- Folyóiratot szerkesztesz - kisebbségben. Magyar író vagy, idetartozol, de azért elválaszt az országhatár. Hogyan éled ezt meg?
- Az életünk csupa ellentmondás és csupa abszurditás. Először is ellentmondásba keveredik az ember önmagával, mert kisebbségi helyzetben, akarva-akaratlanul, közösségben kell gondolkoznia. Még ha ki is bújik ez alól a felelősség alól, akkor sem lehet egyszerűen "csak úgy" író.
- Eszedbe jutott már kibújni?
- Persze! Folyamatos kibújásban vagyok. Szüntelenül azt a véleményemet próbálom érvényesíteni, hogy nem érdekes, valaki hol él, a lényeg az, hogy mit ír, milyen nívón ír. Nem szabad, hogy egy mű minőségét az határozza meg, hol lakik a szerzője. Az író írjon, alkossa meg a saját remekműveit, s majd az utókor ítél.
Ám kisebbségi helyzetben ezek az elvek nagyrészt fölborulnak.
Ha az ember olyan közösségben él, amelyet kiszolgáltatott helyzetbe sodort a történelem, akkor a magyar szó, a magyar irodalom nem egyszerűen önmaga, hanem valami önmagán túlmutató, hiszen óhatatlanul rárakodnak a járulékos rétegek.
Ha pedig ezt elfogadod és megpróbálsz ennek a kisebbségi csoportnak a gyermekeként, nekik és róluk írni, még ellentmondásosabb helyzetbe kerülsz, mert kiderülhet, hogy ez a kisebbség nem feltétlenül az értékes irodalomra vevő, kiderülhet, hogy jószerével nem is érdeklődik a kultúra értékei iránt, a mindennapi gondjaival van elfoglalva és az olcsó szappanoperákat jobban szereti a színvonalas költészetnél.
- De hát ez általános jelenség a világban!
- Valóban, de kisebbségi helyzetben ennek más a vonzata, mert sokkal nyilvánvalóbb az egymásrautaltság. A többségben - Magyarországon - élő magyar író számára ez nem annyira nyomasztó, mert nagy a közösség, erős a rétegezettsége, s aki nem érez indíttatást arra, hogy a legszélesebb olvasótáborhoz szóljon, az megtalálhatja a maga "elit" vagy "vájtfülű" rétegét, akár bezárkózhat az elefántcsonttoronyba, hiszen mindig akadnak kívüle elegen, akik a kisebb-nagyobb közösségek "szolgálatát" ellátják. Egy százötvenezres etnikai csoportban azonban kevés az író, de kevés az olvasó is, alig alakulnak ki más-más ízlésvilágú rétegek; így az írónak, ha nem igazodik az olykor nagyon alacsony "közigényhez", hanem magasabb célokat tűz maga elé, akkor könnyen kialakulhat az a benyomása, hogy a közösség nem becsüli meg az íróságát, azt, hogy itt ír és magyarul ír. Én magam sokat csapongtam a két véglet között. Többször éreztem, el kell vállalnom a közösségi terheket, s próbáltam nyelvet menteni, nemzetet, közösséget ápolni, identitást megtartani. De minduntalan ellentmondásba kerültem önmagammal, esztétikai elveimmel, s oda jutottam, az író zárkózzon be a szobájába, foglalkozzon bármivel a lelke legrejtettebb titkaitól a legáltalánosabb emberi kérdéseken át az univerzum felfoghatatlanságáig, és ne cövekeljen le a látószögét, gondolkodását behatároló "lokális" meghatározottságoknál.
Ugyanezen dolgok ismét más színezetet nyernek Magyarországon. Ha otthon próbálnék is "csak író" lenni, itt akkor is egy "kisebbségi író" vagyok Kárpátaljáról, így vagyok nyilvántartva. Az én megítélésem a legtöbb hivatalos helyen, szakmai testületekben, szerkesztőségekben és kiadóknál legalább fele arányban nem annak szól, hogy mit csináltam, hanem hogy hol csináltam.
- Itt is sokan olvassák a műveidet...
