Internetcsinálók

A jó Welcome-ról
Balla D. Károllyal

Honoldalad, az Ungparty http://www.hhrf.org/ungparty/ így hirdeti magát: Balla D. Károly virtuáléja. Majd így folytatja: Közhírek, magándohogások. Mitől is Ung meg főként mitől party ez a honoldal?

Szójáték, szóképzés, mint ahogy maga a virtuálé is, tudtommal azelőtt nem létezett, alighanem én találtam ki. Ha beütöd a Google keresőjébe, öt találatból négy az én szövegemre mutat, az ötödik a tiedre, de te meg, remélem, tőlem vetted át – örömömre: hadd terjedjen; láttam már más helyeken is. Príma szó, nem? A másik is saját kreáció: én magam ungparti vagyok, lévén szülővárosom, Ungvár az Ung partján terül el. Hogy ypszilonnal írtam, ezzel belejátszottam az angol party szó jelentéskörét a társaságtól a buliig. Hiszen akik az UngPartyhoz szerzőként és olvasóként kötődnek, egy virtuális társaságot képeznek és egy talán nem is rossz intellektuális buliban vesznek részt.

Költő vagy sőt: József Attila-díjas - kérdezhetné a felületes szemlélő: „minek neked web-oldal, csak nem itt közlöd a verseid?!”

A dolognak nem ez a lényege, ki fog derülni a beszélgetésünkből. Ám nem tagadom, hogy a „látva lássanak” is munkált bennem, amikor a fokozatos fejlesztés során a saját „írószobámat” is az UngParty sokadik, talán hatodik alrendszerévé tettem. Ennek egyik része informatív jellegű: életrajz, publikációs listák, műjegyzék… Másik részét maguk a művek képezik, de soha nem első közlésben.

Vagyis itt tárolod a másutt megjelenteket. Webkönyvespolc lenne a virtuálé?

Mondhatjuk így is. A személyes oldalam valóban egy olyan gyűjtőhely, ahol megtalálható az utóbbi években folyóiratokban, lapokban megjelentetett szinte minden fontosabb írásom. Néha még magam is használom, mert itt nagyobb a rend, mint a gépemben tárolt kézirataim között…

Mennyire jó ez a webkösvespolc: hányan látogatják, hogy téged idézzelek: hány olvasót hoz be a „jó welcome”?

Bő másfél éve rögzíti a találatszámláló a látogatásokat, ez most másfélezernél több belépést mutat. Az UngParty 25.000-et közelítő látogatottságával összehasonlítva ez azt jelenti, hogy rendszeremnek csak minden tizenötödik olvasója lép be a személyes oldalamra. Mondtam, hogy nem ez a lényeg…

Kik látogatják Balla D. Károly virtuáléját: kárpátaljaiak? Magyarországiak? Nyugatiak?

Kárpátalján élők szinte egyáltalán nem. 5-6 állandó itthoni olvasóm van csupán, és még talán kétszer ennyi alkalmi látogató. Legalábbis a statisztikai rendszerek csupán ennyi .ua végződésű szerverről való csatlakozást regisztrálnak. Ez nagyjából egybeesik barátaim, ismerőseim közlésével. Nyugodt szívvel állíthatom, hogy írótársaim többsége egyáltalán nem ismeri a honlapomat, bár hallottak róla. Ennek egyébként csak egyik oka az infrastruktúra hiánya. A másik ok a virtuális világ elfogadatlansága, az idegenkedés tőle, mondhatnám: lenézettsége. Ha szigorúbb akarok lenni: alighanem sokan tartanak is tőle. A kárpátaljai magyar kultúra rezervátum-léte ugyan jár bizonyos hátrányokkal, mégis jelent valami biztonságot, és sokaknak jól jön ez az elszigeteltség. De ebbe most ne menjünk bele.
A legtöbb látogatóm magyarországi: a hozzávetőlegesen napi 50 körüli egyedi találatok nagyobbik fele. Az éves statisztika további élmezőnyét Románia, Ausztria, Svédország, Olaszország, Németország, Kanada, Lengyelország, Hollandia, Izrael, Svájc vezeti.
És akkor még egy szót a Kárpátaljaiakról. Olvasóimnak egy nem jelentéktelen részét az innen elszármazottak képezik. Őket persze nem mutatja ki semmilyen statisztika, de létükről és számukról a Fórumba tett bejegyzések, levelek, beszélgetések révén van tudomásom. Arra is van friss példám, hogy Kárpátaljáról elszármazott két budapesti fiatalember nagyjából az én honlapom révén fűzte szorosabbra barátságát…

