Permutációk három jelenetben, elő- és utójátékkal
Szereplők:
PÜTHIA, delphoi jósnő
APOLLÓ, istenség
ÁDÁM, tétova fiatalember, huszonéves
JÚLIA, érett kamaszlány
MELINDA, klimaxos korú, egzaltált
HAMLET, harmincon túl, kissé réveteg
IGAZGATÓ
MŰSZERÉSZ
néma színpadi munkások
Állandó helyszínek:
a delphoi jósda
nagyvárosi utcarészlet
homoksivatag
szobabelső
sarkvidéki hómező
A környezetek megjelenítése jelzésszerű: vetített háttér, fényhatások, hangeffektusok, egy-két egyszerű, könnyen mozgatható vagy elbontható díszlet. A helyszínek és a kísérő effektusok adott időközönként (pl. ötpercenként) periodikusan váltakoznak, függetlenül a szöveg folyásától, azaz lehetséges, hogy a sarkvidékre vonatkozó szöveg-utalások nagyvárosi környezetben hangzanak el, a delphoinak tűnő párbeszédek pedig a hómezőn és így tovább). Néhány esetben ez a sor megszakad, ezt külön utasítás jelzi. További, a helyszínektől függetlenül is megjelenő effektusok: különböző jellegű zenék: halk reneszánsz lant- vagy gitármuzsika, barokk orgonahang, dzsesszes trombitaszó, afrikai rituális zene stb.; továbbá: motorkerékpárok dübörgése; lövések zaja; sárga, lila, fehér füst.
Ha más utasítás nincs, a beszélő szereplő egyhelyben áll, a többiek, amíg színen vannak, lassan, alig észrevehetően, ám folyamatosan változtatják a helyüket egy bizonyos, előre megszabott útvonalon: körbe-körbe, átlósan, keresztbe vagy egy képzeletbeli alakzat – pl. háromszög, négyszög – húrjai mentén.
A színpad egésze soha nincs megvilágítva, csupán a beszélő vagy cselekvő személyekre esik éles fény, a többi szereplő félhomályban marad. A jeleneteket rövid elsötétedések választják el egymástól; gyakoriak a kisebb-nagyobb szünetek: az előadás inkább vontatott, mint pergő. A színészi játék egésze is kicsit mesterkélt, gépies. A szövegtől független mozgás és a helyszínt megjelenítő hatások folytonos ismétlődése az előadásnak bizonyos automatizmust, egyben esetlegességet ad.
Előjáték
(az IGAZGATÓ, majd a MŰSZERÉSZ, később PÜTHIA és APOLLÓ)
Amikor felmegy a függöny, a nézőtéren nem alszik ki a világítás, az üres színpadon is szórt, “nappali” fény van, nagyrészt a díszletek is hiányoznak. Színpadi munkások jelennek meg, szerelnek, pakolnak, hoznak-visznek különböző díszleteket, a nézőkről tudomást sem véve. Egy műszerész mikrofonállvánnyal jön, középre helyezi, igazgatja, beállítja a magasságot. Megkocogtatja a mikrofont, a hangszórókból mindez alaposan felerősítve hallatszik. Sejthető, hogy valaki mindjárt beszélni fog. A műszerész kimegy, bejön egy civil, mondjuk a színház igazgatója. Gondterhelt arccal, torkát hosszan köszörülve készülődik a felolvasáshoz. A szöveget rosszul hangsúlyozza, láthatóan nehezen érti, mi az, amit közöl, ezért néha rá is játszik félreértéseire (pl. számonkérő lesz a hangja). A mikrofonhoz túl közel tartja papírját, amely így sokat és folyton visszahajlik, ezért igazgatnia el. Olykor kétszer is elkezdi ugyanazt a mondatot.
IGAZGATÓ: Tisztelt közönség, kedves vendégeink! Mintha nem is a tél, nem is a fagy zörgetné a rozsdás eresztékeket, magukról feledkezve úgy suhognak fenn a fényes gyolcsok. De vajon ki néz be ablakainkon, amikor halálunkat próbálva játsszunk? A sarkok mögül kicsoda les utánunk a néptelen utcán? (Egyre számonkérőbben:) És hová rejti halmazait a forgószél hanyatló varázsa? (Felnéz, köhög) Mintha nem is a fagy, nem is a tél zörgetné száraz burkában a keményedett magot, hanem a születés évszaka kerülgetné a tájat, úgy villan felkacagva könnyű zsákmánnyal az egerésző ölyv. (Kicsit csodálkozik saját szövegén, örül, amikor újabb számonkérést talál) De vajon ki forgatja sárga szemét a dohszagú szekrények mögött? (Már-már fenyegetőzve:) Zsebeinkbe ki rejt halott szalamandrát? És vajon miként forogja ki az idő egészét gyermekünk részeg búgócsigája? (Számonkérően néz körbe, mintha bűnösöket keresne) Pedig mintha nem is a tél, nem is a fagy csikorgatná fogaink vedlő zománcát, magukról feledkezve úgy suhannak fenn a fogyatkozó fényes gyolcsok. (Folytatná, de a mikrofon gerjedni kezd, a hangszórókból a túlvezérlés vonító, bántóan éles hangja szól. Darab ideig várja, hogy abbamarad az elviselhetetlen zaj; kifelé, a kulisszák mögé néz segélykérően, idegesen, majd a helyzetet reménytelennek ítélve legyint és el.)
