Megjelent: Mozgó Világ, 2000/12.

Balla D. Károly

 

MÉZESKÖNYV

     A jövő abban különbözik a többi igeidőtől, mondta egyszer tanár ismerőse, hogy nem lehet artikulálni. Ezt ugyan nem értette egészen pontosan, őszintén szólva ő a múltat vagy a jelent se nagyon tudta volna artikulálni, most mégis ez jutott eszébe, mert egészen váratlanul, ami azelőtt nemigen fordult elő vele, tapintható intenzitású sugallata támadt. Ahogy Péter bemutatta a nőnek, ő még jóformán rá sem emelte tekintetét, még meg se nézte, zöld-e a szeme vagy kék, még azt sem állapíthatta meg, hogy egyáltalán tetszik-e neki, és mégis azonnal tudta, köze lesz hozzá, kapcsolatba kerül vele, sőt, a kapcsolat jellegéről is eléggé pontos elképzelései voltak, de ez már kevésbé lepte meg.
     Egy perccel ezelőtt még magában ült az asztalánál, kedvét lelte az egyedüllétben, csupán az bosszantotta, hogy a holnapi ebédjegyét, amelyre már nem lesz szüksége, mert reggel elutazik, nem tudta a konyhán sem pénzre, sem valami tartós élelmiszerre, sajtra, konzervre, esetleg gyümölcsre beváltani. A tálalóasszony nagyon furcsán nézett rá, amikor a kérésével előállt, pedig ugyan mi különös van abban, ha nem hagy veszendőbe menni egy neki járó szolgáltatást. Igaz, ingyen jutott hozzá, de a konyhán ezt nem tudhatják, a többség fizetett érte, azaz a jegy konkrét pénzösszegben kifejezhető értékkel rendelkezik, és mivel ő ezt az értéket holnap nem tudja leenni, teljesen logikus, ha vagy pénzben, vagy legalább valami el-vihető élelmiszerben szeretné kiváltani. Ehet ma dupla ebédet vagy kétszer vacsorázhat, mondta gúnyosan vagy inkább megvetőleg a zsíros arcú asszony, amin ő egyáltalán nem sér-tődött meg, épp csak látta, túl nagy adagokat porcióznak ki a tányérokra, és hát nem is szereti ő annyira sem a rizst, sem az édeskés mártásban lucskossá ázó húsgombócot, hogy két adag-gal megbirkózna. Megkérdezte még, mi lesz a vacsora, rántott csirke tarhonyával, hát bizony neki abból sem kell repeta. Igazán lehetne ebédre mondjuk krumplistokány, vacsorára meg túróshaluska, ezekből másfél-másfél adagot kérne, és ezzel szépen le is nullázná az ebédjegyét. De így?
     Ha nem, hát nem, kisomfordált a konyháról, tálcára szedte mindazt, ami a mai főétkezést jelentette, és letelepedett egy üres asztalhoz. Örült, hogy senki sem zavarja; ha már nem iga-zán kedvére valóak a fogások, legalább beszélgetnie ne kelljen.
     A leves felénél tartott, amikor feltekintve meglátta a túlvégen az egyik szervezőt a nővel. Bólintottak egymásnak, és ő folytatta volna ott, ahol abbahagyta, de Péter szinte azon nyom-ban megjelent az asztalánál, gyere, ülj át hozzánk, és már vitte is a tálcáját. Ő is határon túli, mutatta be nőnek, mintha ez lenne a legpontosabb azonosítási lehetőség. Elhadarták a nevüket. Ő szokás szerint annyira koncentrált arra, a sajátját el ne tévessze, hogy a nőét alig hal-lotta, annál is kevésbe, mert ebben pillanatban olyasmit tapasztalt, amit soha azelőtt: sugalla-ta, erős sejtelme, határozott előérzete támadt: ehhez a nőhöz köze lesz, szinte már látta, amint este felviszi a szobájába, mondjuk azzal az ürüggyel, hogy megkóstoltassa vele az otthonról hozott akácmézet, de lehet, nem is lesz szükség semmilyen ürügyre, csak egymásra néznek majd, cinkos mosoly fut át az arcukon, és már lopakodnak is fel a lépcsőn.
Nem tudta eldönteni, örüljön-e a megérzésének és a várható beteljesedésnek vagy inkább bosszankodjon, amiért a nőt meg kell majd hívnia egy italra, talán még a mézét is megeszi, aztán a reggeli búcsúzkodás feszengései, kell-e ez neki, hiányzik-e éppen az elutazási előtti napon, kárpótolhatja-e a be nem váltott ebédje-gyért, vagy azért, hogy a várban csak a könyvek egy részét vették át és fizették ki, valaki folyamatosan beleköp a levesébe, ellátja a nemzeti könyvtárat az odaáti friss könyvekkel, pedig milyen jó kis üzlet volt ez, otthon végigjárni a kiadókat, érdeklődést tanúsítani, no ezt szívesen megvenném, ha lenne rá pénzem, a legtöbb helyről nehezebb táskával jön el, mint ahogy odament, utazás előtt kiválogatja a javát, ezzel lesz tele a bőröndje, fontosabb, mint eggyel több váltás fehérnemű, könyv és méz, cipelheti, legalább szeretné a mézet, a nő biztosan csodálkozni fog, miért ezt hozza otthonról elemózsiának, talán beszél majd neki a méheiről, de arról aligha, hogy a kis dögök tartják el, mióta kirúgták a kerámiagyárból, jönnek tavaszonta a benti hideg vidékekről a méhészek, ahol a tartós fagyok és a kései virágzás miatt nem érdemes kiteleltetni a családokat, felvásárolják a szaporulatát, ez a jó üzlet, jobb, mint a mézzel piacolni, jobb, mint a könyvekkel felcaplatni a várba, mit tudhatja ez a nő, cuppog majd nagyokat, nyalogatja a száját, nahát, ez igazán finom, fog áradozni, na csak ez kell még, inkább meg sem kínálja, jól jön még az a maradék üvegcse a vonaton hazafelé, a reggelinél eltesz hozzá két zsemlét, egy palack ásványvizet már vételezett a tegnapi fogadáson, senki sem látta, amikor a táskájába süllyesztette, mindenki részeg volt, a sok étel is ottmaradt, megbontott borok, üdítők, no, hát ő az egyik ásványvizesre visszacsavarta a kupakot, zsupsz, eltüntette, ha meglátják, legfeljebb azt mondja, éjszaka mindig megszomjazik és nem bírja ezt a klórozott városi vizet, nekünk otthon harminckét méter mély a kutunk, vitte volna másfelé a beszédet, abban olyan a víz, hogy harapni lehet.
