kommunista ellenállás készítette elő a Vörös Hadsereg európai misszióját.
     Nos, bár a kapott megbízás nagy hazafias büszkeséggel feszítette szerzőnk kebelét, ugyanakkor a kétségbeesés halovány sóhaja is elhagyta ajakát: vajon hogyan és miként fogja ő ezeknek a régmúlt eseményeknek a vörös nyomait megtalálni. Ám még el sem szállt a sóhaj, máris érkezett a segítség a Komitet egyik régebbi tagjától: a Nyomolvasókat eleddig ő vezette, és csak azért, mert komszomoltitkár-helyettes lett, vált meg a nemes feladattól, ám továbbra is szívesen részt vesz a munkában, és fiatalabb utódját örömest átsegíti a kezdeti nehézségeken - mondta a bizottsági ülésen.
     Magánbeszélgetésük során aztán szerzőnk megtudta, hogy a vörös nyomok, még mielőtt a dicső forradalmi múltba vezetnének, előbb az öreg Jackovics házához visznek, aki 19-es kommunista, cseh időben röplapokat osztogatott, neki pedig a csendőrök pofonokat, Horthy alatt nemkülönben, szervezett védegyletet és dalárdát, vezetett pártsejtet és szabotázst, ült börtönben is számtalanszor, aztán elment partizánnak a hegyekbe. Ennél tovább sosem jutott a mesélésben, mert akkorára elszenderedett a nyomolvasók által hozott üveg szeszeltbortól, amely a ház ajtajának a reteszét és Jackovics bácsi nyelvét egyaránt megoldotta. A látogatásokról lehetett jegyzőkönyvet vezetni, egy albumba a tankönyvekből és lexikonokból kiírt szövegekkel megtűzdelve feldolgozni, az öreg fiókjából kiénekelt sárgult fotókkal és elkoszlott újságkivágásokkal illusztrálni, és aztán az egészet évente egyszer egy kerek beszámoló keretében a megfelelő fórumon bemutatni. "Évek óta minden nyomolvasó az öreg nyakára jár, jut még történet neked is, ne izgulj" - nyugtatta meg utódját a titkárhelyettes.
     Szerzőnk, értesülvén a forradalmi múlt feltárásának mikéntjéről, nem kapkodta el a dolgot. Teltek, múltak a hetek, hónapok, de csak nem szánta rá magát, hogy bekopogtasson az öreghez. Már vészesen közeledett a beszámoló-választó össziskolai komszomolgyűlés, és tarsolyában még nem volt se jegyzőkönyv, se album, se történet, se sárgult fotó.
     Az évzáró nagy-gyülést a kiterjedt tavaszi ünnepkör eseményei közé iktatták: a Tanácsköztársaság évfordulója (márc. 21.), Magyarország felszabadításának évfordulója (ápr. 4.), V. I. Lenin születésnapja (ápr. 22.), Május Elseje, a Győzelem Napja (máj. 9.)… Szerzőnk érezte, az ünneplésre alkalmas ilyen jeles napok közepette egyre kisebb az esély arra, hogy az öreg Jackovicsot józan állapotban fellelje otthonában, így hát gondolt egy nagyot, és nem ő látogatott el a kiérdemesült partizánhoz, hanem…
     A következő Komitetülésen előadta, hogy a Vörös Nyomolvasók élén végzett egész éves szorgos munkája arról győzte meg, a vidék forradalmi múltja sokkal gazdagabb és nagyobb értékű annál, semhogy holmi albumokba lenne foglalható, közkinccsé kell tenni, minél előbb és minél szélesebb körben, így azt javasolja, hogy egy jelentős személyiséget, a kor valamely nagy tanúját hívják meg az iskolájukba, ezzel tegyék fényesebbé az ünnepkör emelkedettségében amúgy is ragyogó alkalmak egyikét. Ő vállalja a meghívást. Igen, van jelöltje. És kimondta a varázsszót: Jackovics, a veterán partizán… A dolog kapóra jött a rendezvények szervezéséért felelős bizottsági tagnak, akinek egy perccel ezelőtt még fogalma sem volt arról, milyen ötlettel álljon elő az évfordulós megemlékezés jellegét és tartalmát illetően, most azonban számára is elkövetkezett a megvilágosodás, és az egész ünnepi műsort ráépítette az öreg alkoholistára.