Bejön a műszerész, a mikrofonhoz lép, kapcsolgat rajta valamit, kifelé integet, mutogat ő is. A gerjedés abbamarad. Megkopogtatja a mikrofont, majd beleszól, túl közelről, így hangja kicsit torz, hallani a levegővételét.
MŰSZERÉSZ: Egy, kettő, három. Most jó lesz. Elnézést kérek, amiért az igazgató úr nem tudta befejezni, és amiért cserebogarak haldokolnak olajoskannák fenekén. Nem a mi hibánk, hogy kék kristályok szülik meg az őspetét és a gipszfehér maszkokon átvérzik a kárhozat idétlen arca. Mit tegyünk, ha a váltivarú végzet bolyhai is befonnak lassan. De ígérem, hogy átkacsintunk fények foncsorán és általérünk tükrök titkain, ha kékre vált a sárga füst, ha védenek a hópihék. Mindent megteszünk akkor is, ha célja nincs velünk a végtelennek, akkor is, ha minden ölyvben ott forgolódik a hegyes csőrű halál és a világ köldökéből párállva száll fel rejtett dimenziók bűze. Amihez jó szórakozást kívánok. (El)
Miközben a műszerész még beszél, bejön Püthia, az utolsó mondatoknál már ott áll a mikrofon mellett, várja, hogy beleszólhasson. Amíg monológját mondja, a “civil” környezet szinte észrevehetetlenül kezd átrendeződni színháziba: nagyon lassan elsötétül a nézőtéri világítás, a színpadon is mind nagyobb a sötétség, csak a beszélőre irányított fejgép fénye erősödik maximálisra. A mikrofon alásüllyed, így a beszélő eleinte közvetlenül hangosított hangszíne is természetesebbre változik. Apolló belépésekor már csak a kísérő effektusok (háttér, hangok stb.) hiányzanak, Püthia transzba esése előtt pedig már teljes a “színházi üzem”.
PÜTHIA (előbb természetes hangon, majd egyre jobban elrévedve, kicsit szavalva):
Romba dőlnek a feszített akkordok,
hiányok arcába ásít a sebhelyes napkorong,
életfák tövében burjánzik a szapora haladék.
Valami jajgat a semmi tüdejében
és bíbor nedveket könnyeznek hófehér halotti maszkok.
Hiányok mutatják meg az igazi jelenvalót,
mert idők végezetébe öregszik Apolló képmása,
míg homokdűnék hajlatán áttűnik a kárhozat idétlen arca.
A csonkig ragozott igék próféták körmére égnek,
cserebogarak haldokolnak olajoskannák fenekén
és bíbor nedveket könnyeznek hófehér halotti maszkok.
Minden résben megtalálod a magad késeit,
Minden ölyvben ott forgolódik a hegyes csőrű halál,
a romba dőlő akkordok betemetnek mindent.
APOLLÓ (bejön): Ne jósolj, Püthia, transzba se révedj.
Ne hívjad magad ellen a pörgetett időt –
a fogatlan halál öléből már pereg a fekete gabona.
Nem látod a fehér szüzeket, a fekete bárányokat?
Ők lésznek holnap ünnepi áldozat.
De ma még homok mar vérig,
jegek síkja metszi arcodat,
semmibe sodor a vétek, a bűnös áradat.
Nincsen már oldás, nem lehet kegyelem.
Fordulj a mélybe, akárha magadba.
Eljön a hajnal, véle jön kénköves halálod.
Pénzt kaphatsz addig, lelket válts aranyra.
(aranypénz dob a jósnő felé)
PÜTHIA (elhárítóan):
Csak utólag magyarázhatók látomásaim,
csak utólag van értelme a kimondott szónak,
csak utólag tudni, hogy megmondtam előre.
Csak amikor teljesül, tudni, hogy bevált a jóslat.
Kérd számon az önjelölt magyarázókat.
Menj értük, hozd ide őket
romba dőlt akkordok alá,
zárd el őket, mielőtt a düh…
APOLLÓ: Dehogy a düh, csak a korcsosult magány,
dehogy a kín, csak a tüdőben dörömbölő gyász…
PÜTHIA (zavartan, mintha kiesne szerepéből):
…a fogvatartás öröme, ahogy fogod…
…Fogod magad… Fogod rövidre…
…zárni… Az áramköröket. (Visszatalál szövegébe:)
Betemetni a folyómedret,
ne csorogjon el az élet vize,
felégetni az erdőt,
nehogy kiszáradjon az élet fája,
és gyermekeket nemzeni,
nehogy elmúljon a földről a halál.
(Míg beszél, lassan transzba réved, vonaglik, hörög, táncolni kezd)
APOLLÓ: Mit lihegsz eszelősen?!
Menekülj,
vond magad köré titkos burkaidat!