     Szintén alapszervezeti elnök, kérdezi a nőtől a leves és a húsgombóc között, Péter vála-szol helyette, dehogy, Regina festőművész, a tavalyi konferencián az ő tárlata volt a kísérő-rendezvény, aha, eszik tovább, lehet, mégsem kínálja meg mézzel, talán italra sem hívja meg, felviszi a szobába, megdöngeti és kész, egyikük sincs abban a helyzetben, hogy udvarolgatni kelljen, még hogy festőművész, újabb ingyenélő, naphosszat heverni a padlásszobában és várni az ihletet, aztán összemázolni egy vásznat, látott ő már ilyen tárlatokat, mindenki okos képet vág, töprengő pofával fürkészik a sok szörnyűséget és összebeszélnek tücsköt-bogarat, ő ki nem tenne ilyesmit a szobája falára, hogy nap mint nap látnia kelljen, brrr, még csak az hiányozna. Jövőre ismét képzőművészeket hívunk, büszkélkedik Péter, talán ő sem szereti itt ezeket az írókat, túl sokat beszélnek, roppant fontosnak tartják magukat, a délelőtti előadó is, mit össze nem hordott, legalább ez a nő, ez hallgat, még meg sem szólalt, a nevén kívül nem mondott semmit, talán neki kellene szórakoztatnia, de hát még nem végzett az ebéddel, hát majd utána.
     Felvetted már az útiköltségedet, kérdezi Péter, naná, hogy fel, jószerével ezért jött, ki se töltötte volna a jelentkezési lapot, ha nincs a kísérőlevél alján az apró betűs megjegyzés, kik igényelhetnek teljes ellátást és útiköltség-térítés; vonattal érkezett, kérdezi az ügyintéző höl-gyike, gépkocsival, mondja ő szemrebbenés nélkül, és már adja is a forgalmit, az hány kilo-méter is, érdeklődik a hivatalnok, ő megmondja, kicsit felkerekíti, mit tudják ezek itt, mennyi az a határtól, kiszámítják az elfogyasztott benzin árát, plusz amortizáció, talán ő az egyetlen, aki örül, ha felemelik az üzemanyag-árakat, persze a vasúti jegyét is megőrzi, azt otthon le-adja a járási szervezetnél, hátha kifizetik, de nem fog szívóskodni, pedig tudja jól, abból a mindenféle támogatásból jutna bőven ilyesmire, ő legalább valóban elutazott, törődött a vo-naton, cipekedett, hallgatta a sok sületlenséget a tanácskozáson, a járási elnök meg ki sem teszi a lábát, mégis szép summákat elszámol utazásokra, tudja ő jól ezeket a piszkos ügyeket, ha nagyobb főnök lenne, ő is ezt tenné, de az alapszervezetnek nincs saját költségvetése, neki végig kell csinálnia az egészet, de holnap már elutazik, elege van, egye fene a kárba vesző ebédet.
     Köszönöm az ebédet, mondja Regina, mi az hogy köszöni, hát neki nincs ebédjegye, Péter kényszeredetten mosolyog, egészségetekre, persze kávéra nem jut eszébe meghívni őket, megbocsáttok, de nekem még rengeteg dolgom van, persze-persze, na most mit mondjon. És maga mivel foglalkozik, előzi meg a nő, egy alapszervezetet vezetek, és civilben, azt mégsem mesélheti el, hogy kirúgták a kerámiagyárból, méhészkedem, ez jobban hangzik, ne mondja, az nagyon izgalmas lehet, izgalmas a frászt, a sok zümmögő dög, ahogy szálldosnak meg-szállottan, de most legalább rákérdezhet, aztán a mézet szereti-e, igen, nagyon szeretem, merthogy én meg utálom, ezen nevetnek. Igyunk egy kávét, üsse kő, ennyit talán mégis in-vesztál a nőbe.
     Olyan kellemetlen ez nekem, rebegi már a bárpultnál, későn érkezett meg a jelentkezési lapom, nem vettek fel a listára, nem kaptam sem étkezési jegyeket, sem költségtérítést, még szerencse, hogy Péter a szállást el tudta intézni, pedig egyetlen napra akartam, épp csak hálából, amiért tavaly meghívtak, ne gondolják, már nem tartom fontosnak. Hát igen, kellemetlen, és holnap mikor akar utazni, igen, valóban, hát én is éppen azzal a járattal, igen, kétszer is át kell szállni, de addig legalább együtt, és ma, van már valami programja, hát folytatódnak az előadások, nemde, persze, de utána, utána meg irodalmi est lesz, hát arról elszökünk, igen, ilyen cinkos összenézésre számított, persze zöld a szeme, milyen is lehetne egy kisebbségi festőművésznek, haha, ezt elmondja neki, talán ő is nevetni fog rajta, mégis mással jön elő, a vacsorára pedig ne legyen gondja, arra én hívom meg, ugyan, ezt nem fogadhatom el, hogy rám költse a pénzét, nem úgy van az, itt a fölös ebédjegy, legalább nem vész kárba, hát ez igazán nagyszerű, megy ez, mint a karikacsapás. És akkor mit ajánl az irodalmi est helyet, no, ez felér egy felkínálkozással, azt mondta, szereti a mézet, hát persze, akkor a vacsoránál egy-gyel több zsemlét vegyen magához és a desszertet bízza rám, csak nem mézet hord magával, de bizony, friss akácmézet, olyan illatos, mint, mint, mint a friss akácméz, haha, ezen megint lehet nevetni.