     Eljött a jeles nap, a nagy idők tanúja megérkezett teljes karácsonyfa-díszben (kitüntetéseinek, érmeinek, veterán-rovátkáinak se szeri, se száma), helyet foglalt a díszelnökségben, és az ünnepélyt bevezető néhány mondat után át is adták neki a szót. Ő pedig beszélt több mint egy órán át, és midőn egyik történetet átkötötte a másikba, arra az üveg borra gondolt, amelyet szereplése fejében kilátásba helyeztek számára.
     - Ügyes - bökte meg szerzőnket a titkárhelyettes, arra célozván, hogy ez jobb, mint az album: kevesebb vele a macera, csak egyetlen üveg szeszeltborba kerül, ugyanakkor sokkal látványosabb, és ráadásul így minden komszomoltag egyformán megszenvedi a dicső forradalmi múltat. Szerzőnk mosolygott, és egy évvel később, amikor őt választották titkárhelyettessé, és ezért le kellett mondani korábbi magasztos megbízatásáról, utódjával örömest megosztotta tapasztalatait. Ettől kezdve az öreg Jackovics évente legalább egyszer megjelent az iskolában valamelyik évfordulós rendezvényen és alkalomról alkalomra elmesélte ugyanazokat a partizántörténeteket - a Vörös Nyomolvasók, a kommunista ifjúság és a szeszipar nagyobb dicsőségére.

AMIKOR MEGTANULT ÚSZNI AZ ÁRRAL

     A szláv nyelvek rejtelmeivel iskolás kora előtt nem került ismeretségbe: családjuk egynyelvű volt - legfeljebb nagyanyja szájából hangzott el egy-egy német szó -, és szűkebb-tágabb ismeretségi körükben alig akadtak, akikkel saját nyelvén ne értethette volna meg magát. Az egyetlen idegen kifejezés, amit utcabéli gyerekektől közös játszás közben megtanult, az volt, hogy „Kulyko bude vázsiti?”; ezt, tapasztalata szerint, akkor kellett mondani, amikor a játékmérleg serpenyőjére rátettek valamit, hogy a játéknehezékekkel megállapítsák a súlyát. (Érdekes módon ennél egyszerűbb dolgokat, alapvető szavakat sem tanult meg, még a testrészek vagy a labda, autó, baba nevét sem). Annak sem volt tudatában, hogy a más ajkúak két, vagy inkább három különböző szláv nyelvet használnak (a „Kulyko bude…” épp a harmadikhoz tartozott), és egy teljesen felfoghatatlan univerzum távoliságát érezte, valahányszor mint elvárás fogalmazódott meg vele szemben bármiféle érthetetlenségnek (köszönés, megszólítás stb.) az elsajátítása és megfelelő alkalmazása.
     A pionírtáborból azonban nemcsak nyelvi nehézségei miatt akart haladéktalanul, alighogy szülei otthagyták, hazatérni, hanem sok egyéb miatt is. Ehetetlennek találta az ebédre és vacsorára kínált ételeket (egyedül a reggeli volt ismerős: vajaskenyér), ostobaságoknak a közös játékokat. Ráadásul, amikor a délutáni kötelező alvás szabályát megszegve olvasni próbált, elkobozták a magával hozott könyvet, így nem maradt az idegenségben semmi menedéke.
     Már a második napon levelet írt haza (apja jó néhány előre megcímzett és felbélyegzett borítékot hagyott számára), és rá kellett döbbennie: egész addigi ottléte alatt ez volt az egyetlen kellemesnek mondható elfoglaltsága. (A levélben kertelés nélkül megírta, hogy neki itt nagyon rossz, jöjjenek érte.) Ezt egyébként (az írás keltette kellemes érzést) aztán negyven éven keresztül nagyjából megszakítás nélkül tapasztalta.