Nehezen megteremtett függetlenség lenne az Ungparty, egyik korábbi interjúdban így nyilatkoztál…

Életem utóbbi 8-10 éve valóban arról szólt, hogy, amennyire ez egyáltalán lehetséges volt, teljes anyagi és szellemi függetlenséget vívjak ki magamnak. Ma ezt tartom az egyik legmegbecsülendőbb eredményemnek – de másfelől súlyos árat fizettem érte, bizonyos tekintetben egyedül maradtam.

Ezért is népszerűsíted „Magán(y)híradó” címen a naplódat is közlő híroldalt, a Newságot?

Igen, saját pátriámban mindenképpen magános és magányos farkas lettem, miután aprólékos munkával pár év alatt sikerült minden kötöttségemet felszámolnom, minden szervezetből és csoportosulásból nemcsak kilépnem, hanem függetlenségemmel és kritikus hangommal magamra is haragítanom. Még a magam-alapította szervezeti hátteret (kiadó, szerkesztőség, alapítvány) is felszámoltam, illetve magántevékenységemmé tettem úgy, hogy amit lehetett, felmenekítettem a világhálóra. Magán(y)híradóm, a Newság egyébként az UngParty legolvasottabb alrendszere.

Lap a virtuálén belül - Pánsíp? Miért nálad „fújják”?

Ha valamiért létrejött ez a kis internetes minigalaxis, akkor azért, hogy az éppen 10 évvel ezelőtt alapított azonos című nyomtatott irodalmi folyóirat digitális jogutódjának otthont adjon. Én voltaképp 1980-től kezdődően mindig szerkesztettem valamilyen irodalmi periodikát, napilap mellékletét, hangújságot, éves antológiát, negyedévi folyóiratot. Ezek sorában az utolsó volt a Pánsíp, amelyet nyomtatott kárpátaljai lapként – itt talán nem részletezendő okokból – nem tudtam fenntartani. A UngParty keretében viszont él és virul, harmadik éve működik (2000-ben még netPánsíp néven), ezalatt sok száz verset adtam közre (ez a fő profilja!), tucatnyi novellát és tanulmányt, kritikát. Hogy a mostani legnagyobb vállalkozásról szót ejtsek: a kortárs lengyel költészet 10 jeles alkotójának száznál több versét mutattam be a Krakkóban élő Zsille Gábor fordításában és közreadásában. A Pánsíp folyamatosan közli a beérkező – szigorúan digitális – kéziratokat; féléves ciklusban a régi anyagokat archiválom, és ezek képezik az évenkénti két lezárt lapszámot. Szerzőim között magyarországiak, kárpát-medencei „határon túliak”, nyugat-európaiak és tengeren túliak egyaránt szerepelnek. A neten hálistennek nincsenek politikai határok és földrajzi távolságok. A Pánsíp a maga szépirodalmi közleményeivel szépen belesimul az UngParty egészébe, nemcsak tartalmilag, hanem formailag (összekapcsoló linkek révén) is „kommunikál” más rovatokkal, a Törzshellyel, Szalonnal vagy akár a Newsággal.

Az egész együtt egy egyéni virtuálé, mely annyira élő, naprakész, hogy munkája felér egy heti irodalmi lap szerkesztőséggel, kik csinálják?

Én. Én csinálom egyedül, pontosabban egy kis családi támogatással. Feleségemre, Berniczky Évára, aki szintén szabadúszó író, egyes anyagok értékelésében számíthatok (illetve időnként friss írásait is nekem adja), 18 éves fiam már két éve műszaki problémáim megoldásában segédkezik. Ám az összes szerkesztői munkát magam végzem, beleértve a webmesteri teendők teljes terjedelmét is.

Magányos farkas teremt csoportot?