     És mi lenne, ha nem várnánk estig, nem volt desszert az ebédhez sem, no csak vigyáz-zunk, azért nem kell ajtóstól törni a házba, de nem, nincs itt mit óvatoskodni, a cinkos össze-nézés most is megvolt, és a délutáni előadás, ugyan, még majd fél óra van a kezdésig, és kü-lönben is, maga talán szereti ezeket az írókat, na ugye. Kifizeti a két kávét, ilyen gyors bele-egyezésre azért nem számított, szerencsére a lépcsőn senki sem közlekedik, mindenki liften jár, még az elsőre is, hát még a harmadikra, ki is fulladnak, ahogy szaporán veszik a fokokat, no meg is érkeztünk.
Hát, ha már itt vagyunk, mutassa azt az akácmézet. Előhúzza a bőröndjét, felteszi az asz-talra, felpattintja a zárat. Nahát, mennyi könyv, egy könyvbolond méhész, nagyon izgalmas.
     Lepattintja a kupakot, a fény felé tartja az üveget, de le is teszi sebtében, megérzi a nő forró leheletét a nyakán, megragadja, nyúl a blúza alá, dönti az asztalra, közben a bőröndje tartalmát nézi, nem tudja eldönteni, a könyveket vagy mézet utálja-e a jobban, figyeli, ahogy felborul az üvegcse és a sárga ragacs ráfolyik a színes borítókra, ott egye meg a fene, legalább kidobhatja az egészet, fújtatva esik neki a lihegő nőnek, úgy érzi, most még a jövőt is sikerül-ne artikulálnia.



          


Megjelent: Holmi, 2001.jan.

Balla D. Károly

EGY SEMMIVEL KI NEM TÜNTETETT HELY

   Megszorította a karomat és sivítva azt suttogta, most lőni fognak ránk. Magam sem értettem, miért nem ijeszt meg veszély, miért jut helyette eszembe, hogy az előszobában alighanem elfelejtettem lekapcsolni a villanyt.
   Tíz perccel ezelőtt még a szobánkban álltunk némán az ablak előtt. Alkonyodott, a templom fölött még világos volt az ég, de a téren már összesűrűsödött a sötétség, és nem lehetett kivenni azoknak az egyenruhásoknak és civileknek a vonásait, akik követhetetlen útvonalakon haladtak sietve vagy kimért lassúsággal, olykor meg-megálltak, aztán tova-iramodtak, néha meg mintha valaminek nekiütköztek volna, hogy elpattanva az ellenkező irány-ba lóduljanak ismeretlen céljaik felé. Felülről a tér egésze a mikroszkópban megfigyel-hető kaotikus mozgás képét idézte: a láthatatlan molekulák látható szemcséket lökdösnek. Álltunk az ablaknál, és a sötétítő függöny résén át figyeltük a téren zajló - illetve éppen hogy nem zajló - eseményeket, és úgy ítéltük meg, talán most lemerészkedhetünk. Láttuk ugyan az egyenruhásokat, de úgy tűnt, nincs parancsuk semmilyen rendcsinálásra, maguk is részesei az általános káosznak: nem sorakoztak fel, nem alkottak semmilyen alakzatot, csapódtak helyről helyre, összegyűltek és elváltak egymástól, minden ésszerűség nélkül időnként futásnak eredtek, hogy aztán tétlenül ácsorogjanak azon a helyen, ahová roppant siettek.
   Menjünk el hozzá, mondta, miután reggel óta hiába próbálkozott a telefonnal. Nem láttam semmilyen különleges okot arra, amiért maradnunk kellene. Ha úgy adódik, amúgy is bármikor ránk törhetik az ajtót, gránátot dobhatnak be az ablakon vagy kifüstölhetnek innen bennünket, a lakásunk semmivel sem biztonságosabb, mint a tér vagy az utcák, ott legalább nem vagyunk egyedül, ott legalább mások szeme láttára történik, ha történik valami.
   Kicsit még álltunk az ablaknál, hallgatóztunk, nem érkezik-e valahonnan lövések zaja, nem dübörögnek-e a közelben katonai járművek, nem harsannak-e vezényszavak - de minden csendes volt, csak a meg-megéledő szél rezegtette meg néha a keretben az üvegtáblát. Felvettem a köpenyemet és az ajtó felé indultam. Halkan követett, és amikor a biztonsági láncot akartam kiakasztani a horogból, hátulról vállamra tette a kezét. Megfordultam. Váratlanul megölelt és hevesen csókolni kezdett, ami meglepett, de jól is esett egyben, annak ellenére, hogy nem találtam rá pontos magyarázatot. Az elmúlt napokban többször is voltunk közvetlen életveszélyben, a tüntetésen a tévé épülete előtt vagy a pogrom éjszakáján, de sem előtte, sem közben, sem utána nem érzékenyültünk el, egyszer sem érezte úgy egyikünk sem, hogy egymás kezét fogva vagy összeölelkezve kellene elviselhetőbbé tenni félelmünket. Nem álltam ellen, visszacsókoltam, és közben éreztem, teste meg-megremeg.