Nem látod, hogy csütörtököl a tiltott babona
és nem talál egérutat?
PÜTHIA (tánc közben, artikulálatlanul):
Akit bezártál, akit rövidre… fogod.
Akit kizártál magadból.
Felejtett szeretőt.
Eltaszított ágyast.
Zártál akit. Aki befogad.
APOLLÓ: A beszédet dadogássá,
harapássá a csókot,
kegyelemdöféssé a végső hatolást!
PÜTHIA (a földre fekszik, vonaglik):
Parttalan hullámverés.
A síkok vékonyuló jegei
fennakadnak véres zátonyon,
s a várfokon rádköszön egy kék lidérc,
valaki atyjának kísértő szelleme.
APOLLÓ (közelít a jósnőhöz):
Szomjú szájak, üressé dúlt kutak,
a kegyelemdöfés végső hatolása. (Ráereszkedik Püthiára)
Tiéd csak úgy lehet, ha hosszan ellenáll,
ha ébred benne szomjas vércse-lélek. (Hadakoznak)
PÜTHIA (vonaglik, egy ideig ellenáll, majd hevesen magára húzza Apollót):
Az éjszaka nonfiguratív falloszai,
Világtengely-erekció!
APOLLÓ És körben a horizont végtelen vaginája.
A mindenség köldökéből párállva felszáll a bűz.
Vonaglanak, majd lihegve elpihennek; rövid sötétség.
1. jelenet
(ÁDÁM, majd JÚLIA és PÜTHIA)
Ádám a szín közepén fekszik összegömbölyödve, magzat-pózban; amíg Püthia hangját hallani, előbb négykézlábra áll, majd lassan felegyenesedik, eközben sorra felveszi az emberré válás evolúciós láncában ábrázolt tartásokat.
PÜTHIA (hangja kintről, olyan hangszínben, mint korábban a mikrofonból):
Dimenziók felől a rejtelem,
rejtelem mögül az érkezés,
érkezésen túl a végtelen,
végtelenből sejlő jóslat –
– így küld fehér kis fényhajókat
feléd a parttalan remény,
hogy esdjenek határolt létek,
ha fénnyel szembenéz a fény.
ÁDÁM (kiegyenesedik, fejét felszegi; járni próbál, mintha először tenné. Talán sötét van: botorkál, tapogatja a semmit. Mintha neszt hallana):
Ki vagy?
JÚLIA (jön, hasonló tétova léptekkel; lehet, hogy vak):
Arc vagyok az arcod mögül.
ÁDÁM: Hogy hívnak?
JÚLIA: Nincs nevem. Köröttem apró hópihék.
ÁDÁM: Miért jöttél?
JÚLIA: Hogy láss, ha látni mersz.
ÁDÁM: Meddig maradsz?
JÚLIA: Amíg a kéket körbehordom.
Amíg a hóra rátalálsz.
ÁDÁM: Vigyél magaddal.
JÚLIA: Nem lehet. A rések élesek.
Füstölög a sárga kén
és célja nincs velünk a végtelennek.
Elmegyek. (El)
PÜTHIA (bejön; Ádámhoz kezd beszélni, szinte ráolvassa a mondatokat):
Zárolt halmazok
a tükör mögötti tér rejtelmeiben.
Szapora haladék
a halál mosolygó fogsorán.
Micsoda zárványok, micsoda titkos vonzerő!
(körbemutat) Kicsodák ezek?
Ki hívta őket romba dőlő akkordok képlete alá?
Hány tétova szándék?
Hány elkuszált csigavonal?
Hogy kerül Apolló monogramja az idő tetovált mellkasára?
Az égen sebhelyes napkorong,
vészjósló fogyatkozás,
csontok támasztják a ragyavert pirkadatot.
Nem is csontok,
az éjszaka nonfiguratív falloszai. (Lerogy, fejére borítja hosszú ruháját)
JÚLIA (jön): Arc vagyok az arcod mögül.
Hogy láss, ha látni mersz.
Ha általérsz a tükrök titkain.
ÁDÁM (megszeppenve):
Itt maradsz?
JÚLIA: Csak míg a kéket körbehordom.
Míg védenek a hópihék.
ÁDÁM: Vigyél magaddal!
JÚLIA: Nem lehet. A rések élesek.
Megtalál a dúlt enyészet.
Füstölög a sárga kén,
és célja nincs velünk a végtelennek.
PÜTHIA (arca előtt fehér gipszmaszkkal felegyenesedik; hol Ádámhoz, hol Júliához beszél):
A szerelem égési sebei…
Ajkak béna küszöbén átbukik egy-egy szó,
csupasz a csend, nem fordul arcára a föld,
a horizont csíkjai elcsorognak.
Fehérlófia párzik,
ez már az ösztönök kibernetikája.
Lelked körkörös romokon bolyong.
Válaszodat nem kérdezte senki,
holtjaidat nem várja sírgödör.
Csak a japánbirsek májusolnak,
csak vemhes buszok fialnak le az állomásokon
tátogó tüdejű magzatokat.
Hófehér árnyak a kövön, megreped az ég,
virágnak virága, világnak köldöke, és.