- Ezt én nehezen tudom fölmérni, lehetséges, biztosan.... Ám amikor beválogatják az írásomat egy gyűjteménybe vagy beválasztanak valamilyen testületbe, akkor gyakran érzem úgy, ez nemcsak a teljesítményemnek szól, hanem legalább annyira a "származási helyemnek" is. Nem biztos, hogy ha Nyíregyházán élnék, ugyanez történne, de így mindig akad, aki felkiált: "Ja, itt van egy kárpátaljai? Hát akkor válasszunk egy kárpátaljait is!"
- És ez bántó?
- Ezt én nem mondanám, de érzem a helyzetem visszásságát. Miközben az ember otthon kibújna abból a szerepéből, amibe beleszületett, aközben itt Magyarországon azonnal a nyakába szakad az egész kárpátaljai kisebbségi kérdés, s nem tud kilépni. Amikor benne van, kilépne, ám ha végre kilépett, azonnal visszakerül belé, és ez oda-vissza, egyfolytában és folyamatosan működik.
Mindebből nekem az hiányzik, hogy a folyamat természetesen történjen, magától értetődően: a vállalások és tagadások szerves egészet alkossanak, és mindenki alkatának megfelelően viselkedhessen és művelhesse az irodalmat. Azonban pozitív és negatív előítéletek tömkelege veszi körül a kisebbségi kérdés egészét, így magát a kisebbségi írót is.
- Változott-e valami mindebből az elmúlt évtizedekhez képest?
- Rengeteget változott.
- Előnyére vagy hátrányára?
- Mindenképp előnyére. Hisz annak idején a hivatalos Magyarország nemigen vett tudomást arról, hogy az egységes magyar nemzetbe mi is beletartozunk. Itteni lapokban alig-alig publikálhattunk: egyaránt számíthattak saját hatóságaik rosszallására a szerkesztőségek itt, és az íróink otthon. Ez szerencsére megszűnt. De kialakultak új problémák. Én úgy érzem, a magyar írótársadalom, vagy legalábbis annak sok rétege nincs még felkészülve arra, hogy ezt a problémát mindenki számára megnyugtatóan kezelje.
- Lehet, hogy most átestünk a ló túlsó oldalára, s valamiféle divat lett ezzel foglalkozni?
- Ez már talán elmúlt. Öt-hat éve roppant divatosak lettük. Ekkortájt elég volt annyit mondani, hogy Kárpátalja, s könnybe lábadtak a szemek. Egészen elképesztően erős konjunktúrája volt a kisebbségi kérdésnek - és ez sem volt egészséges állapot. Az ügyeskedők ezt jól meglovagolták, maguk a közösségek nem sokat profitáltak belőle. De lehet, hogy igazságtalan vagyok… Ez azóta jócskán csillapodott. A magyar lakosság nem kis részének elege van mindebből, s érezhető ellenszenvvel vagy legalábbis fenntartással viszonyul az erdélyiekhez, kárpátaljaiakhoz, vajdaságiakhoz. Ennek két oka is lehet, részben úgy tapasztalja, hogy országa túl sokat foglalkozik a határon túli magyarsággal, részben pedig azt is látja, hogy a határon túliak sokszor csak kapni akarnak, nyújtani nem tudnak érte semmit; így a magyar adófizető joggal érezheti, mindez az ő zsebére megy. Kevesen látják át, hogy hosszú távon biztosan "megéri" Magyarországnak mindezt fenntartani, jó befektetés, hiszen nyilvánvalóan az az érdeke, hogy a határai mentén jól működő magyar kisebbségek legyenek, amelyek, ne féljünk kimondani, az ország "genetikai vésztartalékát" képezhetik.
Rövid távon azonban az adófizető annyit érzékel, hogy a költségvetésből az erre elkülönített rész átfolyik a hátáron túlra, s ebből neki nincs közvetlen haszna.
S ráadásul ennek a folyamatnak a gyakorlata sem alakult igazán szerencsésen. Például a hozzánk érkező támogatások odaítélése és felügyelete is sok hiányosságot mutat, komoly veszélyeket rejt magában. Itt is vannak előítéletek, itt is vannak kialakult kapcsolatrendszerek, vannak érdekszövetségek, kialakultak a kliensi viszonyulások. Bizonyos körök akkor is megkapják a támogatást, ha a felmutatott teljesítménnyel erre nem feltétlenül szolgáltak rá. Ugyanakkor, ha valaki kívülről akar ebbe a rendszerbe betörni, falakba ütközik.