Amilyen hirtelen tört rá az érzelem, el is úgy fojtotta, épp hogy el nem lökött magától, és már nyúlt is a kabátjáért. Kinyitottam az ajtót. Mielőtt kiléptünk, rutinosan lekattintottam a kapcsolót. Nem mintha égett volna a villany az előszobában: hosszabb ideje szünetelt az áramszolgáltatás. A lakás többi kapcsolójához nem is tudni, mikor nyúltunk utoljára: azokban a helyiségekben, amelyeknek ablaka volt, eleve nem gyújtottunk fényt esténként, az előszoba kis égőjét viszont bekapcsolva tartottuk, az jelezte, ha vége lett az áramszünetnek, vagy ha egy új elkezdődött.
   A lépcsőházban, mielőtt a szabadba kiléptünk volna, újra hallgatóztunk egy keveset, aztán én kilazítottam a szarufát, amellyel minden este betámasztom a bejárati kaput. Azon, hogy a feszítéket most is a helyén találtam, nem csodálkoztam különösebben, úgy látszik, a többi lakó is célszerűnek találta óvintézkedésemet. A további lehetséges következtetéseket, hogy egy teljes nap alatt senki sem hagyta el a házat, vagy hogy már mindenki elmenekült, elvetettem, mint egyáltalán nem valószínűt. Résnyire tártam a kaput, épp hogy kiférjünk rajta. Erős szél kapott a köpenyembe, megperdítette az alkonyati fényeket, úgy tűnt, mintha a tér sarkait is egy kicsit felkunkorította volna: a burkolati kockakövek rajzolta perspektíva ellenszegült az eukleidészi geometriának, eltorzulva egymásra csúsztak a betüremkedő és feldudorodó síkok.
   Az utca, amelyen hozzá indulunk volna, a túloldalon nyílott, így hát el kellett döntenünk, átvágunk-e a nyílt területen vagy az épületek mentén megkerüljük a teret. Az utóbbi mellett döntöttünk, nem sietős, de határozott léptekkel elindultunk karonfogva, szemünk sarkából figyelve a hol közeledő, hol távolodó egyenruhásokat és civileket, akik láthatólag tudomást sem vettek rólunk. Szerettem volna, ha mielőbb a szélső házsor mentén feketéllő tuják takarásába érünk, de alig tettünk pár lépést, amikor megszorította a karomat és siketítő élességgel azt súgta a fülembe, most lőni fognak ránk. Vajon kikapcsoltam-e a villanyt az előszobában, riadtam meg a gondolatra, de nem tűnődtem azon, most miért éppen ez aggaszt, már vontam is magam mögé inkább önkéntelenül, mint tudatosan, hiszen pontosan tisztában voltam azzal, testem aligha védheti meg: fél fejjel alacsonyabb és jóval soványabb vagyok nála, "kilóg" mögülem. Eközben lázasan fürkészni kezdtem a teret: honnan érkezhet a támadás, hol lehet az a veszélyforrás, amelyet sem ablakunkból, sem a kapuban vizsgálódva nem láthattunk. Hiába meresztettem a szemem a mindinkább összeálló sötétségben, semmi különöset nem láttam. Az egyenruhások mindegyikénél volt ugyan fegyver, de közel s távol senki sem akadt, aki leakasztotta volna a válláról géppisztolyát vagy marokra fogta volna revolverét. Nincs semmi baj, súgtam én is, és meghökkentem azon, hogy az övéhez hasonlóan az én hangom is metszően sipít bele a csendbe. Megéreztem, hogy egész testében reszketni kezd, és sejtettem, most már nem sikerülhet megnyugtatnom. Bármivel próbálnám is csillapítani, egy perc múlva hisztériás zokogásba kezd, haját tépi, véresre harapja az ajkát. Szerettem volna mindennek elejét venni, megpróbáltam hát szembefordulni vele, hogy a levegőbe emeljem és a karomban hazavigyem, de ő görcsösen markolta mindkét kezével derekamon a köpenyemet és mindenáron a hátam mögött akart maradni.    Tettünk néhány idétlen tánclépést, aztán beláttam, erőlködésemmel csak felgyorsítom a folyamatot, inkább megálltam hát, erősen megvetettem a lábamat, és amennyire képes voltam rá, kihúztam magamat. Ne félj, súgtam ismét bántó süvöltéssel, majd a lehetetlen helyzetbe beletörődve vártam a fejleményeket. Arra gondoltam, ha a korábbi esetek logikája érvényesül, akkor most a fiunk elfuserált életét fogja zokogva felidézni, nem pedig az elmúlt napok tragédiáit. Amikor elvették a tanszékét, akkor a földrengésben odaveszett barátainkat siratta el, az apja temetésén a megszüntetett tanszék miatt hisztériázott, amikor Dénessel a baj történt, akkor az apja halála miatt jajveszékelt.