Kezünk az égre nyúlna fel, nyúlna fel fohászra,
de galaxisok forgószele vár az érkezési oldalon.
Valami jajgat a semmi tüdejében,
a köd feloldja arcodat, és.
(Arca elől elveszi a gipszmaszkot. Mögötte fekete terrorista-álarc)
Cserzett koponyákból kunkorodik elő az élet csírája,
ez már a hiány jelenléte.
Iszapcsíkok száradó térképét rajzolják ki
az enyészet tenyésző férgei,
míg a váltivarú végzet bolyhai befonnak lassan,
jaj. (Géppuskasorozat; elterül a földön)
JÚLIA (gyertyát gyújt; keresi Ádámot; kicsit kétségbeesve):
Arc vagyok az arcod mögül. Fény a fény mögül.
ÁDÁM (ő is keresi Júliát; a gyertya nem segíti ebben):
Hogy lássalak?
JÚLIA: Ha általérsz a tükrök titkain.
ÁDÁM: Ha átkacsintok fények foncsorán?
Csak hangod hallom. Arcod hol lehet?
JÚLIA: Arcom arcod rejtezése. Látni fogsz,
ha célja lesz velünk a végtelennek,
ha jönnek értünk zárolt halmazok.
ÁDÁM: És akkor elviszel?
JÚLIA: Akkor el.
ÁDÁM: És mondd, hová?
JÚLIA: Hol nincsen sárga füst.
Ahol a kéket újraéled.
ÁDÁM: Maradj még.
JÚLIA: Nem lehet.
ÁDÁM: Hisz védenek a hópihék.
JÚLIA: Nem lehet.
ÁDÁM: Hisz kékre vált a sárga füst.
JÚLIA: Nem lehet. A rések élesek.
Elmegyek. (Még nem indul el)
A periodicitást megszakítva új vetített háttér: olasz reneszánsz város épülete, erkély. Madárcsicsergés, a kelő nap fénye. Püthia feltápászkodik, most épp olyan, mintha Júlia dadája lenne, megsimogatja a lányt. Ádám a vetített erkély alá áll, feltekint, esetleg karját is kitárja. Mindez csak villanásnyi ideig tart, Júlia elfújja a gyertyát, elindul kifelé.
PÜTHIA (arca elé kapja a korábbi gipszálarcot, utána lép a távozó Júliának, kikapja a kezéből a gyertyát, darabokra töri; a csonkokat morzsolva lép Ádámhoz, kissé részeg léptekkel körbejárja-táncolja, közben beszél):
Romba dőlnek az akkordok ívei,
hiányok arcába ásít a sebhelyes napkorong,
szapora haladék burjánzik életfák tövében,
és valami jajgat a semmi tüdejében.
(Böfög) Kaszkadőröket feszítenek keresztre,
a csonkig ragozott igék
hamis próféták körmére égnek, és.
Csontokat csavar megszövetlen gyolcsba
az éter örök sistergése.
Betakar a dadogás, és éjszakánként rádliheg
a téboly kínos gesztusa,
míg bíbor nedveket könnyez
halotti maszkok fehérje, a csend.
(Arcáról leesik a gipszálarc, eltörik; a biztonság kedvéért ő is rátapos)
JÚLIA (mintha most már látna, határozottabb léptekkel újra bejön):
Itt vagyok.
ÁDÁM (keresi): Átkacsintok fények foncsorán.
JÚLIA: Itt vagyok.
ÁDÁM: Tükrök titkát általérem.
JÚLIA: Itt vagyok.
ÁDÁM: Arcom arcod rejtezése,
fény vagy minden fény mögül.
JÚLIA: Itt vagyok.
ÁDÁM: Látlak. (Nem lát semmit, rossz irányba néz)
JÚLIA: Célja van velünk a végtelennek. (Odalép, megfogja Ádám kezét)
ÁDÁM (lelkesen): Értünk jönnek zárolt halmazok.
JÚLIA: Már védenek a hópihék. (Összeölelkeznek, a jelenet végéig így állnak)
PÜTHIA (részegen, fenyegetőleg):
A rések élesek. Minden ölyvben… (Csuklik, böfög, párszor újrakezdi, mintha elfelejtette volna a szöveget; aztán lemondóan legyint, ruhája alól kikotorja a terrorista maszkot, forgatja feje fölött és a szerelmeseket körbetáncolva, énekelve – vagy szavalva-skandálva – új szöveget kezd:)
Acélok pántján tévelyül a hit,
s alakja látszik még a gyérült nyárnak,
amíg a tűnő fényből rádtekint
kevéske sérült hajlamú alázat.
Homályba vesznek csonka hídjaid,
pedig még csalva csal a könnyű látszat.
Vizeknek szennyes habja kél, amint
utolsó mérgét érleli a század.
Talán a kéjes indulat tolong
ma minden ferde, vesztett rándulásban…
De késni folyton nem lehetsz bolond,
ne tudnád, hogy a tért hitekben gyász van?
(Abbahagyja a táncot, félretolja Júliát és Ádám fejére húzza az álarcot)
Legyen tied e gyűrt bohócporond –
s vegyülj az őszes lázba álruhásan.