     A harmadik napon írt levelében ironikusra vette a figurát, még karikatúrát is rajzolt bele - önmagáról. A torz arc a felirat szerint ezt mondta: „Ma is kása volt ebédre. Fúj!” Szülei jót nevettek a dolgon, azt hitték, sikerült fiuknak beilleszkednie az idegen környezetbe, holott a levél hangneme csupán a stílusgyakorlat kedvéért ütött el a korábbi komor hangvételűtől. Hősünk továbbra sem szűnt meg gyűlölni a tábort és roppant módon vágyott haza.
     A negyedik napon végképp elege is lett az egészből. Kísérletet tett a szökésre, de a tábor kapujában posztoló nagyobb fiú azonnal lefülelte, kicsit seggbe is rúgta, hogy elvegye kedvét a kiszökéstől (azt persze hősünk végig sem gondolta, hogy a hegyvidéki kis településről hogyan keveredett volna haza…). A kudarc és a farbabillentés megalázó tényétől indíttatva ekkor bosszút forralt - szülei ellen, akik ilyen szörnyű helyre hozták, és többszöri levélbéli kérésére sem jönnek érte. Tollat ragadott, és senki másnak: a nagyanyjának írt panaszos sorokat. „Tessék megmondani anyuéknak, hogy azonnal jöjjenek értem, mert nem bírok itt lenni.” Sejtette a levél hatását és nem is csalódott: az anyacsászárnő magából kikelve kérte számon a szülőkön: hogyan merészelték az ő szerelmetes unokáját ilyen borzalmas helyre bedugni, „a sok muszka közé”. Hiába hebegték, hogy tegnap jó hangulatú vicces levelet kaptak tőle, meg hogy ideje lenne a gyermeknek kis önállóságot tanulnia és nyelvet gyakorolnia… A verdikt ellen nem lehetett apelláta: alig tudták kikönyörögni: ne azonnal, csak másnap utazzanak érte.
     Közben, az ötödik és hatodik naptól kezdődően, anélkül, hogy bevallotta volna magának, hősünk kezdte magát kellemesebben érezni a táborban. Ebben több tényező is közrejátszott.
     Először is az egyik nevelőről (Rudolyf Dezsevovics) kiderült, hogy beszél magyarul, és ha végképp reménytelen kommunikációs zavar lépett fel közöttük, akkor kis hősünk kedvéért egy-egy szót, kifejezést ezen a nyelven is megismételt. A másik nevelőbe, egy húszévesforma hosszúhajú, vágott szemű szépségbe, Kirába pedig - most mit szépítsük a dolgot - szerelmes lett. (Már felnőttként egyik naplójegyzetében kifejtette, hogy világéletében, nyolcéves korától negyvennyolcig a húszéves nők tetszettek neki a legjobban.) Így aztán, a maga számára is váratlanul azon kapta magát, hogy szolgálatkészen sorakozik, leül, feláll, lefekszik, alszik, mosakszik, játszik - teszi azt, amit a nevelők elvárnak tőle. Egyiknek a néhány magyar szóért engedelmeskedett, a másiknak kedves pillantásaiért és búgó hangjáért, amellyel nyújtva ejtette ki az ő szlávul becézett nevét.
     Aztán meg: az esős napok után végre szép lett az idő, és elvitték őket az ott még pataknyi Latorcára. Nagy lubickolást csaptak és hősünk a gyermekeknek is alig derékig érő vízben - megtanult úszni. (Szép, különleges kavicsokat keresett a mederfenéken akkor már több száz példányból álló gyűjteményébe, ehhez a művelethez nyitott szemmel „négykézláb mászkált” a víz alatt, amikor észrevette, hogy tartja a víz, könnyedén viszi az ár, ha nem kapálózik ellene. Ha elfogy a levegője, felcsapja a fejét és szippant egy nagyot, aztán vissza a vízbe, ahol a levegőt lassan kibuborékozza száján.)
     A következő napon aztán újra hűvösebb lett, szemerkélt az eső, és a nevelők, hogy valami újat találjanak ki a szobafogságra ítélt kis táborozóknak, elhatározták, rajzversenyt szerveznek. Ezen aztán hősünk második helyezett lett (egy sokkal idősebb, legalább 11 éves fiú vitte el a pálmát), és ez újra jókedvre derítette.