- Most a Magyar Írószövetség választmányi ülésére érkeztél, de biztosan tudod, hogy nemrégiben kivált belőlük egy csoport, s tagjaik külön szervezetet hoztak létre. Felmerült-e a kérdés, hogy melyikükhöz tartozz? Ez, úgy gondolom, nem kárpátaljai probléma, de mégis minden írónak szembe kellett néznie ezzel a választási helyzettel.
- Ebben nem vagyok olyan biztos… Azt gondolom, mi nem vagyunk abban a helyzetben, hogy szekértáborokhoz csatlakozzunk. Ezt a luxust nem engedhetjük meg magunknak. Éppen a helyzetünkből következően. Aki itt él, megteheti, hogy rokonszenv alapján csatlakozzék valamelyik csoporthoz, vállalva, hogy az összes többi kizárja, elutasítja. Számunkra, akik jó esetben havonta egyszer, nagy nehézségek árán jutunk el ide, számunkra minden kapcsolat roppant fontos. Én arra törekszem, hogy mindenkivel normális viszonyt tartsak fenn, s olyan szervezethez szeretnék tartozni, melyhez a legtöbben tartoznak, s amelynek alapelve nem a kirekesztés, hanem a befogadás. Mindemellett azt gondolom a Szépírók Egyesületéről - őrájuk céloztál -, hogy ha megkerestek volna néhányunkat, valószínűleg nagy örömmel vettük volna fel velük a kapcsolatot, akár tagsági szinten is, hisz lehetséges több szervezethez is tartozni egyszerre, ezt az írószövetség többször is kinyilvánította. A Magyar Írószövetségnek ezernél több tagja van, ami azért azt jelenti, hogy nagyjából az egész magyar írótársadalmat lefedi. Ez nem műhely, nem azonos érdekű és azonos nézetű embereknek a csoportosulása, hanem "tömegszervezet". S habár biztos vagyok benne, lehet valaki nagy író az írószövetségen kívül is, nekem mégis mindig jólesett ide tartozni. Kicsit kívül helyezkedve az itteni problémákon és torzsalkodásokon, nekem kellemes dolog a Magyar Írószövetség tagjának lenni. Hisz ez olyan intézmény, amelyben legkevésbé érzem magam másnak, "fehérek közt egy ázsiainak" vagy hogy mondjam, mert itt nagyjából ugyanazzal a léptékekkel mérettetik meg az én tevékenységem, mint bárki másé. Persze emellett azért a Választmányban itt is jellemzően kárpátaljai író vagyok, aki az otthoni sorstársak problémáit is hivatott megjeleníteni a testületben.
- Mi volt a mai választmányi ülésen?
- Tagfelvételekről döntöttünk, a művészeti díjakra, a Kossuth-, Széchenyi-, József Attila-díjakra továbbítottuk a javaslatainkat. S akárcsak a parlamentben, itt is volt napirend előtti felszólalás, melynek a lényege személyes vita volt, politikai nézetek összecsapása. Hát ez az, amiben a magam részéről nem akarok és nem is tudok részt venni. Érzékelem a két tábor létét, a nemzetiét és a liberálisét, de nekem nagyon jó barátaim vannak mindkét térfélen.
- Nagy merészségnek tűnik föl ez a kijelentés.
- Ha valami előnyét mégis érzem annak, hogy kívülálló vagyok, akkor talán éppen az, hogy ennek a vállalásához nem kell különösebb merészség. Én jószerivel nem is tudom, ki hova tartozik, ezt soha nem mérlegelem; az írói kvalitásokat nem a hovatartozás határozza meg, mint ahogy az emberi minőséget sem. Én "kivívtam" magam számára azt a kiváltságot, hogy liberálisok közt játszhatom a nemzetit, nemzetiek közt a liberálist, konzervatívok közt az avantgárdot, avantgárdok közt a konzervatívot. Mivel kívülálló vagyok, megtehetem, hogy nem veszek tudomást ezekről az ellentétekről, s nem vagyok hajlandó sehova csatlakozni.