Rövid sötétség.
2. jelenet
HAMLET, MELINDA, majd PÜTHIA
HAMLET (a szín közepe táján áll, folyamatosan, színtelenül beszél): Hiányok arcába ásít. Felel, pedig senki sem kérdezte. Készséges. Vigyázzba áll. Megadja magát. Pedig minduntalan kiesik a furcsa szerepből. Kiesik minduntalan. Pedig az ő szerepe ez itt. Pedig az ő maszkjai. Csak túlontúl sokszor próbálta el… hárítani. Csak épp, ezek a beidegződések, ugye. Nem tehet róla. Ahogy a rángások a testén végig… Pedig a rutin, ugye. Ez a megszokás. A szakmai ártalom, ugye. Ahogy arcába minduntalan. Ahogy minduntalan felel, pedig nem kérdezte senki. Ahogy hiányok arcába ásít. Ahogy arcára ég a maszk. Pedig felel. Pedig minduntalan késik. Holott az ő szerepe ez itt. De minduntalan ki… Kicsoda ez itt, aki nem talál vissza. Hová is? Önma… Pedig… (Rágyújt, üres szemmel nézi a füstöt)
MELINDA (lassan lépdelt, amíg Hamlet beszélt; valahonnan a színpad mélyéről, kicsit elmerengve):
Havazik Armstrong trombitája.
Kékkövek kristályrácsa recseg.
Ez már az a táj. Azok a sóhajok.
Fuldokló cserebogarak olajoskannák fenekén.
Ez már az a… (Ideges kézmozdulatot tesz)
HAMLET: Átlendülne, de parttalanul öleli végzete. Unja az egészet, ki akar térni. De viaduktok széle jobb belátásra tereli. Hogy ne kerüljön takarásba, ha majd fotósok vakuja, ugye. A szenzáció naprakész létráján egyet, csak egyetlen egyet. Mint a nagyok kicsinységei. Alkatrész legyen akár. Roppant gépezet köveit igazgató pici vacak. A semmiség mikéntje.
PÜTHIA (zseblámpával jön, időnként arcába világít a beszélőnek; valami sztenderd dzsessz-slágert dudorászik): Lanul, lanul, talanul. Tárulatlanul.
MELINDA (kicsit ideges):
Az a sikoly, az a kimaradás.
Felzokognak a denevérek
a meglékelt jéghegyek felett.
Ez már az a táj, azok a sorozatok.
PÜTHIA: Lanul, lanul, parttalanul.
MELINDA: Havazik, éles a jég. Sikong Armstrong trom-trom.
Bitangok tanyája lett ez a táj.
Ezek a szorultságok.
PÜTHIA: Lanul, lenül, felfedezetlenül.
MELINDA: A Sarkkörön túli világ. Nincs visszaút.
Döglött ebek bójasora.
Csak havazik, egyre élesebb.
Nincs vissza. Ahogy hava…
Egyre havazik Armstrong trom-trom. (Megrándul)
PÜTHIA: Mindun-tala-nul.
HAMLET: Kiesik szerepéből, pedig ez az ő szerepe itt, ugye. Ahogy körbe lépdel, mielőtt feladná. Holott… (Beoltja cigarettáját, eldobja a csikket)
MELINDA: Pedig kitérő meridiánok rácsa alatt…
Pedig Armstrong-strong. Trom.
Bitorolják jussodat. Odavan minden.
Hitetlenek teszik rá kezüket.
beleülnek a buzgó hívek.
Meráni stricik szeretik el, pedig.
Minden… hagyva el… marad, ahogy megyünk.
Minden elmarad. Csak a bosszú liheg.
De bosszút állhatsz tébolyulton,
ha minden önmaga?
Új vetített háttér: középkori magyar kastély, udvarház. Hamlet egy pillanatra katonás tartást vesz fel, keményeket lép Melinda felé, időnként odanyúl, ahol kardjának markolata lehetne; amikor a nő látóterébe ér, előbb főt hajt, esetleg bokázik, majd fenyegetőleg, számonkérésre készen közelít az összetörtnek látszó Melindához. Mindez rövid ideig tart, mire Hamlet megszólal, már régi szerepében van, a háttér-vetítések automatizmusa is folytatódik. Melinda távozni próbál.
HAMLET: Nem érti. Nem érti. Félre! (A nő után kap, de még túl messze van tőle)
PÜTHIA: Ha-ha-ha-határ-rozat-lanul.
MELINDA (egy nagyot lép):
Mit is? Talán ahogy a trombita ahogy.
Égve felejtettem. Égve ahogy.
Egészen biztosan égve ahogy.
Most már mindegy. Holott. (Többször megremeg)
HAMLET (hadarva, izgatottan):
Eszelősek mind, ezek itt mind eszelősek. Ahogy suhognak fenn. Ahogy belesnek ablakainkon, amikor alszunk. Ahogy utánunk lépnek a néptelen utcán. Ahogy a szemüket forgatják a dohszagú szekrények mögött. Ahogy a zsebünkbe rejtik a döglött szalamandrát. Nem mintha egyet is.