Jó ideje már nem tartozom semmilyen csoporthoz, és magam sem szervezek ilyeneket. A magam-alapította folyóiratok (Hatodik Síp, Pánsíp) és könyves műhelyem (Galéria Kiadó, UngBereg Alapítvány) maguk sem tartoztak semmilyen nagyobb kollektív egységbe, ellenkezőleg, mint magánalapítású jogi személyek, mindig is elkülönültek a létező politikai vagy akár szakmai formációktól. És még fénykorukban is csupán egészen kis létszámú csapat (nem csoport!) működött keretükben. A kiadómnak rajtam kívül összesen két munkatársa volt, az alapítvány három kurátora közül elnökként munkát csak én végeztem. A Kárpátaljai Magyar Könyvnapokat és a Pánsíp Irodalmi Szalont pedig éppenséggel ketten csináltuk a feleségemmel. De mindez, mint fentebb céloztam rá, már a múlté. Az internetes munkámat gyakorlatilag egyedül végzem, belső munkatársaim nincsenek, külső szerzőim, együttműködő partnereim annál többen. És ez nagyon jól van így.

Milyen a kárpátaljai magyar internetezés? Megjelennek például az ottani magyar lapok a neten? Olvassák a magyar web-oldalakat a kárpátaljaiak?

Nem, nem olvassák. Helyesebben elenyészően kevesen. Mint mondtam, ennek vannak objektív akadályai is. Lakosságunk nagyobbik része olyan falvakban el, ahová még telefonálni se nagyon lehet. Számítógépe is keveseknek van. A városokban (Ungváron, Munkácson, Beregszászban) más a helyzet, vannak internetkávézók, könyvtárakban, a magyarságintézmények többségében van lehetőség az internetezésre, így a kiemeltebb tanintézményekben is. Ám ezzel, úgy tapasztalom, még annál is kevesebben élnek, mint ahányan hozzáférnének. Azt pedig anyagilag nagyon kevesen engedhetik meg maguknak, hogy otthon internetezzenek. De azért terjed ez is, mit ahogy a mobil telefon sem számít ma már ritkaságnak. A folyamat lassú, de feltartóztathatatlan.
A magyar közéleti lapok közül a három legfontosabbnak, legnagyobb példányszámúnak van internetes verziója (Kárpáti Igaz Szó, Kárpátalja, BeregInfó), az utóbbi bázisán KárpátInfó címen létrejött az első kárpátaljai magyar hírszolgáltató portál is. Ám azt kell hogy mondjam, mindezek egyelőre nem a helybéli lakosság „felé” működnek, hanem a magyarországi vagy távolabb élő érdeklődők igényeit szolgálják, kisebb-nagyobb sikerrel.

Kik a - téged idézve - „éteri társak”?

Az internetes világ roppant érdekes, sajátos. Én rengeteg segítőkészséget, önzetlenséget tapasztaltam. Az információk szabad áramlásának a világában talán kevesebb a féltékenység, több az együttműködő szándék, az összefogás – irodalmárok és nem irodalmárok részéről egyaránt. Számos internetcsinálóval vagyok igen jó viszonyban, néhányukkal éppen a háló hozott össze. Írunk egymás lapjaiba, anyagokat adunk át, „belinkeljük” egymást. Most csak három kedves kollégámat említeném (a többiektől elnézést kérve), Beszédes Istvánt (http://www.zetna.org.yu/) és Szűgyi Zoltánt (www.edition.hu), akiknek „saját” honlapjuk van, és Onagy Zoltánt, aki a www.terasz.hu irodalmi szekciójának a motorembere.

Ungparty-Pánsíp-műhelyként tennél/tennétek kísérletet az öszmagyar irodalomba való integrálódásra?

Nem. Ilyenfajta kísérleteket nem teszek, főleg, hogy fogalmam sincs, hogyan kellene csinálnom. No meg: én Ungváron élek, a honlapom egy New York-i székhelyű magyar alapítvány (Hungarian Human Right Foundation) szerverén működik, szerzőim nagyobbik fele magyarországi, köztük „jegyzett” budapesti írók – most akkor kit integráljak hová? Ez internetcsinálóként valóban nem foglalkoztat. Ellenben megpróbálok egy érdekes, és amennyire tőlem telik, nívós honlapot szerkeszteni, írni, készíteni. Nem valamilyen céllal, hanem valamilyen okból. A többi pedig nem az én dolgom.

2003 januárjában internet-konferenciát szerveztél Vízumköteles irodalom címmel - hogyan jött az ötlet?