- És hogy csapódik le mindez otthon?
- Nálunk is folyamatos a torzsalkodás, a vita, de ezeknek a fő oka, indítéka, célja a magyarországi támogatások megszerzése, nem pedig a világnézeti vagy felfogásbéli különbségek….
- Balla D. Károlynak mennyire van otthon tekintélye? Mennyire befolyásol?
- Egyáltalán nem befolyásolok semmit. Én elég tudatosan kivonultam mindebből, mindenféle tisztségemről lemondtam a különböző szervezetekben, aztán sorra ki is léptem belőlük. Nincs semmiféle hatalmam, szerencsére. Hogy tekintélyem van-e, arról másokat kellene megkérdezni.
- De itt Balla D. Károlynak ismerik legjobban a nevét.
- Én a kárpátaljai magyarság mérvadó testületeinek munkáiban egyáltalán nem veszek részt. Befolyással ezek a szervezetek bírnak, politikai, gazdasági és kulturális téren egyaránt. Íróink egy része különböző szervezetekben tevékenykedik elnökként, alelnökként. Így aztán kialakul az a helyzet, hogy például X.Y. azért befolyásosabb, mert valamelyik szervezet élén áll. Az, hogy emellett ír, ez esetben kevésbé érdekes. Pályázatok, lapindítások, magyarországi továbbtanulások, ösztöndíjak ügyében ők vannak döntési helyzetben - nem biztos, hogy ez jót tesz író mivoltuknak. Most nem konkrét emberre gondolok, hanem többekre. Azokra, akik többé-kevésbé abból élnek, hogy magyarok Kárpátalján. Ha ennek ellenére az én nevem az ismertebb, az múltbéli lapalapítói, szervezői tevékenységemből és - szeretném hinni - mostani írói teljesítményemnek köszönhető.
- És a folyóirattal, a Pánsíppal, melynek a kiadója Balla D. Károly, azzal nem lehet a közvéleményt formálni?
- A Pánsíp eredetileg 1993-ban szélesebb profilú családi-közéleti-kulturális magazinnak indult, akkori példányszámával (3 ezer körül) talán jogot formálhatott volna ilyesmire, de hamarosan kiderült, hogy hosszú távon nem tudjuk színvonalasan csinálni: hiányoztak a személyi feltételek és hiányzott a megfelelő infrastruktúra. Kárpátalján alig akad olyan szépíró, aki egyben jó publicista, esszéista lenne, aki ellátta volna a lapot nívós irodalmi riportokkal, portrékkal, szociográfiákkal. Az újságírók pedig napi aktualitású (és könnyen feledhető) cikkek írására rendezkedtek be, közülük szinte senkit nem tudtam rávenni arra, hogy irodalmi értékű, egy közéleti folyóirat profiljának megfelelő, valamely témát kellő alapossággal körüljáró írásokat készítsen. Hiányzott egy ilyen lap készítéséhez a háttér is, anyagi szempontból csak az akkor is roppant ellentmondásos pályázatokra számíthattunk (amelyek vagy bejönnek, vagy nem, kétségessé válik tehát, hogy fenntartható-e az állandó periodicitás és példányszám), ezen kívül összeomlott a terjesztési rendszer is, és a lakosság elszegényedésével azonos ütemben csökkent nemcsak a vásárlóerő, hanem az érdeklődés is… Így a Pánsíp profilt váltott, most irodalmi és kritikai folyóiratként működik, példányszáma a korábbinak egytizedére (!), néhány százra csökkent (ami már majdnem azt jelenti, hogy névről ismerjük az olvasóinkat), és évi 3-4 alkalommal tudunk megjelenni. Ekörül az orgánum körül viszont jó kis alkotói mag, alkotói műhely alakult ki.
- Kikből áll?