PÜTHIA (Melinda szemébe világítva zseblámpájával):
Nincs nyugta.
Feláll. Elmegy.
Becsapja. Önmagát. Kellene.
Okolnia.
Nincs nyugta.
HAMLET (újra révetegen, vontatottan):
Nincs nyugta. Sem vény. Csak valami cédula, hogy naponta. És felügyelet nélkül nem ajánlatos hosszabb időre. De napokra semmi esetre sem. Mert ellenkező esetben felléphet. Elhárítanak minden felel… Felel, pedig nem kérdezte senki. Elhárítanak minden. Felel. Napokra semmi esetre.
PÜTHIA: Felelőtlenül.
Motorkerékpárok dübörgése, utána hosszas csend. A helyszínváltozások automatizmusa újra abbamarad, a jelenet már-már idegesítően vontatottá lassul.
MELINDA: Ez már az a táj, csak…
És akkor közbe… Kiabáltak…
HAMLET: Eszelősek, mind eszelősek itt. Ámok… futó… lépés. Pedig.
MELINDA (idegesen, kicsit kiabálva, de nagyon tagoltan):
És akkor a futóval átlósan, igen.
Nem is… pedig emlékszem.
Pedig én jót, mindig csak jót.
Soha senkinek… És mégis.
És mégis közbe… (Hisztérikusan zokogni kezd)
PÜTHIA: Tehetetlenül.
Újraindul a helyszínváltások egymásutánja; a korábbi állandó helyszínek mellett most már néha a veronai környezet és a II. Endre korát idéző helyszín is megjelenik jelzésszerűen. A jelenet felgyorsul.
HAMLET: Ez már az a táj, vagy csak esőkabátján patakzanak a nagyváros fényei? Ezek már azok a sikolyok, vagy csak fehér szüzek vonaglanak a kék havon. Ez már a Sarkkör, a sok torzult csigavonal, kitérő meridiánok? Vagy csak az a furcsa szerep, ahogy üldöz és menekül egymaga. Maga mögött? Önmagát? Ez már itt a Brooklynra hulló savas eső? Woody kopasz feje? Az énekesnőé? Ionesco párizsi lakása, ahol nyolcvankét évesen? A furcsa szerep. Ahogy magamagát. Hogy a szenzáció létrafokán. Ahol fotósok vakui. Körbe lépdel itt, hátha jön. Ahogy. Mielőtt feladná. Ahogy üldöz maga mögött… Hagyva döglött ebek bójasorát. Ez már az táj, igen.
PÜTHIA (gúnyos hangsúllyal, mintha önmagát parodizálná):
Fehér szüzek és fekete bárányok!
Áldozatok kék havon!
Ahol a szapora haladék jajgat! (Legyint, majd gúny nélkül:)
Csonkig ég és elvadul.
Mert… Őrizetlenül…
Rövid elsötétedés.
3. jelenet
MIND
Valamennyi szereplő a földön fekszik egyfajta szabályos elrendezésben (egy sorban vagy körkörösen, netán csillagot vagy sokszöget alkotva). Szövegeik következése sorrendjében felállnak helyükről és utolsó szövegükig vagy cselekvésükig talpon maradnak és az ismert, kijelölt pályájú mozgásokat végzik. Utolsó szövegük – vagy cselekvésük – után egy új helyre fekszenek, hogy a darab végére együtt egy másfajta mértani alakzatot alkossanak.
A helyszínek megjelenítése valamivel gyorsabbá válik, időnként a szereplők sem várják meg, hogy az előző beszélő befejezze szövegét. A helyszínváltakozások, a mozgások és szövegek együttesen egyre kaotikusabb hatást keltenek.
APOLLÓ (feláll): Hagyták a bíbor nedveket.
Az életfa tövén kicsordulni.
Az elterelt mozdulatot medréből.
Elterelni. A figyelmét.
Pedig ha láttad, amikor éjszaka rádliheg…
HAMLET (feláll): Ez már az a táj, az a szerep. Csak minduntalan kiesik kezéből a trombita. Mielőtt betakar a dadogás. A készakart.
PÜTHIA (kezében tükörrel; időnként a beszélők elé tartja):
Üdvözül az üldözött.
Készakart szüzek a kék havon.
Döglött ebek bójasora.
Ahogy kirajzolják az egyetlen utat.
Temetetlenül.
MELINDA (kényszeres mozgásokat végez):
Elkülönül minden anomália,
topázok kristályrácsa recseg.
Recseg, recseg, karnyújtásnyira kék kövek
kristályrácsa-csacsacsa. Visong.
Armstrong trom-trom. Bitófák
veretnek, amerre elmegyek.
Árnyékában mérges gombák nyákja.
Csillog. Csak még egyszer.
Csak még valaha ezt a füstcsíkot.
Ahogy alászáll.
PÜTHIA: Nincs nyugta. feláll. Elmegy.
Becsapja. Maga mögött.
Hátra-hátranéz, ahogy esőkabátján.
Patakzik a fény.
Ahogy a csonka hidak a homályba.
Már a nagyváros ez itt.
Üldöz és menekül, és.
Tudattalanul.