   Nem tudni, meddig álltunk ott a tér semmivel ki nem tüntetett egyik pontján. Változatlan makacssággal fogódzott hátulról a köpenyembe, és én kezdtem elveszteni a türelmemet. Valahonnan a tarkóm felől érkezett a tehetetlen düh, lassan elöntötte az egész koponyámat, elszorította nyakamon az ütőereket, sárral töltötte fel a tüdőmet, ránehezedett a gyomromra, leszivárgott a lábamba, hogy én is reszketni kezdjek. Nem tudtam, kire, mire haragszom jobban. Erre a síkjából kifordult ostoba világra, amelyben már soha nem fogom kiismerni magam, vagy a távolban feketéllő tujákra, ahogy elérhetetlen távolból kecsegtettek feketeségükkel. Az áramszünetre, a megzörrenő ablaktáblára vagy magamra-e, aki nem tudom, lekapcsoltam-e a villanyt az előszobában, s akinek most nem kellene itt állnom ezzel az idegen nővel a hátamban, ha megmaradtam volna kis vidéki újságírónak, ha nem hagyom, hogy főszerkesztő urat csináljon belőlem csak azért, hogy egyenrangú legyek vele, hogy ne legyen kisebbségi érzésem, pedig tudhatta, képtelen vagyok elvezetni egy szerkesztőséget, mégis kieszközölte a kinevezésemet, miért is mentem bele, hogy hamarosan megszégyenülve kelljen kérnem, hadd legyek inkább csak helyettes, aztán az újabb megkísértés, vállaljak néhány órát az egyetemen, adjam a fejem kutatómunkára, írjak tanulmányt, szerezzek tudományos fokozatot, alig tettem le a pontot a disszertációm utolsó mondata végén, már vitte is a kiadóba, hogy könyv alakban is megjelenjen, mindenki megtudhassa, micsoda férje van neki, én meg hagytam, gyöngébb pillanataimban talán magam is elhittem, hogy szerkesztő, előadó, kandidátus vagyok, nem pedig az, aki valójában: vidéki újságírócska, aki nagy lelkesedéssel megírja, ha a helybéli nőegylet összejövetelt tart vagy a testvérváros tűzoltózenekara térzenét ad valamelyik államünnepen. Vagy mégis rá haragudtam jobban, aki itt reszket a hátam mögött, aki nem engedi el a köpenyemet, és aki azzal, hogy mindenáron magához akart emelni, éppen ezzel tett szorongóvá, komplexusossá, dehogy gondoltam én azelőtt, hogy az egyetemi tanszékvezető különb ember lenne, mint a talpraesett vidéki zsurnaliszta, mindkettő a helyén van, mindkettő pontosan tudja, mi a dolga, mi a szerepe, és ennek a szerepnek maradéktalanul eleget is tud tenni, nem úgy mint én szerkesztőként, óraadóként, kutatóként, dehogy voltam képes a titulusaimnak megfelelni, csak bukdácsoltam, vergődtem, és ekkor már valóban érezni kezdtem, hogy hitványabb, tehetségtelenebb vagyok, mint ő, ő, akinek nem én, hanem Edit lehet a méltó társasága, Edit, a jótevőnk, aki addig-addig segítgetett minket magas állami pozíciójából, míg azon vettük észre magukat, hogy már az ő odaáti pártérdekeit szolgáljuk idehaza, hogy már nem merünk neki ellentmondani, hogy úgy táncolunk, ahogy ő fütyül, mert ha nem, akkor fuccs az akadémiai ösztöndíjnak, az alkotóházi beutalóknak, a jól fizető vendégtanári meghívásoknak, hát szolgáltuk, megtettük hálából és érdekből, Edit csak ideszólt telefonon, és mi már intézkedtünk és nyilatkoztunk és tiltakoztunk és aláírást gyűjtöttünk, mikor mit kellett, és maradt is volna minden így, hiába fogtam gyanút, hogy másfajta érdekek, másfajta vonzódások is működnek itt, hiába vettem észre, hogy minden hosszabb távolléte után, ha Edittel volt előadókörúton vagy alkotóházban, hazatérve egyre zavartabb, egyre többet iszik, mind gyakrabban tör ki hisztériás zokogásban, és velem szemben is mindig elutasítóbb egy fokkal - elhessegettem a gyanút, mert amit elképzeltem, az elképzelhetetlen volt, és maradt volna minden annyiban, ha egy hajnalon fel nem ver azzal az álmomból, hogy el akar válni tőlem, nem bírja tovább az alakoskodást, és mire kitöröltem a szememből az álmot, már el is mondta, minden igaz, amit Editről meg őróla hallottam, hiába értetlenkedtem, hogy nem hallottam semmit - mert hát valóban nem - ő már ki is osztott, nálam pipogyább férfit nem ismer, hajlandó lennék rajta egy nővel megosztozni. Vagy mégis Dénesre haragudtam a legjobban, aki reggel óta nem veszi fel a telefont, aki, amikor megtudta hogy elválunk, és ráadásul mi okból, ki miatt, akkor felforgatta a maga életét, kirúgta az éppen aktuális sokadik nőjét, otthagyta az állását, összetörte a kocsiját, aztán részegen kiugrott a legénylakása negyedik emeleti ablakából, alig volt hihető, hogy csak a két lábát törte el, persze az anyja akkor is éppen Edittel volt, rohant haza fejvesztve, felébredt benne az oly sokáig szunnyadó anya, ült napokig a kórházban az ágya szélén, az a hülye kölyök pedig megzsarolta, ígéretét vette, hogy felszámolja azt a kapcsolatot, hogy nem válik el, hogy velem marad, mert én is gyenge vagyok, mint ő, mert mindketten belepusztulunk, ha elhagy minket.
   Ahogy az imént még világos ég a fényét, úgy vesztettem el türelmem után a dühömet is, csak álltam valami idétlen terpeszben, mereven, hogy csimpaszkodásával ki ne mozdítson egyensúlyomból, düllesztettem a mellemet, szélesre feszítettem csapott vállamat, hogy eltakarjam a láthatatlan veszély elől, hogy bátornak tessem előtte és ne féljen, hogy ne kezdjen hisztérikus zokogásba sem a földrengésben odaveszett barátok, sem a felszámolt tanszék, sem az apja halála, sem a fiunk elfuserált élete miatt, és csöndben arra gondoltam, az lenne a legjobb, ha most valóban lőnének ránk, akkor végre okom lenne összeroskadni, ráborulni a tér hűvös kövére, nem kellene ebben a lehetetlen pózban feszítenem, hátamban a görcsösen köpenyembe kapaszkodó idegen nővel, az egyetlen emberi teremtménnyel, akinek az idegenségéhez közöm lehetett, aki kibérelte velem született magányomat, aki többnek gondolt, mint ami vagyok, s akit emiatt egyformán szeretnem és gyűlölnöm olyan természetes volt, mint más számára az, hogy a tűz mellett melegedjen, a vízben pedig megfürödjön, és ne latolgassa azt, mi égethetné halálra és mibe fulladhatna bele.
   Megpróbáltam hátranyúlni, megfogni a kezét, lefeszíteni a köpenyemről, hogy végre szembefordulhassak fele, de nem sikerült.