- Még tíz emberre sem tehető. Öt-hat állandó szerzőnkre számíthatunk, és három szerkesztője van jelenleg a lapnak, mindhárman fiatalok, Berniczky Éva a legidősebb, mellette pedig Csernicskó István és Bagu László lát el szerkesztői feladatokat, ők huszonévesek. Éva a szerkesztőség vezetője, csak azért nem főszerkesztő, mert nem vállalta el (miután én lemondtam erről a tisztemről azzal, hogy "csak" kiadó szeretnék lenni). Az anyagot főleg a két fiú szállítja, Éva végzi a beszedést, én tördelem. Emellett természetesen a szerzőkkel foglalkozni kell, elvárják, hogy rendeljünk, kérjünk tőlük, maguktól nem írnak azok, akiket mi nagyra értékelünk, "csak úgy" kizárólag a grafománok küldözgetik írásaikat - de még ők sincsenek túl sokan.
- Miért mondtál le a főszerkesztőségről?
- Azt gondoltam, hogy mindaz, amit én szerveztem, képviseltem, kialakítottam, ma már frissítésre szorul, és alighanem mindenféle irodalmi műhelynek jót tesz, ha nem csak egyvalaki véleménye, ízlése határozza meg. A szerkesztésben részt vevő fiatalok roppant szigorúak, magukhoz is, és másokhoz is. Pontos értékítéletük van. Nem érdekli őket, hogy valaki rendes ember vagy hogy tekintélyes, befolyásos, náluk csak a minőség számít, igyekeznek kizárni a művészeten kívüli szempontokat.
Nálunk gyakori, hogy a társadalmi szerepe szerint ítélik meg az írót. Én magam is nehezen tudok tárgyilagos lenne, amikor például egy világvégi eldugott faluban élő félvak költő, akiről tudom, hogy a rokkantnyugdíjából él, elküldi három versét. Nem tudok erről a körülményről elfeledkezni. Szívem szerint szeretném a verseit leközölni, még ha tudom is, hogy gyöngék. Szerkesztőim viszont azt mondják, hogy lapot nem lehet jótékonysági alapon készíteni! Nem tisztelik a "nagy neveket" sem, az ő írásaik sem jelennek meg, ha az, amit küldenek nekünk, nem eléggé színvonalas. Így aztán a Pánsíp manapság mindenképp új színt jelent a palettán, érzékelhetően a megszokottól eltérő hangot ütöttünk meg. Nálunk ugyanis nagyon erősek a megcsontosodott tradíciók: ebbe a konvencionális értékrendbe beletartozik a közérthetőség, a hagyományos verselési mód, a nagyon epikus, nagyon elbeszélő próza, amelyből egyenes úton levonható valamilyen erkölcsi tanítás. Mindezzel ellentétben fiatal szerkesztőink révén a Pánsípban a modern, a fenti kritériumok ellenében fogant irodalom dominál. Ha többen lennének ennek a korszerűbb irányzatnak a képviselői, akkor lehet, hogy a kárpátaljai magyar irodalom egészében változás, váltás történhetne.
- Mi tartja el a lapot?
- Van egy Budapesten bejegyzett alapítványunk, az UngBereg Alapítvány, amely többek között a Pánsíp fenntartására született. Egyrészt a magyarországi támogatások megszerzése a célunk, másrészt vállalkozói tevékenységet is folytatunk, kiadóként is működünk és kulturális szolgáltatásokat nyújtunk, előadásokat szervezünk és tartunk, felméréseket készítünk… Mindez elég komolyan hangzik, valójában ritkán adódó és kis volumenű munkákról, megbízásokról van szó. Az alapítvány számláján lévő összeg száz- és négyszázezer forint között mozog, a félmilliót eddig még soha nem értük el. De bármilyen hihetetlen, egy-egy Pánsíp-számot hetven-nyolcvanezer forintból ki tudunk hozni. Mi magunk ingyen dolgozunk, saját magunk szedjük, tördeljük otthon. S kétféle szerzői honoráriumunk van: ötszáz és ezer forint, amit ösztöndíjként vagy költségtérítésként fizetünk ki, forintban.
- Ami rövid, az ötszáz, és ami hosszú, az ezer?
- Szó szerint. Egy vers ötszáz, két vers ezer, három vers is ezer, négy vers is ezer… A húszoldalas tanulmányért sem tudunk többet fizetni.
- Hol tartjátok a szerkesztőségi üléseket?
- Nálunk, otthon, a padlásszobánkban. De ma éppen itt, Pesten, este hatkor, mert most véletlenül mindannyian Magyarországon vagyunk.
- Milyen gyakran jelenik meg a lap?