ÁDÁM: Havaznak az éles hópihék.
MELINDA: Havazik a trombitából.
Pedig én csak jót, mindig csak jót.
Mégis közbe…
HAMLET (kést vesz elő; kicsit értetlenül nézegeti): Ahogy üldöz és menekül, pedig ki elől, mi elől lehetne itt, ahol befonnak a váltivarú végzet bolyhai, ahol rádbábozódik vizek szennyes habja, ahol utolsó mérgeit érleli a század. Ki elől, ezen az ócska színpadon. Mi elől, ahol kihajt a gyom. Pedig, ugye. (Tekintetével keresi Melindát)
APOLLÓ: Ez már az ösztönök kibernetikája.
A rögtönítélő erotika.
A sikolyra feszített kötél.
A kifent pengéjű éjszaka.
JÚLIA: Célja van velünk a végtelennek.
HAMLET: Szerep, ahogy üldöz és menekül. Maga mögött. Hagyva döglött ebek bójasorát. Ez már az a táj, igen, megismeri. Hallja a trombitát, a dübörgő motorokat, ahogy a lánc megfeszül. Ahogy a kötél tekeredik. Ahogy megvillan a kés. Ahogy keresztbe lép karnyújtásnyira. (Tekintetével megtalálja Melindát) De mi ez. Miért felel. Ha senki sem kér…, ugye. (Kését emelve a nő után lép)
MELINDA (menekül is, de mégsem: meg-meglódul, aztán visszahőköl. Kényszeresen mozog és beszél): Nem is, ahogy a futóval.
Ők meg, mint az ámok, keresztbe a fővonalon.
Én csak jót, de ők közbe. Mindig közbe.
Én csak az elzárt jelmezeket.
A lejárt bérletet.
Ezen az ócska. Folyton közbe. Én csak…
PÜTHIA (tükrével játszva, lassan transzba révedve):
Valaki lopakodik az éjszakában,
ugyanolyan esőkabátban,
valaki utána les a sarkok mögül,
valaki sárga szemét forgatja
a dohszagú szekrények mögött,
valami kéjes indulat tolong
ma minden ferde rándulásban. (Vonaglik, összetöri a tükröt)
APOLLÓ (pátosszal, öblös, remegtetett hangon szavalva):
Mintha nem is a fagy,
nem is szél zörgetné
száraz burkában a keményedett magot,
hanem a születés évszaka kerülgetné a tájat –
magukról feledkezve
úgy suhognak fenn a fényes gyolcsok.
Mintha nem is a dadogás
takarná be a sivatagot,
hanem fogaink vedlő zománca
havazná be a kéklő sarkvidéket.
HAMLET (Melindát üldözve, de mindig elmaradva egy-egy lépéssel):
Nem sikolt. Nem fut el. Csak halkan felel, pedig senki sem… Készséges. Készakarva vigyázzba áll. Átlendülne, de parttalanul öleli, mintha bürköt inna ón kupából itt. Ki akar térni, de viaduktok széle. Hogy ne kerüljön takarásba, ha majd mosolyogni. Felborulna, mielőtt feladja végleg. De készakarva vigyázzba áll. Pedig.
Leszúrja a hirtelen megtorpanó nőt. Melinda lerogy, majd a színpad számára meghatározott helyére kúszik.
PÜTHIA (vonaglik, szaval):
Aztán, amikor a vért meglátja,
amikor meglátja, hogy homokdűnék hajlatán
áttűnik a kárhozat idétlen arca,
amikor halottak maszkjáról elfolyik
a bíbor nedvek könnyű érvelése,
amikor acélok pántján tévelyül a hit
és alakja látszik még a gyérült nyárnak.
HAMLET: Ez már az a táj, az a szerep. Csak mindig kiesik. A rutin, ugye. (Kiejti kezéből a kést)
APOLLÓ (szaval): Romba dőlnek az akkordok ívei,
és mintha látnál kék lidércet
fogadra koccannak az ércek.
Csak gaz tenyész, akár egy kis vadon,
és kevéske sérült hajlamú alázat.
ÁDÁM (lelkesen): Szavalhatsz bármit kósza szélbe,
Értünk jönnek zárolt halmazok. (Lefekszik kijelölt helyére)
PÜTHIA: Nem látod a fehér szüzeket
rókalyukban elenyészve?
HAMLET (összeszedi az eltört tükör cserepeit, a mozdulatlanul fekvő Melinda testére kezdi rakni lassan, akkurátusan)
Készakarva kiesik a szerepéből, pedig ez már az a táj, igen, azok a lázas szorongások, ahogy esőköpenyén elvéreznek a nagyváros fényei, ahogy minden egyszerre ismerős és mégis képzelhetetlenül ismeretlen, igen, nem járt még sohasem erre, ebben a brooklyni esőben, csak épp ezeken az utcákon nőtt fel, itt, a Lövölde tér hidege alatt; egy ismerőse áll a járdaszélen, ugyanolyan esőkabátban; odamehetne hozzá és megölelhetné, lesegíthetné róla a kabátot, megtörölhetné szemüvegét, ahogy ázik, ahogy patakzanak rajta, nézhetné, ahogy a fején, kis kopasz clown, ugye, és Ionesco énekesnője, meg Hrabal, ahogy kiesik az ablakon, ahogy tovaszáll. De semmit, semmit, nem lehet sem a rendszert, sem az őrült beszédet benne, sem pedig ezt a méltatlan választást, ahogy talán lehetne a levést vagy nemlevést, pedig dehogy, ugye. (Lefekszik a színpad meghatározott helyére)
JÚLIA (magabiztosan):
Veszti már a nyár a mérgeit,
és védenek a hópihék.