   Ekkor valahol eldördült egy fegyver. Nem lehetett megállapítani, a közelben csattant-e vagy távol, a sötétség hozta-e mellénk vagy a szél vitte messzire, a szemközti homlokzatok verték-e vissza vagy a síkjukból kiemelkedő kockaköveken pattogott-e idáig, netán a tuják súlyos gomolyai szívták magukba napokkal ezelőtt és most jött el az ideje, hogy beleleheljék az estébe.
   Hirtelen elengedett, és én igazán nem tudhattam, nem azért-e, mert találat érte. Mielőtt hátrafordulhattam volna, ő került meg engem, már szemben állt és ijedten fürkészte az arcomat. Megráztam a fejemet, nem, nem esett bajom. Menjünk haza, mondta suttogás nélkül, mégis alig hallottam a hangját, inkább csak a szájáról olvastam le a szavakat. Bólintottam. Elindultunk úgy, ahogy jöttünk, karonfogva, határozott, de nem siető léptekkel.
   Besurrantunk a kapun, én a szálfával belülről kitámasztottam, aztán felbotorkáltunk a lépcsőn: itt már szurkosan sűrű volt a sötétség. A kulccsal sokáig bajlódtam a lakásunk ajtajában, míg végre betaláltam a zárba.
   Alighogy beléptünk, azonnal a telefonhoz ment, kitapogatta a számokat, de most is hiába próbálkozott. Felkattintottam az előszobában a villanykapcsolót - nem történt semmi, de elégedetten nyugtáztam, hogy távozásunkkor nem felejtkeztem meg róla -, aztán a szobában az ablakhoz léptem, hogy a sötétítő függönyt ellenőrizzem, mielőtt gyertyát gyújtok. Előbb persze kinéztem. Homlokomat a hűvös üveghez kellett tapasztanom, hogy valamit is lássak. A téren talán valamivel kevesebben voltak, és most már nem lehetett az egyenruhásokat a civilektől megkülönböztetni. Ugyanakkor úgy tűnt - aligha tudtam volna megmondani, ezt mire alapozom -, hogy a korábbi kaotikus mozgás rendezettebbé vált. Továbbra sem sorakoztak sehol, nem álltak alakzatba az emberek, nem épültek ki észrevehető útvonalak, egyik irány, oldal vagy hely sem kapott kitüntetett szerepet, mégis mintha most értelmet nyert volna a sok helyváltoztatás, mintha létezett volna valami titkos, számomra kiismerhetetlen tervrajz, amelynek vonalai mentén haladnak, csomópontjaiban pedig megállnak a sötét foltok, elfogadván és beteljesítvén egy roppant struktúra érvényességét. Ehhez a meg nem ragadható rejtett hálózathoz képzett hátteret a mögülem folyamatosan érkező hang: a kifutott telefonhívás vég nélkül ismétlődő búgásai.
   Gondosan összehúztam a függönyt, indultam, hogy gyertyát gyújtsak. Már az előszobában voltam, kotorászva kerestem a gyufát a tükör alatti polcon, amikor megértettem, hiába eresztette el a köpenyemet ott téren, hiába jöttünk vissza a lakásba, hiába támasztottam ki a kaput a szarufával, akasztottam be a biztonsági láncot, húztam össze a sötétítő függönyt - most mégis ki fog rajta törni a hisztéria, szinte láttam, ahogy kezében a telefonkagylóval előbb reszketni kezd, aztán hangos zokogásban tör ki, haját tépi, ajkát harapja, és én tehetetlen leszek, mert sem elvinni, sem marasztalni nem tudom, mert nem látom a megoldást, nem ismerek távlatokat, járható kiutat, nem találom a rejtőzködő veszélyt, nem olvastam a forgatókönyvet, nem találtam meg a kellő paragrafust, nincs mentelmi jogom, diplomata útlevelem, titkos bankszámlám, golyóálló mellényem, páncélautóm, mentőcsónakom, biztonsági övem, önvédelmi fegyverem, alvilági kapcsolatom, nem oltottak be a fertőzések ellen, nem nyílik az ejtőernyőm, nem kaptam kiképzést, nincs túlélőcsomagom, oxigénpalackom, nem ültettek méregkapszulát a fogamba, nem, nem vagyok felkészítve erre az egészre, vidéki újságíró vagyok, aki elvesztette a fonalat, aki megfeneklett a zátonyon, akinek nincsenek kilátásai, mert kibillent térből és időből, aláhullott a semmibe, beszippantotta a fekete lyuk és visszaköhögte a nirvána ide, egy semmivel ki nem tüntetett helyre, ebbe a lakásba, az egyenruhások és civilek járta tér fölé, az elsötétítésbe, a világvége fővárosába, e mellé a hisztériás nő mellé, aki most jajveszékelni fog a földrengésben elvesztett barátok vagy a megszüntetett tanszék miatt, elsiratja halott apját és a fia elfuserált életét, vergődve felidézi a tüntetést a tévé épülete előtt, a pogrom éjszakáját, az eldördült fegyvert pár lépésre a tujáktól - nem, nem akartam hallani, nem akartam tudni róla, minden porcikám tiltakozott ellene, az egész ellen, ami körbevész, ami vagyok és ami történik velem.
   Ekkor hirtelen felgyulladt a hátam mögött a villanyégő. Vége az áramszünetnek. Megfordultam, hunyorogva belenéztem a fénybe. Aztán odanyúltam a kapcsolóhoz, és azzal az illúzióval, hogy megfontoltan cselekszem, magamra kattintottam a sötétséget.



          


Megjelent: Lyukasóra, 2001/2.