- Tavaly három számunk volt, idén is ennyi lesz. "Kulturális magazin" korunkban havi, majd kéthavi megjelenéssel próbálkoztunk, ez csökkent negyedévire, s még alább. Hasonló periodicitással jelenik meg másik irodalmi folyóiratunk, a Hatodik Síp. Ennek szerkesztőjével, Penckófer Jánossal szoktuk mondogatni: "Igen, Kárpátalján két irodalmi lap van, ez másfélszer több, mint amennyit színvonalas írásokkal meg lehet tölteni." Ez a megállapítás nagyon közel jár az igazsághoz. A mi dolgunk azonban, azt hiszem, nem csupán a folyirat megjelentetése, hanem a "holdudvar", a köréje szerveződő irodalmi műhely fenntartása. A szerkesztőség és az UngBereg alapítvány például díjat is alapított. A KÁRMIN-díjat, vagyis a KÁRpátaljai Magyar Irodalmi Nívódíjat. Kárminpiros a meghívó, az oklevél, és kárminpiros borítékban adjuk át százezer forint éves kamatát. Ez idén tizenhétezer forint. A családias ünnepség nálunk, a padlásszobánkban van. A kuratórium bonyolult jelölési procedúra végén választja ki azt a személyt, akinek a legmagasabbra értékeli az irodalmi tevékenységét az elmúlt esztendőben. A döntéshozók igyekeznek a "kárpátaljaiság" szempontjain felülkerekedni, olyan teljesítményt díjazni, amely nem csupán helyi összehasonlításban jelentős, hanem a legszélesebb értelemben is kiállja az értékpróbát.
- Legutóbb ki kapta?
- Bagu László költő, akit a díjátadás után azonnal felkértem szerkesztőnek. Most már, mint "belsős" nem kaphatná meg a díjat, ezt kizárja alapszabályunk. Az első évben Penckófer Jánosé lett a pálma, aki ugyan a "konkurens" lap szerkesztője, de úgy gondoltuk, prózai írásai föltétlenül a megújítást szolgálják irodalmunkban, így érdemesek a legnagyobb figyelemre. Az idén, kiugró teljesítmény hiányában, nagy gondban vagyunk, lehet, hogy visszatartjuk a díjat. Vagy, mint többször megtettük már, a társművészetek képviselői közül választunk valakit különdíjra, mint ez tavaly is történt, amikor Vidnyánszky Attila rendezői munkáját ismertük el.
- Lépjünk most kicsit vissza az időben. Nem volt egyenes az utad az irodalomba, fizikusnak készültél…
- Én nagyon sokáig nem akartam író lenni. Apám, Balla László is az, gondoltam, családban elég egy. És igazából nem volt szimpatikus az írói szerep, az íróság; láttam, hogy ott, abban a világban mennyi megalkuvással, milyen súlyos tehertétellel jár - a hetvenes éveket írjuk ekkor! -, és ez engem egyáltalán nem vonzott. Érdeklődtem a reál tárgyak iránt, az iskolában ezek voltak az erősségeim. Az irodalmi fogalmazások terén is jó voltam, de különösebben nem szerettem. A kötelező olvasmányokat pedig rendszeresen mellőztem. Nem is tudom, hogy érettségiztem le, ráadásul színjelesre, miközben az alapműveket nem olvastam… (Azóta is érzem a hiányát, utólag nehéz pótolni a mulasztást.)
Hogy fizikusnak készültem, az mindenképp valamiféle kitörés volt a családi hagyományokból, részben dac, részben józan megfontolás. Néha ma is elgondolom, ha most jó nevű fizikus lennék Kárpátalján, valószínűleg nem okozna fejfájást a kisebbségi helyzetem - hiszen a tudományban éppen a nyelven, nemzetiségen túlmutató univerzalitás vonzott. Ám ez a kibújási kísérletem nem sikerült.
- Miért nem?