Ötletekkel tele van a padlás. (Szó szerint is: padlásszobában lakunk). Bár a megvalósításhoz szükséges erőm, energiám, lehetőségem lenne annyi, mint az ötletem! A fentiekből talán kiderült, hogy szeretem magam ebben-abban kipróbálni, és munkál bennem az igény arra, hogy szervezzek, mozgassak, létrehozzak valamit, esetleg olyasmit, amit előttem nem sokan próbáltak, és amiben nekem sincsen előre megszerzett tapasztalatom. Most, hogy a „földi” szerveződésekben már a legkisebb mértékben sem vagyok benne, talán érthető, hogy ezt a késztetésemet megpróbálom az interneten kiélni. Végül is magát a honlapot is ezért csinálom: ez lett a működési területem.
A konferencia ötlete pedig két talajban gyökerezett. Az egyik éppen a virtuális világ, mint lehetőség. A másik pedig a „hagyományos” (nem világhálós) magyar irodalom most már évtizedek óta görgetett és vonszolt problémaköre, az egység és/vagy megosztottság, az egyetemes és/vagy regionális irodalom kérdése. És ha ez a saját honlapom vonatkozásában nem is foglalkoztat, ám nagyon is érdekel atekintetben, hogy mit ismer, mit tud, mit vár el a kárpátaljai magyar íróktól az anyaországi irodalom „intézménye” és egyes érdekcsoportjai, milyen a megítélése az ilyen vagy olyan törekvéseknek, alkotói magatartásoknak, milyen visszacsatolás révén hat ez azokra, akik igyekeznek megfelelni bizonyos elvárásoknak, stb., stb. Ezt a labdát dobtam fel, pontosabban gurítottam oda író- és szerkesztőtársaim, kollégáim és barátaim lába elé. A legtöbben hagyták továbbgurulni. Néhányan lestoppolták ugyan, de aztán nem kezdtek vele semmit. Tucatnyian azonban úgy gondolták, még ezen a virtuális pályán is megér a téma egy kis futkosást. Tizenkét előadás szövege került fel az első fordulóban a honlapomra, a másodikban hat hozzászólásé. Eközben a Fórumban zajlott az on-line disputa, amelybe négy kiemelt napon át előadóim jó néhánya is bekapcsolódott. (A Fórumot egy bizonyos dátummal csak szimbolikusan zártam le, fizikailag nem; így egyes topikokban még e percekben is folyik a vita, a csevely – sok mindenről.) Megkaptam az egyik legszigorúbb tollú magyar irodalomtörténész és kritikus, Bodor Béla zárszavát – ezzel az internetes tanácskozást befejezettnek tekintem, de a konferencia anyagát folyamatos elérhetőségben szeretném tartani; azt hiszem, nem tanulság nélkül való olvasmány.

Ha jól értem, azért az „internetcsinálás” szempontjából sikeres volt: te Ungváron meghirdetted a konferenciát, Torontóból válaszoltak, Berlinben hozzászóltak, Budapesten olvasták...

Ennél is tágabbak voltak a földrajzi határok, Krakkót, Ferrarát, Bécset és Stochholmot mindenképpen érdemes megemlíteni. Meg hát azért Ungvárt és Beregszászt is. És hogy sikeres volt-e? Én nagyjából elégedett lehetek, az oldalak olvasottságával mindenképpen: a belépések száma meghaladta az egyezret. A szakmai hozzászólások számát keveslem, és hát, őszintén szólva, azt reméltem eleinte, hogy a magyarországi irodalmi műhelyek és testületek vezetői is megszólalnak a kérdésben, de a „meghívott” főszerkesztők, kiadóigazgatók, intézményi vezetők nem kerestek módot a véleménynyilvánításra.
Az „akció” egészéről pedig azt gondolom: azzal, hogy az integrációról így beszéltünk, mi magunk mindenképpen közelebb kerültünk egymáshoz, részesei lettünk valami nagyobb egésznek. És az sem lebecsülendő teljesítmény, hogy bebizonyítottuk: megfelelő szervezés esetén egy világhálós irodalmi oldal alkalmas hely nívós szakmai tanácskozások megtartásához. Azaz: ezt a furcsa és ellentmondásos valamit, az internetet, hasznos eszközként használtuk egy nemes emberi törekvésben. Kívánhat-e ennél többet egy honlapgazda?

És a következő ötlet?

Ha lehet, akkor még az internetes konferenciánál is merészebb… Virtuális könyvbemutató, amelyen természetesen virtuális könyv kerül bemutatásra… De erről a „hivatalos” közzétételig többet nem árulhatok el.

Kérdezett: Gergely Tamás