    Persze továbbra is akadt, amit nagyon utált: a reggeli felsorakozást, amikor a rajparancsnokok jelentettek az osztagparancsnokoknak, azok pedig a táborvezetőnek, aztán felvonták a zászlót, miközben az egész tábort behangosító hangszórókból torz indulók harsogtak - ezt elviselhetetlennek és komikusnak egyszerre találta. Na és azok a kásák… Ha egyszer-egyszer kaptak egy kis krumplipürét, repesett az örömtől. Amúgy pedig nagyjából kenyéren élt, abból viszont bármennyit kérhetett.
     Pontosan egy hétig volt a táborban. Amikor a szülei megérkeztek, éppen a „Pionírvezető, adj pionírt!” játékot űzték (elavult és reakciós nevén: Király, adj katonát!), és hősünk nagy szenvedéllyel próbált helytállni. Anyjának-apjának persze roppant megörült, de picit sajnálta, hogy éppen akkor kell abbahagynia az önfeledt versengést, amikor csapatuk nyerésre áll.
     A kérdésre, hogy nem akar-e mégis ittmaradni egy újabb hétre, talán már csak következetességből vágta rá a nemet (azok után a levelek után!). A vonaton aztán szokatlanul szótlan volt, és szüleit már-már furdalni kezdte a lelkiismeret: lámcsak, elvadították maguktól érzékeny gyermeküket. Holott a leendő regényíró nem ezért volt olyan szótlan, hanem mert rá kellett döbbennie: talán soha többé nem láthatja a szépséges hosszúhajú Kirát, és soha többé nem fogja senki olyan gyönyörű búgó hangon, szlávosan becézett nevén szólítani őt.

AMIKOR CSATLAKOZOTT A HADHOZ

     Bölcsődébe nem járt, óvodába is csak egy hétig. Ezt úgy bírta ki, hogy már az első napon papírt-ceruzát hozatott magának a bátyjával, és amíg a többiek »mindenféle hülyeséget« játszottak, ő egy sarokban rajzolgatott. Amikor déltájt ebédelni terelték őket, a nevelők kordonját áttörve a kerítéshez futott, és az életveszélybe kerültek energiatöbbletével át is mászott rajta, majd jajveszékelve futott hazáig. »Ki bántott, kisfiam? Megvertek? Fáj valami?« – aggodalmaskodott anyja, mire ő hüppögve: »Azt akarták, hogy ott ebédeljek velük«. Anyja megígérte, nem engedi, hogy máskor ilyen lehetetlen helyzetbe hozzák, cserébe kicsikarta az ígéretet, hogy szerzőnk másnap is elmegy az óvodába és ott is marad – délig.
     A hátralévő napokat valahogy átvészelte, eközben már csak egyetlen nagyobb trauma érte: egy délelőttön »kirándulni« vitték őket.
     A párbaállás és szabályzott utcai haladás nem igazán volt ínyére, de akkor ezt az ellenérzését még véka alá rejtette. Ahová igyekeztek: egy hatalmas (ismerjük az óvodások nagyság-érzékelését!) kertbe (voltaképp valami beépítetlen telek lehetett a Várhegy tövében, amelyet felvert a fű, az ezerféle gyom). Az ecet- és kőrisfák tövében le lehetett telepedni (ezt tették az óvónők), a gyerekek pedig csapatostul neki-nekiiramodtak a derékig érő labodának. Szerzőnket hosszú percekig lenyűgözte az ismert és ismeretlen gyomnövényeknek ez a burjánzó vadonja. Simogatta a mályva és a papsajt leveleit, leguggolt egy hatalmas keserűlapúhoz, s amíg a többiek azonnal »valami hülyeséget« kezdtek játszani üvöltve, ő hosszan figyelt egy roppant elegáns házicsigát, amely főúri méltósággal közlekedett egy földre hullott korhadó faágon.
     Aztán teljesen váratlanul beléhasított a szörnyű felismerés: innen, ahol most van, innen nem tudna hazatalálni.
     Szülei vagy bátyja nélkül még soha nem volt olyan helyen, ahonnan ne tudta volna pontos biztonsággal a házukig vezető utat. De most...