- Sok minden történt, változott; fonálra lehetne fűzni azt a sok kis motívumot, amelyek aztán együttesen arra vezettek, hogy huszonvalahányévesen teljesen átrendezzem az életemet. Bizonyára fontos motiváló ereje volt annak, hogy Álmodj zenét! címmel 1979-ben megjelent az első verseskötetem. Addig a versírás szórakozás volt számomra, kedvtelésből műveltem, mint ahogy más bélyeget vagy gyufacímkét gyűjt szabad idejében. Aztán megjelent a kötet, láttam az emberek kezében, láttam, hogy elolvassák, hatással van rájuk - és úgy éreztem, nem szabad félvállról vennem az írást. A személyes életemben is történt több olyasmi - közte szerelem -, ami egyre inkább belevont az irodalom bűvkörébe. A szüleimnek kezdettől fogva tetszett, hogy írok, de megszaporodtak a vitáim apámmal. A tevékenységét, a szerepét kezdtem kritikusan látni. Érett bennem az elhatározás, hogy én ezt másképp csináljam, talán az a dolgom, hogy jóvátegyem a hibáit, a magam szerepével korrigáljam a tévedéseit - amit fizikusként sohasem tehetek meg.
Ennek előzménye, hogy a hatvanas években a kárpátaljai magyar irodalom kettészakadt: egyesek a hatalom mellett kötelezték el magukat, mások pedig ellene szegültek. Úgy gondoltam, megpróbálom ezt a megosztottságot megszüntetni. Fölvettem a kapcsolatot azokkal, akik a másik táborba tartoztak, akik a hivatalos lap, a Kárpáti Igaz Szó iránt ellenszenvvel viseltettek (ennek apám volt a főszerkesztője, és szinte ez volt az egyetlen orgánum, ahol íróink rendszeresen publikálhattak). S a két tábor, akkor úgy tűnt, egymásra talált, tudtunk együtt dolgozni, közösen publikálni. Annak az alkotóközösségnek a munkájában, amelyet évekig társelnökként és elnökként szerencsém volt vezetni, úgyszólván mindenki részt vett, a '80-as évek elején-derekán nagyjából egységessé váltunk. Egyben ez volt a József Attila Irodalmi Stúdiónk fénykora is.
- Működik még?
- Már nem. De akkor minden "írástudó" részt vett az irodalmi életben, korra, nemre való tekintet nélkül. A korábban elfordultak újra visszatértek, a parkolópályára állítottak is publikálhattak. Viszonylag egységessé váltunk, rengeteg publikáció jelent meg, rendszeresen sikeres író-olvasó találkozókat szerveztünk. Irodalmi műhelyünk a későbbi politikai szerveződéseknek is egyfajta előképe, bölcsője volt. Ezek kibontakozásával az irodalom el is vesztette fontosságát Kárpátalján…
- Ám úgy hallani, mostanság nagyon erős új nemzedék feni oroszlánkörmeit...
- Valóban. Főként azokról van szó, akik már a 90-es években kezdtek publikálni, így (életkoruktól függetlenül) egy fiatalabb nemzedéket képviselnek. Néhányuk nevét már megemlítettem - Bagu László, Berniczky Éva, Csernicskó István, Penckófer János. Mindenképpen ide kell sorolnom Cséka Györgyöt és Pócs Istvánt is, akik már első verseskötetükön is túl vannak. Nagy elégtétel szemámomra, hogy könyveik kiadója lehettem.
- Én a családon belüli új nemzedékre is gondoltam…
- Azt mondják, az autószerelő fia egész nap a biciklijét szereli... Aki azt látja, hogy az apja otthon szerkeszt, utánozni próbálja. Tizenkétéves Kolos fiunk lapszerkesztésre adta a fejét: Tollkoptató címen megjelenő újságja máris túlnőtt egy iskolai osztály keretén, most már nemcsak az ő iskolájában ismerik és terjesztik. Kétszáz példányban jelenik (alig kevesebben, mint a Pánsíp), és az utolsó darabig el is fogy. Kolos nem ír, esetleg csak apróságokat, különösebb írói ambíciói nincsenek, de szervezőként és szerkesztőként, úgy tűnik, megállja a helyét. Csak néha a magyar helyesírást és a korrektort tartja túl szigorúnak, utóbbi nem más, mint édesanyja, Berniczky Éva. Kilencéves Csönge lányunk pedig fest, rajzol, írogat, és néha belefúj a "csodafurulyába" is. Talán egyszer Pánsípon is megtanul játszani…
(1997.)