Ha füstölög a sárga kén,
már célja van velünk a végtelennek.
APOLLÓ (túlexponáltan, zokogva szaval):
Homályba vesznek csonka hídjaid,
ha álmod vinne önmagába.
Ma csalva csal a könnyű látszat,
szavalhatsz bármit kósza szélbe. (Hangosan zokog, lerogy)
PÜTHIA (picit talán ünnepélyesen, érzékeltetve a darab feltételezhető végének közeledtét):
Minden résben megtalálod a magad késeit.
Minden ölyvben ott forgolódik
a hegyes csőrű halál.
A világ köldökéből párállva felszáll
rejtett dimenziók bódító bűze.
Hasonló hangnemben folytatná, de abbamarad a helyszínváltozásokat jelző folyamat, megszűnik a vetített háttér, nem hallatszanak a hangeffektusok sem. Kezd kivilágosodni a nézőtér és a színpadon is szűnni kezd az éles reflektorfény. Püthia megszakítás nélkül, de kicsit zavartabban folytatja.
A homok felsebzi a halotti maszkokat.
A hó elfedi döglött ebek bójasorát.
Próféták körmére égnek a csonkig ragozott igék.
Az esőkabáton elvéreznek a nagyváros fényei,
s nem jelenik meg lidérce senkinek.
Színházi munkások jönnek be, bontani kezdik a színpadot. Püthia előtt felmagasodik a mikrofon, ebbe kezd beszélni erőteljesen, hangosan, hogy elnyomja a színpad bontásának zaját. Egyre inkább hadar, szeretné befejezni szövegét.
Valaki szemét forgatja a dohszagú szekrények mögött.
Valaki halott szalamandrát rejt Armstrong trombitájába.
Talán a kéjes indulat tolong ma minden vesztett rándulásban.
Havazik, havazik a kárhozat idétlen arca.
Bejön a műszerész, a mikrofonhoz megy, megfogja az állványt, el akarja venni Püthia elől. Püthia nem engedi, fogja a mikrofont, úgy beszél bele, egyre inkább üvölt.
Valaki szemét forgatja. Befonnak.
Befonnak a váltivarú végzet idétlen bolyhai.
Havazik a dohszagú szekrények mögött.
Cserebogarak haldokolnak a trombitában.
Nem bír a műszerésszel, aki már viszi a mikrofonállványt. Utánalépve még beleordítja, mintha átkot mondana:
Füstölögjön sárga kén!
A romba dőlt akkordok alatt
legyen tiétek e gyűrt bohócporond!
Kezét az égre emelve lerogy. A műszerész kiviszi a mikrofont, ehhez időzítve a színpadi munkások is egyszerre elhagyják a nagyrészt lebontott, feldúlt színpadot.
Hirtelen kialszik minden világítás, de mielőtt a nézők a darab végét sejtenék, egy éles reflektor megvilágítja a szín közepén álló Igazgatót.
Epilógus
az IGAZGATÓ, HAMLET, majd MIND
A pillanatnyi teljes sötétség után egyetlen reflektor fényében a színpadon az Igazgató áll. Mintha ő kezdene beszélni, de valójában csak tátog, a szöveget Hamlet mondja valahol hátul a színpad mélyén. Miközben a beszéd hangzik, egy-egy fényszóró megkeresi a színpadon fekvő szereplőket, akik egyesével felállnak és lassan felsorakoznak a direktor mögött. Utoljára Hamlet áll fel, ő előre jön, egészen az igazgató mellé, ekkor derül ki, hogy voltaképpen ő beszél. Az utolsó soroknál az Igazgató már abba is hagyja a tátogást. Eközben egy félig már megbontott, gyűrt vetítővásznon gyors egymásutánban lefut valamennyi állandó és alkalmi háttér, míg végül egy ódon dán várkastély képe merevedik ki.
IGAZGATÓ, illetve HAMLET:
Emitt az ócska, bontott díszleten
egy várfok áll, egy intelem,
és mintha látnál kék lidércet,
fogadra koccannak az ércek.
Ma nézed még a képzelt Hamletet,
de tiltva már az éves bérleted,
s ha álmod vinne Dániába,
a jelmezed is el van zárva.
Még bürköt innál ón kupából itt,
de veszti már a nyár a mérgeit,
s mint súgólyukban elenyészve,
úgy hull a szó egésze részre.
Csak gaz tenyész, akár egy kis vadon,
ezen az ócska, bontott színpadon.
Szavalhatsz bármit kósza szélbe –
nincsen sehol atyád lidérce.
Függöny.