Balla D. Károly

A SÍNEK FÖLÖTT

     Ahányszor éjszaka hajtott át a vasúti felüljárón és egy ponton szemébe vágott azoknak a halogén fényszóróknak a rosszul árnyékolt fénye, amelyek a meredező pózna tetejéről világították be a rendező pályaudvar területét, mindannyiszor hatalmába kerítette a pillanatnyi pánik. A mélyben elmosódott kontúrú vagonok vesztegeltek vagy haladtak kiismerhetetlen rendszer szerint, mozdonyok eregették párájukat, túlgerjedt hangszórók érthetetlen szolgálati közleményei harsogtak visszhangosan, ebbe vegyült a síneken csörömpölő szerelvények fémes hangja és ebbe hasított bele időnként egy éles fütty vagy öblösen mély kürtszó. Az ellenfényben a viaduktról csak egyetlen pillanatig láthatta a mélyben kígyózó sínek sávját és a kísérteties hangok is csak megszűrve jutottak be az utastérbe, mindez mégis erős félelmet keltett benne, mintha valami elkerülhetetlenül közeledő veszély fenyegetné. Bár a kocsi gördülésében nem fedezhetett fel semmilyen változást, mégis érezte: fenn van, a magasban van, elrugaszkodott az anyaföld biztonságától, és hiába volt tudatában, hogy robusztus vasbeton pillérek tartják a felüljárót, hogy masszív csőkorlát övezi az utat, mégis az volt a kényszerképzete, innen bármikor aláhullhatna, magába szippanthatná a mélyben fújtatva acsargó fémvilág.
     Ahogy árnyékba, takarásba került, azonnal elszállt ijedelme, és mire lehajtott a felüljáróról, már el is felejtette, milyen nyomasztó pillanatot élt át odafent. Eszébe sem jutott mindaddig, amíg ismét úton nem érte az éjszaka. Közeledett a vasúti felüljáróhoz és már kilométerekkel előtte nyugtalan lett. Eleinte nem értette, mi váltja ki szorongását. Előbb fáradtságára, a távolban töltött munkanap megpróbáltatásaira gondolt, a lelkiismeret-furdalásra, hogy elveit feladva elvállalta ezt a nemszeretem-feladatot, hogy emiatt szembe-került leghűségesebb kollégáival, meg hogy, amit sosem tett eddig, rendszeresen elmarad a családjától, hónapok óta nem jut ideje a barátaira. Igen, bizonyosan azért érzi ezt a szorítást, azért szorong, mert egy ideje mintha vendég lenne a saját életében, mintha maszkot öltött volna, álruhásan settenkedne a megszegett fogadalmak között, és kínosan kerülné az alkalmat, hogy szembenézzen mindazzal, amiről érezte, tudta, mélyebb meggyőződése ellen való. Ki kellene vonnia magát mindebből, felülkerekedni a napi érdekeken, sutba vágni a dicsvágyat, elhessegetni a csábító sikert és visszazökkenni a rá szabott mederbe, mielőtt végleg elveszítené azt, akit magával azonosnak gondolt. Valami lükés, külső erő, meggyőző késztetés kellene… Itt, ebben az éjszakában minden összesűrűsödik, hiába zárt eredményes napot, a dolgok mégis ellene szegülnek, és ott, ott, a viadukt tetején majd egy pillanatra szemébe csap a fény, rászakad az indokolatlan félelem, vonzani, szívni kezdi a mélység, hívogatja, szólongatja az ismeretlen veszély.
     Mehetne a másik úton is, persze. Nem lenne túl nagy kerülő. Fontolgatta is nem egyszer a lehetőséget, de amikor az elágazáshoz ért, mindig ugyanúgy döntött. Ejh, miért is kellene a másikat választania!? Igen, legutóbb, erre határozottan emlékszik, elhatározta, hogy mégis amarra… De hát már csak nem fog ilyen szamárság miatt… Hajtott a megszokott vonalon, nevetségesnek találta minden korábbi félelmét, magabiztos volt és kiegyensúlyozott. Aztán ahogy közeledett a felüljáró… Affenébe, hát nem vagyok gyerek, szedte össze magát.
     De ott fenn újra elhagyta az önfegyelem, a szemébe vágó fénycsóva kiemelte a valós világból, megforgatta, elszédítette, odavetette a mélyben fújtató mozdonyok elé.
     Nem, soha többé ezen az útvonalon!
     Aztán eltelt egy hét, és amikor újra döntenie kellett az elágazásnál… Ugyan, valami buta szorongás miatt - és hajtott a viadukt felé. Újra és újra, minden adódó éjszakán.
     Ki tudja, hányadszor kellett szemből találnia a fényszóró vakító pászmájának, amíg megértette: szüksége van erre a félelemre. Hosszú ideje már nem azért választja ezt az utat, mert gyerekes dolognak tartja a pillanatnyi pánikot, hanem azért, mert ellenállhatatlan igénye van arra, hogy minden alkalommal újra átélje.
     Mint gyerekkorában, amikor sötétedés után kiszökött a temetőbe a biztonságos házból, vagy később, amikor az iskolába az állomástól mindig a sínek mentén indult, hogy el kelljen mennie az alatt a fal alatt…
     Megborzongott. A most először megfogalmazódó gondolat erőszakosan fészkelte be magát tudatába.
     No, várjunk csak, az nem lehet. Igaz, a viadukt sokkal később épült, de az a hely akkor sem lehetett itt… Vagy hogy is…      Arra az állomás, emitt a rendező pályaudvar, és hol is kanyargott az az út az iskola felé?
     Most már nem hagyja annyiban.
     A felüljáróhoz közeledve lassít, keresi, hol tudna lehajtani. Csak földutat talál, de az is mintha rossz irányban kanyarodna. Mégis ráhajt, a kocsi bukdácsol, a fényszóró hol a magasba veti csóváját, hol a földre szegeződik.      Zötykölődik, rázatja magát. Az út kanyarog, már nem is igen tudja, merre jár, a vasút fényei hol jobbról, hol balról tűnnek fel, a város fölött sárgálló ég sem mutat megbízható irányt. Merről is jött? Merre is tart? És mit is keres egyáltalán? Csak nem hiszi azt, hogy éppen itt, és hogy annyi idő óta… Mennyi is? Igen, tizenhét éve…
     Végre meglátja alulról a viaduktot, amint nehézkes sötét íve kirajzolódik a világos ég hátterén.