     Eluralkodó pánikhangulatát tetézte az a körülmény (és erről eddig elmulasztottunk szólni), hogy szerzőnk ekkor még nem beszélte az államnyelvet, s ezt, természetesen, nem saját hiányosságaként, hanem a csak államnyelvet beszélők fogyatékosságaként élte meg. Ez idő tájt érthetően még arról sem volt tudomása, hogy államnyelvből is kettő adatott e kiváltságos régió lakóinak, s hogy óvodai nevelői ennek ellenére egy harmadik jelrendszert, az egyik államnyelv önállósult, ám hivatalos rangra nem emelt helyi nyelvjárási változatát részesítik előnyben.
     A haza-nem-találástól való félelem olyan elemi erővel tört rá, hogy azonnal ott hagyta az addig nagy élvezettel figyelt arisztokrata csigát és óvónője elé állva a leghatározottabb hangon kijelentette: »El akarok menni. Vigyél haza!« Minthogy a felnőtt szerzőnk nyelvét nem értette, így nem is reagált rá, tovább beszélgetett kolléganőjével. Hősünk leadott egy figyelmeztető ordítást, aztán öklével nekiesett nevelőnőjének (persze a combjáig is alig ért), üvöltött, toporzékolt, aztán, a felnőtt reagálását meg sem várva, bömbölve a miniatűr vadon legfélreesőbb zugába húzódott, ahonnan aztán elő sem jött mindaddig, mígnem a többiek újra felsorakoztak párba állva. Ebből megértette: alighanem mégis elviszik őket innen, nem itt kell bevárniuk az estét, nem kell itt tölteniük az éjszakát, a holnapot és az összes eljövendő vasárnapot. Hüppögve csatlakozott tehát a hadhoz.

AMIKOR NYAKÁRA CSAVARODOTT A TÖRTÉNELEM

     Nem egészen három hónappal az 1956-os események után született. A családi legenda szerint október 24-én, reggel, amikor szerzőnk szülei és nagybátyja békésen költötték reggelijüket, berontott hozzájuk Kárpáti Laci, az örök bohém és fantaszta, és még a szokásosnál is magasabb fejhangján sipítozta: »Fiúk, ti itt reggeliztek, miközben a magyarok egymást ölik? Azonnal hagyjátok abba és gyertek velem!« Szerzőnk anyja, aki áldott állapotának akkor már hetedik hónapjában volt, önkéntelenül védelmezőleg a hasához kapta a kezét és rárivallt a cimborára: »Meg van maga bolondulva, Laci?! Nem látja, hogy reggelizünk? Különben is: hová mehetnénk?« A szerény, de ízletesnek látszó falatok egy pillanatra megtántorították az egyébként örökösen éhes, de most inkább a forradalmi hangulattól ittas Kárpátit, akinek kész terve volt: »Hogyhogy hová, hát át a határon, fel Pestre, rendet csinálni. Ölik egymást a magyarok...« A két megszólított fiatalember szeme összevillant, és bár még mindig sivítozó barátjuk ötletét eleve őrültségnek találták (át a határon? ezen? ahol még a madár sem?), az talán átfutott rajtuk: valamit esetleg mégis tenni kellene; ám bármilyen fordulatokat is vegyen a világtörténelem az elkövetkezendőkben, ezt a reggelit itt be kell fejezni.
     Szerzőnk ha mást nem is, a pillanat feszültségét megérezhette anyja hasában. Előbb szapora rugdalózásba kezdett, majd elunt testhelyzetén próbált változtatni, de ez olyan szerencsétlenül sikeredett, hogy köldökzsinórja megcsavarodott, azzal a veszéllyel fenyegetve, hogy további nyugtalanságok esetén nyakára is tekeredhet. Ezt elkerülni akarván és a méhen túli világ titkos sugallataiból megértvén, hogy Kárpáti mégsem tudott ellenállni az elébe tett früstöknek és falatozni kezdett, így valószínűleg nem lesz apjából hősi halott, belőle pedig még születése előtt árva - nos, mindezt felfogván magzati elméjében: egészen január 17-éig nyugton maradt, amikor is nagyobb baj nélkül világra jött. Időközben Budapesten javában megtörtént a rendcsinálás, ha nem is úgy, ahogy Kárpáti elképzelte.