     Leállítja a motort, kiszáll. Megpróbál tájékozódni.
     Most közelről látja azt a világot, amely odafentről oly kísértetiesnek tűnt. De nem figyel sem a fémesen csörömpölő vagonokra, sem a fújtató mozdonyokra, még a hangszórókból harsogó érthetetlen szolgálati közlemények sem zavarják.
     Igen, arra az állomás, ide látszanak a fényei, akkor az iskola a sínek mentén az ellenkező irányban… Persze, onnan sárgállik a városi ég… Akkor annak a falnak valahol amott kellene…
     Visszaül a kocsijába, megpróbál továbbhaladni az elképzelt irányban. Nem tudná megmondani, van-e út alatta, vagy csak az ipari vidék mentén kiirtott bozótoson halad-e át. Hol a port veri, hol kőzúzalék csikorog a kerekek alatt. Néha kikerüli az útját álló talpfákat, elszórtan rozsdálló fém alkatrészeket, a földbe süllyedt betontömböket, de halad, halad folyamatosan, egyre nagyobb izgalomban. Érzi, jó felé megy, erre baktathatott iskolatáskával is két éven át, csak az építkezés, ugye, ahogy az utat felemelték a magasba, meg ahogy újabb sínpárokat fektettek… Igen, itt húzódhatott hosszan a fehérre meszelt kerítés, ott lehetett az őrbódé… És akkor valahol itt kellene lennie a…
     Egy jókora döccenő után a kocsi fénysugarában közvetlenül előtte feltűnik az omladék. Fékeznie kell, nehogy ráfusson.
     Égve hagyja a fényszórót, kiszáll a kocsiból. Az erős megvilágításban a hajdani fal megmaradt részén soha nem látott élességében mutatja meg magát a rajz.
     Előbb dermedten nézi, aztán lassan oldódik döbbenete. Valahogy természetesnek, helyén valónak kezdi érezni azt, hogy megtalálta, hogy újra itt áll előtte. Itt áll az ő színe előtt, rajzolt szemének ártatlan, mégis számon kérő tekintetében, itt áll tizenhét év után újra. A fal teteje ledőlt, elporladt, töve pedig földbe süppedt, benőtte a gaz. A rajz mégis szinte sértetlen: jól felismerhető a fej, az arc (épp csak a hajkorona tetejét hordta el az idő), még a melltájékra írt évszám is pontosan olvasható, de az első ölelés pontos dátumát, a hónapot és a napot jelző számot már szétrágta az enyészet.
     Lerajzollak, mondta akkor a lánynak, fogta a kését, nekifeszítette a vakolatnak. A szemek, a száj és az orr helyére egyszerűen csak lukat vájt, körbekerítette az arcot, húzta a nyak, a váll csíkjait. A bozontos hajjal bíbelődött a legtovább, erről az egyről hitte, hogy megragadhatja benne modellje egyéniségét.
     Nagyon szép lettem, mondta a lány, elkérte a kést és odavéste az aznapi dátumot.
Minden tanítási napon együtt mentek el ennek a falnak a tövében, pillanatra mindig megálltak a rajz előtt, cinkosan mosolyogtak, összebújtak.
     Most, amint újra itt áll, semmi kedve újra meggyőzni magát: nem tehet arról, ami később történt. Jól emlékezett az akkori kibúvókra: honnan tudhatta volna, hogy a lány labilis idegzetű, nem sejthette, hogy ennyire szívére veszi a szakítást, fogalma sem volt róla, hogy ilyen halálosnak gondolta az első szerelmet.
     Annak a másik napnak a dátumát neki kellett volna felvésnie.
     Hiába próbált az állomástól a sínek mentén sietni az iskola felé, rendőrök állták az útját, lezárták a területet.      Kérdezősködésére csak annyit válaszoltak, baleset történt. Ő rosszat sejtett; úgy tett, mintha elmenne, de aztán visszasomfordált a kerítés mentén és egy észrevétlen pillanatban hasra vágta magát, végigkúszott az árokban. Az őrbódé után már felegyenesedhetett. Remegő lábban közeledett a falhoz. Tudta, érezte, ott valami szörnyű bizonyság várja. És valóban.
     A pengével vájt erős rajzon utólag vont gyöngébb, talán szöggel húzott csíkok látszottak: a lány nyaka alatt vonatsín futott.
     A nyomasztó napok után még hetekig kerülte ezt az útvonalat. Aztán furcsa késztetést érzett: oda kellett mennie. Ennek a vakolatba vájt ártatlan, de mégis számon kérő szempárnak a tekintetében kellett vallania, gyónnia, vezekelnie. Feloldozást, bűnbocsánatot is csak itt nyerhetett, hogy ne lesütött szemmel kelljen életét leélnie.
     Attól kezdve újra erre járt. Mindig megállt a rajz előtt, újra és újra számot vetett a történtekkel, és mindazzal, ami azóta vele megesett. Ide hozta gondját-örömét, itt tette életre szóló fogadalmait.
     És a lány egy napon megbocsátott; elengedte, feloldozta; azt kívánta, ne vádolja többé magát; a rajzhoz, őhozzá sem kell többet elzarándokolnia.
     Most mégis itt áll, tizenhét év után először.
    Tudta, egészen pontosan tudta, miért hívta a rajz, és azt is értette, mit vár tőle.
    Kicsit állt még, talán mosolygott, talán könnycsepp gördült le az arcán, aztán visszaült a kocsijába. Ahogy az ellenkező irányba fordult, a rajz lassan kiúszott a fényszóró csóvájából.